Archívum

Kimenni, játszani, hazajönni

Beszélgetés Oláh Dezső zongoraművésszel
2015. október

Oláh Dezső (1986) Junior Prima-díjas zongoraművész, zeneszerző, több dzsessz-zenekar tagja, számos önálló mű komponálója. Szakmai elismerések sorát tudhatja magáénak. Alkotói tevékenysége mellett zenetanítással is foglalkozik.

Sokszor nyilatkoztál arról, hogy számodra nagyon fontos a családi háttér. Az a jelentős karrier, amit elértél, elképzelhetetlen lett volna, ha nem zenészcsaládból jössz, és nem kezdenek el már nagyon korán megismertetni a zenével?

Igazából nem a zenészcsalád a lényeg, hanem az, hogy két ember létrehoz egy harmadik lényt, akinek aztán a sorsát a lelkükön viselik. Az én szüleim kezdettől fogva mindig a legjobbat szerették volna nekem, és a sokszor vakmerő terveimet is megpróbálták ép elmével fogadni. Emiatt minden nyilatkozatomban kötelezőnek érzem megemlíteni őket, édesapámat, édesanyámat, a nagyanyámat, aki már sajnos nincs közöttünk. Rengeteget köszönhetek neki. Ő az első zongorahang leütésétől az öt évvel ezelőtti első állami kitüntetésemig végigkísérte a pályámat, és az összes zongoravizsgámra, minden versenyre elkísért. Neki mutattam meg a szerzeményeimet. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy mindenki mögött, aki megpróbál valamit alkotni, legyen legalább két-három ember, hogy ha kint dúl a háború – természetesen metaforikus értelemben –, akkor be lehessen bújni egy sánc mögé, ahol nyugalom van.

A zenészpályához különleges családi háttér kell, vagy lehetett volna belőled színész, festőművész is? Volt-e valamiféle speciális indíttatásod, hogy aztán zenész legyél?

Ha programozó matematikus szerettem volna lenni – amit nem gondolok –, akkor a szüleim abban segítettek volna. A szülői szerepben az a legfontosabb, hogy megpróbálják meglátni, mi az, amiben tehetséges lehet a gyerek, miközben a gyereknek is van elképzelése arról, hogy ő miben tehetséges, és ennek a kettőnek az elegye határozza meg egy családban a szülő–gyerek kapcsolatot.

És te mi szerettél volna lenni? Emlékszel rá?

Hogyne, én klarinétos szerettem volna lenni. A szüleim azt mondták, hogy ehhez tanuljak meg nagyon jól zongorázni, legyek én a legjobb az iskolában, meg a szolfézshoz is nagyon jól értsek. Ennek két mellékterméke lett: az egyik, hogy zongorista maradtam, a másik pedig az, hogy amikor ötös voltam szolfézsból, akkor is volt magán-szolfézstanárom – a legjobb összhangzattan-tanárhoz vezetett a sors, amikor a konzervatóriumba jártam: Frank Oszkár-növendék voltam. Így hangszereléssel és zeneszerzéssel kezdtem el foglalkozni.

Ezek szerint olyan pályakép, ami nem a zenéhez kapcsolódott, föl sem merült? Például állatorvos, tűzoltó?

Felmerült, természetesen, hatévesen gondolkoztam azon, hogy kommandós leszek – ezen ki nem gondolkodott? Vagy tűzoltó. De ezek a gondolatok nálam két másodpercig tartottak, ugyanis néztem a Tom és Jerryt, amiben nem volt sem kommandós, sem tűzoltó, viszont zongoráztak.

Mikor kerültél először nagyon közeli kapcsolatba a zenével? Visszaemlékszel ilyenre két-három éves korodból? Vagy később kezdődött?

Az első zongoravizsgámra sem emlékszem. Annyira izgultam, hogy amikor hétéves koromban elkezdtem zongorázni tanulni, bementem az első félévi vizsgára, beadtam a vizsgalapom, beültem a zongora mögé, és a következő kép az, hogy kint vagyok. Tudom, hogy ez nagyon furcsa, de hétéves korom óta tudom, hogy zenész leszek. Azt nem tudtam, hogy például dzsessz-zenész leszek, sem azt, hogy zeneszerző, hogy hangszerelni fogok, vagy azt, hogy tanítok majd. Azt biztosan tudtam, hogy zenész leszek, és ezzel fogok foglalkozni.

Mihez kapcsolódik az első zenei emléked? Meghallottál valami zenét, vagy egyszerűen csak édesapádat hallgattad?

Erre egy nagyon egyszerű történetet tudok elmesélni. Óvodás voltam. Mindenkinek ki kellett állni és elmondani, hogy mivel foglalkoznak a szülei. Akkor mindenki kiállt, és elmondta, hogy az apukája reggel háromkor kel, négy órakor süti a kenyeret. Gondolkodtam, hogy igen, mert azt a brióst, amit én szeretek, anyu negyed hétkor veszi, amikor megyünk az óvodába, ez így rendben van. Átment a rostán, ez tényleg igaz. Amikor én felálltam, elmondtam, hogy az én apukám minden áldott este felveszi a fehér inget, megfésülködik, tesz egy kis arcszeszt az arcára, majd fogja az aktatáskáját, amiben a klarinétja van, és elmegy dolgozni – engem mindenki hülyének nézett. Az óvodás társaim nem értették, és amikor hazamentem, mondtam az anyukámnak, hogy senki sem normális, mindenki hajnalban dolgozik, csak az én apám nem. Erre anyukám mondta, hogy vannak más hivatások is a világon. Nekem a zenészség volt a természetes. Amikor Zalaegerszegen voltam a nagyszüleimnél, a nagypapám öltözött fel, és ment el este muzsikálni. Ha otthon voltam, apukámat láttam. Nekem gyerekkoromban természetes volt, hogy apukám elutazott két-három hónapra, majd megérkezett húsz kilóval könnyebben és szakállasan Indiából. Ezen nem lepődtem meg. Ebből a szempontból mindig ott volt körülöttem a zene.

A későbbiekben édesapád mennyire tudta nyomon követni a pályádat? Nyilván mindent meghallgatott, de mennyire szólt bele? Hiszen minden szülő próbál beleszólni a gyerek életébe…

Gyerekkoromban kezdtünk el együtt zenét hallgatni. A következőképpen nézett ki a mi életünk: édesanyám a Gerbeaud cukrászdában dolgozott, engem el kellett volna vinni az óvodába. Most mondok egy számot – reméljük, anyukám nem olvassa majd –, mondjuk, minden harmadik alkalommal elvittek az óvodába, de máskor inkább leültünk édesapámmal, és együtt hallgattunk zenét. Klasszikus zenét, abból különböző korszakokat, cigányzenét, viszonylag kevés dzsesszt. Ha rockzene szólt a tévében, azt apukám elkapcsolta. Valahogy az ő ízlését gyerekfejjel én is megkaptam. Majd szépen felöltöztünk, és mivel édesanyám, ugye, a Gerbeaud cukrászdában dolgozott, mentünk a Jégbüfébe. Mit csinál egy úriember? Elmegy sétálni a Váci utcába, eszik egy krémest, megiszik hozzá egy tejeskávét, majd úriasan sétálgat. Én ezt csináltam óvodás koromban, és hatévesen már szép udvariasan, összetett mondatokban engedtem előre a hölgyeket az ajtóban. Már akkor tudtam csajozni.

Szóval sok mindent hallgattunk együtt, de igazából nem tanított soha. Olyan nem volt, hogy „figyelj, ezt így vagy úgy játszd”, sosem szólt bele. Olyannyira, hogy a szüleim nagyon meg voltak ijedve, amikor azt mondtam, hogy dzsessz-zenész leszek. Bennük akkor összeomlott egy világ. Ha nehezen megy az érettségi, a konzervatórium, attól még lehetne menni a Zeneakadémiára – de akkor én közöltem a konyhában, hogy nem szeretnék interpretálással foglalkozni, úgy érzem, hogy dzsessz-zenész szeretnék lenni, és már hallott ez meg az játszani… Közben a szüleim kaptak három stroke-ot. Ugyanis én abban az időszakban már rengeteget hazudtam. Olyanokat mondtam, hogy különórákra meg korrepetálásra járok, közben igazából minden zsebpénzem magnókazettára költöttem, mert a különböző lemezeket átírtam kazettára. Azokat megállítgattam, leírtam a szólókat, benn maradtam tovább az iskolában, és gyakoroltam dzsesszt játszani. A zenei pályámat irányítani igazából sohasem tudták.

Egy másik szempontból nézve ezt a kérdést, mennyire volt példa számodra, ahogy édesapád játszik? Egy alkalommal ültünk együtt az öltözőben, egyszer csak elővetted a mobiltelefonod, és mutattad a neten, hogy milyen gyönyörűen zenél.

Teljesen más műfajban tevékenykedik, mint én. Az embernek a családtagjairól nem szabad így nyilatkoznia, de szerintem ő Európa vagy talán a világ legjobb cigány klarinétosa. Büszkeséggel tölt el, amit csinál. Igazából zenével kapcsolatban mi soha nem kerültünk ellentétbe. Ugyanazokat szeretjük, bár van egy-két különbség. Például őt nem köti le nagyon sokáig Bartók zenéje, engem sokkal tovább. Viszont új dolgokért is ugyanannyira tudunk lelkesedni.

Erről az jut eszembe, hogy múltkor egy beszélgetésben Halper Lacinak és Ráduly Mihálynak – két igen jól képzett zenésznek – feltették a kérdést: mi az európai zenetörténetnek az a pillanata, amely igazán fordulópont? Gondolkodtak, majd végül megállapodtak abban, hogy Bach [Kortárs, 2015/7–8]. Ott elkezdődik az, amit mai zenének hívhatunk, azaz ami egészen más, mint ami korábban volt. Egyetértesz ezzel?

Az európai klasszikus zene Bachhal kezdődik, és ott is van vége. Ugyanis a végén ugyanabba vissza lehet fordulni. Röviden, nagyon egyszerűen megfogalmazva: volt valami, amit a kezdetek kezdetén zenének hívtak. Az ősember összeütögette a köveket, például. Aztán ugorjunk egy hatalmasat: Püthagorasznak köszönhetően létrejött, mondjuk így, a hangok demokráciája. Egy oktávot elosztottunk tizenkét részre. Aztán jött Bach, és megírt mindent, ami létezik. Ez azt jelenti, hogy például Schönberg dodekafon zenéje arról szól, hogy az oktáv tizenkét részre van osztva, és ez a tizenkét hang egyenlő, tehát nincsenek hangnemek – de Bachnak már a pályája közepén voltak olyan fúgái, amelyekben átmenő- vagy díszítőhangokkal mindez benne volt. Azt szokták mondani, hogy Bach a tenger, az ér meg a csermely is – tehát ha lenne egy Artisjus-bíróság, Bach perelne mindenkit.

Meg tudod magyarázni, hogy lehet az, hogy az egész európai zenetörténetben, ahol azért van jó pár zeneszerző, egyetlen emberben így ki tud csúcsosodni a muzsika? Miért pont benne? Ez racionális dolog? Vagy ez egy csoda?

A racionális magyarázat az, hogy az ő korában használható stílusokkal olyan szinten tudott maradandót alkotni, hogy az a mai napig fennmaradt, és ezenkívül azok a zeneszerzési technikák és szólamok, amelyekben ő gondolkodott, megismételhetetlenek. Nem véletlen, hogy a zeneszerzésórák során, amikor ténylegesen elindulnak a zeneszerzési stílusgyakorlatok, Bachhal foglalkoznak. Egyszerűen az, amit ő csinált, univerzális és zseniális. Az ő korában ott volt Lully, akinek a francia szvitet vagy a táncot köszönhetjük az operákban, vagy Händel, akinek rettenetesen jó ötletei voltak – de igazából Bachhoz képest még Vivaldi is programzenének számít. Vivaldinak vannak elképesztően gyönyörű concerto grossói, de Bach esetében egy koncertnél azon gondolkodnak a zenészek, hogy melyiket hagyják ki.

Amikor ennyire jól érted Bachot, hogyan történt a váltás a dzsesszre?

Úgy kezdődött, mint ahogy a gyerek először nem játszik a játék autóval, hanem szétszedi. Én lassabban tanultam, mint az osztálytársaim. Ez azért volt, mert el tudtam időzni azon, hogy mit akart a szerző, vagy hogy hogyan is van ez az akkord. Ez pillanatokon belül azt eredményezte olyan tizenhat-tizenhét éves koromban, hogy én mint kamasz mertem olyan kijelentéseket tenni, hogy értem, miről van itt szó. És amikor valaki azt mondta, hogy „érted te a nagy fenéket”, akkor ezt elkezdtem bizonygatni. Semmi mást nem mondtam, mint hogy „nézd, itt van ez a Chopin-keringő, mutass egy pontra, és én majd onnan folytatom”. Persze a másik erre kiröhögött, mire én próbáltam hasonlókat játszani. Akkor rájöttem arra, hogy alapvetően nagyon jó, ha valaki gyönyörűen el tudja játszani a dallamot, megpróbálom én is – a mai napig gyakorlom a klasszikus zenét –, de én esetleg a dallam után is hozzá tudnám fűzni a gondolataimat. És akkor ebből egyszer csak kialakult ez az őrület. Éjszaka a Mezzo tévécsatornán jobbnál jobb dzsesszfelvételeket lehetett hallani, és az ember egy kis kutatás után rájött, hogy a fő téma harmóniakörére történik itt a varázslat. Így rájöttem, hogy lényegében mindenben lehet improvizálni a harmóniakörre, majd azt vettem észre, hogy megbolondultam, és dzsessz-zenész akarok lenni.

A szüleim meg voltak ijedve, a zongoratanárom összességében pártolta, de nem nagyon látták, hogy ebből mi lesz. Az összhangzattan-tanárom támogatott. Egyszer megcsináltam azt, hogy amikor Szendi Ágnes játszotta a darabjait a konzervatórium egyik évfordulóján, megbeszéltem vele a szünetben, hogy a következő részben három tétel lesz, és a negyediket én nagyon szívesen improvizálnám. Szerintem ennél nagyobb szemtelenség a világon nincs. Utólag visszagondolva elég bátor voltam. Szendi Ágnes pedig annyira bátor volt, hogy a három tétel után felállt, és azt mondta, hogy találkozott egy fiatalemberrel itt kint az erkélyen, és a következő tételt ő szeretné improvizálni. Ez egy igazi gerillaakció volt. Kimentem, meghajoltam, és leültem a zongorához. A felvételen hallatszik az első hat hang után, hogy a konzervatórium igazgatója beleröhög, hogy úristen, mi van itt? Én pedig játszottam.

Csodagyereknek tartod magad?

Dehogyis.

Akkor pusztán szerencséd van? Mert visszanézve a kritikákat, beszámolókat, többen emle­getnek úgy, hogy a magyar dzsesszélet üdvöskéje, kiválósága, pályája elején hatalmas jövő áll előtte…

Az az igazság, hogy bár akkorra már felvettek a Zeneakadémiára, és az első szerzői estemen is túl voltam a Magyar Rádió Márványtermében, tizennyolc éves koromig nem nagyon tudtam, hogy mi lesz velem. Tizenkét évesen megnyertem az első zongoraversenyt, az iskola által szervezett eseményeken mindig játszottam, az általános iskolai rendezvényeken is, de nem mondták azt, hogy jön a következő Mozart, ami így is van. Nálam ezzel a dzsessz-zenével szakadt át valami. Nem tartom magam egy kifejezetten nagy dzsessztehetségnek sem. Ebben az országban szerintem nagyon sok olyan ember van, aki nálam sokkal jobban játszik mainstream dzsesszt. Ez az ország az egy főre jutó nagyon-nagyon jó dzsessz-zongoristák arányában elég elöl áll. Ha a magyarországi GDP-t ez határozná meg, mi lennénk a negyedik nagyhatalom a világon. Vagy a második. Megemlíthetem itt Szakcsi Lakatos Róbertet, Oláh Tzumó Árpádot, Oláh Kálmánt – tanárom és mentorom volt –, ifj. Szakcsi Lakatos Bélát vagy Lakatos Béla bácsit, a teljesség igénye nélkül…

Mi az oka annak, hogy egy ilyen kis országban ennyire sok a jó dzsessz-zongorista?

Azt szokták mondani, hogy azokban az időszakokban, amikor társadalmi nehézségek vannak, vagy éppen veszélybe kerül a megélhetés, elkezd növekedni az alkotási vágy. Szokták úgy is megközelíteni ezt, hogy, ugye, a cigány zenészcsaládok gyerekei a klasszikus és a dzsessz-zenébe diffundáltak, most már nem játsszák Seres Dezső Szomorú vasárnapját, hanem Mozart és a Giant Steps szól. Szerintem ez sem igaz. Egyszerűen itt vagyunk Európa közepén a Kárpát-medencében, a sok kiemelkedő dzsessz-zenész előtt Bartók és Kodály hazája voltunk, és igazából még most is az vagyunk.

Ez is szerepet játszik? Több beszélgetésben elmondták mostanában, hogy ez Bartók és Kodály országa, és Kodály megalapozott egy olyan zenei képzést, amelyet mindenhol átvettek a világon. Az ötvenes, hatvanas években mindez kiművelt egy olyan zeneértő közönséget, amire ráépülve vagy amit kihasználva fel tudott nőni egy olyan zenészgeneráció, amely jobban kibontakozhatott.

Ezzel teljesen egyetértek. Most már szépen lassan tenni kellene azért, hogy ebben az utánpótlás is meglegyen. De ez teljes mértékben így van, ahogy mondod.

Egyik zenekarod neve Trio à la Kodály. Ez a népzene iránti érdeklődésed, vonzalmad miatt alakult így? Meghallgattam a felvételeket, és utána nem tudtam eldönteni, hogy melyik volt előbb nálad, Kodály vagy a népzene.

Én egészen fiatal koromtól kezdve, azon kívül, hogy szerettem hangszerelni, zenét írni és zongorázni, mindig produkciókról álmodoztam. Mindig szerettem volna olyasmivel foglalkozni, ami újszerű, vagy ami érdekelhet embereket. A Trio à la Kodály úgy jött létre, hogy először megcsináltam nagyon egyszerűen a saját triómat, amivel nyolcados fusion zenét játszottunk. Majd abból lett egy szextett, ahol megismerkedtem Erdő Zolival. Minden dzsessz- és klasszikus zenei produkciómban ő volt a tárogatós és a klarinétos. Aztán rájöttem, hogy a triózásban engem picit megköt a basszus, sokkal szabadabb lenne csak a ritmus és a zongora. Akkor bevettük Zolit. Tárogatón istenien lehet játszani Kodály-gyűjtéseket, ráadásul Kodály nem szerette a tárogatót, ezt kevesen tudják, nagyon ritkán használta a műveiben. Úgy döntöttünk, hogy mi egyfajta klasszikus zenét meg dzsesszt játszunk. Úgy gondoltuk, hogy ez olyan emberközeli. Végeredményben a zenekari felállás és a zenénk is egyedi dolog, ezért működik.

Kialakulhat a magyar dzsessz vagy – a te megfogalmazásod szerint – a dzsessz magyar tájszólása?

Lehet. De alapvetően vannak a zenészek, akiknek van egy fő csapásirányuk, amely szerint gondolkodnak, és – ha már dzsesszről beszélünk – ez improvizatív zene. Amit feldolgoz, tehát ami bekerül a dzsesszbe, az így kerül feldolgozásra. Nemhiába tárogatóznak Los Angelesben is. Sőt ismerek olyan tárogatóst, aki a mi hangszerelésünket vette alapul a diplomakoncertjéhez, és Erdő Zoli próbálta ki a hangszerét, ami itt készült. Joe Lovano meg Borbély Mihállyal tárogatót vett. Szóval én nagyon örülnék neki, hogy ha ezt magyar dzsessznek hívnák, mert biztosan van ilyen.

A beszélgetés előtt mesélted, hogy mennyi mindent csináltál, felsoroltad az utóbbi három nap eseményeit. Az, hogy zenész, azért jó fogalom, mert átfogó: benne van az előadóművész is, de az is, hogy zeneszerző is vagy. A kettő hogy fér meg egymás mellett?

Egyiket sem lehet fontosabbnak tartani, ez egy kétpólusú állapot. Amikor az ember sok zenét ír, nagyon szeretne zongorázni. És amikor sokat zongorázik, azt gondolja, hogy a francokat kapálózok itt a színpadon, mint valami kiöregedett bohóc, miközben le kellene ülni a papír mellé, és csinálni valamit, amire, mondjuk, három perc múlva is emlékszik valaki. Ha már sokat hangszereltem, megyek játszani a Trio à la Kodállyal vagy a Bágyi Balázs New Quartettel, és amikor már úgy érzem, hogy sokat koncerteztem, már hazafelé a buszban gondolkodom, és próbálok zenét írni. Nekem nem működne a kettő egymás nélkül.

Milyen érzés, amikor mások játsszák el a te kompozícióidat, hangszereléseidet? Mennyire nyugodtan hallgatod, és mennyire merül fel benned, hogy azért te nem így gondoltad ezt?

Nagyon kevés kivétellel minden egyes hangszerelésem vagy kompozícióm eljátszásánál ott vagyok. Ez olyan, mint amikor el kell engedni egy gyerek kezét. Nem jó érzés. Nem tudok vezetni, de körülbelül olyan lehet, mint amikor egy rutinos sofőr beül más mellé az anyósülésre. Megszokta, hogy mindig ő vezet, és ha más esetleg ügyetlen mellette, az maga a halálfélelem. Nekem volt olyan, hogy a Magyar Rádió Stúdiójában játszottak az MR Szimfonikusok, a Heaven Street 7 Ez a szerelem című számát hangszereltem, én voltam a produkció egyik keresztapukája. Játszott a zenekar, vették fel a részeket, én pedig úgy ültem ott – nem ismerem az érzést, de remélem, hogy hamar megismerem –, mint akinek gyereke születik, és kijön az orvos, hogy itt most valami van. Nem könnyű az, amikor valami új életre kel, és az ember nincs ott a zongora mögött.

Sokszor elmondtad, hogy csak a zenélésből nem lehet megélni. A hangszerelés, a komponálás ki tudja ezt egészíteni egzisztenciális szempontból, vagy ettől még ugyanúgy kilóg a zenész feneke a nadrágból?

Ehhez kell egyfajta hozzáállás, és kell hivatástudat is. Ha valaki koncertezik, ha jót csinál, jó emberekkel találkozik, és van vénája ahhoz, hogy ő szervezze a koncertjeit, akkor például két hónapig megy, aztán három hónapig nem, és így elveszik a szabadság. Ezért eleget kell tennie felkéréseknek, mert a sárga csekkeknek nem lehet azt mondani, hogy csókolom, én zongoraművész vagyok. Ez az egyik része. A másik az, hogy én úgy gondolkodom, hogy minél több oldalról fogom meg a zenét, a zenélést, annál jobb. Nagyon szeretek tanítani. Amit tudok, nagyon szívesen átadom másoknak. A hangszerelés, zeneszerzés időnként szül pluszbevételeket, és emellett még koncertezem. Ezekből összeáll már egy olyan alap, amiből az ember, mondjuk úgy, talán egy átlagos életet tud élni. Csupán a színpadon való játékból ez még nem megvalósítható, legalábbis az én esetemben. Bár én akkor is tanítanék, az biztos. Ebben természetesen egzisztenciális kényszer is van. Ha az ember teljes munkaidőben tanít, akkor a számlákat rendezni tudja, meg valamennyi alapvető dolgot ki tud belőle fizetni. Másrészt, ha valakiktől kap valamit, azt illik visszaadni. Én Fehér Lászlónénál tanultam tízéves koromtól, ő mutatta meg, hogyan tartsam a kezem, hogyan gondolkodjak a zenéről. Aztán Magyar Margithoz jártam szolfézsra, meg Céh Ágneshez. Aztán Frank Oszkárnál tanultam klasszikus összhangzattant, ahol egy kis kártyaasztalnál ültünk heten a lakásán. Olyan órákat tartott, hogy utána még egy órán keresztül arról beszélgettünk. Azért ebből illik visszaadni, és ahogy nekem annak idején Lukács Miklós, Oláh Kálmán, Szakcsi Lakatos Béla bácsi segítettek, amikor elkezdtem dzsesszt tanulni, ugyanúgy nekem is kötelességem ezt megtenni, hogyha módomban áll. Például a népzenészeknél ez a kérdés szóba sem kerül, mert ott az a fontos, hogy megőrizzék azt a zenét. Ők nem állítják ki az ÁFA-s számlát négyezer-kettőszázötven forintról, miután megtanítottak neked két moldvait. Mert az arról szól, hogy „öcsém, muzsikálj te is úgy, mint az XY bácsi Erdélyben”.

Milyennek látod a mai fiatal zenészeket? Oláh Dezsőke ott van a tanítványaid között, látsz tehetségeket, akik majd ki fognak bontakozni?

Az elmúlt négy évben két növendékem volt, aki felvételt nyert középiskolába, és ebben az évben van az első, aki főiskolára felvételizik. Már azelőtt, hogy hivatásosan tanítottam volna, segítettem több kollégámnak felvételt nyerni a Zeneakadémiára, akik nem olyan hangszeresek, mint én. És a mostani generációban, akik nálam körülbelül tíz évvel fiatalabbak, azaz tizennyolc évesek, látok olyanokat, akik nagyon koncepciózusan, jól gondolkodnak.

A mai fiataloknak könnyebb vagy nehezebb zenei pályára lépni, azon érvényesülni, mint a nagy öregeknek volt?

A zenetanulás változott meg teljes mértékben. Az információtartalom egy percre lebontva körülbelül ötvenszer annyi, mint ezelőtt huszonvalahány évvel. Most már nem kell könyvtárba menni, nem kell rádiót hallgatni, nem kell lemezt venni, nem kell zongoraórára sem járni szinte – persze, oda kell járni –, alapvetően minden elérhető. Az életkor és a megszerezhető tudás aránya köszönőviszonyban sincs egymással. Fiatal gyerekeknek a testsúlyuk negyven százalékát teszi ki az iskolatáska, de közben egy iPaddel minden információt megkapnak bármelyik pillanatban. Innentől kezdve sokkal gyorsabban lehet tanulni, de nehezebb kitűnni, tehetségesnek lenni. Ettől függetlenül a tehetség mindig utat tör magának, bár hozzá kell tenni, hogy most mindenki tud mindent.

A dzsesszben a nagy nevek általában már nem fiatalok, egy kronológiailag meghatározható időszakhoz kötődnek, a hatvanas, hetvenes években indultak pályájukon. Vagy kicsit előbb. Most is születnek ilyen nagy csillagok?

Van most is olyan tizenkét éves fiú, aki úgy zongorázik, hogy meg kell őrülni. De a középkorosztályban is vannak kiemelkedőek, például Danilo Pérez, aki szerintem most az egyik legelőretörőbb zongorista.

De a siker nemcsak a tehetségen múlik manapság, hanem a jó reklámon is.

Ez két külön dolog: hogy mit lehet eladni, és mit hogyan tálalnak, illetve aztán a végén, amikor egyenleget számolunk, hogy mi mennyit ér. Mindenkiből lehet sztárt csinálni. Hozzáteszem, hogy most már szerencsére van olyan értékítélet, amely szerint nem az a sztár, aki a tévében szerepel. Ha fogunk egy zongorát, fölgyújtjuk, meg adunk hozzá egy fehér zakót, az körülbelül addig tart, ameddig a közönség ki nem ment.

Vannak olyan zenészek, akikkel szívesen játszanál együtt akár a közelebbi, akár a távolabbi jövőben?

Mindig vannak olyan zenészek, akikkel szívesen játszanék, és mindig hagyom, hogy a sors vagy az élet döntsön úgy, hogy összesodor-e velük. Nagyon szerencsés vagyok, mindig olyan zenészekkel játszom együtt, akik nagyon jó emberek, nagyon jó zenészek, és tudok velük egy irányba mozogni.

Mennyit gyakorolsz egy nap?

Egy bizonyos idő után nem nézi már az ember, hanem annyit gyakorol, amennyit tud. Édesapám, aki sohasem tanított engem zenére, ilyen egyszerű igazságokat mondott: „Fiam, először tanulj meg mindig egy dolgot csinálni! Ha eszel, egyél! Ha mész, menj! Aztán ha eszel, zongorázz! Ha mész, akkor is zongorázz!” Amikor tanítok, az azért jó, mert ott vannak jó zongorák, és lehet gyakorolni. Én igazából a munkahelyemen gyakorolok a kötelezően ott töltött időkben, vagy ha bemegyek korábban. Aztán szoktam a koncertek előtt otthon is.

Akkor egy másik nézőpontból is megkérdezem ezt. Manapság egy zenész nem tud megélni adminisztráció nélkül. Beosztja az idejét, életét, ráadásul neked saját szervezésű produkcióid vannak. Ezek mellett marad időd gyakorolni, vagy a telefonálás, e-mailezés, megbeszélés túl sok időt vesz el?

Az ideális az lenne, ha egy speciális környezetben tudnék gyakorolni: faház, kandalló, versenyzongora, kották, optimális hőmérséklet, nagyon jó ételek, a menyasszonyom… A valóság az, hogy mindennap legalább két órát gyakorlok. Az ember bemegy tanítani, van lyukasórája, eleve többet kell ott lenni – akkor zongorázik. Meg felkel vasárnap, leül kávézni, közben darabokat játszik. Ezt kézben kell tartani, mert én úgy szeretek felmenni a színpadra, hogy ezért a koncertért mindent megtettem, amit meg lehet. És még akkor is félre lehet ütni. Ez egy örök kötéltánc. Lehet gyakorolni, be lehet biztosítani dolgokat, de a kezed egyszer félre fog menni. Úgy kell felmenni a színpadra, hogy a fejedben van, mit játszol aznap, nem pedig úgy, hogy azt sem tudod, éppen melyik zenekarban lépsz fel, mert akkor gáz van.

Akkor nem érzed terhesnek, túlságosan soknak az adminisztrációt?

Dehogynem. De más nem tudja jól csinálni, vagy nem úgy, mint én. Magyarországon a művészeti menedzsmentről él egy tévhit. Azt hiszik, hogy ugyanaz, mint általában a menedzselés: elvetek egy magot, aztán húszmilliót keresek rajta. Emiatt nem nagyon működik. Próbálkoztam ezzel korábban is, és nem mondom, hogy nem fogok többet. Dolgozom együtt szervezőkkel most is, akik részben helyettem elvégeznek feladatokat, a többi részét csinálom én, és megszoktam, hogy a kezemben tartom a dolgokat. Ez egyfajta apáskodás is a zenekaron belül. Néha fölhívnak a többiek telefonon, mert én tudom azt is, hogy mi van a pályázat szövegében, meg azt is, mikor indulunk vidékre. Lehet, hogy megbolondulnék, ha nem tudnám, mikor indulunk el valahova, vagy mivel megyünk.

Gondolkodtál külföldi karrieren is? Hiszen a te paramétereiddel Amerikában biztos, hogy nagyságrendekkel magasabb színvonalon élhetnél, mint itthon.

Egyelőre nem gondolkodom azon, hogy elhagyom az országot. Többek között azért sem, mert nekem itt van a bázisom. Sikerült pár dolgot felépíteni Magyarországon, amit nem szeretnék itt hagyni. Ezenkívül pedig nagyon egyszerű a dolog: ha valaki tud zongorázni „dzsesszül” vagy „zenéül”, mindenhol értik. Ha megtanul egy nyelven beszélni, azt is megértik. Nem akarok pátosszal beszélni, hogy itt van a Lánchíd és a gulyásleves, a Széchenyi fürdő meg a kedvenc kávém, mert biztos mindenhol van ilyen. De én mégis mindig úgy gondolkodtam, hogy ki kell menni zenélni, és haza kell jönni. Jelenleg ezen dolgozom. Kimenni, játszani, hazajönni. Ebben az évben hat külföldi turnén vettem részt.

Ha kimész játszani, érzel különbséget a közönségen vagy a hangulatban a színpadról? Van különbség a között, hogy Párizsban, New Yorkban vagy Budapesten játszol?

Ilyenkor a diplomatikus válasz az, hogy dehogyis, mindenhol ugyanolyan. Pedig dehogynem. Szerintem Magyarországon nehezebb. Magyar embereknek jobban szeret az ember játszani, és többet kell nyújtani. Ez nem jelenti azt, hogy máshol kevesebbet akar, de az egy másfajta dolog. Itthon a Zeneakadémia, Liszt Ferenc vagy A kékszakállú herceg vára valamiről szól, és az nekünk szól valamiről. Itthon játszani egészen más. Külföldön pedig mindig más szempontból inspiráló játszani.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.