Levelek Störr kapitánynak

Te szoktad mondani, hogy a tenger mindenre orvosság, nézett föl rám a feleségem a sötétlila, zavaros löttyel teli pohárból, amikor szóvá tettem, hogy teljesen fölösleges tízezer forintokat költenie olyan szamárságokra, mint az algakivonat, ami ráadásul nyilván a biobolt hátsó traktusában készült összement tintából és közönséges fűszálakból. Azt szoktad mondani, folytatta a feleségem, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam, hogy a tengervíz a legegészségesebb elem, amiből mértékkel ugyan, de még a hajótörötteknek is szabad innia, hát akkor miért éppen a tengeri alga volna haszontalan? Szája körül lila folt sötétlett az algalétől, épp olyan árnyalat, mint amilyen lent, a combhajlatában szokott megjelenni, ha behajlított lábát a nyakáig húzza a kedvemért. Te is ihatnál belőle, emelte elém a poharát. Eszem ágában sincs, vetettem fel a fejem sarkon fordulva, hogy a konyhai küzdőtérről visszavonuljak a dolgozószobám sáncai mögé. Pedig egykettőre lelappadna tőle a hasad, szólt utánam a feleségem. Mi bajod a hasammal, torpantam meg, mindig azt mondod, hogy nem zavar. Sőt, csücsörített a lila szájával, és a szemében örvényleni kezdett a csarnokvíz. Kóstold meg a kedvemért, lépett felém a pohárral. Nem kóstolom, feleltem, pedig tudtam, hogy rá fog venni. (Végül mindig azt tesz velem, amit akar.) Mikor tanulod már meg, hogy nem kell örökké ellenkezned velem, búgta azon a mély rezgésű, édes csellóhangján, amitől megolvadnak a csontjaim. Azokban az első időkben azt képzeltem, én váltom ki belőle az olyan önkéntelen, zsigeri reakciókat, mint a hangszínének váratlan változása vagy a szemében horgonyzó pöttyek hirtelen vonulásai, de később rá kellett jöjjek, hogy ezekben a dolgokban én csöppet se számítok. Volt időm megtapasztalni az együtt töltött hét esztendő alatt, hogy bármikor képes örvényt kavarni a szemébe, és a csellóhúréhoz igazítania a hangját. Ilyenkor mindig akar valamit, és korántsem biztos, hogy azt, amire én gondolok.

Na, ülj már le egy kicsit, búgta, beszélgetni szeretnék veled.

Szerelmünk kezdetén ez a mondata mindig levett a lábamról. Lám, gondoltam, ez a gyönyörű, okos asszony mélyen ismer engem, tudja, hogy felgyülemlett élettudásom mindenben a segítségére lehet, noha bizonyos tapasztalatok hiányára nyilván ő maga sem panaszkodhat. Bármilyen fontos tennivalómat elnapoltam, ha beszélgetni akart, noha soha nem voltam nagy véleménnyel a beszélgetésről mint olyanról, hiszen a szavak legfeljebb a dolgok felületét karcolgatják, az igazi tudás verbálisan átadhatatlan. Ő órákig tud beszélgetni anélkül, hogy belefáradna. Harminc témát képes felhozni röpke negyedóra alatt, általában olyasmiket, amikről nekem addig sejtelmem sem volt.

Szerinted felvarrassam az arcomat, kérdezte most.

Hökkenten bámultam.

Vagy elég volna néhány botoxinjekciót kérjek a Mártitól?

Hogy jut ilyen csacsiság az eszedbe?, ereszkedtem döbbenten az egyik konyhaszékre, és ki az a Márti?

Jaj, ne mondd, szívem, hogy nem tudod, hát már kilencszer elvittelek hozzá, amikor a szemölcseid helyét sugarazta.

Nem sugarazta, mondtam, hanem…

Az teljesen mindegy, hogy mit csinált azzal a remek géppel, a fontos, hogy ő vette észre a szarkómáidat.

Nem szarkóma, vetettem közbe, hanem basalioma.

Mindegy, a lényeg, hogy kivágta őket belőled, mielőtt befelé indultak volna a húsodba, hogy a csontjaidon áthatolva felbukkanhassanak a másik oldaladon. Márti a legjobb bőrgyógyász a városban, folytatta, nekem jó barátném, és sose tenne velem olyasmit, ami ártana, de azért egy orvosnak is adhat hasznos tanácsokat az ember, nem igaz?

Megfontoltan szerettem volna válaszolni, de még levegőt se vehettem.

Az arcfelvarrás fájdalommal jár, folytatta, és az eredménye sajnos eltűnik pár év alatt. A botox nem olyan körülményes, bár ideiglenesen lebénítja az arcizmokat, hát láttad a Melcsi húgán, hogy akkor is mosolyog, ha nem akarna, ráadásul olyan fényes az arca, mintha örökké zsíros lenne. Szóval ezeket nem akarom mégse, sóhajtott, de láttam a neten egy új eljárást, ami tényleg kisimítja a ráncokat, és tíz évvel megfiatalítja az arcot. Mit gondolsz, azt kéne kérjem a Mártitól?

Semmi baj az arcoddal, feleltem, gyönyörű vagy.

Tényleg?, ereszkedett a térdemre. Biztos nem kérsz egy kortyot?

A lehelete mindig édes és üde, most azonban volt benne valami kesernyés árnyalat. Nyilván az alga tette.

Nem kérek, mondtam, és neked se kéne innod ezt a szart.

Nem szeretem, ha csúnyán beszélsz, koppintott az orrom hegyére. Ráadásul te mondod mindig, hogy nem helyes véleményt formálni olyasmiről, amit nem ismerünk igazán. Hogy szidhatsz akkor valamit, ha meg se kóstolod?!

Nekem nem kell megkóstolnom ahhoz, hogy el tudjam képzelni, milyen, feleltem.

Persze, nevetett, mert tökéletes vagy.

Igen, szóltam el magam, de mindjárt javítottam is. Nem vagyok tökéletes, nyomtam meg a szót, de tudom, hogy az efféle löttyöket a középkorban a saját vizeletükből állították elő a kuruzslók, és jó pénzért eladták a hiszékeny kopaszoknak, akik azt hitték, hogy kinő tőle a hajuk.

Igen, igazad van, merengett, a hajammal is kellene kezdeni valamit. Megrázta dús, szőke sörényét. Egyre ritkább és vékonyabb, mondta, pedig új hajvégerősítő sampont használok, ami ráadásul a hajhagymákba is beszivárog, hogy serkentőleg hasson a növekedésre. Öregszem és kövér vagyok, borongott.

Dehogy vagy kövér, nyugtattam.

Akkor hogy fogyjak le?, pislogott.

Egyáltalán nem kell lefogynod, nincs is honnan lefogynod, úgy vagy jó, ahogyan vagy.

Ezt csak úgy mondod, hogy megnyugtass, nyafogta, de én tudom, hogy öt kiló felesleget cipelek magamon itt meg itt, mutatta, és nézd meg, a karom alja is lötyög.

A hóna alá dörgöltem az orromat.

Na, csikizel, húzódott arrébb. És szúrsz, húzta fel az orrát, gyakrabban kellene borotválkoznod.

Most borotválkoztam.

Miért, készülsz valahova?

Igen, vigyorogtam, ide.

A melle közé akartam fúrni a fejemet. Hátrahőkölt, lecsúszott a térdemről, beverte a fejét az asztal sarkába, és elterült a konyhakövön.

Jézusom, hajoltam fölé, bocs, nem ezt akartam…! Állj fel, mielőtt megfázol!

Leguggoltam, hogy felsegítsem. Feje oldalra biccent, tarkója csupa vér volt.

Várj, ne moccanj, hozok rá ultraszeptil port!

Fel akartam ugrani az asztaltól, de a lábam beleakadt a fésülködőköpenye övébe, és ahogy megpróbáltam kirántani onnan, még jobban belegabalyodtam. A csípője valahogy a lábfejemre fordult, a feje is tovább biccent az asztal alatt. Akkor láttam meg tarkóján a könyökhegynyi fekete lyukat, amelynek szélén véres csontszilánkok világítottak, és bent, a feketeség mélyén valami piszkos rózsaszín, kocsonyás anyag remegett. Kizökkentem az időből. Térdeltem az asztal sarkánál, és nem tudtam elvonni a tekintetemet a feleségem meglékelt koponyájának szakadékáról, amelynek alján ott lüktetett barázdált szürkeállományának egy tízforintos nagyságú darabja. Esküszöm, még az elektromos kisülések apró szikráit is felvillanni véltem, amelyek az idegsejtek közti információáramlást kísérik, pedig azokat csak az enkefalográf képes kimutatni az agy által kibocsátott mágneses mező változásainak alapján, egyértelműen bizonyítva, hogy a gondolatnak is van ereje, ha mégoly csekély is, bizonyos esetekben.

Leesett állal bámultam a feleségem agyát, miközben az én agyam egy távoli, sötét szegletében megképződött a gondolat, miszerint hónapokig járt az egyik barátnéja Tantra jóga szeánszaira. Nyilván az ott tanultak teszik, hogy még ebben a súlyos, sokkos állapotában is képes a gondolkodáshoz hasonlító agytevékenységre.

A Tantra jógáról sokan állítják, hogy hatezer éves múltra tekint vissza, de igazság szerint egyidős az Univerzummal, okított a feleségem akkoriban. A tantrikus hagyomány szimbólumait minden ősi kultúra őrizte, ezt bizonyítják a kőkorszaki barlangrajzok, a sumér faragványok, az ősi Egyiptom szent könyvei, a héber és ógörög misztikus iratok és az indián kultúra. Ne mondd, ámultam, honnan tudod? Az alkímia is tantrikus alapelveket tartalmaz, közölte, ráadásul komoly hatással volt a taoizmusra, a tibeti buddhizmusra és a többi keleti vallásra. A mantra, bólintottam súlyosan. Nem mantra, te tök, mosolygott rám. A Tantra a világ minden részére kiterjedő spirituális gyakorlat, magyarázta lágyan, megbocsátó szeretettel, mintha idiótához beszélne. A Tant­ra a civilizációkat összekötő közös, hiányzó láncszem! Az indiai hinduk által kidolgozott rendszer egyensúlyi állapotot eredményez, amely a spirituális tudáshoz nyitja meg az utat. Nahát, ezt nem tudtam, vigyorogtam. Pedig így van, bólintott, az ősi tantrikus tudomány egy teljesen megváltozott tudatállapotot hoz létre. Aha, feleltem. Úgy tett, mintha nem venné észre a hangomban bujkáló iróniát. Ettől csöppet elszégyelltem magam, mert amúgy az iróniáról sem vagyok túl nagy véleménnyel, hacsak nem saját magunkat szerencséltetjük vele. Az irónia a gyengék menedéke, művelőjét megvédi a határozott állásfoglalástól.

A Tantrának mintegy nyolcvan ága ismert, folytatta kéretlen okításomat a feleségem. Laura barátném tanfolyama a szexuális energia tudati szintre való emelésével, átalakításával foglalkozik. Ez az ág titkos, írásos anyagok nem születtek vele kapcsolatban, csupán a szimbólumrendszerek egy részét rajzolták le. A tanítások így mesterről mesterre, szájhagyomány és beavatások útján maradtak fenn. Az ősi tudás a nagákon (kígyópapokon) keresztül került Indiába. A rishik (látók) szútrákba gyűjtötték össze a régi nagy birodalmak bölcsességét, a Védák foglalják keretbe. A rishik közel álltak a természethez, az emberekhez. Ők tisztában voltak vele, hogy a betegségek a tudatban teremtődnek, s ez vetül ki a fizikai testre. A Tantra nem a gondolatok, az érzelmek, a mozgás, az álmok, hanem a kozmikus világ magasszintű jógája. India titkos filozófiája, a keleti világ misztikumának az áthelyezése, a megvilágosodás ösvénye – zúgtak a fejemben a feleségem hajdani mondatai, miközben nem tudtam a szemem levenni a koponyáján sötétlő, tragikus fekete lyukról.

Ha valakinek, úgy neked igazán tudnod kellene, szívem, hogy a valódi férfi nem attól lesz macsó, ha hőbörög, és bornírt butaságokat hangoztat, hanem attól, hogy gyengéd és figyelmes.

Nem értettem, honnét jön a hang.

Látod, mindig ez a vége, ha erőszakos vagy!

A feleségem szőke fürtjei simogatták az arcomat.

Nagyon megütötted magad?, kérdezte.

Mi történt, habogtam.

Csak ami szokott, mosolygott. Minden előjáték nélkül rám akartad vetni magad, de elvétettél, és beütötted a fejed az asztal sarkába.

Én?!

Hát persze, hogy te. Ki más? Nagyon jól tudod, hogy nekem még akkor se kellene más rajtad kívül, ha éppen gyűlöllek és ki nem állhatlak, amiért nem arra figyelsz, amit mondok, hanem csak a számat nézed, mert szerinted hívogatóan mozog. Na, gyere, kelj fel a földről, és borotválkozz meg újra. Nem szeretném, ha az állad kidörzsölné a nyakamat, mint a múltkor, és a próbán megint megkérdezze a főrendezőm, hogy miért nem a szerepemmel foglalkozom üres óráimban. A kolléganőim azt terjesztik rólam, hogy direkt kivakarom a nyakam, hogy úgy hasson, mintha még most, hét év után is naponta kétszer akarnál engem.

De hát ez az igazság!

Tudom, szívem, tudom. Na, mutasd azt a csúnya nagy bibit…

Mindebből talán úgy tűnhet Önnek, tisztelt Kapitány, mintha a feleségem az ócska magyar viccek szőke nője volna, én pedig egy agyalágyult, képzelgő vénember, holott ez egyáltalán nem így van. Az időnként rátörő beszédrohamait leszámítva a feleségem igenis okos, művelt asszony, remek színésznő, nagyszerű anya, vérforraló szerető és csodálatos feleség egy személyben. Álmaim asszonya. Most már csak azt kellene eldöntenem, hogy mikor álmodom, és mikor vagyok ébren. De ha valaki, hát Ön igazán tudja, Kapitány, hogy ez egyáltalán nem könnyű és egyszerű dolog, mint ahogyan az is nehezen eldönthető, hogy a hajó vagy a tenger uralja a másikat.

Ezt az esetet egyébként nem számítom a gyilkosságaim közé. Megtörtént ugyan, efelől szemernyi kétségem sincs, hiszen még most, e sorokat írva is képes vagyok magam elé idézni a betört koponya kráterét, sőt, ha megfelelően koncentrálok, még azokat a gondolatokat is érzékelem, amelyek a halál beállta előtti pillanatokban átszikráztak a sérült agyának felületén, éppolyan kék villámokat vetve, mint amilyenek Arnold Schwarzenegger szétnyílt ko­ponyájából füstöltek elő A jövő üzenete című filmalkotásban. Tudom, hogy az efféle filmek általában a valóságtól messze eső, képtelen sztorikat mesélnek, de részleteikben nagyon is valóságosak, mivel a titkos hadikutatások legújabb eredményeire támaszkodnak. (Ilyen például a klónozás vagy a pilóta nélküli robotrepülők, amelyek már akkor rendre átrepültek a filmvásznon, amikor az USA hivatalos szervei még minden fórumon tagadták az ilyen harci gépek létezését.)

Ami pedig az elektromos agyhullámokat illeti, még főiskolás koromban részt vettem dr. Tajti Ádám pszichiáterprofesszor előadásán, ahol a doktor elmagyarázta, hogyan születnek a nagy zeneművek meghatározó dallamai az alkotó agyában. Azt mondta, tudatos gondolkodásunk a szürkeállomány barázdált felületén zajlik, ám a zseniális sejtelmek lent, a tudattalan mélyben forognak. Mindannyiunk elméjének mélyén megállás nélkül játszik egy nagyzenekar, mondta a professzor. Képzeletünk zenészei előadják az általunk valaha hallott hangok milliárd új és új kombinációját, amelyek közt számtalan olyan csudálatos remekmű lappang, mint Pergolesi Stabat Matere, Beethoven szimfóniái vagy Mozart Requiemje, de mi, átlagemberek sajnos soha nem halljuk meg odabentről ezt a muzsikát, mint ahogyan az agyunk tudattalan mélyrétegeiben remegő kolosszális felfedezések, tudós gondolatok vagy lírai csodák se jutnak el a szürkeállományunk felszínére. Pedig, magyarázta a professzor, mindannyian birtokában vagyunk édes anyanyelvünk legtöbb sza­vának. Ám ezek a szavak – amelyek bizonyos elmékben képesek olyan gyönyörűséges sorokba rendeződni, mint azé a zseniális megállapításé, amely szerint „Minden vízbe mártott test annyit veszít súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya”, vagy hogy „Édesanyám, te drága, szüzesség letört virága!”, legtöbbünk agyának barázdált felszínén a szavak csak olyan sorokká rendeződnek, mint a „Kérek még egy sört és egy féldecit!”, vagy hogy „Már megint új ruha kell a gyereknek”, satöbbi. Noha minden emberi elme mélyén folyamatosan zajlik az értékteremtő folyamat, az átlagember mégsem tudja tudati szintjére emelni a lenti vegykonyhában születő zseniális formációkat. A nagy tudósok és művészek ellenben képesek megnyitni elméjükben a sejtelmek mélyéből fölfelé vezető utat. Ilyenkor az idegsejtek közt olyan szinoptikus kapcsolatok aktiválódnak, amelyek korábban soha. Ezt az elmeállapotot nevezi a köznyelv ihletnek, amit az áltudományos agykontroll prófétái alfa-, illetve bétaállapotnak hívnak. Voltaképpen a tantrikus jóga is ilyesmit céloz a maga misztikus halandzsába bújtatott módszerével, de hiába. A tudomány mai álláspontja szerint sajnos nincs olyan módszer, amelynek segítségével zsenik lehetnénk, fejezte be előadását Tajti professzor.

A feleségem nyitott koponyájának sebén át láthatóvá vált agylebeny rovátkolt felszínén szikrázó kisülések morzejelei sem afféle zseniális felismerést kódoltak, mint, mondjuk, Albert Einstein híres képtele (E = mc²), csak ennyit:

„Pedig szerettem ezt a marhát… és mégis… meghalok.”

Esküszöm magának, Kapitány, tisztán érzékeltem a feleségem halála előtti gondolatait, noha korábban soha senkiét. (Igaz, hogy nem is láttam még más ember meztelen agyát korábban.) Kétségbe voltam esve. Engem még senki nem szeretett úgy, mint (ez) a feleségem, soha életemben nem volt senki hozzám olyan határtalanul gyöngéd és kedves, amilyen ő tudott lenni. Ha undokul piszkoskodott velem, később mindig elmagyarázta, hogy csakis ezért, hogy azzal változatosságot csempésszen közös életünkbe, nehogy megunjam folytonos összhangunkat, és elhagyjam őt, mert abba belehalna. Próbáltam meggyőzni, hogy engem nem zavarna a permanens boldogság, egészen jól elvolnék a csipkelődései, bántásai és egyéb kilengései nélkül is, de ő csak nevetett ezen, és azt mondta, jobban ismer, mint én önmagamat.

Őszintén bevallom magának, Kapitány, az én agysejtjeim szinoptikus kapcsolatai is eltérnek az átlagtól, noha sajnos nem olyan módon, mint a zsenikéi. Már említettem Magának, hogy közepes zongorista és gyengécske karmester vagyok, hajózási ismereteim csak arra jók, hogy az adriai szigetek közt elnavigáljak egy bérelt vitorlást. Szerény képességeimnek nagyon is tudatában vagyok, azt mégsem állíthatom, hogy tökéletesen ismerem önmagamat. Időnként ugyanis előfordul velem, hogy bizonyos dolgokra egészen másként emlékszem, mint korábban vagy később. Nem olyasmire gondolok, mint ami a legtöbb emberrel előfordul, hogy például emlékeim szerint az ágyunk melletti kisszekrényre tettem le este a szemüvegemet, és reggel – hosszas keresgélés után! – mégis a nappalink dohányzóasztalán találom meg. Azt sem tartom rendkívülinek, hogy a telefonon megbeszélt találkozóim dátumait összecserélem, mire a naptáramba bejegyzem őket, így aztán egyre ritkábban lelem magamat jókor jó helyen.

Hanem megesik velem (általában az ébredés perceiben), hogy úgy emlékszem, nem ifjabb Kádár Ferenc zongorista vagyok, hanem egy orosházi születésű, részeges gyepmester, akit Kancsár Alajosnak hívnak, és nem értem, miért nem otthon ébredek a vályogtéglákból saját kezemmel épített romházamban. Máskor arra ébredek, hogy vitorlásoktató vagyok a Balatonon, Jakab Tamásnak hívnak, és állami gondozásban nevelkedtem hajdan Előszálláson. Ezek a tévképzeteim általában hamar elmúlnak, de megesik, hogy hosszú órákon át nem tudok szabadulni tőlük. Egyszer például arra ébredtem, hogy Horváth Péternek hívnak, és író vagyok. Még néhány könyvem címére is emlékeztem (Színház a magasban, Öcsémnek szeretettel). Utánanéztem a neten, valóban létezik ez a jelentéktelen személy Magyarországon, ráadásul valami tréfacsináló az én fényképemet illesztette az illető honlapjára. Nem tudom, hova kellene forduljak ez ügyben, mármint a fényképemmel való visszaélés miatt. Az emlékezet időskori szeszélyeivel kapcsolatban nincs mit tennem. Hatvan fölött kiszámíthatatlan dolgok történnek az emberrel. Emlékszem, apám mesélte, hogy mikor utoljára látogatta meg az édesanyját Pöstyénben, az öregasszony sodrófával kergette végig a Láda utcán. „Takarodj, gazember, nekem sosem volt gyermekem!” Ez a nagyanyám nyolcvanegy éves volt ekkor. Másik nagyapám, Szentmarjay Rezső, a hipochondriájába halt bele. Azt képzelte, hogy veseelégtelensége, szívnagyobbodása és tüdőrákja van. Álmában nem kapott levegőt, bevizelt, és megállt a szíve. A boncolás szerint minden szerve egészséges volt.

Szóval előfordulhat, hogy a feleségem tényleg jobban ismer engem, mint én saját magamat. Annál is inkább, mivel színésznőként képes idegen személyek bőrébe bújni, mégpedig olyan alaposan, hogy néha még a próbák és előadások után is meráni királyné vagy római hetéra marad. Olyan meggyőzően és hitelesen viselkedik ilyenkor a magára öltött szerepben, hogy időnként egészen elbizonytalanít vagy kétségbe ejt.

Amikor például Ibsen Nóráját játszotta a színházban, ridegen és lenézően bánt velem odahaza, mintha én volnék a darabbéli férje, aki képtelen megérteni a feleségét. Hiába esküdöztem, hogy úgy szeretem, mint senkit még, olyan hűvös elutasítással nézett rám, mintha kék szeme volna. Azt mondta, irtózik tőlem, ágyazzak a szófára magamnak, mert soha többé nem fekszik velem egy ágyba. De kincsem, az isten szerelmére, térj észhez, rimánkodtam, velem beszélsz, én vagyok az! Nagyon jól tudom, hogy kicsoda ön, Torvald Helmer, mondta olyan jegeces hangon, amelynek semmi köze nem volt a csellóhúr lágy, mély rezgéséhez. Bezárkóztam előle a tenyérnyi dolgozószobámba, lefeküdtem a pianínóm előtti szőnyegre, keresztben, hogy kényelmesen kinyújtózhassam. Gondolatban végigsimítottam a testemet a fejem búbjától a sarkamig, hogy minden porcikámat ellazítsam. Amikor már egynek éreztem magam a szőnyeggel, sorra vettem a belső szerveimet a lágyékomtól a szívemig, érzek-e valamelyikben olyan új erőt, kívánságot vagy fájdalmat, amely számomra ismeretlen volna. Aztán igyekeztem megnyitni az elmém mélyebb rétegeit, lapulnak-e benne olyan gondolatok, amelyek hasonlatossá tehetnek engem Torvald Helmerhez. Alapos önvizsgálatom során semmi ilyenre nem leltem. Először is: Nóra férje tökéletes biztonságban érezhette magát, jogászvégzettsége, biztos állása megingathatatlan pozíciót biztosított neki a polgári közegben. Nálunk nincs polgári közeg, ráadásul nekem nincs fix állásom, s bár a dolgaim jó ideje rendben haladnak, megeshet, hogy egyik hónapról a másikra munka nélkül maradok. Jól fizető segédkarnagyi megbízatásaim lejártával visszaminősülhetek korrepetitorrá, vagy kuncsoroghatok kottamásolói feladatokért. Másodszor: soha nem néztem le a női nemet, nem gondoltam és még most se gondolom, hogy a gyengébbik nem akár csak a legkisebb mértékben is gyengébb volna. Sőt. Tudom, hogy valójában a nők irányítják a világot. Zongoratanárnőm (az a bizonyos) nemcsak a zene és a női test káprázatos birodalmának titkait fedte fel előttem serdülőkoromban, de megtanított arra is, hogy mindenkinek van anyja, felesége, nőtestvére, szeretője, anyósa, így ha én ezekre a hölgyekre jó benyomást teszek, minden ajtó megnyílik előttem. Harmadsorban pedig én nemcsak rajongva szeretem, de tisztelem is a feleségemet, vonzó személyiségének minden titka érdekel, eszem ágában sincs holmi tetszetős játékszernek gondolva babaházba zárni őt. Nem, semmi közöm az Ibsen által megírt, korlátolt, önző, fallokrata jogászdoktorhoz. Többszörösen elvált, tapasztalt férfiként nagyon jól tudom, hogy nap mint nap újra meg kell harcolnom a feleségem elismerő szerelméért, igyekszem mindenben a kedvére tenni, még akkor is, ha éppen máshoz volna kedvem. Az elmúlt hét esztendő során mindössze hétszer gyilkoltam meg, ami százalékban kifejezve csupán hibahatár körüli adatot jelent.

A Nóra első összpróbáitól kezdve az utolsó előadásig mégis a szófán kellett aludnom, amitől kiújult a lumbágóm, és már azt terveztem, hogy befizetem magam az újszegedi masszőrlányokhoz, akik állítólag nemcsak a gerincpanaszokat szüntetik meg a thai masszázstechnika varázsos alkalmazásával, de olyan happy finishben részesítik a kuncsaftjaikat, amitől még a velejük is kiolvad.

Mit mondjak, rá voltam szorulva.

Talán már említettem Magának, Kapitány, hogy előző házasságaim során soha nem tartóztattam meg magamat. Éreztem ugyan némi lelkifurdalást, de bőven szakajtottam magamnak idegen virágokat a gyönyörök kertjéből. Sára mellett soha nem gondoltam más nőre. Néha még az is átfutott rajtam, hogy ez valami betegség lehet. Tudok egy békéscsabai bonvivánról, aki kétségbeesésében, amiért a feleségén kívül képtelen volt más nőt megkívánni, a gyulai kórház pszichiáteréhez fordult a panaszával. Én azon is csodálkoztam, hogy a feleségét kívánni szokta, mert a közhiedelemmel ellentétben a bonvivánok általában lenézik és megvetik a nőket, főként a primadonnákat. Nem olyasmiről van szó, mint a táncos-komikusok esetében, akik közt igen sok a másérdeklődésű. A bonvivánok legtöbbje csakis önmagába szerelmes. Nem tudom, hogy a békéscsabai kolléga kezelése sikerrel járt-e, de azt hallottam, hogy a felesége végül elvált tőle.

Én semmiképpen nem akartam volna elválni Sárától, még akkor sem, amikor férfiszerepet játszott, és úgy bánt velem, mintha a cselédje volnék. Ragaszkodott hozzá, hogy nadrág nélkül, egy szál kötényben mosogassak, és csacska dalokat énekeljek közben. Pironkodva vallom be magának, Kapitány, eleinte tetszett nekem a rám osztott női szerep. Boldogan hagytam magamat megerőszakolni a feleségem által a konyhában, előszobában, erkélyen vagy éppen az autópálya sötét parkolójában. Nagy étvágyú férfi volt a feleségem, és én örömmel gondoskodtam róla, hogy jóllakjon velem. De a dolog kezdett eldurvulni. Nem a szexuális része, az az első emlékpróba után abbamaradt, mintha elvágták volna. Az összpróbák kezdetétől fogva Sára egyszerűen levegőnek nézett. Soha nem mondta meg, hova megy, mikor jön haza, kivel találkozik. Mindegy volt neki, hogy mi van ebédre, soha nem dicsérte meg a főztömet, szó nélkül belapátolta, bármit tálaltam elé. (Persze mindig csirkemellet sütöttem neki, zöldsaláta körettel.) Azt se vette észre, hogy a lakást rendbe tettem, mire a próbáról hazaért, pedig ragyogott minden, sehol egy porszem vagy molylepke. Ebéd után szó nélkül ledobta magát a szófára, egész délután a tévé távkapcsolóját nyomogatta, mint én ott se volnék. Pedig hetente jártam fodrászhoz, naponta kétszer borotválkoztam, drága parfümöt locsoltam magamra, igyekeztem kecsesen és üdén forgolódni körötte. Bármit kért, azonnal teljesítettem, lestem a gondolatait, és mint egy hűséges kutya, csóváltam a farkam. Öltözz fel, mordult rám olyankor, ne illegesd itt magad, mint egy tollafosztott páva. Akkor arra gondoltam, van valakije. Talán egy igazi nőbe lett szerelmes, egy nálam fiatalabba, csinosabba, készségesebbe.

Így aztán egy este, amikor a lányunk a barátnőjénél aludt, és a feleségem túrabakancsban, nadrágban és az én télikabátomban elvágtatott az előadásra, én elloholtam egy közeli second hand üzletbe, vásároltam egy gumis derekú, bő kasmír szoknyát, egy fehér blúzt, egy hímzett, norvég női mellényt és egy negyvenkettes tűsarkú cipőt. Hazarohantam a zsákmánnyal, megfürödtem, belebújtam a feleségem fésülködőköpenyébe, és kifestettem magam. Nem mondom, hogy az eredmény tökéletes lett, de nem állt rosszul nekem a fekete szemfesték és a lila rúzs. A lányunk szobájában megtaláltam azt az olcsó, neonkék parókát, amit egy jelmezbálra vettem neki, amikor kék tündérnek öltözött. A paróka megdöbbentően illett az arcomhoz. A feleségem egyik melltartóját kitömtem nylonharisnyákkal. Hátul sajnos nem ért össze rajtam a melltartó pántja, de asszonyi találékonysággal ügyesen a kapcsokhoz csomóztam két hajgumit, így már működött. Negyvenhármas lúdtalpaimat beleerőltettem a negyvenkettes tűsarkú cipőbe, aztán a nagy előszobaszekrényünkből előhalásztam a feleségem rég nem használt, bordó pelerinjét, és belebújtam, hogy ne fázzak az utcán, mert már erősen télbe hajlott az ősz. Szerencsére eszembe jutott, hogy egy igazi nő sosem megy el hazulról retikül nélkül. Visszabotladoztam a gardrobe-ba, a harminc női táskát rejtő kartondobozból kiválasztottam egy szív alakú feketét. Meglóbáltam a tükör előtt: jól állt. A turkálóban vásárolt holminak erős naftalin szaga volt, ezért bőségesen meglocsoltam magam a feleségem rég használt Dolce Vita nevű parfümjével, amit tőlem kapott a nevenapjára, bezártam magam után a lakásunk ajtaját, és kilibegtem a kapun.

Finom köd szitált odakint, az utcalámpák hunyorogtak. Egyébként sem látok jól az estéli sötétben, de nem mertem feltenni a szemüvegemet, nehogy felismerjenek. Hamar kiderült, hogy emiatt nem kell aggódnom. Alig haladtam néhány háztömböt, amikor a ködben nekiütköztem a hazafelé baktató alsó szomszédunknak. Bocsánat, asszonyom, elnézést kérek, hebegte. Kicsit bántott, hogy nem kisasszonynak szólít, ezek szerint tényleg nem lett tökéletes a sminkem. Mindegy, a fontos, hogy nem ismert fel. Semmi baj, Ferenc úr, fuvoláztam. Szerencsére nem hallotta meg, hogy a nevén szólítottam.

Megszaporáztam a lépteimet.

Hiába számít nagyvárosnak a mi kisvárosunk, ilyenkor télen, este kilenc után már üresek az utcák, mintha a lakosok kihaltak volna. Tűsarkas lépteim visszhangosan kopogtak a néptelen estben. A belvárosi sétány viszont, amelyen a színház felé menet át kellett vágjak, tele volt emberrel. Megfeledkeztem a mangalicafesztiválról, amelyet rendre ilyenkor tartanak. Lampionok festették színesre a ködöt a sétány két oldalán sorakozó sátrak és faházikók között. Jó néhány ismerősünk kóstolgatta ott a finom sült húsokat és nehéz borokat. Egyikük, akivel hetente kétszer pingpongoztam, már messziről integetett felém, ahogy közeledtem.

Erre, szépasszony!

Elfordítottam a fejemet.

Ugyan már, szólt utánam, arra a karcsú lábára ilyen büszke?

Áldottam magamat, amiért fürdés után leborotváltam göndör, őszülő lábszőrömet, és nem felejtettem nylonharisnyát húzni a csülkeimre. Bevallom, ha az a marha nem akar kikezdeni velem, talán megállok pár percre az egyik sütödénél, hogy megkóstoljak néhány falatka sült oldalast, mézben sült csülköt, disznósajtot, töpörtyűt, sült kolbászt, mivel otthon ilyen káros finomságokhoz évek óta nem jutottam.

Éppen időben értem a színház elé, az előadás pár perce érhetett véget, a fényes főbejáraton özönlött kifelé a tömeg. Sáráról beszéltek. Fantasztikus! Kolosszális! Mintha előző életében férfi lett volna… Talán a férjéről mintázta, nem? Nem, nem, mondta egy másik, én ismerem azt a zongoristát, az nem ilyen erőteljes, masszív alak, és különben se… Érdekelt volna, mit mond rólam a baromarcú, de sietnem kellett a színház hátsó traktusa felé. Tudtam, hogy a feleségem a művészbejárón át hagyja el a házat azzal a férfival (netán nőcskével), akivel összeszűrte a levet. Meglapultam a szomszéd kapu alatt, és vártam, hogy megjelenjenek. A torkomban dobogott a szívem. Mit tegyek, ha valóban az történik, amitől reszketek, és ha tényleg valakit átölelve bukkan fel a művészbejáróban a feleségem?

A köd még mindig szitált, dideregtem a pelerinben.

Két régi emlékem is eszembe ötlött várakozás közben.

Harminc-egynéhány éves lehettem, amikor beiratkoztam életem első angoltanfolyamára. Remek tanárunk volt. Nyolcfős csoportunk minden tagjának választania kellett egy angol nevet a sajátja helyett, és meg kellett írjuk a választott alak sort szívíjét, hogy azután aszerint kommunikáljunk egymással. Én miszter John Smith lettem, szélszmenedzser. Févörit dúingom a kosárlabda sport, bacselor voltam, ami agglegényt jelent. A tanfolyamra hozzám hasonló korú, kalandra vágyó magányos férfiak és nők jártak, de volt köztünk egy húsz év körüli, vonzó küllemű leányzó, bizonyos misz Angela Hepburn, foglalkozására nézve herdresszer, aki valóban meg akart tanulni angolul. Párokra osztva gyakoroltuk a vúdjumájndot a tanár által bérelt hajdani konyhában. Vúdjumájnd gettingáp örli? Vúdjumájnd danszing vid mí? És hasonló kérdések, ezerszer. Én kiügyeskedtem, hogy a vonzó küllemű misz Angelával kerüljek párba. Egyrészt, mert magam is szerettem volna angolul megtanulni (sosem sikerült, azóta sem), másrészt mert tetszettünk egymásnak, és akkoriban – amint azt már említettem Kapitány úrnak – vágytam a szerelmi változatosságra. (Hogy miért, arrról majd később, talán.)

Vúdjumájnd heving a koffi after leszon?, kérdeztem, és a misz nó-val válaszolt, ami a gyakoroltak szerint igent jelentett. Mármint hogy nem bánná, ha innánk egy kávét óra után. Szó szót követett, végül, amint utolsó párként elhagytuk a leckeóra helyszínét, megcsókoltuk egymást a lépcsőházban. Így aztán miszter John és misz Angela összeölelkezve léptek ki a sötét kapun az utcai napfényre. A kapu előtti járda túloldalán, egy vadgesztenyefa árnyékában, súlyos cekkerekkel megrakodva, sugárzó mosollyal várt rám Zsófi, az akkori feleségem. Úgy rántottam el misz Angela derekáról a kezem, mintha áram ütött volna. Nem tudom, hogy Zsófi mit látott és mit nem, mindenesetre sürgősen valami hadari magyarázatba fogtam, hogy lekössem a figyelmét, ne nézzen a ringó léptekkel távolodó kívánatos misz után, aki néhány lépés után visszafordult, és csúfondáros, lesajnáló mosoly kíséretében rám nyújtotta rózsaszín nyelvét. Ha nem is elégített ki minden téren, szerettem az akkori feleségemet. Annyira mindenképpen, hogy nem akartam fájdalmat okozni neki, és azt sem szerettem volna, ha egy-egy alkalmi szeretőm akár egy gunyoros pillantással is megalázhassa. Titkoltam előle futó viszonyaimat, és ő hosszú évekig úgy tett, mintha egyáltalán nem sejtené, hogy gyakran hűtlenkedem.

A másik eset, amely eszembe jutott, miközben nőnek öltözve dideregtem a színház művészbejárója melletti kapualjban, egészen más jellegű, de szintén botrányos találkozó volt. Akkor már negyvenéves voltam, egy férjes asszonnyal találkozgattam hetente kétszer is, titokban. Annamária (így hívták az asszonyt) harmincéves múlt, másfél éves kislányát bölcsödébe adta. Elmondása szerint nem szerette a gyereket, különös módon éppen a szoptatás ideje alatt hidegült el tőle, ahogyan a férjétől is. Éneket és földrajzot tanított egy nyolcadik kerületi általános iskolában. Egy iskolai kórusverseny zsűritagjaként találkoztam vele. Az ő tanítványai nyerték el a harmadik díjat. A ceremónia után megvárt az iskolakapuban, magyaráznám el neki, mi volt a hiba, miként szerepelhetett volna a kórusa sikeresebben. Összevissza hablatyoltam neki, azt mondta, nem érti. Őszintén szólva magam se értettem, amit összehordtam, Annamari zavarba is hozott, amikor rákérdezett a mondataim valódi értelmére. Értelmes arcú, szép nő volt, a szája különösen tetszett. Itt lakom, mondta azzal a gyönyörű szájával, jöjjön, főzök egy kávét, maga meg mondja el újra, de úgy, hogy egy magamfajta egyszerű tanár néni is megértse. Ahogy beléptünk a sötét lakásba, olyan tűzzel és éhséggel vetette rám magát, amilyennel korábban sosem találkoztam.

Fél éve tartott a viszonyunk, amikor a férje felhívott telefonon.

A tévészékház előtti téren találkoztam vele. Vékony, szimpatikus fiatalember volt, Annamarinál jó pár évvel fiatalabb. Ne keféld meg többet a feleségemet, kérte. De megkefélem, vigyorogtam. Akkor tedd boldoggá! Ne félj, azt teszem, feleltem. Nem úgy, lesütötte a szemét, azután felnézett. Vedd feleségül! Dehogy veszem, nevettem, van nekem saját feleségem. Akkor az enyémet ne keféld meg többet…

Sokféle énünk van, Kapitány. Az én egyik énem akkor fölényes volt, ostoba, nagyképű és kérlelhetetlen. Kinevettem azt a szegény, fiatal gyereket, de sosem felejtem el a tekintetét. Kérlek, unszolt kétségbeesetten, te is férfi vagy… Én igen, feleltem kacagva, és faképnél hagytam.

Most viszont én álltam reszketve egy sötét kapualjban, hatvanévesen, zöld kasmírszoknyában, fehér blúzban és hímzett, norvég mellényemben (amelyek fölött a pelerinemet eláztatta a köd). Itt didergek, női ruhát öltve, hogy kilessem a feleségemet, aki olyan tökéletesen élte bele magát a férfiszerepbe, hogy minden hímgaládságra képesnek tartottam, de bármit megtettem volna, hogy visszahódítsam, és visszatereljem korábbi életünk normális kerékvágásába. Hiába próbáltam aktiválni a szintén a feleségem által említett napfonatomat, amely tudvalevően a csakrák hőközpontja, kétségbeesett koncentrálásom eredményeként csupán megkordult a gyomrom, olyan ijesztően mély, basszus kordulással, amely sehogy sem illett egy vékony talpú tűsarkú cipőben toporgó, kék hajú nőhöz. Egészen átjárt a hideg. Éreztem, ahogy a csontjaim kihűlnek. Bezzeg, ha jobban figyelek a feleségem szavaira, melyekkel a Tantra mibenlétét taglalta, akkor most tudnám, hogyan kell lemennem alfába vagy tudom is én, mibe, de felfűthetném a zsigereimet a Védák titkaival. Így viszont itt fogok megfagyni, de legalábbis tüdőgyulladást kapok, és hiába próbálom majd meggyőzni otthon a feleségemet, hogy a tüdőm nem fertőz, hetekig nem fog mellém feküdni, ráadásul egész nap vitaminokkal tömköd és zöld teával itat, és főtt rizsen kívül mást nem ad majd ennem.

A művészbejárón sorra távoztak a darab szereplői. A feleségem nem volt köztük. Most már biztos voltam benne, hogy van valakije, ráadásul valami színházi bennfentes kell legyen, rendező, ügyelő, súgónő, nem tudom, valaki, akivel előadás után az öltözőjében találkozgat. Nem akartam elképzelni, mégis elképzeltem, ahogy az idegen száj az ajkára tapad, undorítóan húsos ujjak bogozzák a melltartója csatját, aztán… Legszívesebben elsírtam volna magam, ha nem féltem volna attól, hogy elkenődik a szemfestékem. Megfájdult a fejem, és a bal fülemben megszólalt a gyászinduló. Nem Chopin önsajnálattal teli, nyálas muzsikája, hanem Beethoven harmadik, Eroica szimfóniájának nagyszabású, férfias, Esz-dúrban írott második tétele, Herbert von Karajan vezényletével.

Elszégyelltem magam.

Még egy perc, és sarkon fordulok, meg se állok a híd közepéig, ahonnan a sötéten hömpölygő Tiszába vetem magam. Megérdemlem a halált. Nyafogó, idióta vénember lett belőlem. Hogyan is tudnék egy vibrálóan tehetséges, negyvenéves asszonyt magaménak bírni tűsarokban imbolyogva, viszkető szemfestékkel, neonkék parókában… Magasságos Isten, aki nem vagy! Mivé alacsonyodtam?

Ekkor kinyílt a keskeny üvegajtó, és kilépett rajta a feleségem. Az én fekete kalapomat viselte, hetykén a fejébe csapva. Télikabátom gallérját felhajtva előrelépett, és beleszimatolt a sötétségbe. Összerezzentem. A feleségem érzékeny orra képes megkülönböztetni a Naomi Campbell illatát a Paris Hiltonétól, biztosan megérzi a saját parfümje szagát, és felfedezi, hogy itt lapulok remegve a sötétben, pedig már eszem ágában sincs próbaképpen kokettálni vele, hogy megtudjam, vajon olyan mélyen férfivé változott-e, hogy kikezdjen velem.

Mögötte újra kitárult az ajtó, a portás dugta ki kopasz fejét. Művésznő, a bajusz…! A feleségem megfordult, azt ajtó világos négyszögében így profilban láttam, amint letépi az orra alatt maradt álbajuszt, és odaadja a portásnak. Köszönöm, Sándor, már úgyse kell többet. Ez volt férfiként az utolsó előadásom… Csókolom a kezét, művésznő drága… Mindig maga az utolsó, aki elhagyja a házat. Mint egy kapitány a hajót…

A portás bezárta az ajtót. A feleségem sietős férfiléptekkel húzott el előttem, mintha még dolga volna, mielőtt hazatér. Nem szólítottam meg. Először arra gondoltam, azonnal sarkon fordulok, levetem a lábamat nyomorgató topánkát, és az ellenkező irányba indulva meztiláb hazasprintelek, hogy megelőzzem. Talán jut időm arra, hogy a női holmit visszapakoljam a polcra, és villámgyorsan fűszeres forralt bort készítsek, mire hazaér. Mégse indultam neki, nem mertem kibújni a körömcipőmből, mert úgy egészen biztosan felfáztam volna. Hatvan fölött már vigyáznia kell magára az embernek, mert a legkisebb nátha is képes napokra ágynak dönteni, a tüdőgyulladás esetleges szövődményeiről nem is beszélve, amelyek közt még az impotencia fenyegető réme is előfordulhat.

Tisztes távolból követtem hát a feleségemet. Azt hittem, el fogja kerülni a sétateret, ahol néhány lacikonyha és borkimérés még mindig nyitva volt, de nemhogy elkerülte volna a számára taszító bűzökkel fertőzött teret, éppen oda tartott. Egyre közelebb csámpáztam utána, nehogy nyomát veszítsem a ködben, amely még mindig nem oszlott el, bár nem is sűrűsödött. Itt volna randevúja, az eldobált, zsíros papírtálcák és elgyűrt papírpoharak közt, a sültkolbász-szagban? Hiszen otthon már akkor is rosszul van, ha reggel tojásrántottát készítek magamnak. Bekapcsolja a szagelszívót, kitárja az ablakokat. Tudod, hogy undorodom a zsírszagtól, és te mégis direkt tojást sütsz magadnak? Istenem, hát néha kell egy kis… Nem kell, dörren rám, megmondta az orvos, hogy magas a koleszterined, és kevés a gyomorsavad, persze neked beszélhet az ember…! Mondd, hogy vigyázzak így rád? Tudok én vigyázni magamra… Mindig ez van, förmed rám, mindig ellentmondasz, csak hogy felbosszanthass. Pedig a szerelmünk kezdetén azt ígérted, száz évig fogsz élni velem… Most is úgy gondolom. Akkor ne zabálj mindent összevissza, különösen ne egyél tojást, és főleg disznóhúst ne, és ne pazarold maradék energiáidat arra, hogy örökké ellentmondj nekem.

Megállt az egyik bodega pultjánál. Én is lefékeztem. Egy csapossal volna randevúja? Vagy egy kávélányt szédít, férfiként? Mit művel?

Egy féldecit hajtott fel.

Pálinkát iszik?

Soha életében…

Egy szőrös férfikéz nyúlt ki a pult fölött, papírtálcát nyújtott a feleségemnek. Ő kilépett a tálcával a fényből, és a bodega előtt álló magas evőpultok egyikénél enni kezdett. Mit enni? Zabált, mint egy kiéhezett kocsis. Ha a tojásrántotta szagától undorodik, akkor a sült kolbásztól (csak azt ehetett) olyan rosszul lesz, hogy mentők viszik el. Ezt nem akarhattam. Odaléptem hozzá. Bocsánat, művésznő… Nem fog megártani kiskegyed gyenge gyomrocskájának ez a parasztikus étel? Ez az ő szava volt, ez a „parasztikus”. Torkán is akadt tőle a falat. A szeme kigúvadt, fulladozott. Előzékenyen hátba veregettem. Elugrott előlem, támolyogva futott néhány lépést, a levelüket vesztett bokrok közt öklendezett. A kolbászdarab kirepült a száján. Zsebkendőt vett elő a kabátzsebéből, az én egyik kockás férfizsebkendőmet. Kifújta az orrát.

Elnézést kérek, fordult vissza felém, egy pillanatra mintha…

Elakadt a szava.

Leesett állal bámult rám, mint egy jelenésre.

Ennyi volt, gondoltam. Itt a házasságunk vége.

És akkor nevetni kezdett. De nem úgy, mint egy férfi, hanem azon az édesen búgó csellóhangján, amit annyira hiányoltam az elmúlt két hónapban, hogy már nem is emlékeztem a hatására. Hogy te milyen egy édes marha vagy, kacagott, ahogy hozzám repült, és a még mindig kolbászzsíros ajkát az enyémre tapasztva úgy szájon csókolt, hogy a lábam remegni kezdett a tűsarkú cipőmben, nylonharisnyáival kitömött melltartóm összehajgumizott hátsó csatjai elpattantak, az alsóneműm drága csipkéi szétfoszlottak, ahogy felágaskodott bennem a vágy és a mindent elsöprő szerelem.

Horváth Péter további írásai