A Magvető

Az 1956-os esztendő igazolta mindazt, amit Titus Livius, a latinok klasszikus történetírója a Római Birodalom bukása után tapasztalt: „…először az erkölcsi alap süllyedését, azután az egész építmény fokozatos roskadozását, még később hirtelen összeomlását figyelje, amíg odáig nem jutottunk, hogy sem hibáinkat, sem azoknak orvosszereit nem tudjuk elviselni…” Mi ugyanígy éreztünk abban a sorsdöntő esztendőben, amikor a nemzet önbecsülését bénító kötelek lazulni kezdtek. Vártunk és reméltünk.

Ebben a köztes állapotban vezette naplóját egy premontrei szerzetesből lett nyelvész és irodalomtörténész, Zimándi Pius (A forradalom éve. Krónika 1956-ból). Így kezdi: „Mozgalmas esztendő volt. A föld rengésével kezdődött (földrengés volt ugyanis év elején), és a lelkek rengésével végződött…” Mindjárt az év első napján ezt jegyzi fel arról a Magvető-kiadványról, amit csupán ötszáz számozott példányban engedélyeztek kinyomtatni (a Magvető ugyanis fel volt hatalmazva „kísérleti könyvek” kiadására. Erre azonban Képes Géza igazgatónak mindössze egyetlen alkalommal volt lehetősége):

Hazai borral köszöntöttem az új esztendőt Szilveszter éjszakáján, magammal koccintván. Egész nap itthon, olvasgatva. Elolvastam a Szabad Népnek, a kommunista párt lapjának kritikáját Juhász Ferenc legújabb verseskönyvéről, A virágok hatalmáról. Nem tetszett nekik. Szerintük elszakadt a valóságos élettől, persze elsősorban a kommunista világtól. „Juhász […] már jó idő óta nem vállalkozik a mi világunk közvetlen lírai megjelenítésére. […] A tudatos emberi akarat erejét lebecsülő, fatalista, burzsoá szociológia és az ennek »eszméit« szajkózó dekadens, nyugati költészet hatásának nyomai” vannak meg benne. A költőnek többet kellene hallgatnia „az élet, a társadalom törvényszerűségeit helyesen összegezni tudó szocialista világnézetre”. Íme, egy kis ízelítő egy kommunista kritikából. Juhász kötetében valóban semmi „vonalas” sincs, éppúgy megjelenhetett volna akár Londonban is. „Csak” költészet van benne. Ezért aztán csak ötszáz példányban volt szabad megjelennie. Ebből kb. százötven példányt kivittek Nyugatra bizonyítékul, hogy hazánkban helyet kap a nap alatt a tiszta költészet is, itthon viszont csak a legnagyobb szemfülességgel és protekcióval lehetett belőle példányt szerezni. Nem is került könyvkereskedői forgalomba.

Derült, száraz, kissé hideg idő, hó sehol. Hadd írjam még ide a pesti humor legújabb termékét: Megkérdik a csodarabbit, jósolja meg, milyen lesz az 1956-os esztendő. Válasz: Jobb, mint az 1957-es…

Egy kiskirály feltűnése – új írószövetségi főtitkár

Szólni kell arról a néhány keserves hónapról, ami Képes Géza távozása (1956. január) és utódja, az új igazgató, Hegedűs Géza megérkezése (1956. május) között telt el. Ekkor Oláh László vitte a Magvető ügyeit (inkább előre, mint hátra).

Akkor ismertük meg, amikor belépett a Magvetőhöz. Alacsony, pattogó beszédű ember volt. Oly sokszor sértő magatartásáról hamarosan kiderült: belső bizonytalanságait leplezi. A Benedek Marcell-féle Magyar Irodalmi Lexikon ennyit árul el személyéről: „Oláh László (Csongrád, 1922. szept. 29.) – író, újságíró. Volt pártmunkás, katonatiszt, a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője, a Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetője, 1957–58-ban a Szabad Hazánkért katonai irodalmi folyóirat főszerkesztője; jelenleg a Magyar Filmgyártó Vállalat dramaturgja. Elbeszélésében főként a Tisza menti kubikosok életét ábrázolja. Novelláskötetéért (Tekintélyes emberek, 1952) 1953-ban József Attila-díjat kapott.”

Az új irodalmi vezető minden kiadás előtt álló kéziratot eleve gyanakvással fogadott – mi is gyanakodva figyeltük megnyilvánulásait. Arra törekedett: lassítsa a Magvető könyvkiadásának tempóját.

Két, általam kiadásra javasolt és máris nyomdába adható, évek óta készen álló kéziratba kötött bele. Az egyik Kosztolányi Dezsőné Görög Ilona életrajzi portréja Karinthy Frigyesről, a másik Vágó Márta József Attilával kapcsolatos emlékei, levelezésük összefoglalója volt, mindkettő hiteles dokumentumokkal kiegészítve. A szerzőkkel lefolytatott hosszas tárgyalások előzték meg a két kézirat megszerzését. Sikerült meggyőznöm őket: a Magvető más, mint a többi. Mikor kezünkben voltak a kéziratok, nem kerülhettem el Oláh László betekintését.

– Szó se lehet róluk! – jelentette ki Oláh László. – Mindkettő káros, destruktív, ártalmas.

– Miért? – kérdeztem csodálkozva.

– Vágó Márta könyve egy eltorzított József Attila-képet akar szuggerálni az olvasóba, ráadásul tele van a reakciós pszichoanalitikus irányzat feldicsérésével.

Kosztolányiné Görög Ilona (67 éves volt ekkor) könyvére még ennyi energiát sem fecsérelt.

– Azt hiszitek, hogy ha valamelyik nő összefeküdt vagy egyáltalán le akart feküdni egy íróval, és idehozza hozzánk az emlékezéseit – itt a két szóban forgó kéziraton kívül a szintén a Magvetőnél lévő Dénes Zsófia művére is gondolt –, nekünk ki kell adnunk?

Végül lecsillapodott. Barátságosan nézett rám azzal, hogy még találkozunk.

Úgy is lett, de másképpen, mint hittem. Néhány nap múlva váratlanul hívatott a szobájába, ahol – legnagyobb meglepetésemre – egy fényképről jól ismert, csokornyakkendős tekintélyes úr társaságában fogadott. Illés Endre volt, akit akkor ismertem meg személyesen.

– Megkértem Bandi bácsit – kezdte mézédes hangon Oláh László –, olvassa el ő is a kéziratokat. Mondjon róluk véleményt. Talán pártatlan ítéletét méltányolni fogod.

A tapasztalt író és kritikus szenvtelen hangon, ám mégis kellő iróniával szedte ízekre Vágó Márta, illetőleg Kosztolányiné Görög Ilona fogalmazványait, mivel nem hivatásos literátorokról van szó. Így nem ajánlatos éppen a Magvetőnek ilyen kockázatos könyvekkel már megszerzett jó hírnevét vásárra vinnie…

Ezzel a két kézirat sorsa eldőlt. Később tudtam meg, hogy mindkét írás megjárta már a Szépirodalmi lektorátusát, ahol elutasító fogadtatásra talált – tehát egyeztetni kellett: ha nem adja ki a Szépirodalmi, hogyan adhatná ki akkor a Magvető? Mindkét kéziratból jó néhány esztendő múlva, az idők lecsillapodásával nemcsak kiadható, de sikeres könyv kerekedett.

A „megbízott igazgatóként” működő Oláh Örkény István kitűnő könyvébe (Ezüstpisztráng. Rövid remekművek) is belekötött. Igaz, csupán egyetlen írásba (A szenvedésről, dátuma: 1953. október), amelyben az író – szándékosan visszafogott hangon, ám ez még inkább vérlázítóvá vált – egy kitelepítést megjárt fiatal lány történetét beszéli el, látszatra szenvtelenül.

– A kötet mehet, de ezt az írást ki kell hagyni… – jelentette ki Oláh László.

Közöltem Örkénnyel, mi történt. Erre ő hóna alá vágta a kéziratot, és iszonyú mérgesen elrohant. Igaza volt. Később tudtam meg, hogy egyenesen a Szépirodalmi felé vette az útját. Ott a megtáltosodott Domokos Mátyás kezébe került a már kész kötet, akinek hatezer példányban sikerült megjelentetnie az Ezüstpisztrángot.

Oláh Lászlónak háttérbeli szerepéről a párttörténész Standeisky Éva kutatásai alapján szerezhetett tudomást nemcsak a szakmai érdeklődő, de a nagyközönség is 1990-ben megjelent könyvéből (Írók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek):

„Az ülés második felében parázs vita kerekedett arról, ki legyen a Magvető igazgatója. Oláh, akit ideiglenesen bíztak meg a kiadó vezetésével, igyekezett bizonygatni pártszerűségét. »Ami a határozat, azt én végrehajtom« – jelentette ki. »Ez a baj – vágott szavaiba Illyés. – Ez az egyetlen, ami ellene mond. (Derültség) […] Nekünk nincs szükségünk erre, elég nekünk Andics valahol a felhőkben. Nincs szükségünk nekünk arra, hogy ide kapjunk valakit, aki itt köztünk a pártot képviseli. Itt van Tamás Aladár, Elég vagy te. « Tamás Aladár: »Elég sokan képviselik itt a pártot, és időnként te is eléggé képviseled.« Illyés Gyula: »A magam módján.« (Derültség)”

Váratlan volt az Írószövetség lefejezésének kísérlete 1955 őszén, amidőn egy szektás irodalmi hivatalnokot, a pártkiadó, a Szikra igazgatóját nevezték ki az Írószövetség főtitkárának. Az érintett Tamás Aladár így számol be önéletírásának (Látomástól a valóságig) lapjain:

„Késő őszre járt már az idő, amikor értesítést kaptam a Pártközpontból, hogy Andics Erzsébet kíván velem beszélni. [Andics Erzsébet ebben az időben a párt kulturális és tudományos ügyeit intéző osztályának volt a vezetője.] Azonnal a tárgyra tért: az Írószövetségben hónapok, de az is lehet, hogy már évek óta a legteljesebb zűrzavar uralkodik. Írók mindig hajlamosak voltak személyes sérelmeiket a közügyek szférájába emelni… Panaszuknak és kritikájuknak azonban írói módon kellene megnyilvánulniuk. Most azonban a könnyebb utat, a vádaskodás útját járják egymás megítélésében és elítélésében. Az össztársadalom, az ország ügyeit illetően is… Kétségtelen, mindez az irodalmi élet rovására megy, és jogosan ébreszt fel aggodalmakat.”

Közölte vele Andics Erzsébet, hogy a párt őt kívánja megbízni, hogy lássa el az Írószövetség főtitkári teendőit. Tamás Aladár, a kiválasztott egyetlen kérdést tett fel: „Rákosi elvtárs tud erről a javaslatról, és helyesli?” „Teljesen egyetért vele” – hangzott el a válasz.

Tamás Aladár 1945 előtt hosszú időt töltött emigrációban. Előbb Franciaországban, majd a messzi Mexikóban. 1946 nyarán Moszkván át hazaérkezve, hamarosan megkapta – ugyancsak pártmegbízatásból – a köznapi világtól hermetikusan elzárt ideológiai üvegkalitkát, a Szikra Kiadót, igazgatóként.

Visszaidézhetnénk az 1956-os, forró nyári időszakból Csanádi Imre felszólalását. Tükröt tartott a Kiadói Főigazgatóság elé. Szenvedélyes, túlfűtött szavai mintha azt az előidőt hozták volna vissza, amikor a második világháború alatt, háromévi katonáskodás után, 1944 őszén végre sikerült megszöknie a nyugati határ mellett állomásozó csapattestétől. Ám szülőfaluja, Zámoly közelébe érve szovjet fogságba esett. Hadifogsága majdnem négy esztendeig tartott. Odahaza, családi körben az átélt élményekről, szenvedésekről ugyanúgy beszélt, ahogyan előttünk, a Magvető Kiadóban. Csanádi Imre indulatos felszólalásából:

„Egy jellemző esetet mondok el. Egy kis könyvet akartunk kiadni, válogatás a középkori magyar verses és prózai írásokból. Ezt a könyvet Faludi János, a Főigazgatóság munkatársa nem enge­délyezte azzal, hogy klerikális veszélyt rejt magában. Fél évig tartott, míg sikerült megér­tetni, hogy ettől senki sem válik vallásosabbá. Idegroncsoló munka az, amikor buta emberekkel kell vitatkozni világos dolgokról. (Derültség és zaj) Végül is engedélyezték. Kiadtuk a megbízást. A könyv összeállítója gépelteti, gyűjti az anyagot. Meg is jelent volna a negyedik negyedévben. Most Hegedűs Gézával közli Faludi, hogy tévedés ne essék, ez a könyv csak 1958-ban jelenhet meg. (Zaj és felkiáltások: »Ki az a Faludi?«) Ez a Faludi művelt ember, a Sorbonne-ra járt. Mégis amikor Keresztury magyar irodalomtörténeti képeskönyvének összeállítása közben a Főigazgatóságot képviselte, akkor a Főigazgatóság véleménye ellenére amellett kardoskodott, hogy Pázmány képe ne kerüljön bele a kötetbe. (Derültség és felkiáltások: »Személyi kultusz!«) A belső szerkesztő én lettem volna, s a felelősséget ugyancsak én vállaltam volna, mert Faludi nem állt volna ki a felelősség vállalásában.”

Szaladjunk előre nem is sok időt. Faludi János – annak idején Szerb Antal jó barátja – a forradalom megdöntése után disszidálni indult, ám a téli hóesésben útközben megfagyott. Legendává vált a Kiadói Főigazgatóságnál betöltött magas hivatali beosztása közben tett szomorú vallomása: „…reggelente elindulok hazulról mint Szerb Antal, s beérkezem a minisztériumba mint Andics Erzsébet…”

Csanádi Imrének személyes oka volt, hogy ne csak óhajtsa, hanem javasolja Oláh László távozását. A „rendteremtő irodalmi vezető” le akarta váltani őt, a Magvető költői mindenesét. Új munkahelye Oláh László szerint a néprajzos szakmában lett volna, talán a Népművelési Intézetben…

Ám a kocka közben megfordult: alig hat hónapig kellett elviselnünk Oláh Lászlót. Megjött a „felmentő sereg” Hegedűs Géza, a közkedvelt író személyében, aki 1956. május 1-jétől ült be az igazgatói székébe. Félállásként vállalta a megbízatást. Nem akarta abbahagyni a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett sikeres irodalomprofesszori ténykedését.

Visszanyert élet

Hegedűs Géza – aki ekkor, 1956 nyarán ötvenedik éveinek elején tartott – jó negyedszázad elmúltával megírta életrajzának negyedik kötetét (Visszanyert élet), amelyben az 1944-es vészkorszak utáni időtől az 1956-os forradalom eltiprása utáni tragikus időkig veti papírra az általa átélt éveket. Könyve 1989-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál, amelyben a nagy történelmi fordulókat színes és élvezetes stílusban, de sajátságos értékmérővel tárja az olvasók elé. Közben több száz pályatársáról és ismerőséről ad villámfényképekre emlékeztető érdekes pillanatképet. Ám ha közelebbről nézzük, kimetszve a kötetből a Magvető Kiadóra vonatkozó fejezetet, számos tényre másként emlékezik, mint ahogyan az a valóságban megtörtént. Először is megtévesztő már az első mondatban a következő állítás: „Képes Géza rövid igazgatósága idején a kiadó még a szervezés elején volt, most kellett kiépíteni az egész szervezetet…”

Így neki, az új igazgatónak kellett gazdasági igazgatót keresnie maga mellé. Viszont aki eddig nyomon követte a Magvetővel eddig történteket, emlékezik, hogy már a kezdeteknél (1954–55 fordulójától) volt gazdasági igazgatója a kiadónak Szikla Sándor személyében. Még inkább furcsa Hegedűs Géza azon megállapítása, hogy még a szervezés elején állt a Magvető, holott 1955. január 1-je óta másfél éve élt és működött, írók tucatjaival kötött szerződéseket, és kereken 120 könyvet jelentetett meg. Az 1955-ös Ünnepi Könyvhéten sikerrel szerepelt, és az elkövetkező könyvhéten, 1956 júniusában neki kell majd igazgatóként betakarítani azt a termést, aminek magját az alapító Képes Géza vetette el.

Ünnepi Könyvhét, 1956

A Magvető újra kirukkolt, mégpedig irodalomtörténetinek számító szenzációkkal is, például még a könyvhét előtt Benjamin László Egyetlen élet című új verseskötetével (háromezer példány). Ekkor jelent meg – hétesztendei böjt után – Illyés Gyulának új versekből álló kötete, a Kézfogások (háromezer példányban) és a kényszerűen hallgató Szabó Lőrinc válogatott versei (szintén háromezer példányban). A nagy sikerre jellemző volt, hogy mindkét kötet még a nyár folyamán, júliusban második kiadásban jelent meg. Illyésé háromezer, Szabó Lőrincé pedig hatezer példányban.

Szabó Lőrinc verseit (1922–1956) a költőtárs, Illyés Gyula válogatta, és látta el előszóval. Ebben személyes, megrendítő élménye kapcsán – amikor a költő ál-halálhírét hallotta – hirtelen elgondolta: mit mondana el a gyászbeszédnél? „…vajon nem a 20. század első felének legnagyobb költője…”, majd helyesbítve az időszakaszt: „…Arany halálától a mai napig tartó kor legnagyobb költője” volt-e Szabó Lőrinc? Majd a „volt”-ot „van”-ra változtathatta, így már szigorúbbnak kellett lennie a mércével, és lejjebb szállt a besorolásnál, hiszen egy élő költő haláláig mindig még előbbre léphet… A bevezető tanulmány befejezése: „…Hogy első-e, nem tudom. De hogy versenytársait fél kézen meg lehet számolni, az bizonyos.”

Az Ünnepi Könyvhét szenzációja volt a Magyarországon az ötvenes években sokáig nem elismert Thomas Mann Válogatott tanulmányok című könyvének magvetős megjelentetése (a kötetnek felelős szerkesztője voltam).

Közben a Főigazgatóság megerősítésül áthelyezte hozzánk a Szépirodalmi Kiadótól a négy esztendeje már ott dolgozó, gyakorlott szerkesztő Kónya Juditot és az Írószövetség pártszervezetétől az addig szervezőtitkárt, Molnár Gézát, aki maga is prózaíró. Előbbi szakmailag, utóbbi politikailag erősítette meg sorainkat.

Az igazgatónak további választási lehetőségei voltak a szerkesztőségi gárda bővítésére, az irodalomtörténetileg kiváló felkészültségű, tudományos fokozattal máris rendelkező, 31 esztendős Nemeskürty Istvánt vette fel munkatársnak. Nemeskürty ráadásul már előtte bizonyított, sikeres összeállításokat készített a Magyar Könyvtár számára, éppen a legnehezebb, eladdig „fehér foltot” jelentő témákból, a régi magyar irodalom évszázadaiból.

Gyorsuló idő

Az Írószövetségnek nem kellett sok időt várnia Tamás Aladár távozására. A pártközpont úgy látta, hogy ugyancsak „balkezes döntést” hozott személyében, így mindössze négy hónap után a szokásos módon intézkedtek, „felfelé buktatták”… Elküldték az Írószövetségtől jó messzire, Indiába, a Magyar Népköztársaság Új-Delhibe akkreditált követének.

A XX. szovjet pártkongresszus világpolitikai jelentőséggel bírt. Annak idején helyi, azaz magyar vonatkozásai is voltak. Egyrészt levette a hurkot a megbüntetésre szánt írók, művészek nyakáról, másrészt – és jelen esetben ez a tény még fontosabb – eldöntötte a zsarnok Rákosi sorsát. Elmaradt egy esetleges „irodalmi Rajk-per”, viszont az utód, Gerő Ernő trónra ültetésével bekövetkezett Déry Tibor Petőfi Körben elmondott jóslata: „a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel, és az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni…” (Sajtóvita, 1956. június 27.).

Ám most már a sánta szamarak vontatta rozoga szekér útját semmi sem téríthette el. Az ország vezető erő nélkül maradt, bizonytalan sofőr kezében volt a kormány. Pontosabban: az állampárt már nem olyan erős, hogy keményen kézbe vegye az ország dolgainak intézését, ám még nem érzi olyan gyengének magát, hogy kiengedje kezéből még a legcsekélyebb értékű ügyek intézését sem. A zsarnokság egymásba kapcsolódó láncai foszladoztak (lásd Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, az ötvenes években írott versét, amelyet a költő – nagy titokban – jó barátainak, Bibó Istvánnak és Szabó Lőrincnek azon frissiben megmutatott).

Visszatekintés

A Rákosi-diktatúra alatt az ügyészségek 362 ezer esetben indítottak eljárást, az adminisztratív (rendőri) intézkedések több mint félmillió embert érintettek. A Nagy Imre miniszterelnöksége alatti amnesztia 784 ezer embert érintett, az ötvenes években 40 ezer állampolgárt sújtott börtön vagy internálótábor. A pénzbüntetések és kisebb-nagyobb kihágások száma 660 ezer fölé emelkedett. Ezekről az adatokról Berecz János hírhedt könyve (Ellenforradalom tollal és fegyverrel) sem feled­kezett meg, hiszen többi között bizonyítani akarta kandidátusi disszertációjával: az első, a Rákosi-diktatúra éjfekete sötétség volt, míg a második, a Kádár-féle hófehér hattyútollú…

Az Írószövetség őszi közgyűlése

Az írótársadalom a mindinkább lépéshátrányba kerülő pártvezetéstől Rákosi látványos leváltása után, 1956. szeptember 17-re (az Íróközgyűlés napjára) elérte, hogy az 1945–47-es koalíciós idők után először, a diktatúra látható lazulásának eredményeképpen titkos választáson dönthetett a választmány összetételéről és a hangadók (elnökség, titkárok) legtisztességesebb mérlegelése után történő kiválasztásáról. Érdemes felidézni annak a tizenkét írónak a nevét, akik a legtöbb voksot kapták a 208 érvényes szavazatból: Benjámin László (203), Illyés Gyula (200), Déry Tibor (190), Képes Géza (188), Kassák Lajos (181), Erdei Sándor volt főtitkár (178), Tamási Áron (175), Zelk Zoltán (174), Németh László (172), Kónya Lajos régebbi főtitkár (167), Veres Péter (163), Háy Gyula (159). A felsorolt írók népszerűségét írótársaik szemében is emelte a nyilvánosság előtti bátor fellépésük, a másik oldalon pedig feltámadt a nyilvános rokonszenv a Rákosi-korszak hallgatásra ítélt írói iránt (mint Kassák, Tamási Áron, Németh László).

1956. szeptember 20-án jelent meg a Magvetőnél Déry Tibor később – főként bebörtönzése miatt – nemzetközi sikert aratott kisregénye, a Niki, tízezer példányban. Hivatalos fogadtatásáról idézzük Rácz Istvánt („a volt cenzor” akkoriban megbetegedett finn felesége szülőhazájába, Suomiba készült, kivándorló útlevéllel): „Ekkor, még ottlétünk alatt jelent meg Déry remek kisregénye, a Niki, ahol éles gúnnyal, meleg emberi részvéttel írta meg egy »forgalomból kivont« [értsd: börtönbe juttatott – T. Á.] öreg mérnök történetét. A címadó Niki a mérnök kutyája, aki az asszonnyal addig várja haza gazdáját, amíg a hiábavaló sóvárgásba belepusztul… – No lám, Déry szerint a mi rendszerünket még egy kutya sem tudja elviselni! – kommentálta gúnyosan, lenézően a regény megjelenését Köpeczi. De akkortájt az ilyen írásokat már nem lehetett betiltani.”

Az hatvanas–hetvenes években többször is felröppent a hír: Déry Tibort éppen Niki című kisregényéért többször is felterjesztették az irodalmi Nobel-díjra, ám mégsem kapta meg. Több hazai beavatott úgy kommentálta ezt az eseményt: biztosan terjedelme miatt, mivel „csak kisregény”. Ám Hemingway Öreg halásza meg Solohov Emberi sorsa is kisregény volt, mégis mindketten ezen szűkebbre szabott terjedelemre, nem pedig életművükért kaptak Nobel-díjat.

Cenzúrahivatal?

A Kiadói Főigazgatóság, a „cenzúrahivatal” ekkor (1956 őszét írjuk) 60 munkatárssal, 1,2 milliós költségvetéssel szinte külön működött, azaz önmagának. Ami azt jelentette, hogy egy szerkesztői jelentést – legalábbis a Magvetőnél – a szerkesztő-lektor csupán így írt meg: „A mellékelt kéziratot kiadásra javaslom.” Erre a „felelősségteljes kijelentő mondatra”, amelynek kíséretében felküldöttük a Főigazgatóságra a szóban forgó írói alkotást, a főhatóság minden megjegyzés nélkül ráütötte pecsétjét: „Mehet nyomdára!”

Omladozni kezdtek a diktatúra mindennél erősebb szellemi téglái.

Íróhajóval a Vasfüggönyön túlra

Az enyhülés jeleként 1956 őszén, sok év után, úgynevezett látogatóhajók mehettek az addig elzárt Dunán Budapestről Bécsbe. Volt színészhajó, rádióshajó, íróhajó, újságíróhajó is. Az íróhajóval mint a Magvető szerkesztője magam is részt vehettem ezen az európai kiruccanáson, a Vasfüggöny mögül. Amikor megérkeztünk, és először végigsétáltunk a Kärtnerstrassén, a szarkasztikus humorú Bárány Tamás végignézett a libasorban lépkedő, a csillogó kirakatokat bámuló társain, s így szólt: „Így vihetik a rabokat sétáltatásra odahaza, a Gyűjtőfogházban, friss levegőre…” A másik emlék: „Hány kilométerre van Bécs Budapesttől? Száz évnyire – Bécs javára…”

Szeptember elején rehabilitált az Újságírószövetség e célra alakult bizottsága, tudósítást küldtem Budapestre, a Rádió Esti Híradójába.

Bécsi levél

Zuhogott az eső, amikor bőrig ázva megérkeztünk a kissé már külvárosinak számító kultúrházba, ahol is az Osztrák–Magyar Társaság rendezett vitaestet a Bécsben tartózkodó magyar írók tiszteletére. Az est nyitányaként hasznos eszmecsere zajlott le néhány magyarbarát osztrák író, irodalmár és újságíró, valamint Cseres Tibor, Devecseri Gábor, Hegedűs Géza, Ignotus Pál, Tatay Sándor és más magyar írók között. Megtudtuk e beszélgetésből, hogy külön osztrák irodalomról alig lehet beszélni. Aki már jelentősebb bécsi írónak számít, az inkább a Német Szövetségi Köztársaság kiadóinál jelenteti meg könyvét, lényegesen magasabb példányszámban, mint azt odahaza tehetné. Így a könyvek legnagyobb része utánnyomás, s a fedőlapon is két ár szerepel: német márkában, ami meglepően olcsó dolog, és osztrák schillingben, ami viszont méregdrága. A mi kicsinek számító vállalkozásunk, a Magvető Könyvkiadó, a Magyar Írók Szövetségének könyvkiadója az évi 120-140 könyvével Bécsben már mamutkiadónak számít. Ezek a tények bénítólag hatnak egy új osztrák irodalmi élet kialakulására.

Magát az előadást Hubay Miklós tartotta: A mai magyar irodalom problémái címmel. Alig vonzott az Osztrák–Magyar Társaság vezetőivel együtt 15-20 érdeklődőt. Oka ennek az is, hogy a legtöbb bécsi újság nem közölte le azt a kommünikét, amely e vitaestet hírül adta. Hubay elöljáróban elmondotta: az íróhajó utasait úgy is tekinthetik osztrák vendéglátóink, mint a jelenlegi magyar irodalom Noé-bárkáját, amelyben minden irányzat és iskola képviselve van. Majd arról beszélt, hogy nagyon nehéz még a kulturális közeledés, mert – idézem – „eleve feltételezzük Önökről, hogy Önök feltételeznek rólunk valamit…”

Pascal mondása jutott eszünkbe: mert a folyón túli világ más, hajlandók vagyunk azt ellenségesnek mondani. Pedig az osztrákok, annyi sok évszázados tusakodás és egyezkedés után, bármelyik népnél jobban ismerhetnek bennünket.

Hubay Miklós példákkal bizonyította: a magyar irodalom életfolyamat, és problémái mindig a nemzet létkérdéseivel függtek össze. Így van ma is. Az elmúlt 6-8 év sematikus irodalma – amely egy elhibázott politika útját vélte követni – nem hatott, az olvasónál süket fülekre talált. Az írókat mind arra figyelmeztette: a nép érdekeitől eltávolodni mennyire bűnös dolog! Az írók a közelmúltban éppen azért mertek és tudtak szembefordulni a sztálinista erők restaurációs kísérleteivel, mert a nemzeti irodalommal szembeni felelősségük katarzisra, megtisztulásra kényszerítette őket.

Az előadás utáni vitában több kérdés hangzott el az írók magatartására és a Petőfi Kör-beli vitákra vonatkozólag – amelyekről meglepően sokat tudtak Bécsben, de úgy látták, mégsem eleget és nem egészen az igazságot… Lukács György személyére vonatkozólag: legújabb tevékenysége helyeslő fogadtatásra talál-e az Írószövetség tagságánál és a Petőfi Kör résztvevői körében? Megnyugodva vették tudomásul az igenlő választ.

A vita fő kérdését, amelyről a sokszor nagyon éles, de mindenképpen hasznos véleménycsere két óra hosszat tartott, a Pogány nevű magyar származású újságíró tette fel, a Die Presse független polgári lap munkatársa, láthatólag nem minden él nélkül: „Nem lett-e volna jobb, ha azokban az években, amikor a magyar irodalom legjobbjai közül sokan hallgattak, a többi magyar író is hallgatott volna?” A kérdésekre Somlyó György, Bárány Tamás, Márkus István, Hegedűs Géza után Tatay Sándor – aki maga is hallgató író volt az 1950-es években – adta meg a választ.

– A magyar irodalom útja – mondotta – évszázadok óta tartó életfolyamat, melyet nem szabad akár csak öt évre, vagy tíz évre is megszakítani. Az idő úgyis kirostálja a rossz, hazug műveket, a nemzeti közvélemény pedig szégyenpadra szegezi azokat az írókat, akik nem tudnak katarzisban megtisztulni. A hallgatás alkat dolga – mondotta Tatay Sándor –, én nem tudtam írni… De most, a legszélesebb alapokon épülő nemzeti irodalom kialakulása idején kell-e csattanósabb bizonyíték, hogy például az Írószövetség huszonöt tagú elnökségében egymás mellett, egy cél érdekében dolgoznak az elmúlt időszakban nem hallgató írók és az ezen előadáson részt vett Ignotus Pál, aki nemcsak hallgató író volt, de elhallgattatott is, mert bebörtönözték?

Este tíz óra után, amikor a bérbe vett termet ki kellett üríteni, alig tudtunk elszakadni osztrák barátainktól. Megtört a jég.

Pillantás a közeli jövőbe. Amikor az Íróhajó visszatért Budapestre, Hubay Miklós jelentkezett az Irodalmi Újság szerkesztőségénél, hogy a Bécsben általa előadottakat megjelentesse. Ám amire kézirata a nyomdába került volna, kitört a forradalom. Így a papírkosárba került írása, de helyette riporterként újat adott (megjelent a hetilap november 2-i forradalmi számában Eszmélkedés címmel). Az író a rádiót hallgatja:

„Igen, igen, ez a valóság! Ez az iszonyatos disszonancia… Ömlik a magyar vér – erre a rádió azt bömböli, hogy Frufru, Cloclo, Lulu!… Lehár után úgy szól most a Himnusz is, hiába szól most, mint valami nemzeti sláger. Valaki arról beszél a rádióban, hogy a nemzeti büszkeség az lesz: vasárnap majd ki rúgja a gólokat?”

Hazatérés

Ezt a bécsi utazást még évtizedekig úgy emlegették az írók, mintha Alice-szal jártak volna Csodaországban. Hiszen utána jöttek a kádári korszak kemény évei, és csak nagysokára, az 1963-as amnesztia után nyíltak meg lassanként újra a határkapuk, a háromévenkénti engedéllyel.

De még ott tartunk Bécsben – az utolsó élménynél. Sétahajónk elhagyta az osztrák Duna vizét, és mi kényelmes tempóban – ki sem kötve sehol – közeledtünk Budapest felé. De nem értünk rá andalgásra, bécsi emlékek újonnani felidézésére, egyszerre megszólaltak a hajón, a fedélzeten és a kényelmes szalonokban is a hangszórók. Komor gyász-zene hangjai töltötték be a vizet és az eget. Rajk László és társainak temetését közvetítette a rádió. Fakó, elgyötört, mély hangon szólt a riporter, Ember György. Aki maga sem gondolta volna, hogy egy-két hónap sem telik bele, és ő is elindul Nyugatra a kétszázezer magyar menekülttel, családostól, s megérkezik Kanadába, ahol – szerencsés módon – a világhírű tudós, Sellye János (a stresszfogalom szülőatyja) intézetének lesz a könyvtárosa.

Ami bekövetkezett

Németh László írja Naplójegyzetében, ami hatvanöt esztendeig pihent titokban odahaza (A magyar forradalomról, Nap Kiadó, 2011, közreadta az író lánya, Németh Judit):

„A magyar írók, művészek, szellemi emberek hangulata hosszú évtizedek óta nem volt olyan kitűnő, bizakodó – mint közvetlenül a forradalom előtt. Emberek, akikben a kedvezőtlen környezetben szinte beszáradt a szó – egy nagy szellemi föllendülés előérzetében jártak-keltek. Egy év alatt több kitűnő magyar könyv jelent meg – s kellett az év végéig megjelennie –, mint az egész elmúlt évtizedben. A folyóirat-alapítás, mint egy ragály csapott át az embereken.

Rákosi Mátyás távozásával, úgy érezték, lezárult egy nyomasztó kor, amelyet a magyar szellemnek sikerült áttelelnie – s most új ifjúsággal lát hozzá, hogy templomát, amelyről Ady beszélt – legalább a betűben s aztán a valóságban is megépítse.

A XX. Kongresszus elvben megnyitotta az utat a nemzet természetéhez, viszonyaihoz illeszkedő szocializmus építése előtt – a mohón tanulmányozott jugoszláv rendszer a szovjet által is elismert példája volt ennek a külön úton járásnak.

Gerő Ernő párttitkárságát mindenki átmenetnek tekintette: egy újabb moszkvai utazás, s a nemzet jelöltjének, Nagy Imrének kell felváltania őt.

Aki azonban nem a maga italhoz jutott szomján át nézte ezt a pezsgést, sok aggasztó elemet talált benne, s a maga hirtelen megjavult helyzetét is holmi pünkösdi királyság-félének érezte – amelyből csakhamar fel kell ébrednie.

Végül is a szovjet birodalom egyik tartományáról beszéltünk – s volt valami valószínűtlen ebben a váratlan, a szomszéd tartományokat messze megelőző szellemi szabadságban. Aztán meg az írók, művészek, értelmiségiek szabadsága a nemzeten belül is elszigetelt jelenség volt – a parasztok, munkások sorsa semmivel sem fordult jobbra tőle.

Az egyre bátrabban gyöngyöző szavak a felszínen – s a mohón fülelő nyomor, elégedetlenség a mélységben: veszedelmes keveréknek látszott, ha egyszer összerázzák.

A nyár folyamán megindult az utazás is – nagy kirándulóhajók utaztak ki Bécsbe, s hozták vissza az elkápráztatott utast (köztük sok kommunistát), s a nyugati jólétről messze terjedő meséket. Mindez egyre föllebb korbácsolta a reményt, a türelmetlenséget. A maguk mesterségében kiváló, művelt emberek úgy beszéltek, mint szájas gyermekek. S csakhamar a nép is megmutatta, mit gondol arról, ami körülveszi. Arra, ami bekövetkezett, senki sem gondolt.”

Tóbiás Áron további írásai