Archívum

Kódexek, perbeszédek

Támpontok Cseres Tibor publicisztikai munkásságához
2015. november

Amikor még csak terveztük az emlékkonferenciát, magam választottam ki ezt a témát, részben azért, mert még nem tudtuk, kit próbálunk, tudunk bevonni a munkába, s gyanítottam, hogy az életműnek e területéért nem lesz túlságosan nagy tülekedés. Másrészt emlékeztem Cseres több e műfajba tartozó írására, érdekes módon nemcsak az 1980-as évekből, amikor már sok mindenről lehetett beszélni, írni a magyar kulturális sajtóban, hanem legalább egy-másfél évtizeddel korábbról is, például az 1971-ben megjelent Hol a kódex? című kötetből. A vizsgálatra kiválasztott szövegek1 összességét eleve publicisztikának neveztem, és ragaszkodtam ehhez a meghatározáshoz később is, mindvégig – noha a számításba vehető könyveket fölütve rögtön látszott, micsoda műfajkavalkáddal szembesülök. Cseres Tibor értekező prózai műveiben van esszé, emlékezés, memoárrészlet, portrévázlat, könyvrecenzió, jegyzet, valódi, szabályszerű publicisztika, sőt olyan városportré is – Békéscsabáról –, amely a helytörténeti tanulmány, az esszé és a tárca műfaji elemeit rendeli egymás mellé.2 Publicisztikának az egész egységet azért nevezem – noha a műfaj a közhiedelem szerint nem tartozik a legelőkelőbbek közé –, mert nyilvánvaló, hogy Cseresnél mindegyik esetben a közlés – gyakran a gyors, azonnali közlés – a fő cél. Mindegyik ilyen írásnál – nyilvánvalóan – az vezette, hogy segítsen alakítani a magyar olvasóközönség történettudati szintjének állapotát, növelje irodalomtörténeti, esztétikai, nyelvi, politikai ismereteit és érzékét, hogy közönséget próbáljon teremteni fontos nemzeti-társadalmi kérdések köré – ezt egyébként interjúkban ő maga nemegyszer tételesen ki is fejtette. Ezen belül a közösségi önismeret, önvizsgálat, önelemzés vált számára fontossá, akár a század magyar történelméről, akár a határon túli magyarság szellemi teljesítményeiről, akár a régmúlthoz kapcsolódó mítoszokról beszélt. Az biztos, hogy sok olyan témát tárgyalt ezen belül, amelyről nem egyedül ő írt ugyan, de amelyben igen határozott és egyedi álláspontja volt. Olyanokat is ezek között, amelyekkel kapcsolatos állításai ugyan nem érték el a közölhetőség felső ideológiai határát, de azért az e kérdésekben kifejtett álláspontja markáns, következetes volt, és enyhén szólva nem feltétlenül találkozott a kultúrpolitika igényeivel. Gyakran az olvasói közvéleménnyel sem. Ami ma legalább annyira érdekes, mint a munkásmozgalom tételeivel való, szövegeiből kihüvelyezhető elvi különbségek. E műfajokba sorolható írásai – ezt sem árt tudni – döntően olyan nemzedékekhez szóltak, amelyek vagy átélték a 20. század több magyar kataklizmáját, például az első világháború végét vagy az egész második világháborút, vagy szüleik révén közvetett emlékeik voltak róluk. Nem tudtak ezekről a drámákról feltétlenül és minden vonatkozásban többet, mint aki utólag, könyvekből ismeri meg az adott kort, csak éppen több közük volt hozzá. Mindazonáltal ki kellene próbálni: egy Cseres-publicisztikaválogatás valószínűleg az új nemzedékeket is megszólíthatná, sokszor éppen az írói személyiség szuggesztív volta okán.

Az ez utóbbi csoportba sorolható szövegek közül kiemelkedik a Hideg napok után általa kapott olvasói levelek elemzése, csoportosítása. Ebből látszik, hogy a regénynek nem egy vagy két ideológiai vagy közösségi állásponttal kellett megütköznie: olvasók tömege, amely átélte a kort, amely részt vett az eseményekben, vagy csak közvetlen forrásból hallott róluk, úgy gondolta, hogy például az újvidéki eseményekről csak az ő kombinációja tekinthető tényszerűnek.

Érdemes itt kicsit hosszabban idézni, amit az olvasói reflexiókról Cseres papírra vetett: „A kritika vélekedését még akkor sem illik visszautasítani, ha kioktató vagy becsmérlően magyarázó. Miért berzenkedném hát a dicsérő és elismerő méltatások ellen? Az olvasón múlik úgyis, milyen szándékot sejt az íróban, s mit lel megvalósítva a műben. A Hideg napok esetében: ha szándékomról beszélhetek, azt mondanám, utólag, a sokféle hatás volt a célom. Érdekeltsége szerint kit-kit más-más módon szíven, esetleg tudaton találni vagy megrendíteni. […] sok levél által kapott és szóbeli megnyilatkozások sokasága bizonyítja számomra, hogy érdemes lett volna helyet adni lapjainkban az olvasók és filmnézők ellentmondásos vélekedésének. Hogy ez nem történt meg, azzal csak hátráltattuk irodalmi és olvasói közgondolkodásunk fejlődését. Irodalmi közgondolkodásunkat fejletlennek, egyoldalúnak érzem, az olvasók magatartását pedig éppen a soha-nem-volt, számszerű emelkedés következtében kissé konzervatívnak. Hogy erősebb szót ne mondjak.”3 Amiből máris világossá válik, hogy legkésőbb az 1960-as évek közepétől-végétől a nyilvános vitákat szorgalmazta; az idézettekből az is kiderül, hogy ezek elmaradásáért nem a művelődési intézmények, folyóiratok nem létező autonómiáját tette felelőssé. Van aztán a Hideg napok recepciójának olyan leágazása, amiről csak egy Cseressel készült beszélgetésből tudunk, azaz a kontextus e szövegek révén is kitágul. Bertha Bulcsu 1971-ben készítette vele egyik interjúját, s ebben még meg akart tudni valamit a regényről, amelynek akkor már nagy szakirodalma volt. Cseres azt válaszolja, hogy erről már mindent elmondott, azaz van még valami… Az, hogy a francia kiadás fülszövegében romániai magyar íróként mutatták be őt. „Nem tudom, hogy ezt megcáfoljam, vagy ne – mondja az író. – A kritikusok is így emlegetnek kint. Biztosan azért írják ezt, hogy illusztrálják, milyen szabad az irodalmi élet Romániában. E könyv körül minden politikává válik, s ez nem mindig jó egy író számára.”4 Gondolom, nem kell bővebben taglalni, milyen következtetésekre adhatott módot a külföldi recepciónak az a tévinformáció, hogy nem magyarországi író írta a regényt.

Ezek között a publicisztikák között számos olyan darab van, amely közvetlen irodalomtörténeti forrásszöveg Cseres nagyregényeihez vagy legalábbis azok tárgyához. Az idézett mellett csak egyet említenék ezek közül; a Foksányi szoros fő témájához csatlakozik a saját klézsei utazását – tehát a regény idejéhez viszonyítva száz évvel későbbi történetet – megörökítő Őszi beszélgetés Klézsén.5 Az ilyenféle konkordanciák további sorolásától a továbbiakban eltekintek, viszont a Cseres-publikációkból főleg azokat szeretném kiemelni, amelyek egyik legfontosabb regénytémájához, pontosabban a több regényét legalább részben ihlető döntő kérdéshez kapcsolódnak: ahhoz, hogy miért nem sikerült a magyar pozícióváltás 1943–1944-ben. Pontosabban, hogy milyen lélektani adottságok akadályozták ezt meg.

Ezekről az írásokról tudomásom szerint évtizedekig nem esett szó, azóta pedig egy megváltozott közvéleménnyel kellene szembesíteni őket. Ez bizonyára nem egyszerű dolog; a cikkek írása idején a „hangos közvélemény” nem volt németpárti; akkor azok a magyar katonák, akik Szálasira fölesküdve az utolsó töltényig harcoltak volna a szovjet hadsereg ellen, testvérek között is őrültnek minősültek. Az új korszakban évente megünneplik a „becsület napjának” nevezett, 1945. februári mészárszéket. 1989 után hamar kialakult – ha nem is vált általánossá – az az álláspont, hogy aki ellenállt a szovjeteknek, az a hazát védte. Ez nem légből kapott és alaptalan álláspont, de legalábbis meggondolkoztató, hogy sokszor ugyanazok képviselik a két ellentétes álláspontot, s főképpen az, hogy ha ez ilyen szabályszerű egyszerűséggel vonatkoztatható lenne mindenkire, már rég le kellett volna vonni a következtetést, hogy akkor tehát Bajcsy-Zsilinszky Endre muszkavezető volna.

Ami természetesen nem igaz.

Cseres, mint több emlékezésében utal rá, nem tette le az esküt Szálasira, azokkal az írókkal volt és maradt kapcsolatban, akiknek számára Mikó Zoltán repülő vezérkari százados, posztumusz vezérőrnagy állított ki hamisított parancsot, hogy „megmentse őket a jövőnek”. Illyés Gyula, Sinka István, Szabó Pál, Féja Géza, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Asztalos István kapott tőle menlevelet, az emlékezésekben 14 író neve szerepel, továbbá Nagy Imréé, a festőé, de Mikó több száz, talán több ezer embernek adott valamiféle – még csak nem is hamis – salvus conductust, nyílt parancsot. Idézem a vezérkari százados 1944 telén írt leveléből: „Én végzem a munkámat, reggeltől éjjelig. Célom: ott és úgy menteni a legnagyobb értéket, a magyar életet, ahol és ahogyan csak az adott viszonyok közt legjobban lehet.”6 Cseres Tibor többször idézte cikkeiben ennek a rejtélyes – ő sokáig úgy tudta, hogy egy szovjet hadifogolytáborban eltűnt – tisztnek az emlékét, s keresett válaszokat a személyiségéből elágaztatható kérdésekre. Mikó a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, a Kiss János irányításával létrejött csoport tagja volt, amelynek vezetőit annak a Tartsay Vilmos nyugalmazott századosnak a lakásán tartóztatták le, akiről utóbb azt az utcát nevezték el, amelyben Cseres lakott. Mikó későn ért a találkozóra, így szabadlábon maradt.

Mikó helyettese, az előbb a nyilasok által megkínzott, majd tíz évre a Szovjetunióba deportált – egyébként Csereshez hasonlóan gyergyói gyökerű – Bondor Vilmos pontosan megfogalmazta, hogy mit akart ez a csoport: „Célunk az orosz hadsereg beengedése volt, hogy azok minél hamarabb és minél messzebbre menjenek a fővárostól; úgy mentsük meg a várost a rombolástól, a rablástól, és minél kevesebb veszteséggel kerüljön ki Budapest a II. világháborúból. Ez az ellenállás nem azért szerveződött, hogy az oroszokat segítsük!7 Tudták, nyilatkozta Bondor, hogy az oroszok is, a németek is „futball-labdának” használják Magyarországot.8

A háború legnehezebb órája9 című írását a köré az 1945. január 1-jei beszélgetés köré kerekíti Cseres, amely Mikó és egy másik vezérkari százados, Sipeki Balázs Lajos között hangzott el a Rózsadomb környékén. Mikó bement Sipeki körletébe, tudván – mondta is ott, a helyszínen –, hogy az bármikor letartóztathatja, mégis kéri, közösen nyissák meg a frontszakaszt az oroszok előtt. Sipeki „megrendülést mutatott, és négyórányi gondolkozási időt kért”,10 majd jelentést tett a nyilasoknak, Bondor főhadnagyot és embereit utóbb letartóztatta, s átadta a számonkérő széknek (Hertelendy János tizedes kivételével, akit ott a helyszínen lelőttek). Mikó még mindig megmenekült. Az ellenállók szerint egyértelműen árulásról volt szó, hiszen Sipeki is csatlakozott korábban Kiss Jánosék frontjához. Mikó orosz fogságba került, Sipeki Balázst 1946-ban felmentették, később mégis elítélték, 1989 után viszont rehabilitálták és előléptették, mert nem követett el semmi törvénybe ütközőt, hiszen jogilag háborúban voltunk a szovjetekkel. Ekkor úgy nyilatkozott: nem dőlt be Mikónak, aki fasiszta volt.

Hogy milyen tanulságok váltak levonhatókká az ellenállás történetéből, jól példázza a Görgey-zászlóaljról írt, 1969-es Cseres-cikk egyik fontos, majdnem záró passzusa. A szovjetekkel együttműködő magyar alakulat – ezt szintén Mikó Zoltán szervezte – háború végi sorsáról idézi Cseres az egyik résztvevőt. Nagyirtáspusztán egy Nazarov álnevű szovjet kapitány „szónoklatot” intéz a magyar fiúkhoz. Majd:

„– A kapitány francia nyelvű beszéde után minket igazolványokkal a front mögé küldött. Mikor hátraindultunk, megtartottuk fegyvereinket. Hiszen őriznünk és kísérnünk kellett a Kisirtáson elfogott és lefegyverzett magyar katonákat. De járt is nekünk a fegyver. Összesen két szovjet katona jött velünk Kóspallagig, mintegy bántatlanságot biztosítva. De a menet létszáma közben alaposan megduzzadt, a szovjet gyorséltől elfogott és lefegyverzett német és további magyar katonák által. Kóspallagon a két ismerős szovjet katonától elbúcsúztunk. Mások kísértek minket tovább, ahol kézről kézre előrehaladtunk kelet felé, minden váltásnál egyre jobban elmosódott köztünk és a Nagyirtáspusztáról valódi fogolynak nevezett foglyok között a különbség. S amikorra fegyvereinket is le kellett adni, másod- vagy harmadnapon úgy érkeztünk Bánkra a fogolytáborba, megkülönböztetés nélkül, mint bármilyen más hadifogoly.”11 A zászlóalj végül Tulába érkezik, hadifogságba, van, aki többet nem tér haza. Cseres az 1970-es években úgy tudta még, hogy ezek az ellenállók talán véletlenül tűntek el a nagy tömegben, „elkallódtak”, a szovjet adminisztráció hibásan működött, amikor szövetségeseit hadifogságba küldte. Azt gondolhatta, hogy Mikó Zoltán is mintegy véletlen baleset áldozata lett. Ma már világos, hogy a szovjeteknek egyáltalán nem volt szükségük ellenállókra. Mikó nem elveszett. Jelentkezett az oroszoknál – nem tudván, hogy eleve keresik ők is –, akik előbb Ausztriába, majd Konstancára hurcolták, ott halálra ítélték, és 1945. augusztus 15-én kivégezték. Amikor a magyar kormányok kérdésére – amelyek közvetlenül a háború után ki akarták kérni őt – azt válaszolták, hogy nem találják, hazudtak. Az új kutatások azt valószínűsítik – s úgy tudjuk, Mikó maga is ezt feltételezte –, legnagyobb bűne az volt, hogy 1944 karácsonyán segített Raoul Wallenbergnek a svéd követség irattárának biztonságba helyezésében. Így megismerte a katyńi mészárlásról a lengyel emigráció által gyűjtött, majd a svéd követségnek átadott iratokat. Lehet, hogy már a folklór része, de tény, hogy az egyik odesszai rab­társa azt állítja, Mikó az ítélethozatalkor arra a kérdésre, hogy „Hány orosz gépet lőttél le?”, ezt válaszolta volna: „Sajnálom, hogy nem az összeset!”12

A második világháborúhoz kapcsolódó cikkek között van olyan, amely 1960-ban is élő, akut problémához kapcsolódik, mint azoknak az asszonyoknak a szinte érthetetlen kitartása, akiknek férje nyilvánvalóan elesett a háborúban – csakhogy erről nem kaptak hivatalos értesítést. Az egyik bakony-alji faluban tizenöt ilyen asszony élt ebben az évben, lényegében fiatalok még, „özvegyi sorban”, szinte külön kasztot képezve a településen. „Ettől a tizenöt katonától sem tárca, sem azonossági lap, sem híradás nem érkezett. Elhantolták bizony őket ott, helyben, ahol érte őket a golyó. Idehaza azonban másképpen kanyarog a vélekedés. Más a gondolat útja. Az halt csak meg, akiről írást küldtek! S akiről írás nincs, annak az életéhez reményt kell táplálni.”13 Az özvegyek sorsának idézése mellett írt lélektani elemzést Cseres a háború egyéb következményeiről is. Például Gyermek a háborúban címmel.14

Több olyan írása van ugyanakkor 1944-ről, amely az akkor elveszendő vagy a halál elől kitérő katonatiszt pszichikai állapotát kutatja – nemegyszer azokét, akik az utolsó pillanatban álltak vissza a – Cseres és a korabeli közvélemény, de részben a mai szemében is – rossz oldalra. A leg­egy­értelműbb Mikulics Tibor páncélos századosról szól, aki beépült a Bajcsy-Zsilinszky és Kiss János körül szerveződő illegális mozgalomba, valószínűleg különösebb hátsó szándék nélkül – hogy aztán egy, kicsit kényszer szülte, de talán elkerülhető pillanatban lebuktatójukká váljék. Ő volt az, aki elárulta a tiszti találkozó színhelyét, majd azonosította is a lefogottakat – akik közül hármat aztán kivégeztek – a csendőrök számára.15 Mikulicsot aztán vagy másfél évtizeddel később azonosították és fogták el a Székelyföldön.

Essék szó röviden Cseres Tibor néhány egyéb publicisztikai témájáról is. Van úgy, hogy a nyelvet kell megvédenie a nyelvvédőktől – formailag saját írói nyelvét, annak két szavát,16 s úgy látom, kiderül, hogy jobban érti a nyelvet, mint az etimológusok.

A Gesta Hungarorum 1975-ös fakszimile kiadása arra indítja, hogy akkoriban szokatlan módon korabeli „regényként” – fiktív prózaként, „áltörténelmi műként” – értelmezze Anonymus opuszát, ami valószínűleg ma is fölborzolná az ősmítoszba bolondultak elszánt csapatát. Sőt, ebben tudatosságot tulajdonít a magiszternek, aki maga is hivatkozik arra, hogy Frigiai Darész mintájára ő is földolgozta, még máig fönnmaradt munkája előtt, Trója történetét. Darész munkája viszont tényleg áltörténelmi mű. Cseres idézi Anonymusnak azt a passzusát, amelyben művét történetírói produktumként ajánlja barátja figyelmébe. „Úgy hangzik, mintha igyekezetében szinte maga is hinné minden szavát – fűzi hozzá az idézethez Cseres. – Ám aki figyelt Darész nevére, azt nem csaphatta be a kenetes reklám.”17 Ami elúszik a réven, visszajön a vámon. Hol lehet ez az első, Trójáról szóló magyar „regény”? – kérdezi. Ez a téma alkalmat ad neki arra is, hogy egyetlen mondatban összekapcsolja a cseh nemzeti ideológia létrehozóit, figyelmeztet rá, Herdertől Palackýig, onnan Masarykig, végül Benešig vezetett az ideológiagyártók sora, akik ugyanazt a szálat fűzték tovább. Ezt az ívet a magyar tudományos irodalomban Deér József rekonstruálta 1937-ben, A magyarság és a cseh nemzeti ideológia című tanulmányában, de a hetvenes években Deér nevét nemigen volt szokás – talán nem is lehetett – leírni Magyarországon. Cseres, aki az alaptalan magyar nemzeti mítoszokat szinte üldözte és megsemmisítette, arra hívja itt föl finoman a figyelmet, hogy a cseh nemzeti önkép részben ideo­logikus jellegű, s ami még érdekesebb: alapjait tekintve német szellemi termék.

Az élő történet mellett az irodalomba kívánkozó epikus anyagot is meglátja a középkori dokumentumokban, például a boszorkányperek kiadott szövegében. Ugyanilyen izgalmat kelt benne az Árpád-kori sámánperek állítólagos előkerülésének híre – de gyanút is; ki is derül aztán, s ezt ő adja hírül, hogy e Nyugaton hírre kelt szöveggyűjtemény apokrif, egy hazafi agyszüleménye.18

A publicisztikakötetekben sok íróportrét találunk; ezekben sokszor nagyon fontos a személyes szál; ismerőseinél, Tamásinál vagy Tersánszkynál ez természetes is. Mindkettejükről több írása van Cseresnek; Tamási életkorfázisait nagyon érzékenyen jellemzi fényképei alapján,19 de egyik emlékezésében leírja azt is, hogy az ostrom után – 1945. február 20-án – hogyan, milyen nehezen szabadulnak meg egy szovjet járőrtől – s gondolom, a málenkij robottól is.20 Pompás illusztráció ez az írás ahhoz a korhoz, amelyben az író elvesztette „őrtoronyfeladatát”.

Azonban még Justh Zsigmondhoz is ilyen személyes szál vezet. Cseres ismerte, illetve 1955-ben megismerte Justh 19. század végi szenttornyai, Szophoklészt és Shakespeare-t játszó parasztszínházának egyik, találkozásuk idején hetvennyolc éves lányszereplőjét, Czombos Franciskát, s rajta keresztül az írónak ezt a vállalkozását, amelynek, ha jól tudom, Párizsból is voltak hívei, közönsége. Az erről írt cikk, a Justh Zsigmond ébresztése21 nyilván a Justh szerelmeiről szóló ismert novella háttéranyagaként sem érdektelen olvasmány. Egyébként az alkotó értelmiségi egyik mintája éppen a színházszervező Justh lehetett Cseres számára az egyik vonalon – egy másikon pedig a pap, gazda, néprajztudós22 Kálmány Lajos – „az ország legöregebb káplánja”; csak negyvenkét évesen lett plébános –, aki több ezer oldalt gyűjtött össze a népszokásokról.

A talán legszebb írótörténet címe: Jim, a parti gyilkos.23 Arról szól, hogy hetedikes gimnazista korában őt és egyik barátját az e című ponyvaregényt kiadó nyomdász kétségbeesetten bízza meg a már a 83. folytatásig jutott történet továbbszövésével, mert az addigi szerző egyik pillanatról a másikra „bemondta az unalmast”, nem hajlandó írni tovább. Az új sorozat pár hét alatt csúfosan megbukik. Az első 83 részt – nevének föltüntetése nélkül – Krúdy Gyula írta. Ő a „szolgálókat és szakácsnékat” is rabul tudta ejteni ugyanis, s azok a folytatásokat olvasva rájöttek, hogy „már nem egy hatalmas férfiszív dobog tovább a történet méhében”.24

Még egy területről, egyetlen rövid névsorolvasásban: Cseres azok közé tartozott, akik az erdélyi magyarság ügyét folyamatosan napirenden tartották. Ezt a nyolcvanas éveket megelőzően a sajtóban főleg Romániában megjelent magyar szellemi termékek elemzésével és köztudatba emelésével lehetett megtenni. Érdemes végignézni azon elmúlt és élő szerzők (nem teljes) névsorán, akiknek könyveiről (esetleg életművéről) Cseres ismertetőt vagy esszét írt: Szenczi Molnár Albert, Rettegi György, Orbán Balázs (akinek fényképeskönyvét méltatta), Szabó T. Attila, Filep Istvánné Győri Klára, Kacsó Sándor, Kós Károly… S ami számomra – nyilván elfogultságból – talán a legfontosabb: korán fölismerte annak a Szabó Gyulának a képességeit, akit magam is a második világháború utáni Erdély egyik legjelentékenyebb epikusának tartok. S aki szintén azon nagy íróink közé tartozik, akikről manapság sajnos alig esik szó.

Jegyzetek

1 A hivatkozott írások közül nem egy több Cseres-kötetben is megtalálható. A jegyzetekben azt a forráshelyet jelölöm, ahol az adott szöveget az előadásra készülve megtaláltam.

2 Önállóan – Korniss Péter fotóival – 1969-ben jelent meg, Cseres-publicisztikakötetben lásd: A 250 éves Békéscsaba = Cseres Tibor, Elveszített és megőrzött képek, Magvető, Budapest, 1978, 491–522.

3 Hideg napok: regény és film = Cseres Tibor, Perbeszédek és párbeszédek, Szépirodalmi, Budapest, 1986, 111–112.

4 Visegrádon. Interjú Bertha Bulcsuval = Perbeszédek és párbeszédek, i. m., 435.

5 Őszi beszélgetés Klézsén = Perbeszédek és párbeszédek, i. m., 411–421.

6 Sári Katalin, Mikó Zoltán emlékezete (1910–1945). A nemzeti ellenállás mártírja, a bevezetőt írta dr. Gazsi József, lektorálta és az utószót írta dr. Schubert Katalin, Püski, Budapest, 1996, 138. (Mikó Zoltán hozzátartozóinak írt utolsó leveléből.)

7 Sári, Mikó Zoltán emlékezete…, i. m., 20.

8 Uo.

9 A háború legnehezebb órája = Hol a kódex? Magvető, Budapest, 1971, 74–79.

10 Uo., 76.

11 Az elfelejtett zászlóalj = Hol a kódex?, i. m., 69. Mindenesetre az is világossá válik ebből, hogy a szovjetek a zászlóaljat a céljaival ellentétes feladatokkal bízták meg, vagy ezek végrehajtására kényszerítették. Elfogott magyar katonáknak egy szovjet fogolytáborba való szállítása tételesen ellentmond Mikó idézett programjának.

12 Sári, Mikó Zoltán emlékezete…, i. m., 118. (Beszélgetés Szvoboda Ferenccel, Mikó Zoltán egyik rabtársával.)

13 Megcsalt özvegyek = Hol a kódex?, i. m., 56.

14 Hol a kódex, i. m., 48–55.

15 Az áruló nyomában = Perbeszédek és párbeszédek, i. m., 63–64.

16 Aki herélten lovagol, de csődörön érzi magát = Hol a kódex?, i. m., 269–276.

17 Kézirat gyanánt = Elveszített és megőrzött képek, i. m., 296.

18 Lásd a Táltosok és szerzetesek. Az Árpád-kori sámánperekről, a Hol a kódex? és a Képek a kassai kódexről című írásokat. Perbeszédek és párbeszédek, i. m., 362–373.; 374–381.; 382–389.

19 Tamási Áron arcai = Perbeszédek és párbeszédek, i. m., 221–227.

20 Igazolatlanul jelen. 1945. február 20-án Tamási Áronnal = Hol a kódex?, i. m., 5–13.

21 Justh Zsigmond ébresztése = Felhők fölött száll a sas. Találkozásaink háborúban és békében, Zrínyi, Budapest, 1993, 142–145.

22 Pap, gazda, néprajztudós… = Perbeszédek és párbeszédek, i. m., 198–203.

23 Jim, a parti gyilkos = Hol a kódex?, i. m., 121–126.

24 Uo., 126.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.