Archívum

Veszedelmekről álmodom

2014. szeptember

Újból Aradon

Ezúttal es szívesen fogadott a város lakossága, bár szomorább hangulatban, mint átvonulásunk idején. A vár zárva volt, nemzetőr csapatok zárták környül. Különbség volt a múltkorhoz viszonyozva az es, hogy nem Új-Aradra, hanem Ó-Aradra szállásoltattunk bé. Aradon Macskássy honvédezredes parancsnoksága alá rendeltek. Huszonnégy órai pihenőt kaptunk.

Számomra megkeseredett ez a pihenő s az utána következő napok es. Ezredünk futárai a zászlóalj feltöltésére érkezett határőrökkel együtt már várták érkeztünket. Én két levelet kaptam, egyet drága jó feleségemtől, a másikat József öcsémtől. Érthető, hogy elsőként a nőmtől érkezettet bontám fel.

Kedves férjem Uram, drága Jánosom! Első soraimban es szomorú hírt kelletik tudatni magával. Ennek a hónak tizedik napján visszaadta lelkét teremtőjének a kend drága jó szülő atyja, idősebb Gál János. Három napok után adtuk vissza gyarló testjét az anyaföldnek. Temetésén sok népek valának, különösen asszonyok és más fehércselédek, öregemberek, gyermekek, mert a férfinép java háborúzik. Vagy a határőr csapatokban, vagy nemzetőrnek állott. József, Ferenc és Mózes is éppeg csak hazajött utolsó útjára kísérni édesatyjokat. Tort nem tartottunk, mert szegények még nem vagyunk, de gazdagok sem. A leányka s a négy gyermek jól vannak, egészségesek, bár átestek ilyen-olyan járvános gyermek­nyavaljákon. Minden estve letérdelve imádkozunk kendért, hogy őrizze meg a Jóisten a csatatéren, s egészségben térjen haza hezzánk. A soldja nekünk hátrahagyott részét minden hónapban kapjuk, nem szenvedünk szükséget. Vigyázzon magára! A Jó Isten áldását kérve maradok a messzi távolban a maga szerető Juliskája.”

József öcsém levele úgyszintén atyánk elhunytáról számol be, de elmondja még azt, hogy ő es beállt nemzetőrnek, a belbiztonságra vigyázó tartalék zászlóaljba vonult bé. Beszámol arról, hogy október 15-én Agyagfalván nemzetgyűlés tartatott, amelyen ők es részt vettek, együtt a Bukovinából hazatért zászlóaljunkkal, Dorschner ezredessel az élen, akik alávetették magukat a nemzetgyűlés s a magyar kormány rendelkezéseinek. Az ezredes fejébe ennek jeléül egy honvéd csákót nyomtanak. Agyagfalván egy kiáltványt fogad­tanak el, amelyben testvéreknek nevezik az Erdélyben lakó minden népeket, szászokat, oláhokat, s békére szólítják őket… Eppeg. Ezek soha nem békélnek meg, oly hatalmas bennök a gyűlölet, amíg ki nem irtanak minket. Ha ma nem, há holnap.

Az aradi ostromig sebeinket nyalogatánk. Ápoltuk a betegeket, kötöztük a sebesülteket, járőröztünk, egy kicsit kipihentük magunkat. Kedélyeink is helyre állottak a három hónapi alföldi, levegőtlen, poros, mocsaroktól mocskos, rossz ivóvizes, álmatlan élet után, amelyekhez mi, akik a hegyek között élünk, nem voltunk szokva. Aradról már látszottak a hegyek, a levegő is üdébb, frissebb leve. Bizony a fagyok es ránk köszöntenek, sok kéz, láb, fül csípetett meg. Ezúttal nem Új-Aradon, hanem Ó-Aradon táborozánk le.

December 2-án összegyűlt a haditanács Máriássy honvéd ezredes úr elnökletével, ahonnan parancsnokunk mérgesen, káromkodva, nagyon dühösen tért meg közünkbe, mondván, hogy ezek finggal akarnak piros tojást festeni. A tanácskozásra meghívottak egy része, élén Máriásy ezredes úrral a várnak legrövidebb idő alatti ostromlása mellett veteszkedett, azon indokkal, hogy minél hamarabb, annál jobb, lehetetlenné téve ezáltal, hogy a szándékról a várőrség tudomást szerezzen, s felkészüljön az ostrom visszaverésére. A tanácskozók másik része aztat mondotta, hogy a várat okvetlenül meg kell ostromolni s bevenni, de csak akkoron, amikor az ehhez szükséges minden eszköz rendelkezésre áll (például ostromálgyúk), s a harcoló legénységet felszaporítandják. Sok lúd disznyót győz, azonnali ostrom mellett döntöttek.

A székely zászlóaljakon kívül Arad térségében nem volt rendes katonaság, csak kevés honvédség és nagyobb csapat nemzetőrség, akiknek csak a lelkesedése volt nagy, harci tudásuk kicsidke. Vala még egy-két századnyi lengyel. A Pestről küldött 2. gyalogezred egyik zászlóalja, amely álgyúkkal felénk indíttatott, útközben Erdély felé vezényeltetett. De mi is megfogyatkozánk, mert Gál Miklós ezredes és Török Gábor kormánybiztos a 2-ik századunkat Kedves Lajossal és Salamon Károly főhadnagy vezetésével Lippára küldötték, hogy a tábor számára sót szállítsanak, s esetleg az ottani rácz birtokosoktól bort rekviráljanak. Mi pediglen ezenközben készülődtünk. A haditerv szerint elrendeltetett, hogy az ostrom Új-Arad felől kezdődjék, ahová a tüzérség mellé minket, a 3-ik és a 4-ik századot vezényelték. A Maros folyón már oly vastag volt a jég, hogy nyugodtan átvontathattuk álgyúinakat. Történt mindez december 4-re virradó éjszaka, de még helyeinkre sem érénk, amikor az ostromot indító kürt megfúvatott. Mi rohantunk neki a várnak, századunkból már sok legény a vár sánczában járt, amikor a vár fokáról borzasztó puska- és ágyútűz robbant, részint felénk, részint Ó-Aradra.

Pap Vilmos parancsnokunkkal az élen nekirohanánk a várnak. A taplocai Csedő Tamás tízedes, aki vakmerően bátor volt, arra vállalkozott, hogy felhágva a belső sáncz fokára, az ellenséges álgyúkat bészegezi. Vele ment még tőlünk Búzás Márton, János Antal és András János. A belső sánczra nem jutának fel, de a harmadik sánczpalánk fáit kiszedték. Ezenközben az önkéntes honvédek [közöttük volt Arany János, aki a Bolond Istókban így ír az aradi ostromról: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer, / Tenni kevés – de halni volt esély) / Győzelmeid napját; s a szörnyű perccel / Én is alólbukám, midőn esél. / Bámulta egy világ amit cselekszel, / Minőt rege is csak ritkán mesél: / De vállvonítva kullogott tovább / Hogy sebeidben tipra büszke láb. // És engem akkor oly érzés fogott el… / A szőlős gazda is, az egyszeri, / Magánkivűl s őrjöngve kocogott fel, / Látván, hogy szőlejét a jég veri, / Dorongot ő is hirtelen kapott fel, / Paskolni kezdé, hullván könnyei: / »No hát, no!« így kiált; »én uram isten! / Csak rajta! Hadd lám: mire megyünk ketten!«” – F. I.] a lengyelekkel együtt egy szakasznyian előrohantak a várkapu felé, de mások nem követték őket. Aztán csak elindult körül a támadás, a magyarok átkeltek a csatornán es, az őröket lefegyverezték, egy-egy őrszemre az egész század lőni kezdett, s „Éljen a ma­gyar!”-t kiabáltak, a zenekar lelkesítő indulókat játszott, de az alarmirozott belső várőrség tüzelni kezdett, különösen a lengyeleket pusztítván. Máriássy ezredes erre visszavonulót fúvatott. A mi századunk legénységének egy része már a belső sánczban vala, Józsa Lajos hadnaggyal az élen. A taploczai Holló Istán ügyességének köszönhetően néhány eltört létrát sikerült esszekötözni, amelyeken 24 órai harc után a bentrekedtek elkezdtenek kimenekülni, sokan testi épségüket kockáztatva ugrottak le a falakról. Elesett egy székely, egy lengyel és három magyar. A második sáncz tetején a várbéliek békerítettek s elfogtak 25 vitézt, közöttük Csedő Tamást. [Csedő Tamás honvéd századosra a csíktaplocai templom cintermében található sírhant, kőkereszt emlékeztet – F. I.]

Ostromunk ily kimenetele előre látható volt. A várban Berger cs. kir. tábornok parancsnoksága alatt legalább két zászlóalj állomásozott, mi pedig annyian sem valánk, hogy tisztességesen körülzárjuk s kiéheztessük őket. Vetter főparancsnok úr Arad ostromának nem sikerültét a rossz vezérletnek tulajdonította, mondván, hogy a székelyeket a honvédtüzérség fedezet nélkül hagyta. Akkor kellett volna lerohanni a várat, amikor augusztusban megérkeztünk, s tárva-nyitva vala kapuja – mondom én s még más barátim. De egy hathatós körülzárással ki is lehetett volna eheztetni őket. Jó, hogy ennyivel megúsztuk, mert ha kirohannak ránk, csúfosan megjárhattuk volna. Bizonyára nem levének tisztában a mi gyenge felkészültségünkkel, létszámunkkal, hiszen ennél nagyobb vala a ricsaj. Pedig éheztek már. Néhány nap múlva azon hír terjede el, hogy Temesvár helyőrsége a vár élelemmel való ellátására és teljes felszabadítására támadólag vonul felénk. Máriássy ezredes megbízható forrásból értesülvén erről, elrendelte azonnal a két várost összekötő híd elbontását. S egy tutajhídnak az építését a lentebbi részre, s ennek hídfőjénél a szükséges védművek kiépítését. Nem lehetett tudni, hogy a temesvári felmentő sereg merről jövend, Lippa, avagy Vinga felől, vaj mindkét irányból. Az 5-ik századunkat kiparancsolták Radnára. A tutajhíd védelmére az 1. századot, minket pedig a 4-ik századdal együtt Új-Arad megvédésére. Velünk jött még 70 lengyel és 250-300 főből álló, többnyire lándzsákkal felszerelt nemzetőr. Történtenek ezek december 13–14-én. A kiküldött járőrök jelentették, hogy Engelsbrun Német-Ság felől nyomul az ellenség. Ha jól emlékszem, Lederer és Leiningen tábornokok vezetése alatt. Új-Arad előtt, velünk szemben a gyalogság s a tüzérség állást foglalt, a lovagság (ulánusok valának) pedig lőtávolon kívül a város mellett elhaladott, s a tutaj hídfőjével szemben 4 álgyúval állást foglalt, arczvonalba fejlődött. Ezalatt a századunk mellé beosztott tüzéreink, akik a császári seregből állottak volt át, most megint visszaállottak, s a lovassággal együtt elszöktek tőlünk. Egyetlen álgyúnk maradott a 4-ik századnál. A velünk szemben lévő ellenséges gyalogság inkább a vár felé kezdett indulni, úgy tűnt, Ó-Aradot akarja megtámadni. Egyszer azonban arczváltás történt, s szembe indultanak velünk. Máriássy, aki a 4-ik századnál mindezt végignézte, segélycsapatokat ígérve távozott. Elkezdődött az álgyúzás. Elölről a temesvári osztrákok, a várból az aradi osztrákok. Két tűz között valánk, de szerencsénkre mindkét helyről rosszul céloztak, elénk vagy mögénk hullottak a kartácsok s a gránátok, leginkább a város épületeiben tettek károkat. A gyalogságuk azonban csak nyomult szembe, de mi es tüzeltünk rájuk, a 4-ik század puskatüze telibe találta őket, mi egy kissé oldalabb valánk, muszáj volt azonban visszavonulni. Új-Arad piacterére érkezve ott találtuk az egész helyőrséget Máriássyval az élen, aki elrendelte Ó-Aradra való visszavonulásunkat. A zajló folyón nem lehetett, maradt a félórányi távolságban lévő tutajhíd, amely felé zárt rendekben vonulva, biztosra véve a lovasság rohamát, elkezdénk visszakozni. Meglepetésünkre a lovasság nem intézett ellenünk rohamot, csupán a tüzérség szórta ránk, szerencsére elég pontatlanul kartácsait. Köszönhettük mindezt a híd védelmére az első századunkhoz rendelt álgyú ütegünk parancsnokának, aki az ulánusokat löveté. Nagy törtetés vala a hídon, de délután 3-4 órára Ó-Aradon voltunk sebesülteinkkel, halottainkkal együtt, akik a 4-ik századból voltanak. Körbezártuk a várat, a Maros-parton es őrködtünk, de az éj csendesen telt. Csudálkozásunkra reggel az ellenség visszavonult. Hogy a vár élelmezéséből mi lett, nem tudjuk, tény az, hogy a visszavonuló sereget élelemmel megrakott szekerek hosszú sora követte. Az egyik Roediger fivér, akit elfogtak, de éjszaka megszökött, azt állította, hogy azért vonultak vissza, mert azt hivék, hogy sokkal nagyobb és vitéz seregek állnak velük szemben. Nem tagadhatom, hogy vitézül harcoltak csapataink. Radnánál es megállították Salamon Karcsiék, a lippai oldalon tartozkodó komp köteleit elvágták, minekutána a radnai partra átjönni vonakodtak a révészek, akik biztosan nem valának magyarok. Így a temesvári sereg másik fele ott se kelhete át Arad felé.

1849. január 11-én az a hír jött, hogy zászlóaljunkat hazavezénylik. Más napon Gál Miklós ezredes egy szózatot intézett hezzánk, amit kinyomtattanak, máig őrzöm. Idemásolom:

Székelyek!

Megígértem, bajtársak, hogy hazaengedlek benneteket! Ime, beváltom szavamat, elbocsátalak, bármily nehezen esik is, eléggé méltányolván öthavi fáradalmaitokat, küzdelmeiteket, mely idő lefolyta alatt vért, életet nem kímélve, messze elszakadva rokonaitok és barátaitoktól, elhagyva szép havasaitokat, a haza függetlenségéért és szabadságáért hősiesen vívtatok, míg otthon saját tűzhelyeitek körül a gaz árulás felbőszített népe pusztított. Menjetek! Az Isten, ki nem hagyja elveszni a nemzet igaz ügyét, kísérjen utaitokon s áldja meg fegyvereiteket, amelyeket ti otthon is a győzelmesen előrenyomuló magyar seregekkel egyesülten a közös haza ügye mellett forgatandotok. Menjetek!… itt a baráti keblekben marad a részvét és a köszönet! Jutalmat adni nem tudunk, jutalmatok az öntudat legyen; de szentelend nektek a nemzet története egy lapot, hol tetteitek Szent-Tamás, Verbász és más helyeken örökítve élni fognak. Az utódok kegyelettel emlékezendnek rólatok, kik annyi nyomatás, annyi szenvedés után magyarok és honfiak lenni meg nem szűntetek. Menjetek! Küzdjetek újra! Meg vagyok győződve, lépteiteket a győzelem kísérendi, mert ti vitéz apák fiai vagytok. Isten veletek!

Török Gábor s. k., Gál Miklós s. k.

Kormánybíztos ezredes, hadvezér”

Szép volt, megható. Nem akarok ünneprontó lenni, de az igazság kedvéért annyit el kell mondani, hogy az egész délvidéki hadjáratunkat rengeteg dilettantizmus árnyékolta. Ha egy Bem apó lett volna vezérünk, vagy Damjanich, bizonyos, hogy bevétetett volna Szent-Tamás s az aradi vár. Nem kellett volna a következő tavaszig várni a Temesi Bánság felszabadításával, amelyről évek múlva Biró Káruj annyit mesélt nekem.

Másnap útra keltünk Zarándon át Déva felé.

Piski

Világosra érvén parancsnokunk a m. királyi honvéd miniszter úr rendeletét vevé, hogy ruha és szerelvények átvétele végett a zászlóalj egy tisztje Debrecenbe váratik. Szükség vala erre, hiszen még mindig nyári szerelésben vacogtunk. Ezzel a feladattal Kiss Antal századost bízták meg, aki fedezetül egy harmad szakasznyi legénnyel s tán vagy tíz szekerünkkel másnap elindult. Zászlóaljunk folytatta útját, de borzalmas nehézségek árán, majd egy hónapig tartott az utunk Dévára. Az oláh felkelők állandóan zaklattak. Beke alezeredest és csapatait Buteanu oláh prefekt felkelő hada szorongatta. Nagyhalmágyra érkezvén zászlóaljunkat Buteanu egy fellengzős iratban fegyverletételre szólította fel, amit mi keményen visszautasítottunk. Vártuk, hogy ránk özönölnek, de a vitéz hadfi sehol nem állott szembe. Sem Pirtyinben, sem Brádon, sem Körösbányán nem várt be, hanem állandóan az erdőkbe és a hegyekbe vonula vissza. Érthető, hogy miért haladtunk oly lassan. Ekkor megkaptuk Bem tábornok rendeletét, hogy Beke századával együtt vonuljunk Szeben alá. De mi kényszeredve voltunk, hogy Déva felé vonuljunk, Fornadinál egy átvonuló oláh csapatot megriasztánk, de további üldözésüket Móricz őrnagy úr a hegyszorosok felé veszélyesnek vélvén, nem engedélyezte. Február 6-án érkeztünk meg Dévára, ahol báró Kemény Farkas nyugodott, ahol mi is álomra hajthatánk fáradt fejünket. Első álmunkban valánk, amikor Solomon prefekt csordái a városra rontottak éjjel három óra tájt, négy helyen felgyújtották. Rabolni, fosztogatni kezdtek, két legényünket lelőttek, de akik nem voltak levetkőzve, köztük a mi századunk, harcba szálltak, a támadást visszavertük, a támadók közül sokat lelőttünk. Futottak vissza a hegyekbe.

Mi azt hittük, hogy menetelhetünk tovább hazafelé, de 7-én egy futár jött elénkbe azzal, hogy a Vízaknáról visszavonuló Bem segítségére siessünk. Osztro­lenka hőse Szentandrásnál elénk lovagolt, s oly lelkesítő beszéddel fordult felénk, hogy örökre a szívünkbe zártuk, azt hiszem, ezért az emberért tűzön-vízen képesek voltunk átolmenni. Ilyen parancsnok kellett volna mindig nékünk!

Egyhavi gratifikációt ígérvén, ha hősiesen tovább harcolunk, visszarendelt éjszakai pihenésre Dévára. Ő es velünk vonult bepólyált kezével, mert a Szász­város-i vesztes csatában lovaglókorbácsát tartó kezének középső ujját egy tévedt golyó ellőtte. Sebesülését ápolni és megbomlott seregét újjárendezendő vonult vissza vélünk, Kemény Farkas csapatait pedig a piski híd védelmére hagyá hátra. Február 9-én jelentés jött Keménytől, hogy az ellenség a hidat megtámadta, álgyúzza. Bem apó a hídhoz küldte Czecz János ezredest, később ő maga es követte. Zászlóaljunk nagy része a hídtól jobbra, az első csataláncba állított Móricz József vezetésével, akit a tábornok alezredessé léptetett elé. Papp Vilmos vezetésével a mi századunk, akinek közvetlen parancsnoka ekkorra Wagner József lett, Didacs felé, egy dombra állíttatott. Együtt volt velünk a Kedves Lajos vezénylette második és Magyari Ferenc ötödik százada, valamint egy szakasz Würtemberg-huszár. Annak okából vezényeltek ide, hogy az Arany-i hegyen fenyegetőleg leselkedő oláh seregek netáni oldaltámadását kivédjük. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy nem vetettek be az egész nap tartó öldöklő harcba, amely váltakozó sikerrel, eldöntetlenül hullámzott, zajlott a szemünk előtt. Délután Halász főhadnagy egy félszázadnyi székellyel az ellenség balszárnya által fedezett dombra vetette magát, hogy az onnan veszettül tüzelő ellenséget elűzze. De cselekedetét nem követé a többség, kénytelen lett visszavonulni, mégpedig sűrű ellenséges pergőtűzben a magyar balszárny felé, a Strigy folyó beszakadozott jegén átgázolni. Ekkor ingott meg a magyar arcvonal, s elkezde délután három óra tájt Déva felé visszavonulni. Bem tábornok csüggedten nézte, s fájdalmasan kiáltott fel: „Ne fuss, magyar! Nincs híd! Nincs haza!” Azt akarta ezzel, gondolom, mondani, hogy ha a híd elvész, Erdély es elveszik. Ebben a pillanatba vágtatott felénk Czetz ezredes, s harcba parancsolt. Csatárláncba fejlődvén menekülő csapataink s az üldöző lovasság közé vonultunk, oly öldöklő csata fejlődött ki hirtelen, hogy magunkra nem es gondolhatánk. Épp egy szembe vágtató ulánust vevék czélba pisztolyommal, elsült, de akkor a hátam jobb felén egy döfést érezék. Jobb tüdőmet döfte át, szuronyának hegye mellem alatt szakadott átol… Arccal a latyakos hóba esvén feleségemre s gyermekeimre gondolván, azt hittem, hogy itt a vég.

Már sötét este lett, amikor a kötözőhelyen Spánik József orvosunk kezei között magamhoz tértem. Ő kifertőtlenítette sebeimet, s jó szorossan körbetekerte lenvászonnal a mejjemet. Sok volt a sebesültünk, de mintha nem fájt volna nekik, mindenki arról beszélt, hogy Bem apó nagy diadalt aratott, s hogy Papp Vilmos három, tartalékba rendelt székely százada változtatta meg a csata kimenetelét, s mire beszürkülödött, megfordítva a hadiszerencsét, az ellenségnek is beesteledett, legyőzetett. Én annyi vért veszíték, hogy beszélni sem maradott erőm. Késő este volt, amikor sátrunkban megjelent drága parancsnokunk, s valamit suttogva beszélt zászlóaljunk orvosával. Félóra sem telt, amikor a falumbéli Salamon Albert közkatonával visszatért, s csak annyit mondott, hogy „János barátom, téged most hazavisznek”. Nem tudom, honnan szereztek egy félvágás szánkocsit, amelynek derekát jó sok zabszalmákkal megtölték, engem ode belé fektetének, öt rend pokrócokkal bétakarának, s gyí elé. Hol észnél valék, hol nem. Éjjel-nappal mentünk, Albert, akivel egykorúak, szomszédok voltunk, oly agyafúrtan kerülgette a szász falukat, leginkább puha mezei utakon hajtva a két lovat, hogy csak csudálkozni tudok azóta es. Csak etetni, abrakolni, itatni állot meg, ejsze ő egyáltalán nem aludott. Nem emlékszem, hogy hol, de egyszer kötést cserélt, s állandóan borogatott. Harmadnapra Fehéregyházán, Haller gróf kastélyában, asszonyi kezek között tértem egy időre magamhoz, akik lemosdattak, újrakötöztek. Fél füllel figyeltem, amint suttogva mesélte Albét a grófnak sebesülésemet, annyit vettem ki, hogy azért indítottak véle haza, hogy ne ott a harcmező közelében, idegenben, hanem otthon haljak meg, vagy ha netán útközben, de szülötte földemben temettessek el. Fehér­egyházán megéjszakázánk, s másnap kora hajnalban útra indultunk. Szitás-Keresztúr felé járhatánk, amikor Albét egyszer hátrafordult felém a szán bakjáról, s azt kérdé, hogy érzi magát, százados úr. Ne urazz s ne magázz engem, Albét, neked János vagyok, s külömben se vagyok százados. De bizony az! A tarisznyámban vagyon az előléptetési árkus…

Fehér párnás, simára vasalt ágyneműs ágyban ébredtem magamhoz. Körbehordozám tekintetemet a szobán, s egyből felismerém. Istenem, drága jó Istenem, itthon vagyok, itthon vagyok. S esment ájulatba esék. Egy hónapig nyomtam az ágyat. Miként Krisztus sebeiből, az én oldalamból es úgy szivárgott a véres víz. Szerencse, hogy nem gennyesedett. Drága nőm mindenféle főzetekkel, burjánok levével borogatott, finom húslevesekkel etetett, talám még galamblevest es főze vala.

Közben, húshagyókedden hazaérkezett zászlóaljunk. Tiszttársaim egy része többször meglátogatott, biztattak, hogy gyógyuljak meg hamar, mert újból menni kell a harczba. Nem lesz belőlem énekkoldus, vitéz katona többé, mondám nekik, bár annyira épüljek, hogy az ezredirodában hasznosítsam tapasztalatim, jó üzeneteket, parancsokat továbbítsak felétek. Elmesélték, hogy még három napig harczoltak február 10. után, állandóan üldözték a császáriakat, hol Szeben felé, hol Gyula-Fehérvárra kergették seregeink az ellent. Olyan is történt, hogy az álgyús szekereket a lovak a sík utakon nem tudták felvontatni, a zászlóaljunk legénysége szokva volt az ilyen útakhoz, kézi erővel taszította fel a Maros-Váradja fölötti dombokra. Szász-Medgyesen Bem apó, ígéretéhez híven, a székely zászlóaljat megjutalmazta, egy hónapi soldot adott mindenkinek, nekem es elhozták, s aztán hazabocsájtotta őket, azzal a meghagyással, hogy otthon jól szervezzék újra magokat, s azonnal Szeben alá siessenek.

Ezalatt Bem tábornok Gál Sándort nevezte ki a csíki határőrezred parancsnokává, mert Dorschner ezredes, amint várható vala, az osztrákokhoz pártolt. Gál a kinevezési parancsához híven még januárban Kézdi-Vásárhely felől, a Nyerges-tetőn át mintegy 150 főnyi gyaloggal és Kossuth-huszárral jelent meg a szeredai várban, s némi fifikával Beczman alezredestől a parancsnokságot ke­zébe vette. Első dolga az volt, hogy kötelezővé tette a magyar vezényleti nyelvet. A gyanús és a magyar ügyet szolgálni nem akaró tisztektől megtisztította az ezredet, s rövid idő alatt a Csík-szt.Domokos-i Sándor László, a Csík-szt.Simon-i Endes József és a Kozmás-i Kabos Károly őrnagyok parancsnoksága alá még három zászlóaljat szervezett, a 76., 77., 78. számúakat. A mi zászlóaljunk élére volt századparancsnokunkat, Papp Vilmost nevezték ki. A szabadságharc 1849-es harczaiban tehát Csíkból négy, katonailag képzett határőr zászlóalj harcolt az erdélyi harctereken. Megadatott részünkről a hazának, amit kért.

Valamikor áprilisban keltem fel először az ágyból, s biza májusnak is el kelle jönnie, amíg kimerészelhettem udvarunk verőfényes oldalára.

Május 4-én a Csík-szt.Miklósi templomban megkereszteltük Gyula fiunkat, aki a harczba induláskor fogantatott, de szegény nem evilágra valónak született, három hónapot élt csupán. Úgy látszik, nőmet terhe alatt megkényszergette a sok izgalom, rettegés érettem, apám halála, gürcölés a gyermekekkel. Az anyakönyvbe Juliusnak iratott be szegényke, a magyar szabadságharcz gyermeke. Úgy örvendezénk nékije, mintha elsőszülöttnek jött volna világra. Sogornőm, Fran­csiszka és férje, Urbán Mihály tiszttársam tartották keresztvíz alá. Ők vivék a koporsóját es.

Júniusban beszekereztünk Szeredába az ezredhez. Harcképtelennek nyilvánítottak, és tartalékba helyeztek. Ülhettem volna otthon, de én felajánlottam szolgálataimat a csíkszentgyörgyi Gaál József századosnak, aki fiával együtt a belbiztonság ügyelésére létrehozott két tartalék zsázlóalj parancsnoka volt. Irodai munkát és a raktárt bízták reám, mi szerveztük, amennyire erőnkből s lehetőségeinkből tellett harczoló csapataink utánpótlását.

Vala tehát idő, hogy belénézzek az ezred levéltárába. Így tudtam meg azt, hogy a század elején Csíkban mintegy 56 000 határőr katona vala regisztrumban, Háromszéken pedig 42 000. Most sem harczolánk kevesebben, hiszen 1849 április-májusára a csíki és a háromszéki gyalogezredek immár tizenkét honvédzászlóaljat állítottak harcba. Mellettük vala még a Móricz Dénes őrnagy vezette huszárezred, akiket itt Csíkban Mátyás-huszároknak neveztek. Az utász, műszaki csapatokat pedig Móricz Sándor parancsnokolta. A nemzetőrségbe állottak számát nem lehetett átlátni, csak annyit említhetek, hogy a Csík-, Gyergyai- és Kászon-széki falvakban 1849 tavaszán jobbára csak asszonyokat, gyermekeket meg öregembereket lehetett látni. A férfinép java, 15–65 évig oda vala valemelyik harctéren. Szerény számításaim szerént az itteni népességnek 15-20 százaléka harcolt a szabadságharczban.

Harczok Háromszéken és Csíkban

Mivel ezen harczokban egészségi állapotom miatt nem vevék tevőlegesen részt, csak azt tudom elmondani – ha még leszen életidőm –, amit a későbbi években barátaim, tiszttársaim elmondtanak. Háromszék hősi önvédelmi harczán jó lenne, ha leghitványabbak es eltöprengenének, azon az árulókkal az élen, akik a Nyereges-tetőn Tuzsonék hátába vezették az ellenséget – – – – –

Ha nem es történt árulás, de egyértéke vala némely tisztek parancsmegtagadásinak Sepsiszentgyörgyön. Július 5-én, midőn a Gál Sándor vezette csapataink a város előtt felvevék a csatát Lüders ellen, ekkor tagadtak parancsot. Súlyos csatavesztés lett, sok halottal, sebesülttel és fogollyal. Pár nap múlva nagy sírhalmot találnak ott, hol küzdöttek, a még aratatlan búzaföldön nem maradt egy kalász, a föld simára volt tapodva, a legyektől ellepett vérfoltok mintegy megmutatták, hány esett el, a teret még akkor es széttört puskadarabok és összeszurkált csíki csákók és tölténytáskák borították… Gál a vele maradt 200 gyalog- és 30 lovastiszttel és közlegénnyel gyáva futás helyett Mitács-szorosnál megállott, néhány ágyút a Nyerges szorosába küldött Móricz Sándor derék utászkari százados közreműködése mellett, kimondván, hogy a pár száz emberrel inkább utolsóig elvérzik, mintsem a Csíkba vezető útszorost a muszkáknak feladja. Pártos tisztjei (nevüket sem ildomos említeni), két alezredes, 14 őrnagy, Csík védelme helyett Csíkszereda várába vonták magukat, s táblabíráskodtak. Én ekkor fogám magamat, s hazamenék. Tudtam, hogy vége van…

Én már akkor biztos valék ügyünk elestében, amikor megtudánk, hogy megjött a muszka százezer emberrel. Az osztrákok csak egymagukban nem tudtak volna győzni a magyaron, ha nem hívják segítségül a muszkát. Nem nagyon kelle őtet nógatni, jövött szívesen, hiszen minket irtani nekük szent dolog vala, a tót, rácz, más szláv véreik fölénk emelése végett – – – – –

Bizony a fegyverek letétele után es kerültenek árulók, akik sok társunk rejtekhelyének felderítését nem voltak restek megsegíteni. Engemet is a Gozorú oldalában levő esztenánkon fogának el. Hogy ki mondta meg Dorschner emberinek ittlevésemet, nem tudhatom, de biztos, hogy falubéli volt – – – – –

A vég

1849. augusztus 3-án Gál Sándor tudván, hogy Csík-Szeredát nem védheti, maradék csapatával a Mitácson át Udvarhely felé vonult, mert harapófogóba került. Az Olt-völgyén Capet tábornok csapatai már Bikszádnál jártak, az árulás miatta elveszett Nyerges-tető felől pedig Clam-Gallas indult felénk, és megkezdődött Csík elfoglalása, amely az osztrák csapatokkal visszatérő Dorschner kegyetlen irányításával történt. A fegyvereket bészedette, s a papság legjavát, mert a forradalom mellett prédikáltak, harczra buzdítottak vala, valamint a birtokosok nagyobbjait, de még a nyugalmazott határőrtiszteket es a szeredai várba tereltette. Útközben sokan megszökének, mert megtudák, hogy rablánc, börtön vár reájuk. A Gyergyó-Alfalva-i plébános, aki a hadakban es szolgált, főbe lőtte magát. Még száz év sem telt el a madéfalvi veszedelem után, a legyalázatosabb tiránia ragadozása szabadult Csík népére. Nemcsak az embereket fogták le, hanem kirabolták a gazdaságokat, elhajtották az állatcsordák javát. Mindenki tudta, hogy jön az újabb éhezés, pusztulás.

Engemet es megfogtak. A Csík-Szereda-i vár pincéi éppoly zsuffoltak lettek, mint 1764 telén, az ablakokból hajnalonta éppúgy gomolygott ki a ködös pára, mint akkoron. Egy hét, talán tíz nap teltén parancsoltak ki, Clam-Gallas ekkor indított Segesvár felé. Dorschner, mikor vonultam előtte, röhögve mondta, hogy így járnak a felségárulók, igaz-e, oberleutant Gál?

Kiléptem elébe, s szemébe vágám: – Ezredes úr! – General Gál, generál – röhögte a szemembe! Tábornok úr, én az Ön előtt letett esküvésemet soha meg nem szegtem, császáromat és királyomat hűséggel szolgáltam! Elsőszülött gyermekeimet különben nem kereszteltem volna Zsófia és Ferdinánd névre… Clam- Gallas csapatai gyalog űztenek minket, erőltetett menetben Segesvárig. Sokan, főleg az idősebbek közül esszeestek, elájultak az úton, úgy kellett őket társaiknak cipelni tovább. Az csuda, hogy engemet nem kellett vala támogatni, amilyen vékony pénzű legény lettem. Családomra gondoltam, búcsút sem vevék tőlük, hiszen nem gondolám, hogy rabság leszen a sorsom. Mi lesz velök, Istenem? Mert soldot többet biztosan nem kapunk.

Segesváron a több mint 300 embert háromfelé igazíták el. Egy részit Brassó felé, a másikat Kolozsvárra, minket, a tiszteket, katonákat Szeben felé rekcu­moltanak el. Élő halott voltam már, amikor három napok után kiéhezetten a szebeni kaszárnyába értünk. Itt újból összve írtanak. És otthagyának, a laktanya udvarán kéntetténk meghálni, mocsokban, szemétben, nyári ruhában, semminemű élelmet nem adtanak. Harmadnapra karceroztak bé a kaszárnyába. Azután az apácák kolostorába tereltek át némelyikünket, végül a ciszterci rend zárdájába, hová már csak a volt osztrák császári és királyi tiszteket rekesztették. Közben folytak a kihallgatások, számos tisztet ledegradáltak lefokozának, akikre nem tudtanak súlyos bűnököt felróni, elküldték Itáliába, Galicziába vagy más helyőrségekhez, ahol még éveken keresztül szolgálták az uralkodót mint közvitézek.

Engemet 1850. január 25-én, Pál megtérésének, falum búcsújának a napján hívtak előbbször kihallgatásra Horszky katonai hadbíró elé. Megpróbálom pontosan leírni az elhangzottakat.

Kérdés: Mi az oka elfogatásának? Miért van itt?

Válasz: Nem tudom. Egyáltalán nem ismert számomra, hogy miért fogtak le, mivel meggyőződésem szerént azzal a becsületes állással szemben, melyet viselni szerencsém vala, semmiféle bűn nem vethető a szememre. Dorschner ezredes előtt letett esküvésemet, amit később Alvinczen Schurter tábornok előtt is megismételtünk, soha meg nem szegtem, királyom és hazám érdekében állandóan kész valék életemet es áldozni, amint azt a sebesülésem bizonyítja. Elmúlt év júniusa óta penig mint beteg, tartalékba tétettem.

Kérdés: Ön a magyar felkelő hadakban szolgált, miként magyarázza ezt?

Válasz: Amiként a zászlóaljunkban szolgáló bajtársimnak, nekem is követnem kellett magas elöljáróim parancsait, mivel becsületes beosztásom kezdetétől fogvást erre voltam hivatva, az nélkül, hogy parancsaikat politikai kinézetből vergáltam vizsgáltam volna, hogy azokat a katonai szabályzatoknak megfelelően adották-e ki. Másrészt soha nem állott szándékomban egy olyan esküt, melyet a felséges császár-királyunkra és a hazára tettem, megszegni, hogy az becsületembe kerüljön. A katonai szabályzat paragrafusaiban, melyek nekem, hivatásos katonának mindenkoron zsinórmértékül szolgáltak, sohut sincsen oly kitét, hogy egy katona fel lenne hatalmazva a tőle vett esküt saját itélete szerént mérlegelni, megszegni vagy elvetni. A parancs szerént a Csíki Határőr Gyalogezred első zászlóalja 1848 augusztusában a délvidéki lázadók ellen küldetett, ahol a legkülönbözőbb helyeken szolgáltam a felsőbb utasítások alapján, anélkül, hogy a fekete-sárga zászlót bármikor elhagytam volna. Én csak kötelességemet teljesítém.

Kérdés: Ön a császári hadvezetés ellen cselekedett és harczolt…

Válasz: Mi a lázadó parasztok ellen harczoltunk.

Kérdés: Piskinél?

Válasz: A mi századunk az aranyi oláh csapatok esetleges támadása ellen állíttatott tartalékba.

Kérdés: Hallott-e Puchner generális 1848. októberi kiáltványairól?

Válasz: A proklamációkról soha nem hallottam. Ha került csapatainkhoz belőle, az elöljáróink által bizonyosan visszatartatott.

Kérdés: Önnek ismernie kellett a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kimondta a Habsburg-Lotharingiai ház trónfosztását.

Válasz: Ismertem, de sohasem volt módom megítélni, mit akar jelenteni, egyébként egyetlen halandó sincs abban a helyzetben, hogy azt állíthatná, hogy mindenütt és általánosságban kihirdették. Különben én ezen időben, 1849 áprilisában otthonomban betegágyban valék.

Kérdés: Van még hozzátennivalója?

Válasz: Egyáltalán semmi hozzáadnivalóm nincs, csupán azt kívánom megjegyezni, hogy sohasem voltam felséges királyom ellen lázadó, eskümet soha meg nem szegtem, amiért az alkotmányos törvények szerént büntetendő lennék.”

Vergálásom, perelésem majd hét hónapig tartott. 1850. május 18-án mondatott ki az ítélet Löderer auditor által: kötél általi halál!

Szégyen, nem szégyen, elájultam. Gondolom, hogy ez nemcsak a szörnyű verdikt miatt történt vala meg, hanem általános legyengülésem okából, amit a kegyetlen fogolytartás csak tovább fokozandott. Május 29-én papíron es megkapám az ítéletet. A halálra ítélés mellett benne vala összes rangfosztásom, fekvő és ingatlan javaimnak konfiskálása elkobzása, hadaink által okozott károk pótlására. Napok alatt megőszültem, de megőszült a föld, az ég es fölöttünk. Augusztus 9-én Wohlgemuth, Erdély teljhatalmú gubernátora halálos ítéletemet, sok más társaméval együtt, várfogságra változtatta. Én két év vasban, lánczok között letöltendő várfogságra ítéltettem, aznélkül, hogy a kereseti időt, a kilenc hónapot belészámították volna. Egy kicsidkét fellélegezénk, de így is őrölte bensőmet a családom miánti gond, aggodalom, hiszen amíg engem Szebenben senyvesztenének, megszületett a hatodik gyermekem. Augusztus 14-én a zárdából átkísértek a stokházba fogházba, ahol vasat tevének bal kezemre és jobb lábomra, és láncczal összeköték. Két nap múlva harmincunkat szekerekre parancsolának és megindítának Fehérvár felé. A legsanyarabb körülmények közepette, másfél hónap teltén, az októberi gyásznap előestéjén érkezénk meg Kufsteinbe. Felovasták a börtön rendszabályzatát, melyben különösen az írási visszaélés következéseit hangsúlyozák. Tehát levelet sem írhatánk szeretteinknek. Minket, a határőr ezredek tisztjeit a legsötétebb kazamatákba karczeroztak zártak vala bé, ahol oly nyirkosság és a küblik mián oly szag vala, hogy sokszor kihánytuk, amit megettünk. Ezen idő alatt annyira meggyűlölém az osztrákokat, a német nyelvet, különösen a Habsburg-házat, élén Ferencz Józseffel, hogy csak káromlások közepette tudtam rájuk gondolni, s mindenféle átkokat kivánék nekijek. November végén leoldották a lánczokat rólunk, Loncarevich várparancsnok a foglyok összesét kirendelte a várudvarra, és személyesen közlé azon jótéteményeket, amelyeket a kormánynál eszközöle ki számunkra: „1. fizetésünk 10 krajcárról naponkénti 15-re javíttaték (igaz, eznek javát élelmezésünkre fordítánk). 2. A foglyok együtt sétálhatását. 3. Iróeszközök használatát (leveleinket azonban postázás előtt cenzurálták). 4. Az ablakokról az vasrácsok levételét (a mi czelláinkon nem valának ablakok). 5. A küblik mellőzését.” Gyomrom mindenkor felfordula, mikor németül kelle levelet írnom szegény nőmnek, ki nem ért vala ezen bakszáz nyelven. Valósággal felújjongottunk, leírhatatlan ősöröm szakadt reánk, amikor Loncarevich parancsnok 1951. áprilisi nyugalomba vonulása után Nehiba József, új parancsnokunk megengedé, hogy anyanyelven es lehet írni. Júliusban már megengedte a magyar hírlapok olvashatását. Közben egyre többet köhögék, sokszor kellett jelentekeznem Végele börtönorvosnál, aki ilyen-olyan labdacsokkal traktált. 1851 szeptemberében kegyelmet kaptam. Szerencsémre megspóroltam annyi krajczárokat, hogy a leghamarabbi hazautazási eszközöket választhattam. Pestig hajóval mentem, Pestről Szolnokig vaspályán, amelyen először ülék. Szolnokon vásároltam egy jó nyeregalatti lovat. Két hét múltán, mint egy gyermek omlottam vala szeretett asszonyom karjaiba, gyermekeim közé.

Balánbánya

Még másnap letéptem vala magamról a katonai rabegyenruhát, s Ferenc és József öcséim ajándék ruháit magamra véve visszavedlettem köznapi székellyé. Családom nagy ínségben leledzett, öröklött birtokom elkonfiszkálva, szolgálati időm utáni sold egy krajczár sem. A rokonok némelyikének s idegenek segítségén, kegyelemkenyéren tengődtünk. De tengődött Csíkban szinte mindenki, az egykori szabad székely nép a koldusok országává változott. Minden falu, minden templom előtt találkozhatott féllábú, félkarú vaj másféleképpen eltorzított koldusokkal, akár testben épekkel is, akik az égetett bor kábulatában tengeték napjaik, s akiket az állandóan patrulozó járőröző osztrák, immár regulárissá tett hadsereg sokszor korbáccsal űzött el kéregetőhelyeikről. A madéfalvi veszedelmi időkön is túlnövő zsarnokság telepedett tájainkra, mintha valami örökig tartó csíki köd lelendene.

1852 tavaszán, talán májusban szerencsém vala, mert a szeredai vérszegény vásárban összetalálkoztam Fodor Ignácz egykori tiszttársammal, aki béprezentált bemutatott apósának, László József úrnak, a balánbányai rézbánya igazgatójának. László József a Hunyad megyei vasgyárak felügyelője volt. A várban laktak, itt látogatta meg Déváról jövend 1849 áprilisában Bem tábornok, az erdélyi hadak fővezére, és kíséretében vala Petőfi Sándor. Petőfi itt írá meg Vajdahunyadon című versét. A szabadságharc elvesztése után László József sem kerülheté el az uralkodó család vérszomjas bosszúállását. Erdélyben az osztrák hadsereg és zsandárai mindent nyomoztak, öszvefogdostanak minden jó magyar hazafikat. László Józsefék a Hunyad megyei vasgyárakban a honvéd tüzérség részére álgyúgolyókat öntettek, és más szerelékeket. Az osztrákok a várban, lakásában törtek rá, és népes családja köréből kitépve elhurcolták és a szebeni börtönbe zárták bé. Egyszerre veszítette el hazáját, családját és állását. Kiszabadulása után megélhetéséről kelle gondoskodnia, megtudta, hogy a balán­bányai rézbánya tulajdonosa, a szépvízi örmény, Zakariás Antal szakképezett bányaigazgatót keres. Szerződményt kötöttek, és a László család az Egyeskő lábához hurcolkoda. Nyolc évig vezette a bányát a tulajdonos legnagyobb megelégedésére, a bánya jövedelmezőségét felnövelte. Munkásvédő intézkedéseket foganatosított, bányatiszti kaszinót létesített, és sokat segédkezett a telep katho­li­kus templomának a felépítésében. Nyolc évek után az hunczuth osztrákok innen is kitúrták a bányászok legnagyobb szomorúságára.

Amiként László József bányamérnök úrnak szerencséje vala Zakariás Antallal, találkozásunk által, úgy lett vala nékem véle jó csillagom. Ő épp egy értő és megbízható szertárnokot keresett. Fodor Ignácz ajánlásai alapján, aki bizonyára elmondta, hogy Kufsteint megjárt katona voltam, aki zászlóaljánál es végzett szertárnoki munkát, rám esett a választása. Három napok teltén, 1852 májusában aláírtuk a szerződményt. Egyetlen nehézség térült elémbe: a bánya nem tudott Balánbányán lakhatást biztosítani, ami miatt egy kicsidnyég kedvem szegődött. Fogtam magamat, és körbejártam Csík-szt.Damokost, ahol szerencsémre egy zsidó fakereskedő társaságnak vala egy lakatlan háza Bánlokán, s azt nékem három évekre jó pénzért bérbe adák, oly feltétellel, hogy egy fél esztendőt előre le kell tenni. Szerencsémre a bányanagy László József segített, egyévi házbért fizetének ki, visszafizetési kötelesség nélkül. Költözhetett a család. Kedves nőmmel örvendeztünk ezen, hiszen gyermekeink a megszokott falusi környezetből ugyanvalóst csak falusi környezékbe jutának, nem a mocskos, sáros, poros bányatelepre, ahol az ember mindenkoron belebotlott nehány részeg bányászba. Gyermekeim ősszel már Csík-szt.Damokoson kezdheték az oskolát. Végre megnyugodánk. A bánya mérték felett jól fizetett nekem, belépve a társasládába, a jövendőbeli nyugdíj reményét es megcsillantá. Fizetésemből tartalékolni, gyűjteni is tudánk. A szabadságharc után született Ferencz fiam után nőm, Csík-Szt.Damokoson még két gyermeknek adott életet: Józsefnek és Rózának.

Munkám nem volt terhes, de fárasztó vala. Hajnali négykor keltem, s indultam Balánbányára, ahol sokszor napi 14 órákot dolgozám. A bányászszerszámoktól kezdve, fejezve a ruházattal, még a bányaácsolat-fáról es nekem kelle gondoskodnom. Sokszor éjfélre vetődém haza. Valamit könnyebbedtenek a dolgok, amikor vásárolván egy sárga lovat, már kétkerekűvel jártam Balánbányára. Osztán sikerede Ferdinánd fiamat es magam mellé bészervezni a bányához. Nem akartunk mi örökétigre idemaradni. Nejemmel azt terveztük, hogy amint öszvekuporgatunk annyi pénzeket, Pálfalván birtokot szerzünk, s hazaköltözünk. Azon pillanat óta, hogy elkerültem szülötte falumból Kézdi-Vásárhellyre, mindig vágyódtam a számomra legkedvesb tájékra, egészen addig fészkelődött lelkemben ezen vágyódás, amíg sokszor már-már fizikai fájdalmakkal terhele. Drága nőm mindig es a cselekvés embere volt, látván, hogy a bányaszertárnokság eppeg csak a család megélhetéséhez elég, Ferdinánddal esszeszövetkezvén a bányatelepen nyitott egy kis szatócsboltot, amely nem hozott nagy jövedelmet, de hozott. Fontosabb azonban, hogy a későbbiekben nagy hasznát vevénk ennek a tapasztalatnak. Tervezgetéseinkbe megint a rohadék osztrákok köptenek belé. Nem emlegetem én most a gyalázatos Bach-tirániát, az Erdélyt elárasztó ügynök, spicli hadat, akik közé sokakat magunkfajtákból es bészorongattak, bézsaroltanak, avagy egy tál lencsével megvásároltanak, minek okából szabadságharczunkról még otthonainkban sem merénk beszédet hozni, hanem az ennél még alattomosabb bécsi ármányokat, melyek révén még a kicsiny föld adta kincseinket, alig sarjadó iparunkat a maguk kezébe szerelék kirablásunk czéljából.

Balánbányára es, mint sok erdélyi bányákra, kohókra, ipargyárakra a bécsi Creditinstalt, Ausztria legnagyobb bankja vette ki hálóját. Megszerzék az Erdőfüle-i s a Szent-keresztbánya-i kohókat, a tápláló bányákkal egyetemben. Lugoson az Istvánhegy-i vasmíveket, Ruszkabányán, Ruskiczán, Nádorhegyen, Lunkányon a Hofman-Testvérek és Maderspach Károly Bányatársulat birtokait, Brassó mellett a Holbák-i szénbányát. Így jöve létre sok millió tőkékkel a bakszászok városában a „Kronstadter Bergbau und Hüttenaktien Verein” hatalmas vállalata, amely 1854-ben Balánbányán is felütötte tanyáját, s a legpiszkosabb eszközökvel tette tönkre a székely tulajdonos Zakariás Antal bányáját és hűséges munkásait. Minekutána tárgyalások s ilyen-olyan ajánlatok révén Zakariás nem állott kötélnek s nem akarta eladni a bányánkat, olyan furfangokat vetének be, melyek lopástól, csalárdságtól, erőszaktól sem valának mentve. Szilvási Antal adminisztrátorunkat rávevék, hogy másolja le a bánya és környékének térképét, amit az megtevett. A térképek alapján könnyű vala nekijek Bécsben kitermelési engedélyt kérni a Balánhavas különböző pontjaira, és elkezdék az áskálást, amit nemcsak a föld méhe felé folytattak, hanem ellenünk, Zakariás Antal ellen. A mi érczmezőink alá nyitottanak tárnákat, az utakat, hol lehetett, elzárák, s munkásainkat judáspénzekkel magikhoz csábítgaták. Az új bányák vezetője Szilvássy lett, aki olyanokra vetemedett, hogy éccakának idején patkányokként béosont embereivel a mi területünkre, s bújtógató táblákkal raktanak körbe mindent: „Szabad a kutatás!”, „Éljen Szilvássy!”, „A föld mélye mindenkié!”. Zakariás törvényre megy, de nem sok reménységgel, hiszen ottan is mindenütt hermányok ülének. Közben bányát nyitanának alánk, s nagyobb pénzekkel mind több székely bányászt csábítanak magikhoz. Szegények nem tudhaták, hogy az olcsó pénznek egykoron megisszák a levit. Zakariás Antal 1858-ban megadja magát. Mentve a menthetőt, részvényeit eladja a brassóiaknak, s augusztus 1-el kilép a Csík-szt.Domokos-i Balánbánya műtársulatból. Mit tehettek volna a kicsi részvényesek? Ők es eladák kicsiny tőkéjüket, de nem azon az értéken, amit képzelének, hanem a brassaiák által adott alamizsna piczulákért. Tudtuk már, hogy holnaptól más világ leszen.

A judáspénzek után egyre kisebbedett a munkásoknak a javadalma. A meénk es. Egyik napról a másra jelentenek meg Brassóból, Bécsből küldött vezérek. És bányászokat es hoztanak Csehországbúl, Sziléziábúl, Tótországbúl a székelyek helyibe. Lassan azt vettük észre, hogy Balánbánya között egyre ritkul a magyar beszéd. A megszerzett vállalat fő részvényesei gróf Karl Lippet, Hesshaimer Lipót, Schneider Frigyes, Schwart Moritz, Viskotril Karl, Gustav Poenicket, Mersich Andreas osztriai pénzbárók valának, akik igazgatónak a brassói Gusztav Manlichert nevezték ki. László József maradt még bányanagynak, de 1860-ban felmondott, s családjával elköltözött a bánáti Lunkányba. Patrónus nélkül maradék. Javadalmam es kevesebb leendett. Álmom a saját birtokról s a gazdálkodásról mind messzibre távolodék. Raboltak Balánbányán, s kénytelenségből én es belekeveredék ezbe. Az új tulajdonosok kiadták bérbe a bányászok élelmezését. Azzal sokat lehetett keresni. 1863 végén egy Lázár Jakab nevezetű kereskedő felmondta az élelemellátási szerződést. Én megtanácskozván asszonyommal s nagyobb gyermekimmel a helyzetet, számbavéve megspórolt pénzinket meg azon tényálladékot, hogy már a nyakamban lihegtek az eljövendő ostereich szertárnokok, jelentkeztem az élelem ellátásra. 1865. június egyig adtak szerződést. Másfél év alatt sikerült annyit megkeresni, hogy elindulhattam haza Pálfalvára széjjeltekinteni.

Pálfalván nem találtam kedvemre való, nekem tetsző bentvalót, hanem megtudtam, hogy Csík-Delnén Csathó György birtokos, a falu felső felében eladna egy háromholdas bentvalót, kertet, amelyen egy szénacsűr s egy öreg ház állott. Harmadnapon a szeredai közbírónál megköttetett a vásár. Még 1865 tavaszán lebontottuk az öreg házat, s elkezdtük építeni oda a mi új házunkat. Időközben megtudtam, hogy Botskor Ferenc delnei nemesember áruba bocsájtotta egész birtokát, mert Budapest felé pályázik. Osztottunk, szorzottunk, s megvettük a 100 holdnyi birtokot a hozzátartozó négy belsőséggel együtt. Ferdinánd kivételével, aki Balánbányán maradt, s aki az ottani vagyon fele részét örökölte, mindegyik fiamnak hagyatékozhattam bentvaló életet, megélhetésükre birtokot. Boldog voltam, hogy ekként köröttem maradhatnak… – – – – –

Úgy tűnik, hogy csíkpálfalvi Gál János ’48-as honvéd százados családja végre révbe ért. Erre a legkézenfekvőbb bizonyíték dr. Gál József emlékiratából az a részlet, amely a János-napi ünnepekről számol be:

„Szt. János napján annyi vendég volt a háznál, hogy egy részük a gyümölcsfák alatt a friss szénában aludt, máskép elhelyezni nem tudták. A dínom-dánom akkor ért véget, amikor az üres hordót a pincéből felhozták.

Nem szerette a nagy háztartási munkákat, nagymosás vagy meszelés idején befogatta két szép sárga lovát a kocsiszekérbe, amely akkor olyan előkelő jármű volt, hogy a jobb családokból származó menyasszonyokat ezen a kocsin vitték a templomba – és elment Zsögödfürdőre vagy valamelyik volt határőrtiszt barátjához, s csak este tért haza.

Nagyapám mindig zsinoros magyar ruhát viselt csizmával, melyet mindennap úgy meg kellett takarítani, hogy olyan legyen, mint a tükör. Különben a testi munkát, a gazdálkodást sem szerette…”

Gál János vagyoni gyarapodásáról Barabási László Balánbánya története című, 1996-ban Csíkszeredában kiadott könyvében a következőket olvasom:

„Az ellátást a tulajdonosok a bányatörvény 135. paragrafusának g. pontja alapján szervezték meg, amely kimondotta, hogy a bányatársulatokat illeti a munkásnép élelmezésének a joga, amely jogot másra is átruházhatja. Mindazok ellenére, hogy a 131. paragrafus specifikálta, hogy az ellátás kötelezettség a jog mellett, és »üzleti nyereség nélkül« kell történnie, a bécsi tőkés csoport azt elég magas bérért a környékbeli kereskedőknek kiadta.

»Az itteni munkások élelmezésénél e törvények ellenére pedig nemcsak hogy üzéri nyereséget vettek el, de oly túlságos uzsoráson felemelt árakon adattak ki az élelmi cikkek, hogy nem csudálható, ha emiatt a munkások elszegényedtek, terhes és vészteljes munkájuk mellett mégis alig voltak képesek maguk és családjuk számára a legszükségesebb élelmi cikkeket megszerezni. Azáltal pedig, hogy kereseteiket készpénzül nem fizették, reászorították a munkásokat, hogy bármilyen túlságos áron is élelmi szükségleteiket az Igazgatóság által felállított élelmezőktől vegyék« – panaszolja egy 1870-es átirat. Hogy a munkásoknak mennyire igazuk volt, az kitűnik a kereskedők haszonrátájából is, s egy 1867 novemberében megkötött szerződésből. 1859-től 1863 végéig Lázár Jakab bérelte az élelmiszer-ellátás jogát. Ő évente alaptőkéjének 180 százalékát zsebelte be jövedelemként. Ahogy azonban megérezte, hogy a bányavitel kezd ingatag talajra kerülni, felmondta a szerződést. Utána, 1865. június végéig Gál János csíkszentdomokosi kereskedő vállalta az élelmezés megoldását, jó üzleti szimattal. Ugyanis nemcsak befektetett tőkéje térült meg másfél év alatt, hanem egy 10 000 forintos birtokot is vásárolt ebből a jövedelemből. 1865-től több örmény kereskedő társult a »nagy üzletre«, ami a balánbányai dolgozók utolsó garasainak az elrablása volt.”

– – – – – – Átok ül ezen a házon. 1868. március 31-én leégett az egész tízes. A csűr, istálló teljes egészben, házunknak csak a fedele. Még abban az évben újraépítettünk vala mindeneket.

1867-ben kiegyeztek Ferencz Jóskával. Június 8-án megkoronázták magyar királynak. Örvendhetek, mert katonai nyugdíjat adának, havi 25 forintokat. Családomat tisztességesen tarthatom, de még sincsen nékem örömem kicsid hazám jövendője miatt. Az a hír járja, hogy az egész egy gyönyörű asszony műve, aki előtt seggre estek a magyar főurak. Asszony előtt úri embernek nem szégyen eszvébb húzódni. De én aztat mondom, hogy gyilkosokkal, hóhérral kiegyezni nem szabad. Az osztrákok Bécsben még jobban megutáltanak minket. Rólunk, székelyekről penig sehol egy szó. Vége vagyon a már csak árkusokon lévő kicsiny kiváltságinknak, székeinknek, kapánk vármegyét, Pestről küldött urakval, nevem mellé most már aztat sem írhatom, hogy Gál János, gyalogrendbéli szabad székely… Keservimet, ha leszen erőm, holnap tovább folytatom – – – – – –*

* Gál János képzeletbeli emlékiratát a következő művekből kölcsönzött vendégszövegek segítségével rostáltam egybe: Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek földjének és népének története; Kőváry László: Erdély története; Páll Gábor: A csíkszéki székely határőrség harczai 1848–49-ben és Fodor Ignácz nagyapám részvétele (kézirat a Marosvásárhelyi Állami Levéltárban); Czetz János: Emlékiratok; Komáromi Ferencz: Vésznapok a Székelyföldön – korrajz az 1848-i forradalomról; Zathurecky István, székely huszárszázados emlékirata (a Székely Nemzeti Múzeum honlapjáról); Kis Antal honvéd őrnagy 1848–49-es naplója, amelyért külön tisztelettel és hálával tartozom dr. Garda Dezsőnek, aki a mű kéziratos változatát is rendelkezésemre bocsátotta. Szintén külön köszönet illeti a csíkszeredai Gál Bencét, aki nagyapjának, dr. Gál Józsefnek az ötvenes években lejegyzett emlékiratával segített teljesebbé tenni Gál János emlékezetét. A vendégszövegek mintegy kiegészítették, pontosították a családi legendáriumot, de némi alkotói fantáziára is szükség volt „töredékes” egésszé ötvözni Gál János emlékeit.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.