Kínosan egyformák vagyunk, mégsem elég állatiak.
Lesétálunk abba az erdőbe, amit alig hiszünk el,
ott kezdődik az alkony, a kertetektől száz méter.
A születésedkor ültetett fa árnyékába fekszünk.
Nézzük, az ég vonásai hogyan rendeződnek át,
felidézzük gyermekkorunk néhány kapcsolatát.
A szív gyökerei ropogósra őrlik a talajt hátunk alatt.
Hosszú beszélgetésünk közben megkérdezed kétszer,
vajon miért nem alszik téli álmot az ember.
A választ még a legöregebb tölgyek sem tudják.
Viszont ezen az átvirrasztott éjszakán kivirágzik a szem.
Szerinted egy életünk van, szerintem végtelen.
De a kozmosz a legnagyobb temető, ebben egyetértünk.
Mélyet sóhajtasz, és elfordítom az arcom.
Fekete, mint a mennybolt. Te nézed, én csak tartom.
Aztán túlszalad rajtam tekinteted, túl a kerten és az erdőn.
Felállok, hogy átöleljem azt a vastagodó törzset,
amelyik úgy ismeri a kezed, mint a testvéred.
Kinevetsz, majd rájössz, hogy ezt is miattad tettem.
Nem tudom, a fád érzett-e valaha hasonlóbbat hozzád,
de amikor először láttalak, én már emlékeztem rád.
Mégis csak az igazolhat, ami épp most következik.
Áfra János további írásai