Archívum

Az átlátszó sík

Angyalok Nemes Nagy Ágnes költészetében, II. rész
2014. december

A Napforduló kötetben és a vele egy időben keletkezett versekben még megfoghatóbbá, „földiesebbé” válik az angyal. A Ház a hegyoldalon című drámai költemény betét-történetében a vezetőnek nevezett szereplő meséli el a házban korábban lakó öregasszony legendáját, aki angyalt talált az erdőben, de sebesült sasnak nézte. Hátán cipelve hazaindult vele, de ahogy haladt előre, terhét egyre nehezebbnek érezte, s csak házába érve ismerte fel, hogy angyalt hozott:

Pokrócra tette, nem fért el az ágyban.
És ott feküdt az angyal zsákruhában.

Nagy volt, barna, mint egy kaszás.
Vagy egy sebesült katona.
És szenvedett. Szenvedett a szeme,
szőlő szeme a szemhéj-prés alatt,
a lélegzete szenvedett,
a szíve szenvedett, dobogott a ruhája,
és néma hangon szenvedett a szája,
csak csontjait lehetett hallani;
földrengéskor nagy hegyvonúlatok:
föl-le gyűrődtek roppant izmai,
s válla fölött, karja alatt
úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát,
mint nagy, vacogó téli madarak.

Ahogy a bibliai angyalokat, ezt a lényt is csak később ismeri fel a vele találkozó ember, nem a találkozás első pillanatában. „Az angyal ismeretlenül találkozik az emberrel – írja Sulyok Elemér a Teremtés könyve angyalairól. – Úgy lép hozzánk, mint ember az emberhez, aki éppúgy világunkhoz, földünkhöz tartozik, mint mi. Csak látogatására visszaemlékezve, eltávozásának pillanatában jelentheti ki az ember: Isten küldötte látogatta meg.”1 Az angyal itt is elrejtett, sasra, majd emberre hasonlít, és teljes egészében csak távozása után derül fény a kilétére, amikor az öregasszony reggel a pokrócon zúzmarás fenyőgallyat talál a helyén.

Az angyal „nem emberszabású”, transzcendens mivoltára utal a többször is megemlített robusztus mérete, az ágyban sem fér el. Az öregasszony magaslaton, hegyen talált rá, ami hagyományosan az Isten és ember találkozásának helye, s alacsonyabban fekvő házába viszi el, az angyal tehát „alászáll” az emberhez. A háton cipelt súly megnövekedése Szent Kristóf legendáját idézi fel, aki a folyón átvitt ismeretlen kisfiút egyre nehezebbnek érezte, s csak átérve jött rá, hogy a gyermek Jézust hozta át a nyakában. A teher „nem emberszabású”: egyre súlyosabbnak érzékelése a transzcendenssel találkozó ember szemeinek fokozatos felnyílását jelképezi a legendában és a drámai költemény részletében is.

Ez az angyal transzcendens jellege mellett nagyon is emberi, sőt kifejezetten férfias jelenség, a vers kaszáshoz és katonához hasonlítja, és azzal, hogy csontjai és izmai ábrázolására nagyszabású „geológiai” képeket használ (hegyvonulatok, földrengés), egyszerre hangsúlyozza testi, földi s egyben az emberin túlmutató, „kozmikus” mivoltát.

A sasnak nézett, tollait vacogva borzoló angyal madárszerűsége egyrészt a hagyományos „szárnyas” ábrázolásokra, s ezáltal az angyal „isteni küldött” szerepére utal, másrészt a természethez való kötődésére: a hírnök nemcsak emberszerű, hanem természeti lény is, mintha a kozmosz minden létszintjét egyesítené magában. Természeti kötődését mutatja az is, hogy eltűnése után egy növény, zúzmarás fenyőgally marad utána.

Az „ablaknyi pirkadás” képe egy új kezdet lehetőségét sejteti: az angyal eltűnik, de nyomokat hagy, s az élet megváltozik a nyomában. Ha pedig megváltozik, akkor az angyal átadta azt a hírt, amivel küldték: „A változásban, amelyet a látogató idéz elő a meglátogatottban, ismerszik fel Isten küldötte.”2 A hír szavak nélkül kerül átadásra, hiszen ez a hírnök – szemben a Paradicsomkert szónokoló angyalával – egész látogatása során néma marad. Akárcsak a járókelő után induló fa az Éjszakai tölgyfa című versben, erről a hírnökről is elmondható, hogy nem kell megszólalnia, mert ő maga a hír: a jelenléte, a látványa, és nem utolsósorban a szöveg által erősen hangsúlyozott szenvedése. A szöveg anélkül részletezi magát a szenvedést, hogy a sérülés okára fény derülne.

Különös mozzanat, hogy az angyal sérült. Sérülékenysége antropomorf tulajdonság, a test törékenységére utal: ez a lény tehát nem egy test nélküli, tisztán szellemi létező, így nem is sérthetetlen. A testi dimenzió jelenléte sebezhetővé teszi, de sebezhetőségén keresztül jut el küldetése helyére, az öregasszonyhoz, hiszen ha nem sérült volna meg, nem találják meg az erdőben, és nem viszik haza. Az öregasszony aztán egész éjszaka ápolja: az isteni küldött tehát rászorul az emberre, s ezzel talán annak segítőkészségét, vendégszeretetét, irgalmasságát is próbára teszi. A szárnyas lény öltözete a Paradicsomkert angyalának csuhájához hasonló: zsákruha, ami arra utal, hogy ez az angyal is úton lévő vándor, zarándok.

A Téli angyalban megjelenő szárnyas lény az Újszövetség szentírási szereplője: az angyali üdvözlet hírnöke, s bár nincs a nevén nevezve, a szövegkörnyezet egyértelművé teszi, hogy ő a Máriát meglátogató, Jézus foganását hírül adó Gábor angyal. A vers jelen ideje azonban nem ez, hanem egy későbbi angyallátogatás, ahogy ez a kezdő sorokból már kiderül:

Ül a vékony Mária
és ölében a fiú

Szélfuvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú

Az „iszonyú minden angyal” Rilke második duinói elégiájának kezdő mondata, de változatlan formában szerepel az első elégiában is, Nemes Nagy Ágnes versében pedig egy nyilvánvaló intertextuális utalás. A szöveg gyorsuló tempójú középső szakasza mintha azt fejtené ki, hogy miért is iszonyú az angyal. Az iszonyú jelző megismétlésével indít, és a fogantatás pillanatának múltbeli idősíkjához tér vissza:

Iszonyu szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este, hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-szinü szárnya
Be se fért a csöppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón, ablakon,
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött.

Ez az angyal kozmikus méretű lény – ahogy a Ház a hegyoldalon angyala az ágyba, ez a házba nem fér be. Nagyobb, mint a ház, amely Mária angyalt befogadó emberi mivoltát jelképezi, négy égtáj felől érkezik egyszerre, átjön a falon is, óriási lénye már a személyiség határait jelző házfalakat feszegeti – szinte fenyegeti. „Kinn maradt a fél palástja” – olvassuk a versben, s ez a sor felidézi Rilke Angyali üdvözlet című versének részletét, ahol a következőket mondja az angyal: „Kiterjesztettem szárnyamat, / kitágultam nagyon; / elárasztja kis házadat / roppant ruházatom.”3 Az angyal nagysága túlmutat és túl is csordul az emberi határokon, éppen ezért „iszonyú”. Az angyali üdvözlet eseményében, Jézus fogantatásában a végtelen Isten maga jelenik meg a törékeny és határolt emberi létben: ezt jelképezi a versben a kicsi házat szinte szétfeszítő óriás-angyal érkezése. A szövegben mindkétszer (első és második látogatásakor is) feltámadó szél jelzi a hírnök jöttét, ami a változást szimbolizálja – Mária esetében az egész életet felforgató változást.

Az angyal kétszer jelenik meg, és mind a kétszer más alakban: az emlékezésben megidéződő fogantatáskor tavaszi, alkonyati szélviharban, óriás-lényként, hatalmas és félelmetes vadmadárhoz hasonlóan, a házat szinte szétfeszítve, a vers téli jelen idejében pedig csak „szélfúvásnyi gyenge zaj” kíséretében, s a házon kívül megállva:

Most az angyal hóban áll
És a hó most térdig ér
Egymagában áll a háznál
Némábban a némaságnál
Hóba tűzött régi nádszál
Hó belepte sziklevél

A vers idézett, külön strófában szedett záró szakasza a „színről színre” látás mozdulatlan és emelkedett pillanatát rögzíti, de ez a téli találkozás az angyal és Mária között egészen más, mint a márciusi. A cím pedig ezt a második angyaljelenést jelöli meg témaként, s emeli ezzel a figyelem fókuszába: „téli angyal”. A hajdani hatalmas és erős hírnök most esendő és törékeny, tárggyá dermedt lényként tűnik fel. A középső, visszaemlékező szakasz gyors, dinamikus tétele után az idézett záró stófa tempója lelassul, képei a statikusság, a mozdulatlanság kifejezői. A hó a zúzmarához hasonlóan a szakralitás jelenlétére utal, nem véletlenül kapcsolódik szinte az összes Nemes Nagy-angyalhoz ezek valamelyike. A téli angyal egyedül van, mozdulatlan, már-már ellepi a magas hó, és nem szól semmit, úgy áll ott, „némábban a némaságnál”, s így, némaságában és mozdulatlansá­gában alkotja meg a hírt, ami ő maga. Mit jelenthet ez a Máriához érkezett angyal-üzenet? A hóba tűzött, száraz és élettelen „régi nádszál”, illetve a sziklevél képei egyszerre utalnak valaminek a végére és valami újnak a kezdetére, az elmúlásra és a születésre – talán éppen a halálon és feltá­madáson át vezető krisztusi megváltás misztériumára. De nem biztos, hogy ezt a gazdag értelmű angyal-képet feltétlenül valami jelentéssel kell felruháznunk. Az angyal „a névtelen egyik megnevezése – írja Nemes Nagy Ágnes Rilkéről szóló tanulmányában – […] személyes mítosz, névoszlop azon a nehéz úton, amely a szakrális emóció FORRÁSAI felé vezet, az ismeretlen, a tudattalan felé, amelyet mégis ki kell mondani [kiemelés az eredetiben]”.4 A Téli angyal című vers középpontjában talán az a felismerés áll, hogy milyen ellentétes megjelenési formái lehetnek az angyalnak – akárcsak az emberhez érkező isteni szónak, üzenetnek. Az angyal mintha mindig annak az üzenetnek a formáját venné fel, amelyet át kell adnia – alakja éppen ezért változó és behatárolhatatlan az emberi megismerés számára. Az angyal a megfoghatatlan hírnök, aki azzal egy időben, hogy feltárul, el is rejtőzik a szemünk elől, akár az általa hozott – Nemes Nagynál a vele azonos – hír.

A lovak és az angyalok a Napforduló kötet középső, Énekhangra című ciklusának nyitó verse, címe pedig két évvel később kötetcímmé is emelkedett: Nemes Nagy Ágnes az 1969-ben megjelent első gyűjteményes kötetét A lovak és az angyalok címmel adta közre. A szerzője által is hangsúlyos helyzetbe emelt vers mintha az egész „angyaltörténet” összegzője lenne: foglalata tehát annak a belső útnak, amit a versek beszélője, az angyalokkal találkozó lírai én a Napforduló kötet szöveg­világában bejár. A kiindulópont a nem remélt találkozás,5 amelyet a hiány, az elvesztett jelenlét po­koljárása követ, majd ez a pokoljárás egy másfajta, szintén kegyelemszerű, de időtlen jelenléthez vezet el. A lovak és az angyalok figuráját összekapcsoló cím utal arra az eddigi versekben is megfigyelhető tanulságra, hogy Nemes Nagy Ágnes költészetében az angyal-, állat-, növény- és tárgyképzetek átjárhatók: az állatok (itt: a lovak) ugyanúgy lehetnek közvetítők, tehát ugyanúgy megjelenhetnek angyalszerepben, mint azok a titokzatos alakok, amelyeket a versek az angyalábrázolás hagyományát követve szárnyas hírnökökként jelenítenek meg.

A vers négy alcímmel ellátott részre tagolódik, ezek közül a szorosan összetartozó első kettő, a Jönnek és a Mennek a néven is nevezett bibliai angyalok látogatását foglalja keretbe. Beszédes momentum, hogy a versnek ez a két részre tagolódó első egysége csak az érkezés és a távozás eseményét rögzíti, de hogy mi történt közben, hogy mi volt az angyali látogatás célja, az a két versszakasz közti üres tér, a csönd elrejtettségében marad. Mintha az ember közelében megállapodó angyali jelenlét már a „mondhatatlan” tartományának része lenne, s csak e jelenlét időbeli peremei (az érkezés és távozás) lennének „nehezen mondhatók”. Ebben az egységben is megjelenik az angyal sérülésének lehetősége: a hatalmas angyal épp az emberi világ (az emberi ház) kicsinysége miatt veszélyeztetett: „Féltem nagyon, hogy szemöldök- / fában homlokkal összetörtök, és tört angyalt hogy ápolok?” Az emberi világra való rászorultság itt egy ambivalens mozzanatban jelenik meg: a vers beszélője jó háziasszonyként almával kínálja, táplálja az angyalokat, de távozásukkor mégis azzal az aggodalmával szembesül, hogy nem tudott az angyalokhoz méltó táplálékkal szolgálni: „az alma kásás volt, tudom, / de nincs más, nincs más, nincs”. Az angyalok ebben a versben is hallgatnak. A látogatást leíró első egységet a lírai én angyalokat megszólító és a történést elbeszélő szólamai alkotják: először üdvözli, majd marasztalja vendégeit.

A harmadik, Út című szövegegység alkotja a vers középső szakaszát. A cím is utal rá, hogy itt egy átmenetnek lehetünk a tanúi egyik állapotból a másikba: határzónában vándorol a lírai én, akit az angyalok távozása utáni súlyos hiányállapot késztet útnak indulásra. Ez a szakasz is megszólítással indít: „Patkolj nekem lovat, kovács, / hadd vigyen egyszer már haza. / Jó ez a szódás paripa.” A lírai ént ez a „szódás paripa” viszi az angyalok után, akik elhagyták, s az utánuk indulás, nyomukban járás lelki folyamata azonos a hazafelé vezető, végső úttal. A ló6 hátán a beszélő alvilági utat jár be, amely a „poklokon” keresztül vezet. Az ismerős látványoktól elbúcsúzva az ismeretlenbe ér, ahol fokozatosan eltűnik mind a látvány, mind a megnevezés lehetősége: „és aztán minden színtelen” – mondja a lírai én, később pedig: „minden nevetlen”. A távolodó szívverés, a beálló némaság, a körvonalukat elvesztő, elmosódó tárgyak és a víz megjelenése antik alvilágképzeteket idéz. Az út egy végső „nem tudom” állapotába vezet el: „talán folyó a rengetegben / – de nem tudom – minden nevetlen – / lehajlok. Ne érjen az ág. / Átölelem a ló nyakát.” Ezt az ölelést, a közvetítő felé fordulásnak ezt a gesztusát magyarázza a vers harmadik részének, A lovak és az angyalok című befejező egységnek a kezdő mondata: „Mert végül semmi sem marad, / csak az angyalok s a lovak”, a záró mondat pedig rájuk, a közvetítőkre vonatkozó reményét fejezi ki: „Talán ők már nem hagynak el.”

A lovakat és az angyalokat itt már nem kell keresni. Akikért a beszélő megjárta az alvilágot, azok már ott vannak a saját „házában”, belső terében: „Csak állnak lent az udvaron, / az angyalok meg a szobámban”, s nem is csak négy angyal és egy ló, mint a vers kezdetén, hanem sok-sok hírnök lény: „csellengenek néha szinte százan – egy lény mit is tesz önmagában?” A halálon is átívelő utazás végpontja egy időtlen állókép, amely a puszta létezés csodáját mutatja fel. Ebben a „feltámadott” magaslatban már mindegy, hogy a közvetítő az érzékszervekkel észlelhető ló vagy az érzékszervek hatáskörén túl járó angyal, a látvány és a látomás itt már azonos:

Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

A „láb” és a „szárny” kiemelése a mozgásra, a közvetítő lények tereket áthidaló képességére utal, velük együtt az út, az ég, a messzeség is jelenvalóvá és közelivé válik: mintha ezek a szobában és udvaron álló angyalok és lovak keretei lennének a kimondhatatlannak.

Az utolsó versegység „hermeneutikai ugrása”, megértésbeli szintváltása, emelkedése annak köszönhető, hogy a beszélő látásmódja változott meg, szemlélete alakult át: most lett igazán képes az égi küldöttek látására és befogadására. S az angyalokkal való találkozás belső története, „lelki térképe” ezzel lett teljes, hiszen „a találkozás akkor jön létre, amikor a küldött által meglátogatott ember szeme megnyílik. A változásban, melyet a látogató idéz elő a meglátogatottban, ismerszik fel Isten küldötte.”7

Epilógus: a távozó lélek-angyal

A távozó című költemény feltehetően egyike a költő legutolsó verseinek – drámai súlyát és az életművön belüli kitüntetett szerepét azonban nem csak ennek köszönheti. Ez a rövid, végső egyszerűségében végső emelkedettséget sugárzó szöveg Nemes Nagy Ágnes legmegrázóbb alkotása, melyben a költészete egészét átható szakralitás testközeli tapasztalattá sűrűsödik. Nevezhetjük most már „angyali jelenlétnek” ezt a szakralitást, s az emelkedettség is elsősorban ebből a felemelő jelenlétből ered, hiszen „az angyal a gravitáció komplementer energiája. Állandóan ellensúlyozza az érzéki, a földi anyag felé mutató természetes irányulásunkat. Az angyal »magasba von«.”8

A távozó című versben az angyal egyszerre figura és szimbólum: a lélek versbeli képeként jelenik meg – de több is mindezeknél. „Az angyal a mi belső égboltunk – írja Andrei Pleşu. – A lélek és az angyal közti rokonság az egyetemes angyaltan visszatérő motívuma.”9 Az angyal az ember „»égi mása«, természetének eme tökéletes megnyilvánulása, ez a fenséges alter-ego, aki iránypontként és munkatársként segíti. Egész belső életünk ilyenformán […] együtt-lét, szüntelen párbeszéd a magunk földi lelke és annak égi fele között [kiemelés az eredetiben].”10 Ez a földi és égi lélek közti párbeszéd mint egy szembesülés, egy tekintetváltás jelenik meg A távozó című versben:

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak, zöldek és a kékek,
szétkent kupacokban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.

A vers itt maradó beszélője szembenéz valakivel, aki távozni készül, s ezt a tekintetkontaktust a távozó kezdeményezi azzal, hogy visszanéz a maradóra. Sokkoló a visszatekintő fél arctalanságát felmutató verskezdés, a versszak további részében azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az arc elvesztése a maszkoktól való különválást jelenti. A maszkok megsemmisülésére vonatkozó képsor a halált, a földi test lebomlását jeleníti meg: „Akikben itt lakott, a maszkok, / földdé mosódtak zöldek és a kékek, / szétkent kupacokban arcok, homlokok.” A maszkokban lakozás, majd azok elhagyása azonban elsősorban nem a testtől való elválást jelenti, hanem sokkal inkább azoktól az énektől, szerepektől való megszabadulást, melyek elfedték az igaz arcot, és beárnyékolták az igazi látást.11

A tárgyias haláltánc-víziót ráütésként követi a versszak utolsó sora, amely a visszanézés tényét harmadszor ismétli meg. Az ismétlések a tekintetet jellemzik egyre mélyebben: először azzal szembesítve, hogy a tekintethez nem tartozik arc, aztán a második sor csonka tőmondatában azzal, hogy talán alanya sincs a visszanézésnek, végül azzal, hogy ez a visszapillantás az utolsó. A távozó nem néz többé hátra – ez válik végérvényessé a második versszak kezdő sorában:

S amikor hátat fordított,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.

Ennek a versszaknak a fókusza a szárny látványa, amely – akár a Lélegzetben – a tüdőszárnyak ezüstös színű röntgenképével kerül párhuzamba, s fontossá válik átvilágítottságának ténye, melyet majd a jelzett szó nélkül ismétel meg a vers utolsó előtti sora. A távozó lélek itt lesz először angyal formájában látható. Az élet végére, a „lélek kilehelésére” utal, hogy ez az angyal formájú lény a be- és kilégzés ütemére mozgatja szárnyait, s próbál felrepülni.

A lélek önmagával való szembesülésében, angyalával történő tekintetváltásában mindeddig csak az egyik fél mutatkozott meg a versben: a távozó, az angyalszerű. Az utolsó versszakban tárul fel először a szöveg voltaképpeni nézőpontja: az a valaki, aki beszél, s aki itt „én”-ként, egyes szám első személyben szólal meg. Nemcsak a személyes névmás, hanem a birtokos névmás is hangsúlyos helyzetben, a sorok végén tűnik fel, illetve ismétlődik:

És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

A lélek és az angyal, a megszólaló és a távozó egysége itt, szétválásuk pillanatában válik nyilvánvalóvá. A beszélő én, aki még képes a reflexióra, tudatosítja ezt az egységet – s ezzel együtt azt a változást is, amely visszavonhatatlan veszteségnek tűnik, de a vers utolsó sorában vigasztaló nyereséggé, szabadulássá lényegül: a halált. A verset indító lidérces arctalanság maszknélküliséggé változik a záró sorban: „Hogy visszanézett, nem volt arca már” – „s maszk nem takarta már, hogy visszanézett”. Ez a színről színre látás pillanata: a lélek árnyék és közvetítés nélkül látja önmagát, önmaga őrangyal-felét. Az angyal maszktalansága azt jelenti, hogy maga a lélek szabadult meg maszkjaitól, álruháitól – tehát ez az a pillanat, amikor az „én” voltaképpen visszakapta az arcát, vagyis önmaga előtt is feltárult a valódi arca.

Az „átvilágított” átlátszóvá válik: azaz szabad utat nyit a fény számára, ami átjárja őt. Amikor az angyal hátat fordít, vezetője lesz az őt felismerő léleknek: mozdulata magával hívja szemlélőjét. Ez azt jelenti, hogy arrafelé irányítja a tekintetét, amerre ő maga is néz: a fény forrása, Isten felé. Vele, a Teremtővel történik meg az igazi, a végső tekintetváltás – már a vers szavainak elhallgatása után, a beálló csendben. Az angyal az, aki a beszélő tekintetét Teremtőjére irányítja, a beszélő arcát – saját láthatatlan, vagyis átlátszó arcán keresztül – Isten felé fordítja. „Az angyal felé fordított arccal élni és meghalni […] ugyanazt jelenti, mint örökké az Atya arca felé fordulni – az ő arcát nézik szüntelenül az angyalok. Az angyal egyszerre tükör és ablak, földi képünk tükröződése a kék levegőégben, és átlátszó sík, melyen átsejlik a Teremtő.”12

Összegzés

Az angyalok Nemes Nagy Ágnes költészetében a közvetítés költői és emberi magatartásának szimbólumai. „Költő vagyok, tehát a kimondhatatlan, kimondatlan vagy nehezen kimondható dolgok bányásza […] – olvashatjuk egy esszéjében. – Suhogó és bizonytalan dolgok közt élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé.”13 Az angyal mint a „mondhatatlan” közvetítője a költészet „mérőműszerévé” válik, s közvetetten vagy közvetlenül ezt a jelentést hordozzák metaforikus előfordulásai. Emellett az angyal e lírában az ember mivolt mérőműszere (fokmérője) is, amennyiben az embert mint Istenre hangolt lényt határozzuk meg. Az égi hírnök mint a felfelé húzó belső erő, mint „a magasság vágya” jelenik meg a versekben: ő a nyújtózkodó, már-már felrepülő mozdulat az ég és föld között. „Úgy érzem, a költészet nem több, mint egy fölfelé nyújtott kéz”14 – vallja a költő. Az angyalok Nemes Nagy Ágnes lírájában egyszerre őrzik meg transzcendens, isteni jellegüket, és egyszerre rendelkeznek – a tárgyiasság poétikájának megfelelően – érzékletesen ábrázolt földközeli karakterrel. Ez a földközeliség a természet szerves részeként is láttatja őket, mintha a kozmosz összes rétege megjelenne bennük: egyszerre hasonlítanak emberre, madárra, növényre, élettelen tárgyra. A Nemes Nagy-angyalok férfias karakterek: a versek gyakran nők mellett ábrázolják őket, akik nemegyszer gondoskodással fordulnak feléjük, s az angyalok ezt a gondoskodást elfogadják. Létmódjuk az örökös úton levés, ezt jelzi a versekben, hogy zsákruhát, csuhát viselnek – angyal mivoltukat elrejtő emberi habitusuk pedig a Biblia korai, a Teremtés könyvében megjelenő angyalábrázolásaival rokonítja őket. Üzenetet közvetítenek, de ezt többnyire nem szavakkal teszik: némák maradnak, és saját lényüket, saját jelenlétüket mutatják fel üzenetként. Az angyalok az Isten-kapcsolat válságának időszakában, az Istenről való hallgatás idején jelennek meg Nemes Nagy Ágnes költészetében, s rejtetten, kimondatlanul válnak az Isten felé vezető úttá. A Kimondhatatlantól való távolság fájdalmas tapasztalata teremti meg őket ebben a költészetben, mégis ők lesznek azok, akiken keresztül ugyanez a Kimondhatatlan bensőségesen közelivé válik.

Jegyzetek

1 Sulyok Elemér, „Mi a neved?” = Műhely, 2011/5–6, 57.

2 Uo.

3 Rilke, Rainer Maria, Az angyali üdvözlet (Garai Gáborfordítása) = Rainer Maria Rilke versei, Európa, Budapest, 1983, 88.

4 Nemes Nagy Ágnes, Rilke-almafa = Uő, Az élők mértana II., Osiris, Budapest, 2004, 398.

5 „…az angyal olyasvalaki, aki találkozik az emberrel. […] A »találkozás« fogalmát itt kizárólag abban az értelemben használjuk, amennyiben az sorsfordító, vagy legalábbis lényegesen befolyásolja az »ütköző« partnerek életútját.” (Sulyok, I. m. 55.)

6 A ló nagyon fontos szerepet töltött be már Nemes Nagy Ágnes korai költészetében is: az akkori versek ló-vízióiban is megjelenik ugyanez a közvetítő jelleg. Ezen kívül a ló lélekszimbólum is: a védett és elrejtett, sérthetetlen és független belső világ szimbóluma például a Lovamhoz és a Lovam című versekben. Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek 1939–1945 = Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei, Osiris–Századvég, Budapest, 1995, 280; 295.

7 Sulyok, I. m. 57.

8 Pleşu, Andrei, Angyalok, Koinonia, Kolozsvár, 2006, 102.

9 Uo., 110.

10 Uő, Az angyalok. Építőkockák a közelség elméletéhez = Uő, A madarak nyelve, Jelenkor, Pécs, 2000, 158.

11 „Az angyal megjelenésének pillanata a felismerés pillanata. A látás megszabadulása azoktól a képektől, melyek takaróként telepedtek a szemre. A divinatorikus felismerése annak belátása, hogy az ember nem ura és rendezője sem a másiknak, sem önmagának. […] Az angyal látása megtisztító erejű tapasztalat […], hiszen annak megértése és felismerése, ami az angyal Most-jában feltárul, lelepleződik, az emberben lévő, az emberre rátelepedő vakság lelepleződése is. […] Az angyal fényében, villámában lehullanak a szemről azok a rárakódások, melyek következményeként leárnyékolódott az embert körülvevő tér […].” Komálovics Zoltán, Angyal és katharzisz. Az isteni idő villámai között = Műhely, 2011/5–6, 14.

12 Pleşu, Angyalok… i. m., 112.

13 Nemes Nagy Ágnes, Filozófia és jómodor = Uő, Az élők mértana I., Osiris, Budapest, 2004, 660.

14 A létkérdések és a vers (Széll Margit beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel) = Uő, Az élők mértana II., i. m., 418.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.