Archívum

Orosz István: Sakkparti a szigeten

2015. október

Annyi mindent kéne tudni, olvasni, megnézni. Orosz István könyve egyszerre kínál történelmi-művelődéstörténeti tudást, mesélő szépirodalmat és bőséges illusztrációival látnivalót. És a nyolcvanas–kilencvenes–kétezres évek szokásával szemben a mese nem szakad el a történelmi tényektől, nem tagadja meg a megismerést, hanem továbbszövi azt. Az adatolható és a valószínűsíthető illeszkedési pontjait vizsgálja. (Az említett évtizedek lehelete érződik azonban akkor, amikor – szerencsére nem zavaró gyakorisággal – a szerző kedvvel ecsetelgeti az elbeszélés nehézségeit. Újat azonban nem tud mondani róluk, így kicsit öntetszelgő, megfelelni akaró.)

A téma: egy fénykép. Lenin és nagy népsze­rűségnek örvendő elvtársa, egyben vetélytársa, Alekszandr Bogdanov sakkoznak Gorkij capri nyaralójának teraszán. Az időpont: 1908. április 23. A parti hét nézője látszik még a képen részben vagy egészben. Mind orosz emigránsok. Ne feledjük, az 1905-ös bukott forradalom utáni száműzetés, „dep­resszió” idejét látjuk. A szovjet propaganda kezében a nézők száma majd fokozatosan csökken, mint megszokhattuk. Gorkij nevelt fia antikommunizmusa miatt marad le, a többiek pedig azért, mert a Bogdanov vezette „machista”, „empiriokriticista” szárny támogatói. Gorkij azért is szervezte ezt a találkozót, hogy kibékítse Lenint és Bogdanovékat. Lenin azonban nem békült, és már írta könyvét az empiriokriticisták ellen.

Alakulhatott volna másképp a történelem, ha a társadalmi igazságosság igényét a modern tudománnyal és a vallással is egyeztetni kívánó Bogdanov gyakorlatiasabb és harcosabb lett volna, és felülkerekedik a belső vetélkedésben? Mitől függ, hogy ki kap módot a történelem alakítására: a valóságközelibb programtól (Bogdanov rendszerét a könyv írója is utópikusnak minősíti)? A koncentráltabb, kíméletlenebb módszertől? Csak a külső tényezők együttállásától? Egyáltalán hogyan érintkezik jellem, magánélet és közéleti szerep?

Számos hasonló kérdést vet föl az olvasóban Orosz István műve, amely a képen szereplő alakok sorsának utánajárva, a korabeli Capri életét, látogatóit bemutatva (feltűnik köztük Rilke és Csontváry-Kosztka Tivadar), de még a sakkparti lejegyzését is közölve (kitekintve egyben a kor sakkéletére, a táblás játékot pedig az élet modelljévé jelképesítve) rajzolja föl a hátteret.

A könyv műfaji besorolására leginkább a tényregény („riportregény” – Mikszáth szavával, aki ebben látta a jövő vezető műfaját) és az esszéregény terminusa kínálkozik. A gondos tényfeltárást ugyanis mindig a tények értelmezése, a lehetőségek mérlegelése kíséri. A tények óhatatlan töredékessége, az értelmezési lehetőségek gazdagsága ezúttal kiegészül a főszereplők életét meghatározó konspirációs homálykeltéssel, így a kutatás fokozottan veszi magára a detektívtörténet vonásait. A nyomozás előrehaladtával azonban nemcsak az ismeretek köre bővül, hanem a kérdések is sokasodnak. Nincs egyértelmű megoldás sem a magánéleti, sem a politikai rejtélyek jelentős részére.

A konkrét ügyek aggályos vizsgálata végül is nem konkrét megoldást eredményez, hanem egy általános, de átfogó felismerést: mind a magánélet, mind a történelem tényezői mögött rendszerszerű szerveződések állnak. Ha az egyes konkrét tények többnyire nem is deríthetőek ki, de a rendszerek feltárásával az események logikája, valószínűsége nagyjából belátható. Csak valószínűleg és nagyjából, mert a rendszerek száma is növelhető, akár a végtelenségig (bár a lényegesebbek azért kiemelhetőek), és számos átfedés, metszéspont van köztük. Ilyen önműködő rendszernek tekinthető többek között az emigrációs létforma, a forradalmiság, a férfi–nő kapcsolat, a művészetek, Capri, a (századelőn szintén Caprin otthonra lelő, kifinomult dekadenciájával tüntető) pederaszták csoportja, a párt, a politika, a tudomány, a bűnözés, az orosz valóság. Belső analógiák és ellentétek szervezik az ilyen dinamikusan egyensúlyozó struktúrákat. Így mutatkozik egymás ellentétének és kiegészítő párjának Lenin és Bogdanov, Lenin és Gorkij, Lenin és Trockij, az őstehetségként körülrajongott Gorkij és „a szellem arisztokráciájaként számon tartott poeta doc­tus” Merezskovszkij, Lenin halszemű, mozgal­már felesége és legtitokzatosabb, alighanem arisztokrata szeretője. Az egymásra vetülő árnyak számos magyarázatot, fogódzót kínálnak a megértéshez, de tetszőleges variálhatóságukkal, manipulálhatóságukkal el is bizonytalanítanak az ilyen fogódzók értékét illetően.

A forradalmi depresszió rímel a fényképfelvétel nagyböjti idejére, a ’17-es, akkor még majdani győzelmet egyfajta feltámadássá analógiázva. (A meg­tagadott vallás örök előkép lenne? Orosz szerint Leninnek is voltak vallásos kísértései.)

A kommunista mozgalom párhuzamba áll a perverzek (Caprin: Tiberiustól a modern pederasztákig), a művészek, a sakk, a bűnszövetkezetek, a betegek (Lenin szifilisze), a „lótuszevők”, a kalandorok, a dadaizmus világával. Talán csak mert mindegyik zártkörű, önmagát gyakran álca mögé rejtő kisebbség? Vagy mert mindegyik hajlam kérdése is? Vagy a mozgalom alapvetően beteges, sznob, számító, maffiózó, bódulatba menekülő („Vágyni kezdett az illegalitás izgalmára, a veszélyre, az ero­tikum és a politikum adrenalinjára”) és hazárd volt? Másrészt aligha szabad az emberi gyarlóságok és a maffiamódszerek (például mozgalmi célú, nemegyszer véres bankrablások), na meg a jövő ismeretében mellőzni a valóban sokszor lelkesítőleg ható – délibábos? – távlatokat. Az igazságos, hatékony társadalom hite a tudomány beláthatatlan meglódulásával biztatott, egészen az egyéni örök élet kivívásáig (a kutatóorvos Bogdanov vérkísérletei alighanem végeredményben szintén ezt célozták).

Aztán ha elmozdul valami a rendszerben, elmozdulhatnak az egyes elemek is. Vagy átkerülve egy másik rendszerbe, teljesen más arcukat mutathatják. (A több művészeti ágban tevékeny Orosz István képeinek fő szervezőelve szintén a geometriai rendszerekkel való játék, a váratlan perspektívaváltás.) Az ilyen átlényegülések – vagy inkább el­lé­nyeg­telenülések – gyakran válnak a finom irónia vagy a groteszk ábrázolás forrásává. Ezeket az elmozdulásokat nagy gonddal, persze a dolog átláthatatlansága miatt csak korlátozott sikerrel követi az író a besúgás, a kémkedés, a konspiráció területén. Volt-e besúgó a fényképen megörökítettek, illetve a nyaralóban akkor jelen lévők között? Hiszen maga Lenin is ilyesmit sejtet Gorkijjal a látogatását megelőző egyik levelében. De tudjuk (a regényből), Lenin szeretett zavart kelteni, másokat elbizonytalanítani, összeugrasztani. Utánajárva a tényeknek kiderül, ebben a körben szinte mindenki lehetett besúgó, sőt kettős ügynök. Akár maga Lenin is. A rendszerszerű működés logikájához szükségszerűen hozzátartoznak ezek a – szerző szavait idézve – „csavarok”, „csavarintások”. A logika pedig a matematika vagy éppen a sakk révén modellezhető: „Miféle matematikai transzformáció révén közeledhet egymáshoz a két tudat?”; „A sakkparti már csak kivetülés, egyéb, összetettebb játszmák láthatóvá vált manifesztációja”. De modell maga a regény, de még a regényírás is (ez talán mégis indokolja a kritikám elején kifogásolt önreflexiózást?).

Az egyes rendszereknek megvan a maguk belső hierarchiája, kulcsfogalmakból és szimbólumokból épülő hálózata. Orosz a Garibaldi óta forradalmárjelképnek számító kecskeszakállról írja, de a regény számos mozzanatára kiterjeszthető: „Vegyük észre és lássuk meg benne a jelképet akkor is, ha nem hozná szóba.” Az író azért többször szóba hozza még egyes motívumok szimbolikusságát. Szimbólummá válik a sziget (leginkább a rendszerbe zárulásé), a Polüphémosz által bemutatott vakság, „szem-szög” (csőlátás, elvakultság). A kulcsszavak érvényességtől független erejét pedig többek közt a „demokrácia” értelmezésével mutatja be: „A demokrácia szó a forradalmárok szezámja. Mindannyian megtapasztalták a kiejtésével járó delejes erőt, de csak kevesen gondolták át, mit is eredményezne, ha egyszer megvalósulna. Persze, akik belegondoltak, hová jutna a világ, ha kollektív bölcsesség igazgatná, azok sem hozakodnak elő vele. […] A demokrácia a görögök grandiózus ámítása volt, hatalmas politikai giccs, amit a magát civilizáltnak tartó Európa benyalt, és amit a naiv Ame­rika annyira eltanult, hogy most már ő leckézteti a világot a demokrácia ostobábbnál ostobább szabályaiból.” Ezek a Leninhez kötődően előadott gondolatok egyben részét képezhetik a regény saját jelenünket érintő, közvetlenül aktualizáló vonulatának. A közvetlen aktualizálhatóság azonban nem teszi publicisztikai ízűvé a művet. Épp ellenkezőleg, mély jelentése van. Érzékelteti, hogy a látszólag változó rendszerek belső logikája valójában változatlan.

A cselekmény Gorkij papagájával indul és vele záródik. „Hárásó” – kiáltja bele a partiba az elején. A végén aztán megtudjuk: „ebben az esetben a »jól van« inkább azt jelentette, hogy »nincs jól«”. Ha már a szerző is felszólított a szimbólumkeresésre, mondjuk azt: a papagáj az önállótlan, külső struktúrák szócsöveként működő embert jegyzi? A mozgal­már lehetne ennek a típusa. Vagy mindannyian azok vagyunk.

Orosz regénye világos mondataival, jól adagolt műveltséganyagával és fordulataival vonzó, a súlyokat könnyeden mozgató olvasmány. Ilyenkor merül föl a kérdés: nem súlytalanság-e a könnyedség? Az áttekintés tágasságáért nem túl nagy ár-e az elkötelezettség, a megismerésért a hit feladása? Hiszen Orosz nagyjából mindentől egyenlő távolságot tart, inkább ironikus, mint igazságsóvár. Megelégszik a párhuzamokkal és az ellentétekkel, nem törekszik a kettősségek szintézisére (bár ki sem zárja ezt). Ellenpéldaként gondoljunk, ha már az orosz irodalom közegében vagyunk, Tolsztoj vagy Dosztojevszkij művészetére. Lehet-e ezzel a módszerrel tolsztoji mélységekig jutni? Valószínűleg nem. De ne feledjük: az írásnak nem csak a tolsztoji mélység lehet a méltó célja. És számos méltó célt jól, sőt jobban teljesít ez az irály. Klasszikus rövidséggel: tanítva szórakoztat. És átjárást nyit a másik irodalmisághoz. Jelen esetben mindenekelőtt a Mester és Margaritához, amelynek az egyik kódja Orosz szerint az ő művében is főszereplő alakokban kereshető: „Ó, Marija! […] Tényleg te volnál Margarita is? […] Wolandról, a moszkvai zűrzavarért felelős fekete mágusról többé-kevésbé köztudott, hogy a bulgakovi parabola értelmében Leninnel azonos (két szeme különböző színű, és képtelen kiejteni a V betűt), és az is, hogy a Mester, sapkáján a nagy M-mel, nem más, mint Makszim, vagyis Gorkij.” (Tekinthetnénk Bulgakovot a ma már az irodalmi piacon kevésbé jegyzett Gorkij és Merezskovszkij megszüntetve meghaladó szintézisének?)

A fent fölvetett kérdésekkel szembenéz maga a szerző is, amikor Gorkij szájába adja a nyugat-európai és az ikonfestészetet összevető tételeket: „Itt az a módi, hogy minden festő szentje különböző, otthon meg mindegyiket egyformára kell festeni. Hibának számított, ha eltértek egymástól. A halál perspektívájából látszottak, észrevette biztos, hogy a tárgyak élei széttartanak, úgy, mintha már a túlsó oldalról, a halál térfeléről néznénk őket. Az olasz perspektíva, erre a legbüszkébbek az itteniek, úgy mutat mindent, hogy élőnek látsszék, olyanok a festmények, mint a fotográfiák.” A „mély” művészet ezek szerint az esendő egyénit ragadja meg, a látszólag szenvtelenül modellező pedig az egyetemesebb lényeget? És csak kultúránk szentimentalizmusa miatt tűnik ez mélyebbnek? (Ám, ha már név szerint említettem, ne feledjük: Tolsztoj például nemcsak „mély”, hanem többek között „széles” is.) A szerző a sokak által kezdetlegesebbnek hitt ikon, a modellszerű, rendszerszerű ábrázolás fölényét hangsúlyozza talán a fotográfiaszerű modern-egyénítővel szemben, mikor egy fényképet szétszálazva mutatja ki minden egyéni és tényszerű szükségszerű elillanását.

Hát ez is meggondolandó. (Borda Antikvárium, 2015)

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.