Archívum

Zarándokút; Hasadás

2015. július

Zarándokút

Zárt fényekből kibomlik a szó,
árnyékot vet saját magára,
míg repedező falak mentén
háló feszíti bele a tájba.

A zarándokút alattunk épül,
s legalábbis hozzánk elvezet,
ha felgyülemlett fájdalmaimat
sikolyokká formálja a kezed.

Visszhangjaink végül mind elkopnak,
elmorzsolódnak a kőzeten.
A csönd az a belső zuhanás,
amelyben istent megszegem.

Hasadás

Meddig nevezhető meg a kín,
és hol kezdődik a lélek hasadása?
Miért lesz hirtelen egy személy
emlékké halt messzi lények mása?

A szeretetet szavanként koldulod,
hátha összejön egy mondatnyi belőle –
de hegygerincként tartva testedet
rád nőtt a hiány, nem szabadulsz tőle.

Minden jelenben ott pulzál a gyerekkor,
csak hogy fájdalmát újraélje benned.
Ha mások bűne bőrödként lefeslik,
valódi arcodat végre megteremted.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.