Mintha tükörben
Hömpölyögve fordul a múltba lassan,
és elúszik esti vizekre hullva
minden újszülöttkori éles emlék
− régi placenta −
nem halászhat folyton a fényes elme,
megcsikordul rajta a szürke páncél,
bár a nap süt, nem viszi harcsa húsa
már a horogra
azt az ízét, mely zamatát megadta
hagymahéjas, fellobogó időnek,
fűszereznéd, mégsem a sültet érzed −
hajdani bogrács
változunk, mert romlik a víz a húsban,
nem cseréli újra a régi szódás
minden egyes sejtedet őrzi mélyen
nyári szerelmed −
vár-e Fanni mindig az esti kertben,
vagy virágok kék sziluettje már csak,
sarki fény lesz, hogyha a hold világít,
s vadmajoranna
szőkesége merre, ha lassuló nyár
őszi maszkot aggat a szürke fákra,
barna, bronz vagy mélymahagóni arca
plasztika nélkül
nem maradhat ránctalan út előtted,
retro ízét kell az időnek élned,
tempora mutantur et nos mutamur in illis
− mintha tükörben.
Levél a kertből
Hogy értve van-e minden mozdulat,
tulajdonképpen ez most nem is számít,
üres papírként fénylik a tudat,
egy sugárnyaláb éppen rávilágít,
kényelmetlen helyzetében nem lát,
és nem is érti, hogy került oda,
melyik lehet az itt, a fel és az át,
a pszichéje most fénylő laboda –
ízetlen fű és kerti maglapél
honnan tudná, hogy magnak lenni jó,
széjjelhintik, hogy teremjen igét,
és begubózva mint egy embrió
írja levélre, míg az ősz telik:
lenyúlok még magamban istenig.
Hétvári Andrea további írásai