A politika nyomában

A burzsoázia diszkrét bája, ahogy ezt Buñuel filmje sugallja? A diktatúrában a párt vezette proletariátusé, ahogy ez Szőnyei Tamás hatalmas monográfiája, a Titkos írás második kötetének Debrecen: Irodalmi Napok, évről évre című, huszonöt oldalnyi fejezetéből kiviláglik (Noran Könyvesház, 2012), mindjárt két jeles férfiú, a város, sőt a régió kulturális életében hosszú éveken át főszerepet játszott személyiség bemutatásából. Egyikük a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepet 1977-ig vezető, majd innen a megyeszékhely Kölcsey Művelődési Központjának népművelői állásába kerülő, mellesleg a Tokaji Írótábor programjainak kialakításában és szervezésében kezdetektől részt vevő, a történetét is részben megíró Székelyhidi Ágoston, a másik az 1961-től tizenkét éven át a Csokonai Színház, majd 1974-től tíz évig a Dokumentációs Filmstúdió igazgatójaként tevékenykedő Taar Ferenc. Kettejük viszonya szó szerint diszkrét kellett, hogy legyen: a titoktartó politikai rendőrség által 1975 márciusában újra beszervezett, a korábbi – 1957 szeptembere és 1963 augusztusa közötti – informátori státusához képest titkos megbízottá előléptetett Taar „Tóthfalusi” néven kitartóan jelentett Székelyhidiről, akiről nem tudhatta, hogy 1976 májusától ő is tmb., azaz titkos megbízott lett, mi több, egy bizonyos idő múlva titkos munkatárssá avanzsált Váradi Gábor fedőnévvel. A belügyi diszkrécióhoz a bájt egyrészt az kölcsönözte, hogy miközben Tóthfalusi kolléga a jelentéseiben Székelyhidi számtalan kínos tette, kóros esete közül szemezgetett, nemegyszer utalt arra, hogy a szóbeszéd szerint „bizonyos szolgálatok ellenében elnézik súlyos vétkeit, szélhámosságait, és mindig kimentik”. Rosszallóan jegyzi ezt meg, mintegy feljelenti a szolgálatoknál a szolgálattevőt, bírósági ügyet emleget, noha tudhatja, megfigyeltje fegyelmi ügye felmentéssel zárult, miután az orvos-pszichológus látlelete szerint Münchhausen-szindrómában szenved. A báj forrása az is, hogy beszervező tartótisztjük, Pál Albert őrnagy, ha meg akar győződni a jelentéseikben leírtak hitelességéről, valósságáról, egymás állításaival szembesíti őket – anélkül, hogy tudnának róla, tudnának egymás munkájáról.

A Debreceni Irodalmi Napok történetéhez nem azért tartoznak hozzá, mert Szőnyei Tamás is velük kezdi a könyvfejezetet, hanem mert nélkülük igazából nincs is megbízható históriája a rendezvénysorozat első tízvalahány esztendejének. Főleg Taar Ferenc munkálkodására igaz ez, hiszen ha hozzájuk vesszük is még harmadiknak Tar Sándort, akinek a besúgó létéről az irodalmi közvélemény a legtöbbet tudja, akkor sem változnak az arányok: az irodalmi napokról a legalaposabb beszámolókat Tóthfalusi írta. S ami bájos, megint, a proletárdiktatúra nyilvánosságának, sajtójának és kommunikációjának bája: a napi- és a hetilapok sem vetekedhetnek vele. A leginkább illetékes két fórumot, a Hajdú-bihari Naplót, illetve az Élet és Irodalmat hiába lapoznánk föl, hogy megtudjuk, a nyitó előadásnak milyen volt a visszhangja, kik értettek egyet vele, kik nem, s mi volt a mondandójuk. A legtöbb, ami információval a tudósítások szolgálnak: „A vitaindítót követően több, a referátum megállapításaival vitázó hozzászólás hangzott el.” Ez a mondat éppen a Hajdú-bihari Napló 1976. november 13-i számából való, de később, az elkövetkező tíz esztendő során sem változott a helyzet: a vitázóknak se nevük, se érvük, van viszont a protokollnak neve és funkciója, már ha tanácselnök-helyettes, az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa vagy a megyei pártbizottság titkára, osztályvezetője az illető.

Az efféle sajtóközlésekhez képest most is, később is szinte üdítő Tóthfalusi beszámolóit olvasni. Ahogy értékel-értelmez, mint a mai magyar drámáról folytatott ’76-os tanácskozás esetében is. Többek véleményére – visszatérő stiláris fogás: általában „egy ismerőssel való találkozásra” – hivatkozva komolytalannak tartja a vitát, noha Hermann István volt a főelőadó, korreferátumot pedig Maróti Lajos, Páskándi Géza és Szakonyi Károly tartott. Rájuk nem tér ki, hiányolja viszont a fiatal budapesti kritikusok jelenlétét, amit egyrészt azzal magyaráz – mint pár éve még az Alföld rovat­vezetője s a színház igazgatója, finom, mondhatni, diszkrét oldalvágással –, hogy ebben a helyi irodalmi élet és a színház alacsony színvonala miatti elégedetlenségük nyilvánulhatott meg, másrészt pedig így tüntettek a „kritikai szabadságában” korlátozott helyi újságíró, színházkritikus Cs. Nagy Ibolya mellett. Akiket megnevez, Pálfy G. Istvánt, Ablonczy Lászlót és Zöldi Lászlót, azok közül az utóbbi – noha évfolyam-, sőt csoporttársak voltak az egyetemen – meglepődhet, hogy valaha is valaki a Cs. Nagy pártján állók között tartotta számon. Ami pedig a tanácskozás színvonalát illeti, erről fogalmat alkothat magának, aki elolvassa az Alföld 1977. januári számának Disputa a mai magyar drámáról című összeállítását. És fogalmat a későbbiekben is: a folyóirat szerkesztőségének feltett szándéka lett, tapasztalván a napisajtó gyarlóságait, hogy az előadások közlésén túl hírlapírói módon közzéteszi – legalább a hozzászólók névsorát, de ha lehet, kivonatosan ismerteti azt is, miről beszéltek. Ily módon a nyolcvanas évekbeli folyóirat-összeállítások a nyilvánosság keretei tágulásának szemléltetői. Nem érzékeltethetik persze azt a küzdelmet, amit például a Napló főszerkesztőjével, egyben a helyi írócsoport költő-titkárával a különböző értekezleteken, lapértékelések alkalmával kellett vívni, kiállván amellett, hogy amit nem végez (vagy nem végezhet) el a megyei pártbizottság százezres példányszámú napilapja, azt elvégezheti a két-háromezres Alföld.

Dorgálások, feddések, intések emiatt igen ritkán érték a folyóiratot. Legalábbis nyilvánosan. Az egyetlen szelíd kivétel Agárdi Péter enyhe rosszallás ihlette hosszú dolgozata, a Kritikusok egymás között. Jegyzetek a debreceni tanácskozás szövegéhez az Alföld 1985. áprilisi számában. Hogy a fenntartásokat megfogalmazó, egyet nem értést kifejező vélemények csak elvétve jelentek meg a sajtó hasábjain, ennek okát alighanem a művelődés-, ezen belül az irodalompolitika rendszerszerű működtetésében lelhetni fel. Szövegillusztrációkkal szemléletessé tett képet nyújt erről az érdemeihez képest méltatlanul elfeledett Vörös László, a Tiszatáj volt főszerkesztője beszédes című könyvében, a Szigorúan ellenőrzött mondatokban. A „közléspolitika” működési mechanizmusának központi, „fő tengelyét” a negyedévenként vagy még sűrűbben tartott, rendszerint a pártközpont, esetenként a kulturális minisztérium, netán a tájékoztatási hivatal rendezte főszerkesztői értekezletek alkották. Hozzájuk csatlakoztatták a különböző tanácskozásokat, az Írószövetség kommunista aktíváit. Ezek eligazító erejűek igyekeztek lenni, a párthatározatok teljesítését, az irányelvek követését vizsgálták aprólékos hitbuzgalommal. Mellettük működtették azt a helyi „fő tengelyt”, amelyik évente legalább egy alkalommal, többnyire az év elején mozgásba lendült, két irányba forgatva el: a folyóirat, illetve az irodalmi napok párhuzamos vonalai felé. E kettős manővert mindközönségesen évértékelőnek nevezték, ami csak félig fedte a lényeget: a szinte mindig a párt központi bizottsága tudományos, közoktatási és kulturális osztályának és a kulturális minisztérium közművelődési főosztályának valamelyik munkatársa, netán osztályvezetője, főosztályvezetője, de volt alkalom, hogy a művelődésügyi miniszterhelyettes részvételével megtartott értekezleteken természetesen képviseltette magát a lapgazda, a megyei tanács, nem utolsósorban a megyei pártbizottság, a lapkiadó vállalat és az írócsoport is. Az igazán érintettek körét a szerkesztők, rovatvezetők alkották, nekik kötelességük volt a folyóirat egyetlen biztos olvasójának, a minisztériumi szakreferensnek a véleményére figyelni. Noha az alkalom nem vitára termett, a felmerülő kérdésekre a főszerkesztő volt hivatott válaszolni. A minisztériumi hivatásos olvasók szinte mindegyike jóindulatú s megértő volt, Gáspár Györgytől kezdve Menyhért Jenőn át Széchenyi Ágnesig – az élesebb helyzeteknek tompítói inkább, semmint kiváltói. Az elmúlt év különböző műfajú közleményeinek elemzése mellett, mondhatni, természetesen sorra került a folyó év lapszámainak tervezése is. Ami mindenekelőtt azt jelentette, hogy előre el kellett dönteni, milyen történelmi eseményről írat a lap, illetve kiknek – klasszikusoknak, holtaknak, élőknek – a születési évfordulójáról emlékezik meg. Külön téma lett az úgynevezett tematikus szám, a decemberi, amely zömmel egy-egy népi író – Illyés Gyulától Sarkadi Imrén át Veres Péterig és másokig – életművének elemzését tartalmazta. Ha viccesek az elvtársak, kínálta volna magát a tréfa: a minisztériumba és a pártközpontba már hónapokkal előbb elküldött terv csupa remekmű publikálását tűzi ki célul. Ennyire azért nem volt bornírt és bürokrata a hivatal: a megvitatandó – és csak a minisztérium jóváhagyásával végrehajtható! – elképzelés szépirodalmi alkotások közlésére nem vonatkozott. Vagy ha mégis – mint például az évtizedek óta kiad(hat)atlan Kassák Lajos-önéletrajz, a Szénaboglya vagy a Németh László-dráma, a Harc a jólét ellen esetében –, akkor ez többnyire hármas olvasatot és hármas „herélési” (finomabban: kihúzási, átdolgozási) javaslatot vont maga után, a hagyaték gondozója, a minisztérium, illetve a szerkesztőség távoli együttműködésével.

Hogy kapcsolódtak aztán ezek a tervek az irodalmi napokhoz – túl azon, hogy az évi lapértékelések elhagyhatatlan napirendje volt előzetesen megállapodni a rendezvény később véglegesítendő témájáról, programjáról? A felkérendő előadókról, hozzászólókról szóló, a rendező szervek képviselői között lezajló egyeztetések a következő hónapok feladatai közé tartoztak. S ez így történt az indulástól. A rendezők a kezdetektől: a Művelődési Minisztérium Irodalmi Osztálya, a Magyar Írók Szövetsége, Debrecen Város Tanácsa, az Alföld szerkesztősége és a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ. De mikor is volt a kezdet, mikor tartották az első irodalmi napokat, s kinek, kiknek a kezdeményezésére? – a kérdésnek nincs akkora súlya, mint amekkorát 1987-ben, az egyébként a Kölcsönhatások a film és az irodalom kapcsolatában címmel tartott tanácskozáson Mocsár Gábor tulajdonított neki, nehezményezve, hogy megfeledkeznek róla: az ő ötlete volt összejöveteleket rendezni, és első ízben 1961-ben ez sikerült is. Az Alföld egykori főszerkesztője felvetésére akkori utódja, Juhász Béla reflektált, kifejtvén: azt a koncepciót, ami alapján a rendezvényeket szervezik, 1969-ben alakították ki, Mocsár irodalmi estet rendezett, mára viszont vitafórummá váltak az együttlétek – mondta. Az írásaiban filológiai, magatartásában, viselkedésében emberi szempontból igen megbízható Juhász Béla a dátumot illetően biztosan nem tévedett, a lebonyolítás módját nézve viszont igen.

És itt talán érdemes egy kis kitérőt tenni. Nem a helyreigazítás szándékával, hanem azt érzékeltetendő, hogy szemléletileg-szellemileg, vagy ha úgy tetszik, ideológiailag, a nyilvánosságpolitikát tekintve mekkora távolság feszül az 1961-es rendezvény és példának okáért az 1984-es között. Ez utóbbin történt valami: az Alföld-összeállítás bevezetője felhívja a figyelmet (Vita a kritikáról, 1985/2), hogy „eltekintettünk Bertha Zoltánnak a tanácskozás témájához nem kapcsolódó felszólalása közlésétől”, merthogy – egyes emlékezők szerint – az ifjú irodalomtörténész olyasvalamit mondott volna, vitázva valakivel, hogy a kommunizmus szerkezete nemcsak recseg-ropog, hanem már össze is omlott. E jóslat értékű megjegyzésről, természetesen, nem cikkeztek a lapok sem. Húszvalahány évvel előbb csaknem egy teljes oldalon, mégpedig az elsőn tudósított viszont a Hajdú-bihari Napló – akkor 50 fillérbe került az újság – a jeles eseményről: Irodalmi napok Debrecenben (1961. november 28.). A hatszáz éve várossá nyilvánított megyeszékhely ünnepén kik mások adhattak volna rangot az alkalomnak, mint a szovjet írók küldöttsége, Agnyija Barto, Tyihon Szjomuskin és Aadu Hint, Vagyim Kozsevnyikov vezetésével, társaságukban a magyar íróvendégekkel, Darvas Józseffel, Dobozy Imrével, Hidas Antallal, Móricz Virággal, Simon Istvánnal, Szabó Magdával, Szabó Pállal és Veres Péterrel. A program a tudósítás alcímei szerint: szombaton írók és olvasók találkozója üzemekben és iskolákban, a Gördülőcsapágy-gyártól kezdve a Tóth Árpád Gimnáziumig, aztán irodalmi este az Aranybika dísztermében, vasárnap Medgyessy Ferenc Móricz-szobrának leleplezése a Déri téren, majd a városi tanácson tartott fogadást követően a Kossuth Egyetem díszudvarán a város négyszáz esztendős irodalomtörténetét dokumentáló kiállítás megnyitása. Mocsár Gábornak mint a Magyar Írók Szövetsége debreceni csoportja titkárának az irodalmi esten jutott szerep: ő mondott bevezető szavakat.

A tudósításból is kiviláglik: ez az irodalmi felvonulás tényleg nem tekinthető a tíz évvel későbbi, 1971-es főpróbájának, ahonnan a rendezvénysorozat kezdetét immár hivatalosan számítják. Bár vannak jelek, amelyek szerint épp ez utóbbi, a szomszéd népek és a magyar irodalom kapcsolatáról kissé még a korábbi szellemében tartott inkább előadás-sorozat, semmint vita lett volna a főpróba. Ezt feltételezteti egyrészt a Juhász Béla megjelölte időpont, hogy két évvel előbb dolgozták ki a tanácskozások tervezetét, másrészt, hogy az MSZMP Központi Bizottsága tudományos, közoktatási és kulturális osztálya csak a rákövetkező esztendő, azaz 1972 nyarán fogalmazta meg „az Agit. Prop. Bizottságnak a »Debreceni Irodalmi Napok« megrendezésére” vonatkozó javaslatát – sikeresnek hívén nyilván a tavalyi eszmecserét. Petrik Béla gazdagon adatolt dolgozata az egy életút fel­vázolása közben a szocialista művelődéspolitika szellemesen kiállított látleletét nyújtó Emlékkönyv Dr. Kiss Ferenc irodalomtörténész, író, kritikus, tanár 85. születésnapja alkalmából (Kairosz, 2013) című kötetben levéltári kutatások nyomán közli, mi állt a javaslattétel hátterében. „Irodalmi, művészeti életünkben, olykor tanulmányokban, kritikákban, teoretikus megfogalmazásokban is felbukkan az a nézet, amely – legtöbbször burkoltan, de olykor nyíltan is – mint »korszerűtlent« igyekszik diszkreditálni a realizmust s még inkább a szocialista szellemű társadalmi elkötelezettséget” – hangzik az érvelés. Megfogalmazódik a szándék – mégpedig Móricz Zsigmond halála harmincadik évfordulója alkalmából –, „felsorakoztatni az irodalmi élet legjelentősebb erőit”, nemcsak a társadalmi elkötelezettségűeket, „de a más álláspontot képviselőket is”. Ezért lesz a tanácskozás címe: Móricz Zsigmond és a korszerű elkötelezettség – az azonban nem várt fejlemény, hogy az eszmecsere lényegében rögtön botrányba fullad. Botrányba, hisz Kiss Ferenc felszólalását követően az elnöklő Király István nemcsak hogy nem adta meg a szót Ratkó Józsefnek, hanem verni kezdte az asztalt, kivörösödve kiáltván: „A tiszapéterfalvi kolhozparaszt gyereke nem mondhat ilyet!”, mármint azt, hogy a fórumok rosszul vannak elosztva, s addig nem lehet összefogni a szocialista eszmék jegyében, amíg az irodalomban Pándi és a többiek, Rényi Péter és E. Fehér Pál az irányadók, azok a „hazai turisták”, akik nem érzik át a határon belül és kívül élő magyarság problémáit (lásd Petrik Béla hivatkozását Standeisky Éva Gúzsba kötve című könyvére).

Erről a Kiss Ferenc egész munkásságára kiható, mert az antiszemitizmus vádja ellen később is folyton védekezésre kényszerítő hozzászólásról azért is fontos külön szólni, mert nem máshol, mint a pártközpontban – Szabó B. István által – készített Feljegyzés szerint három olyan problémakört vetett föl, amelyik hol halkabban, hol hangosabban a későbbi összejöveteleken is szót követelt magának. Ezek – Petrik Béla összegzésében – a következők: először is a létező és fennálló szocializmus annyit ér, „amennyit a nemzetnek segíteni tud, amennyiben az emberséges életet biztosítja”. Vagyis nem célt jelent, hanem csak „esetlegesen eszközt”. Másodszor: a nemzeti kérdés súlyos gondjait feltárni akarók nem kapnak nyilvánosságot, „működik a cenzúra és az ideológiai kirekesztés”. Harmadszor: a határon túli magyarság állapotáról nincs hiteles kép, aki ezt hiányolja, aki az ezzel kapcsolatos gondokat felveti, azt nacionalistának, gyanús elemnek bélyegzik.

Ha futólag sorra vesszük az évek során tárgyalt témákat, mutatkoznak eltérések abban a tekintetben is, hogy mennyire voltak szakmaiak, szakszerűek, s mennyire ideológiai-politikai színezetűek a viták. 1973-ban Csokonai Vitéz Mihály életművének vizsgálata nyilván nem váltott ki dühös indulatokat, mint ahogy a következő esztendőben, 1974-ben a vidéki folyóiratok szerkesztésének problémáit számba vevő sem, lévén, hogy az alkalom az Alföld huszonötödik születésnapjának ünneplése volt, és szinte csak mellékesen kerültek szóba a példányszám, a terjesztés, a honorárium örökzöld gondjai.

Az 1975-ös, A mai magyar prózáról tartott tanácskozás Tóthfalusi belügyi jelentésében (lásd Filep Tibor, A politikai rendőrség Hajdú-Biharban 1957–1989 III/III, magánkiadás, Debrecen, 2011) „inkább unalmas és langyos” minősítést kapott, egyedül Bata Imre felszólalását dicsérte meg, aztán pedig utalt arra, hogy Mocsár Gábor vitába szállt Molnár Gézának ama nézetével, amely szerint „ma mindent meg lehet írni”. Ford elnökről valóban mindent, de egy megyei tanácselnökről már nem – érvelt, állítólag, Mocsár. Molnár Zoltán gunyoros-humoros hangulatjelentése nevek említése nélkül jobbára azokon a felvetéseken élcelődik, amelyek a kor nagy regényét, a szilárd nézőpontot hiányolták, s úgy vélték, a sematizmus, a voluntarista politika „ellentéte valamiféle liberalizmus”. Ama kérdésre pedig, hogy az irodalom teljesíti-e a kötelességét, Molnár kérdéssel válaszolt: „Mi a kötelessége? Mit nem teljesít?” (Debreceni beszélgetések, Élet és Irodalom, 1975. november 22.)

A ’76-os konferencián, mint említettük, a mai magyar dráma került terítékre. 1977-ben volt Ady Endre születésének centenáriuma, a tanácskozás ennek jegyében zajlott, hevesebb viták, a magyarság sorskérdéseit taglalni igyekvő hozzászólások nélkül. Külpolitikai kérdések szóba kerültek ugyan – jelentés: „ismerős úgy tudja” –, de csak baráti körben, ahol érthetetlennek tartották, hogyan képviselhet Románia más külpolitikai vonalat, mint a többi szocialista ország, és valaki azt is mondta, Amerikában „köztudottan a gazdag, befolyásos, cionista zsidók tartják kézben a gazdasági és a politikai hatalmat”, a Szovjetuniót pedig többször megvádolták már azzal, hogy „antiszemita poli­t­i­kát folytat”. A napisajtó és a belügyér egyébként egyaránt nagy nyereségként könyvelte el a test­véri országok – Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia – küldötteinek részvételét, hisz Ady „internacio­nalista szellemét hangsúlyozták”. Az ötven éve alapított, ám 1947-ben feloszlott debreceni Ady Társaság tevékenysége hasonló okokból került középpontba: kevésbé amiatt, hogy ünnepeire olyan vendégeket hívott meg, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Karinthy Frigyes vagy Németh László és Illyés Gyula, hanem hogy a háború előtt jobboldalra tolódott-e, avagy volt-e kapcsolata a szervezett munkássággal.

1978-ban a főelőadók Boldizsár Iván és Bertha Bulcsu voltak, a tárgy pedig a napisajtó és az irodalom egymáshoz való viszonya. Egészen pontosan, cím szerint: Irodalmi jelenlét, írói megszólalás az újságokban. Boldizsár az újságírók anyagiakban is kifejezhető társadalmi megbecsülését hiányolta, Bertha vele egyetértően úgy fogalmazott: a fiatal írók tartózkodása, ezoterizmusa, lemondása a politika értelmezéséről nehézkességükkel párosul. A vita másnapján Bata Imre az újságokban megjelenő kritikák „kicsontozott nyelvi közegéről” mondott véleményt. Mindezt az Élet és Irodalom összegzi így. Az Alföld nem tartotta feladatának (esetleg érdemesnek sem) összeállítást közölni a vitáról, amelyet – ismét Tóthfalusihoz fordulhatunk – az állambiztonsági szolgálat úgy értékelhetett, mint ami „unalomba fulladt”. Némi élénkséget keltett viszont, hogy „a népi és urbánus ellentét itt is jelen volt”. Az ügynök ennek bizonyságául hozza fel: sokakban már az is „kérdést okozott [sic!], hogy Rényi Péter milyen minőségben ül az elnökségben. Önmagát vagy a Népszabadságot képviseli?” A különböző lapok vezetői, munkatársai nem egyenrangúak talán? – osztja meg a párttal kapcsolatos aggodalmát a politikai rendőrséggel az ügynök. Felsorolva, ami visszatetszést szült: Rényi beleszólt Boldizsár Iván előadásába, „kissé gúnyolta” Gerő Jánost. De mint aki fél attól, hogy túl messze merészkedett a bírálatban, az ügynöki jelentések jól beváltan bájos stiláris fogásával él: önmagát mint egy másik személyt néven – Taar Ferenc – nevezve tudatja: noha többeket figyelmeztetett Mocsár Gábor, hogy ne álljanak szóba Rényivel, Taar mégis beszélgetett vele. Figyelemre méltó a jelentés azon része is, amelyik Fekete Gyulának egy Benke Valéria-cikkre támaszkodó hozzászólását ismerteti. Az egypártrendszerek kialakulatlan demokratikus gyakorlatáról, az ellentétes és az ellenséges vélemények, nézetek különbségéről beszélt volna Fekete, ha Rényi nem szól többször „ingerülten” közbe, így azonban „eredeti mondanivalójától eltérve nem tudta kifejteni, amit akart”. Tóthfalusi itt sem mulasztja el – nem tudva Váradi Gáborról – ócsárolni Székelyhidit, jelentvén, a „komolyabb emberek… különösen gusztustalannak tartották azt, ahogyan… »benyalt« a hivatalos szerveknek, önmagát igazolva”. Az utolsó hozzászóló, Elek István mondandójának értékelése és értelmezése is megérdemli, mint egykor a politikai rendőrség, ma az irodalom- vagy eszmetörténet figyelmét. Az egyetemi hallgató szerint Rényi „megsértette a szoc. demokratizmust azzal, hogy közbeszólásaival Feketét védekezésre kényszerítette”. Kijelentette továbbá, hogy monopolizálva van az információadás is. „Miért nem beszélünk olyan fontos kérdésekről – firtatta –, mint pl. a román–magyar ellentétekről vagy a Hegedűs András- és Heller Ágnes-féle nézetekről, az ő »elhallgattatásukról«.” Rényi higgadt válaszának érvelése – így Tóthfalusi-Taar – „nem hatott kellő­képpen”, ezzel szemben Elek „okfejtése megnyerőnek látszott, a hallgatóság szimpátiáját nagy­mértékben elnyerte azzal, hogy nyíltan, szókimondóan beszélt”. Kiviláglott a szavaiból – folytatódik a jelentés –, hogy az egyetemisták „irányítottnak, manipuláltnak tartják a nálunk lévő demokratikus gyakorlatot. Nem mondta ki, de benne volt a szavaiban, hogy formális demokráciára gondolnak, azt helytelenítik, korlátozva látják a szólásszabadságot, nincs igazi mélyreható vita, sem a tájékoztatás nem elegendő. Megmerevedtek bizonyos formák.” Meglepő (vagy mégsem?), hogy az irodalmi hetilap tudósítója – a cikk aláírása szerint: (iszlai) – elhallgatja Rényi közbeszólásait, hozzászólását viszont „gondolatébresztőnek” mondja, ám mintha nem hallotta volna, hogy ennek nyomán milyen gondolatok támadtak például Elek Istvánban (Írók, újságírók Debrecenben, Élet és Irodalom, 1978. december 9.).

Az 1979-ben rendezett Debreceni Irodalmi Napok témája Móricz öröksége volt (Alföld, 1980/1). Ha nem is a hét évvel korábbi hevességgel, de az indulatok most is felkorbácsolódtak, amikor Utassy József az Egy mondat…-ot, Illyés Gyula kiadatlan versét citálta Nagy Péter előadásához kapcsolódva. Tóthfalusi jegyzése: „Utassy ingerült és modortalan kirohanása nemcsak kellemetlen volt, de azt is mutatta, hogy a fiatal írónemzedék elégedetlen az előtte járó generációk irodalomtörténeti szemléletével és értékelésével, másrészt mindent ’56 számlájára ír, vagyis kizárólag a voluntarista kultúrpolitikát teszi mindenért felelőssé.” A jelentésíró most sem mulasztja el szokásos oldalvágásait, ide is, oda is: „Érdekes módon Utassy magatartását a fiatalok nem ítélték el, kezét szorongatták a szünetben, Juhász Béla főszerkesztő pedig újabb verseket kért tőle az Alföld számára […] Utassy és a hozzá hasonló fiatalok magatartásukkal is nyilvánvalóvá teszik, hogy az urbánus–népies ellentét egyáltalán nem szűnt meg, él tovább a hamu alatt. Nagy Pétert urbánusnak tartják, városi polgárnak, aki elkeni a valóságot.”

1980-ban Szabolcsi Miklós indítja a vitát, Irodalmi folyóirataink a 70-es években című előadásával (Alföld, 1981/2). Főleg az érintett főszerkesztők, szerkesztők – Jovánovics Miklós (Élet és Irodalom), Szederkényi Ervin (Jelenkor), Veress Miklós (Mozgó Világ), Hatvani Dániel (Forrás), Fekete Sándor (Új Tükör), Pete György (Életünk), Juhász Béla (Alföld) – szólaltak fel. De szót kaptak a minisztérium képviselői, Tóth Dezső és Zimonyi Zoltán, a fiatalok közül Elek István és Csengey Dénes, valamint Páskándi Géza, Kenyeres Zoltán, Székelyhidi Ágoston és mások. A tanácskozás zárszavában Dobozy Imre, az Írószövetség elnöke legfőbb tanulságként azt emelte ki, hogy „formai, esztétikai szempontból irodalmunk sokféle szellemiség hordozója lehet ugyan, de ez nem vezethet politikai, szervezeti tekintetben az egység megbontásához”. Szabolcsi legfőbb gondolatát visszhangozta s erősítette fel ezzel. Azt a leghosszabban kifejtett véleményét, amelyben makacsul ragaszkodott – ő maga is utalt rá – egy tizenöt évvel korábban, az Alföld, illetve a Jelenkor „irányzatossága”, főszerkesztőinek (Mocsár Gábor, illetve Tüskés Tibor) menesztése okán elfoglalt álláspontjához. Változatlanul úgy vélte, mint az akkori debreceni „nagyon éles vitán”, hogy „a különálló világnézeti-irodalmi platformok szerint szerveződő irodalmi folyóiratok okvetlenül szétrobbantanák a magyar irodalmat, és nemcsak a szocialista magyar kultúrát – de a mai magyar nemzeti irodalmat is”. „A mi elképzelésünk a magyarországi szocialista demokráciáról egy ilyen, eszmei áramlatok szerinti – hadd mondjam ki a szót – pluralizálást nem tartana helyesnek, nem bírna el” – tette hozzá, utalva egy olyan „rejtett veszélyre” is, hogy „a magyar szellemi élet a régi törésvonalak mentén esik szét, vagy – talán még mélyebb új repedések mentén hasad darabokra”.

Egészen valószínű, hogy a törésvonalakra és repedésekre a pár héttel korábban, október 30-án és 31-én a Fiatal Írók József Attila Köre rendezte szentendrei tanácskozáson elhangzottak miatt célzott. Hiszen A fiatal irodalom helyzetéről folytatott – mint Szőnyei Tamás is kiemeli, a rendszerváltáshoz vezető évtized története egyik legfontosabb nyilvános rendezvényének tekintett – eszmecsere során olyan vélemények fogalmazódtak meg, amelyek miatt alig egy hónap múlva Aczél György mint miniszterelnök-helyettes berendelte magához a FIJAK vezetőit. Nem tudni, számon kérte-e rajtuk, hogy ingerülten beszéltek a mindenhatóságáról. Hogy Lezsák Sándor előadta, sem ő (Aczél), sem a Központi Bizottság nem válaszolt arra a levélre, amelyben negyven író, művész tiltakozott amiatt, mert a Forrás februári számából „kiborotválták” Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című esszéjét. Hogy Tóth Erzsébetnek volt mersze felvetni: Kádár János őszintén „kibeszélhetné” már saját 1956-os szerepét. Hogy – az irodalomhoz közelebb – Szilágyi Ákos szellemes hasonlattal élt: a művészeti élet egy nagy húsdaráló, amelynek működése-működtetése során „aki nem akar fasírt lenni, az mindenhonnan kikerül”, aki viszont fasírt lesz, elveszíti önállóságát, „és a képlékeny masszával már nincs gond” (lásd Szőnyei, i. m., II.).

Ezek után bizonyos talán, hogy habár hallgatott Szabolcsi Miklós a repedések mibenlétéről és jellegéről, a pluralizmustól való tartózkodását, sőt félelmét mégis ugyanaz fakasztotta, ami még ugyanaz év decemberében az MSZMP Politikai Bizottságával kiadatott egy határozatot „a belső ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedő” csoportokról. Fel- és elvetette ez a határozat a szentendrei tanácskozás ama javaslatát, sőt követelését, hogy „az irodalmi folyóiratok struktúráját »irányzatok« szerint rendezzük át, s minden irányzatnak biztosítsunk saját fórumot”. Ekképpen válaszolt a Debreceni Irodalmi Napok legképtelenebb ötletére is, amit nem a fiatalok vetettek föl (nekik állítólag megmondták a rendezvény előtt, hogy „mihez tartsák magukat”), hanem „az állandóan közbekiabáló”, önnön érdemeit hangsúlyozó, sérelmeit felhánytorgató Mocsár Gábor. Az Alföld volt főszerkesztője a lengyelországi események hatására javasolta: Szolidaritás címmel indítsanak egy új folyóiratot (Tóthfalusi jelentése, lásd Szőnyei, i. m.). A pluralizmus dolgában négy évvel később sem változott a helyzet s megítélése, tanúsítja Az MSZMP művészetpolitikájának időszerű feladatairól szóló pártállásfoglalás (Kritika, 1984/10).

A legfőbb bizonyíték erre annak az Agárdi Péternek a már hivatkozott dolgozata, aki egy évvel korábban sem, aztán majd három esztendővel később sem szűnt meg „orientálni” az Alföldet. Előbb az MSZMP Hajdú-Bihar Megyei Bizottsága 1983. június 16-i végrehajtó bizottsági ülésén, ahol a folyóirat munkájáról és terveiről készített jelentést vitatták meg, különös tekintettel a lapnak a József Attila Körhöz és a nemzetiségi témakörhöz való viszonyára. Agárdi mint a Központi Bizottság Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának helyettes vezetője elodázhatatlan feladatának tartotta a folyóirat – egyébként jelen nem lévő – szerkesztőbizottságát „orientálni”. Az ülés jegyzőkönyvét elemző Keczán Mariann szerint (Lapok egy főszerkesztő életéből. Juhász Béla emlékére = Tanulmányok a XX. századi irodalom köréből, szerk. Bitskey István – Imre László, Studia Litteraria, Tomus XLVII, Debrecen, 2009) a vita „leginkább egy bírósági tárgyalás hangulatát” idézte. A központi elvtárs ugyanis „több személyes jellegű vádpontban” elmarasztalta a szerinte nem eléggé „önkritikus” főszerkesztőt, fejére olvasva például, hogy „az itteni erők, kritikusok más folyóiratoknál helyeznek el írásokat, melyek politikailag erősen vitathatók (pl. Köteles Pál, Márkus Béla stb.)”, nem szólva Csoóri szubjektív megítéléséről, továbbá Tóth Erzsébet és Nagy Gáspár „»politikával« telített lírája” közléséről. Agárdi utóbb, 1987-ben már új, de felelős funkciót betöltve, a Magyar Rádió elnökhelyetteseként sietett – sikertelenül – „orientálni”: önmagát és Sütő Andrást sem kímélve, vette (vetették vele?) a hiábavaló fáradságot, hogy Sikaszóra utazzon meggyőzni az írót: Álomkommandó című drámájának nem az Alföldben, hanem az új szerkesztőbizottsággal feladata teljesítéséhez látó Tiszatájban lenne a helye.

Az 1985-ös harmadik, közbülső orientálás a Jegyzetek a debreceni tanácskozás szövegéhez szerint a lényeget tekintve az eredeti kiemelésben így hangzott: a pluralizmus egy bizonyos szintje „már olyan eszmei, ideológiai, politikai »irányzatosdi«, amelyik ellentmond a mai művelődéspolitika törekvéseinek”. „Olyan intézményesülést jelentene ez, amelyik nemcsak keresztezné mai politikai nyilvánosságunkat, nemcsak a klikkesedés felé vinné irodalmi életünket, hanem azáltal, hogy eleve a különböző politikai nézetek, nézetcsoportok kezébe adná az irodalmi értékekkel való gazdálkodást, magát a kulturális értékteremtési mechanizmust is kockáztatná” – folytatta, mintegy magát is biztatva: nem kell szemérmesen elhallgatni, a problematikus ideológiák „intézményes manifesztálódását elutasítja a társadalmi-politikai normarendszer”. Zenei, közelebbről kánoni kifejezéseket kiugratva példázta: ha a jelenleg jobbára csak felhangként megszólaló „dallamok”, amelyekre, úgymond, „nem a marxizmus ihletése, hangneme a jellemző”, alaphanggá intézményesülnének, akkor „ez maga válna a további demokratizálódás fő akadályává – társadalmi és irodalmi-közéleti dimenziókban egyaránt. A demokratizálás ma, a társadalmi és szellemi közéletben egyaránt, csakis a marxizmus hegemóniájáért való küzdelemmel összekapcsolva lehet eredményes.”

Ebben a küzdelemben azonban a jegyzetelt szöveg, a Vita a kritikáról című, az 1984-es irodalmi napok előadásait és hozzászólásait kivonatosan ismertető Alföld-összeállítás (1985/2) tanúsága szerint vajmi kevés kritikusra, irodalomtörténészre számíthatott. Akire viszont igen, ha ismerte a hattyúdalát, utolsó jelentését: Taar Ferencre, alias Tóthfalusira (lásd Filep, i. m.). Ő a tartótisztje, Pál Albert által megdicsért, mert az értekezletről „élethű, reális értékelést adó” jelentésében kifogásolta, hogy Tamás Attila vitaindító előadása „alig szólt a szocialista irodalom értékeiről, talán meg sem említette a párt idevonatkozó állásfoglalásait, és a marxista kritikáról is csak érintőleg beszélt”. „Azt a szót, hogy párt, talán egyszer-kétszer ha megemlítették”, hasonló volt a helyzet a szocializmussal, a szocialista jelzővel is – adott számot fültanúi szerepéről s arról a benyomásáról, hogy „néha úgy tűnt, mintha valamilyen politikailag, társadalmilag semleges országban folyna a tanácskozás”. Ennek jeleként tüntette fel, hogy a hozzászólások között „sok volt a hasonlatosság: az állami és a pártirányítástól való távolodás, annak szorossága alól való kibújni akarás”.

És olyan példákat sorolt, Páskándi Gézától kezdve, amelyek éppen hogy nem a semleges politikai tartalmukkal hívták fel magukra a figyelmet. A kritika és az állam szétválasztását megfogalmazó Páskándi után az Alföld-beli összeállításból hiányzó, ismeretlen Szécsi Attila véleményét idézte: a szocialista szellemű kritika hovatovább belemerevedik a konvenciókba. Aztán Lengyel Balázsét: egy-egy mű irányultsága önmagában nem érték – amivel, mellesleg, kapcsolódott Tamás Attila azon, csak a folyóiratban olvasható okfejtéséhez, amely szerint „az irodalom remekműveinek nem nagyobb százaléka született megingathatatlanul szilárd világlátású alkotóktól, mint amennyi értékválságok átélőitől, ezeknek tudatosítóitól, a dolgok újragondolásának az igényéből”. Sőt, átmene­tileg „a teljes értékvesztés élményéből is születtek megrendítő alkotások” – hangzott el a főrefe­rátumban, ám erre Tóthfalusi nem hivatkozott. Utalt viszont Gyertyán Ervin fejtegetésére: döntő a kritikai pluralizmus, feltétele a kulturális élet demokratizmusának. Domokos Mátyás tovább ment ennél – bár az ügynöki jelentés hallgat róla –, amikor határozottan állította, pluralitás nélkül nemcsak a szakmai, hanem az erkölcsi és társadalmi kérdések taglalása sem képzelhető el. Különös, hogy Gyertyán passzusát Agárdi Péter nemhogy nem vitatja, de még meg is dicséri, szerinte „tartalmas utalása a közönségigény tolerálandó »pluralizmus«-áról csakúgy meggondolkodtató, mint Czine Mihály aggodalomsora a giccs terjedése miatt” (Alföld, i. h.). Gyertyán aggodalmai azonban gyötrőbbek voltak annál, mint ahogy rájuk akár Agárdi, akár Tóthfalusi-Taar reagált. Hiszen mielőtt annak az igényéről kezdett volna beszélni, hogy – az ügynök kivonatolásában – „újra kell gondolni az elmélet alapvető kérdéseit, mert a marxizmus alaptételeivel ma már ellentétes társadalmi gyakorlatok tapasztalhatók”, azelőtt József Attilától ugyanazt idézte (igaz, hibásan), amit a majd négy év múlva következő rendezvényen Nemes Nagy Ágnes és Görömbei András is: „Mit oltalmaztunk, nincs jelen, azt most már támadóink védik.” „Valami egészen furcsa, egészen szomorú, személyem­felülvizsgálatra szorulónak, „romokban heverőnek” tudva (Alföld, i. h.). Bertha Zoltán említett, nem közölt hozzászólása talán ide kapcsolódott, anélkül, hogy ő is kiemelte volna „a magyarországi fejlődés érdemeit”. Azzal azonban alighanem egyetértve, hogy gazdasági téren a gyakorlat „előremutat, előrehalad, miközben az elmélet a régi imamalmokat forgatja”. Ha Gyertyán netán a marxizmus hegemóniájáért küzdők között szólalt volna meg, akkor furcsállhatnánk összegző szavait: az elmélet „tabuk seregét állítja fel”, mondta, s ezek megakadályozzák, hogy „az irodalom, mint a teória egyik formája, kellő mélységűvé váljék”.

Ezt a véleményt erősítette meg a mind a központi bizottság osztályvezető-helyettese, mind a politikai rendőrség titkos megbízottja által elmarasztalt Zelei Miklós, aki Agárdi szerint irodalmi bajainkért a kritikát behelyettesítve az irodalompolitikai irányítást tette meg bűnbaknak, Tóthfalusi szerint pedig „végeredményben magát a hatalmat támadta, a politikai és az államhatalmat egyaránt”. Az 1985. februári Alföld-összeállításban Zelei – itt-ott kipontozott – pár sorral több mint egyoldalas hozzászólása eligazíthat, valóban a rendszert támadta-e. A tabukról szólva például kifejtetlenül hagyta, az irodalom s egyáltalán a közbeszéd olyan tiltott témáira céloz-e, mint, mondjuk, a trianoni trauma, az 1945-ös felszabadulás-megszállás, az 1956-os forradalom, a szovjet csapatok ideiglenes ittállomásozása, az egypártrendszer stb. „Veszély fenyegeti a magyar irodalmat” – jelentette ki, mégpedig amiatt, mert a tabukkal való foglalkozás „minden más értéket elhomályosító értékké válik”. Még egyértelműbben: veszély a (nyilván az eddig elhallgattatott) „történelmi és társadalmi igazságok kimondása miatt”. Furcsa feladat- vagy munkamegosztást feltételez: „a kérdések, amiket a hatalomnak kell föltennie, gyakran az irodalomra maradnak”, ráadásul – idézőjelbe teszi a szót – a „»hatalom« sem hajlandó lemondani az irodalomban saját, irodalmon kívüli szempontjairól”. Így jut el a Tóthfalusi-jelentés szerint ahhoz a „destruktív, abszolút elfogadhatatlan”, „bomlasztó” nézetéhez, amely a cenzúra intézményének helyébe lépő öncenzúra káros voltán mereng és élcelődik, legvégül eljátszva azzal a gondolattal, hogy „Állítanánk vissza a cenzúrahivatalt?”. „Nem élünk a kezünkbe csúsztatott joggal” – játszik, ingerel tovább. Két év múlva, 1986-ban az Írószövetség elsősorban Albert Gábor felszólalása miatt emlékezetes közgyűlésén Eörsi István már nem kérdezi, hanem javasolja a cenzúra bevezetését (lásd A szellem napvilága avagy: Volt egyszer egy közgyűlés, Kortárs, 2007/7–8), a pártkorifeusok körében legalább akkora felháborodást keltve, mint Zelei. Vele azonban senki sem szállt vitába – méltatlankodik Tóthfalusi, hozzátéve, mint aki bizalmas információt akar megosztani az állambiztonsággal, hogy az első nap után a rendező szervek „– maguk között – azt latolgatták, hogy érdemes-e azért irodalmi napokat rendezni nagy vesződséggel és költséggel, hogy ott fórumot kapjanak évről évre olyan megnyilatkozások, amelyek mélyen elítélendők és elfogadhatatlanok”. A jelentésíró mégis talál egy-két elfogadható, sőt „figyelemre méltó” felszólalást. Meglepő módon olyanokét, mint Fekete Gyula, akit utóbb Agárdi „csúsztatással” vádol, illetve Czine Mihály, akinek a megfogalmazását „méltatlannak” tartja. Czine úgy szerepel a jelentésben, mint aki „nagyon meggyőzően” „sajnálatos példák sokaságát hozta fel arra, milyen ostobaságok, hibák, melléfogások történnek”, például a középiskolai igazgatók bizalmas körlevelet kapnak, az írók közül kiket nem tanácsos meghívni. Fekete, aki ekkor az Írószövetség alelnöke volt, arról beszélt – az ügynök szó szerint idézi –, hogy „a politika féltékeny az irodalomra, emiatt szegényedik, sorvad az irodalom társadalmi szüksége és szerepe”. Az Alföld-közlés többek között a következő gondolatát emelte ki: „Én is úgy látom, hogy az irodalompolitikai gyakorlat realizmusundora, az Illyés, Németh László, Veres Péter képviselte folyamatosság elnyírására való törekvés, az irodalom jelentős részének, a közéleti felelősséget és a sorsproblémákat felvállalóknak az elszigetelése két-három évtized után meghozza a maga »gyümölcsét«.”

Hogy érdemes-e irodalmi napokat rendezni Debrecenben? – az „illetékesek” nem először és nem is utoljára vetették fel a kérdést. Így mindjárt az 1981-es rendezvény tervezésekor. És nemcsak a szentendrei FIJAK-tanácskozás, a PB határozathozatala, valamint ama konzultációs lista összeállítása miatt, amely az úgynevezett kettős publikálás megszüntetése érdekében született, hanem az egyik rendező „szervvel”, az Alfölddel történtek miatt is. Az 1981. februári számban megjelent Tóth Erzsébet Alkalmi verse, valamint Csalog Zsolt Melós vagyok, erős vagyok című szociográfiája, amelyeket a lapkiadó vállalat igazgatója „politikailag hibás tartalmúaknak” minősített, s közlésükért a szerkesztőség négy tagja, Juhász Béla, Márkus Béla, Aczél Géza és Köteles Pál írásbeli figyelmeztetést kapott. De ez nem volt elég: a Népszabadság előbb belső vezércikkben vetette fel a szerkesztők felelősségre vonásának dolgát (Földes István: Megismerés, 1981. február 22.), majd az ötvenes évek elejét idézően március 15-én két olyan olvasói levelet is közzétett, amely a „lélekmérgezés” miatt háborgott.

Mindezeknek, és nem tudni, mi minden másnak eredményeként: ebben az esztendőben megszakadt az éppen tízéves rendezvénysorozat. Az Alföld többnyire hónapról hónapra megjelent „híreink” rovatát böngészve az őszi események között szerepel az október végén Egerben lezajlott Alföld-est, aztán hogy nagyjából abban az időben, Csokonai születésnapja körül, amikor az irodalmi napokat tartani szokták, a folyóirat főszerkesztője, Juhász Béla Imre Lászlóval együtt a testvérlap, a rosztovi Don meghívásának tett eleget, a Szovjetunióban vendégeskedett. Majd az 1982. áprilisi szám közli, hogy Hankiss Elemér, Oravecz Imre és Varga Lajos Márton lettek az 1981. évi nívódíjasai, ám hogy a díjakat, mint hagyományosan, az irodalmi napok keretében adták volna át, nem említi. A Tóthfalusi-jelentéseket évről évre kivonatoló Szőnyei-könyvből is hiányzik az erre az esztendőre vonatkozó ismertetés, Filep Tibor a Hitelben megjelent, hivatkozott tanulmányában azt írja ugyan, hogy Taar Ferenc 1975-től ’84-ig minden évben rendszeresen részletes, többoldalas beszámolókat készített az irodalmi napokról – az 1981-es jelentésre azonban sem itt, sem a szintén hivatkozott könyvében nem tér ki. Több mint biztos, hogy azért, mert nem volt mire: e rendezvény helyett egy másiknak adott otthont a város. Áprilisban a Magyar Népművelők Egyesülete, valamint a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ és Ifjúsági Ház szervezésében bonyolították le azt a tanácskozást, amelynek címe Párbeszéd Debrecenben, 1981., alcíme pedig Párbeszéd a közösségek közművelődéséről volt. Molnár Zoltán egy szellemes-joviális írói meg egy roppant tudományos, felolvasott, szociálpszichológiai előadásról tudósít (Párbeszéd Debrecenben, Élet és Irodalom, 1981. május 2.). Tudatja, hogy a „jegyzőkönyv” meg fog jelenni, hogy mennyire részletesen, azt aligha tudhatta, hiszen a hozzászólások szerteágazóak voltak – Makarenkótól és a NÉKOSZ-tól kezdve a hajdani népkörökön át szó esett az aluljárók csöveseiről, a megyékből kitiltott együttesekről, a demokráciáról, a közösség-hiányérzetről. Sejthetően kényesebb témákról is tehát, a műhelybeszélgetések formája azonban kizárta a nyílt viták lehetőségét.

A dolgozat a 2014-es Tokaji Írótáborban elhangzott előadás bővített változata.

Márkus Béla további írásai