Archívum

Emlékmás tükörzárványokban

Kecskés Péter Titkos emlékezet című kiállításáról
2015. november

Az emlékezet mint szervezetünk speciális képessége olyan komplex jelenség, amely alapjaiban határozza meg létezésünk egészét. „Emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglévő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk” – állítja Luis Buñuel. Értelem, cselekedetek, érzelem – az ember relációjában. Egytől egyig a mindenkori képzőművészettől elválaszthatatlan alapegységek; vagyis bizonyítékai annak, hogy az emlékezés folyamata szinte a kezdetektől fogva a művészet axiomatikus összetevője, amely a műalkotásokon minden körülmények közt felszínre került, úgy és annyira, ahogy és amennyire az adott stíluskorszak kritériumai lehetővé tették számára. Ennek korai példája egy ismeretlen 16. századi itáliai miniaturistának a Freschi család emlékeit rögzítő műve a velencei Biblioteca Nazionalében. A pódiumon, családi címerek fölött, illetve semleges, homogén háttér előtt elhelyezett, az adott korra jellemző viselettel és beállítással rendelkező két figura a kontemplatív-melankolikus hangvétellel még e jóval kötöttebb ikonográfiai szisztémán belül is képes valamelyest tágítani annak keretein, s paradox módon megragadni a művészileg rekonstruált emlékezet megfoghatatlanságban rejlő leglényegibb, személyes-érzelmi erejét. Ez az alkotói gondolkodásmód a 19–20. század fordulóján, majd a modernitás első felében érte el tetőpontját. Csók István és Dési Huber István, Ferenczy Károly Nápolyi emléke, avagy Rippl-Rónai József Amikor az ember a visszaemlékezéseiből él című festménye egyaránt demonstrálja, milyen sokféleképp szolgálhat az alkotó a múlt egy szeletének, továbbá magának az emlékezés folyamatának lenyomatával. S nem tesz másként Kecskés Péter sem.

Az itt bemutatott anyag két, markánsan elkülönülő csoportra, valamint további két, e szekciók között, ha úgy tetszik, közvetítő szerepet betöltő kulcsműre osztható. Előbbiek esetében eltérő a művész által elfoglalt pozíció, az emlékezés tárgya, célja és hangvétele is. Az egyik sorozat az ásványi tér, globális közegünk természetes rétegeinek (természetes) egymásra rakódását rekonstruálja, majd az így kapott képzetnek a művész által részint átinterpretált (pontosabban a fényhasználat és a nagyítás során más léptékűvé átdolgozott) vizuális összképét tolmácsolja (Az ásványok titkos élete). Már ebből is kiérződik az itt kialakuló művészi szféra kevésbé személyes közege, emellett kollektivizmusa. Kecskés e kissé pozitivista, a tudományos jelenségek művészi leképezésére és rendszerezésére szorítkozó struktúrának azt teszi ugyanis a részévé, ami elméletileg mindannyiunk számára megtapasztalható, érzékelhető és nyilvánvaló. Annak egészét az tolja mégis művészi síkra, hogy az említett jelenségeket végső soron mégsem érzékeljük törvényszerűen, ráadásul biztosan nem abban a szándékoltan „torzított” formában, amelyben itt találkozunk velük. A művész dolga itt ebben a fajta „torzításban” keresendő elsősorban, az emlékezést tehát ő maga csupán rekonstruálja, azt ténylegesen maga a világmindenség végzi el, egymásra illesztve saját múltjának rétegeit – a folyamat pedig még csak lezárásban sem részesül, maximum átmenetileg.

Ettől az anyagrésztől gyakorlatilag valamennyi felsorolt aspektus tekintetében eltér a második sorozat, amely a személyes emlékezetre fókuszál, Kecskés Péter életének bizonyos – fotókon rögzített, majd a szkenner által némileg átdimenzionált – emlékképeit villantva fel számunkra (Az elveszett idő nyomában). Az ebből fakadó különbség formanyelv terén is jelentkezik, hiszen a természet törvényszerűségei által motivált, megkérdőjelezhetetlen egységet itt egyfajta esetlegesség – és esendőség –, véletlenszerűség, a konstrukciót (szinte az idő, az emlékezés haladásának irányán is fordítva) a dekonstrukció váltja fel. Az egzisztencia visszaemlékezése ugyanis sosem sikerülhet oly tökéletesen, mint példának okáért az egyes ásványi rétegek egymásra rakódásának rögzítése. A sorozat alapvető sajátosságaként ugyanakkor, annak érthető töredékes állapotában is, egyfajta sajátos időtlen, idillikus létállapot ragadható meg. Megteremtéséhez nagyban hozzájárul az arany mint alapszín fokozott használata, amelyet – főleg háttér formájában – teljességgel megegyező prioritásoknak eleget téve alkalmaztak már az ókori ábrázolásokon, a középkori uralkodók reprezentánsain vagy Thorma János, az egyébiránt erősen archaizáló jelenséget modernizálva, 1892-es Bilcz Irén-képmásán. A kolorit azonban csak a komponálásmód egyik összetevőjeként jelentkezik. Vele összhangban kell megemlítenünk egyes képi részletek egymásra vetítését, a töredezettség eme visszafogottan absztraháló képességének alkalmazását, mivel – az adott emlék homályos mivoltát reprezentálva – az általa közvetített bizonytalanság eredménye a képeken látott, sajátosan elvont, távoli és megfoghatatlan dimenzió; amelyet az arany szín is erősít.

Látunk tehát két, az emlékezet jelenségének egymástól nagymértékben eltérő művészi reprodukcióját szolgáltató műcsoportot, amelyek, és itt az egész kiállítás egyik legfontosabb mozzanatát ragadhatjuk meg, két további munka átgondolt és funkcionális célzatú elhelyezése által pontosan kitapintható diskurzusra lépnek egymással. Egy-egy, a hosszanti falakon egymással átlósan elhelyezett, tükrökből komponált együttesről van szó, amelyek amellett, hogy a művészi ábrázolás során megvalósuló, a hétköznapi értelemben vett utánzással homlokegyenest ellentétes mimézis vizuális allegóriái, egyszersmind az emlékezésnek a képzőművészet által rögzített folyamatát is még tovább elemzik. A Spekulatív tükör című darab ugyanis a pozitív és a negatív tükör egymásra applikálásával a valós látvány duplán torzított visszaverődését, vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy részleges elnyelését tárja elénk. Vagyis az emlékezet bizonyos szegmenseinek a feledésbe eső, vissza nem verődő, egyirányú töredékeit – mint ízig-vérig konceptuális műalkotás, nem is annyira a közvetített tartalmat (kérdés, ez miben is ragadható meg leginkább?), hanem magát a csatornát manipulálva. A felfénylésben a filozófiai reflexió és gondolkodás, valamint a művészi megismerés és (re-)prezentáció kérdésköreit is vizsgálja az alkotó.

Komoly relevanciával bíró kérdés végezetül: vajon miben is keresendő egészen pontosan e művészi emlékezés lényegi célja? Arthur Schopenhauer ekképpen nyilatkozik meg e témában: „Amint a jelenvaló eseményekben, úgy a személyekben sem ismerjük fel egykönnyen azt, ami bennük jelentős: csak ha a múltban vannak, tűnik ki jelentőségük – az emlékezés, ábrázolás, elbeszélés által kidomborítva.”

Úgy hisszük, az itt bemutatott művek esetében is ez az attitűd dominál, hisz általuk a mindenkori művészet által felvetett, sokrétű, helyenként erőteljes konceptualitással bíró kérdésekre a lehető legtökéletesebb nézőpontból látunk rá. Amely nem nélkülözi teljes mértékben a tényleges objektivitást, ugyanakkor megmarad a művészi esendőség azon szintjén, amely az emlékezettel, tehát egy igencsak illékony, jólesően homályos dologgal foglalkozó alkotói megnyilvánulás esetében, mondhatni, alapkövetelmény.

Kecskés Péter műveiről pedig elmondhatjuk, hogy maximálisan megfelelnek mindennek.

A megnyitószöveg szerkesztett változata, KAS Galéria, 2015. június 17 – július 11.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.