Archívum

Ős korszerűség

Rostás Beáta kő (kemény) szobrászata
2014. szeptember

Ahogy a készség kirobbant, ő egyből berobbant. Szülővárosában annyira divatos lett indulásakor, hogy vörösre égetett agyagszobrai az ízlés alapvető kihívásaival szembesültek. A megszólalás elementáris ereje vetette föl a kérdéseket: Szabad-e ennyire tetszeni, a stúdiumok hiányjelein bukdácsoló, a közönségnek szóló játék megteremtheti-e a pillanaton túlmutató drámaiságot, a gondolatot és az alkotót hitelesítő helyzeteket? Szerencsére egy tizenéves kiskamasz énkereső és ekképpen kihívóan magamutogató keresetlenségét elmossa az idő, és megzabolázzák az iskolák. Rostás Bea Piros esetében ezt a mentalitást megfegyelmezi a művészetének érési folyamatában már markánsan jelen lévő anyag szigora, és megfegyelmezi a feladatoktól soha nem sajnált munka. Nem véletlen tehát, hogy a nagyjából húsz alkotó esztendő olyan teljes életmű méretű termékenységet mutat, amellyel kibékülnének a hajlottabb korú, érett mesterek is. De a mennyiség semmire nem bizonyíték. Aki izomból szobrász, az termelheti az érdektelenséget, elénk állíthatja a szorgalom emlék­műveit, amelyek a személyiség elmúlásával együtt vesztik érvényüket. A korai zsengéket megőrzi a műterem, az indulás ártatlansága, nagyvonalúsága, elfogulatlansága a letisztultsággal gazdagodva

– ma már nyugodtan leszögezhetjük – megmaradt, és túlélt mindent. Mégis beszélnünk kell erről a kezdetről, ha a teljesítmény alakulásának minden részletét ismerni akarjuk. A fordulat helyszíne – a két város hasonlatossága ellenére Eger ellenpontjaként is fölfogható – Pécs és az ott a rendszerváltás után szerveződő egyetemi művészképzés, ambiciózus pályatársakkal és kiváló mesterekkel. Micsoda szerencse, hogy Rostás Bea Piros úgy tudott hű lenni a csillagok városához, hogy kilépett annak zárt köréből! Egy pillanatig sem gondolta azt, hogy „parkolópályaként”, készülődésként megelégszik a herceg Esterházy Károly Főiskola rajz és vizuális tanszékének lehetőségeivel, kivár, és majd később lép nagyot. Ő már akkor az egész világot akarta, amikor az Angolkisasszonyok Intézetében hősies küzdelmet folytatva a matematikával, műveltséget és azonnal használható nyelvtudást szerzett, és a bontakozó európai ifjúsági kapcsolatok hullámain mindenre nyitott személyiségének előnyével nemzetközi barátságokat, emberi kapcsolatokat kezdett építeni. Otthonról a töretlen bizalmon, a szereteten és a mindig hazaváró szabadságon kívül egyébre nem nagyon számíthatott, hiszen édesapját tragikusan korán vesztette el, édesanyja némi nagyszülői támogatással egyedül nevelte föl szakács fiát és önmagát művésszé álmodó leánygyermekét. Ez persze csak a gondoskodásba ágyazott elszánást és a kitartást, a több műfajban is töretlen kifejezési vágyat bizonyítja, s valamiképpen már ez is olyan adottság, ami nélkül a tehetség mit sem ér. Az a fajta utánozhatatlan mozgékonyság, a nyugtalanságból táplálkozó állandó lázállapot, amely a gesztusok, a mozdulatok, a szavak, a dalok izgágaságig hevülő légkörét megteremti Rostás Bea Piros körül. A műfajokon is úgy lép át, hogy joggal támadhatnának kétségeink, elég-e neki egyáltalán a szobrászat a maga komplexitásában, a mesterség, a technológia zárt rendszerében, vagy kell a zene, a tánc, a színpad, a játék szertelensége is. Egy biztos, ennek az alkatnak közösség és közönség kell, mert ha csendesen szemlélődik, ha a hétköznapok értetlenségből fakadó, nehezen hegesedő sebeit gyógyítgatja, ha meditatív pillanataiban monumentalitást épít, akkor is számol a fogadtatással. A gondolatok eljuttatásának közvetlen, jelszerű tömörségű megformálásának esélyével.

Bencsik István nagyon jól tűrte a spontán alakuló és mégis rászabott apaszerepet. Ráadásul legendás közösségteremtő és formáló személyiségként, szobrászatának egyszerre érzelmi és racionális természete miatt is ebben a sokfelé tájékozódó növendékben egykori önmagára ismerhetett. A képletek persze soha nem vegytiszták, a kimeríthetetlennek tűnő munkabírás és a szakmai igényesség kezdeti megmutatkozása még kevés lett volna a kedvező pedagógiai fogadtatáshoz. Az azonban már a stúdiumok szintjén is nyilvánvaló volt, hogy a Mester a tanulási folyamat során szükségszerűen keletkező konfliktusok helyzeteit és az alkotói alkat alakulásának válságperiódusait is mérlegelve vállalta, sőt jól viselte azt a mentalitást, amelyet Rostás Bea Piros képviselt. Túl tudott látni a közvetlen személyiségjegyeken, a tanulásra való hajlamot és a műhelymunka során nélkülözhetetlen alázatot nem takarta el előle a vörös hajzuhatag, a túlmozgásos jelenlét, a verbális bőség vagy a tanítvány erőteljes ragaszkodása. Kívülről tudta nézni a változást, és belülről ismerte ezt a korszakot. Bencsik István művészetének éppoly lényege az invenció, mint amennyire jellegzetessége az átgondoltság, az építettség, a megfogalmazás tiszta és átlátható módszere. Ebben a közegben a beszélgetéseknek, a szellemtörténeti tájékozottságnak, az olvasmányoknak legalább akkora jelentősége volt, mint a rajzolásnak, a vázépítésnek, a mintázásnak, a faragásnak, a gipsz- és bronzöntésnek, a cizellálásnak. Abból a szempontból is szerencsés választás volt a pécsi egyetem, hogy nem a művészlét üres pózai vagy önpusztító gesztusai váltak mintává, hanem az elmélyülésre, a munkára való hajlam, a mediterrán város intellektuális igényessége. A tartalmas nemzetközi művészeti, szellemi kapcsolatokra pedig eleven példa lehetett Colin Foster, aki maga is a világ nagy művésztelepeinek kóstolgatása, körülutazása által vetődött ide, és telepedett meg Magyarországon. Az ő munkássága, anyagismerete, elgondolásai éppúgy jelenvaló és természetes hatásként élnek tovább, ahogy a mester Bencsik István művészi magatartása is. Áttételesek és nyilván jóval összetettebbek azok az élmények, amik egy ilyen pályakezdéskor szokatlanul gazdag munkásságban mutatkozhatnak. Utólag sem lehetnek kétségeink: a tanítvány méltó a felnevelő közeghez.

Rostás Bea Piros nem egyszerűen kilépett az egyetem felnevelő és bizonyos értelemben védett közegéből, hanem már diplomamunkájával, egy kétféle kőből illesztett (applikált) plasztikájából is kibeszélt az eredendően szobrászi problematika, amelyet máig minden munkájában megfogalmaz. Ez egyrészt a teljes letisztultságban is megmutatkozó anyagkezelés végtelen változatossága iránti érzékenység, másrészt a nonfiguralitásban rejlő figuralitás, harmadrészt a jelállítás, -építés, -formálás belső kényszere és hiteles szimbolikája. Már ekkor a szobrászi monumentalitás lényegét érinti, amikor a megfogalmazás drámai tömbszerűsége, tömörsége mérettől függetlenül teremt mélyen meg- és átélhető helyzeteket. Ugyan néhány hónapot eltölt Rostás Bea Piros egy pécsi galéria, egy közművelődési tér alkalmazásában, ám a szervezés, kiállításrendezés, reprezentálás köréből fájdalmasan hiányzik a műhelymunka részegítő mámora, hiányzik a por, hiányzik a plasztikai nyelven való megszólalás lehetősége. Elindul tehát az a pálya, amely a nyelvtudásra, a meggyőző idegen nyelvű pályázatírásra, a vándorlásra, a mindig más közegben, közösségekben való alkalmazkodásra épül, és azonnali kézzelfogható plasztikai eredményt hoz. És persze az örök veszteség érzését is előhívja, hiszen minden elkészülő szobor ott marad, ahol kifaragta, ott állítják fel, ahol a néhány hetes, hónapos megfeszített és mégis elmélyült munka után egy gyűjtemény darabjaként helyére kerül. Szoborparki momentum, egy együttes része lesz jó esetben, máshol szabadtéri raktárdarabnak tűnik, de mindenképpen távoli országokban marad. Különös köztériség ez, nem a nagy nemzeti üzenetek világa, nem a politika vagy a történelem ikonikus elemei, a hivatalosságok által rögzített és elvárt kánon illusztrációi ezek, hanem a közösségben végzett egyéni teljesítmény szabadságát mutatják. Mindenestre ez a nemzetközi művésztelepi élet egy sajátos szobrászi mentalitást véglegessé rögzít. Hiába adnak jó szándékú, ám mégiscsak kívülálló segítőket, hiába akadnak egyik-másik alkotóközösségben szakmai, művészeti vezetők, Rostás Bea Piros minden szobrát a vázlattól a kész műig önállóan készíti el. Aki egy szemernyit is belelát a mai magyar köztéri szobrászat működésének hátterébe, az tudja, hogy az esetek nagy többségében a mester megmintázza az agyagot, arról leöntik a gipszváltozatot, ami a kivitelezőkhöz vándorol. Ott lepontozzák, felnagyítják, kifaragják a kivitelező kőszobrászok. Ennek az iparágnak a kiemelkedő (nagyon sokszor restaurátorként is igen hiteles) szakemberei valóban mestermunkát végeznek. Ekkor érkezik az alkotó a helyszínre, és a finom, személyes vonásokat megerősítve, odalehelve a végső varázslatot is elvégzi. Jobb esetben. Mert sajnos még a legnagyobbaknál is előfordul, hogy éppen ez az utolsó összesimító, harmonizáló, egyedivé tevő munka marad el a fölállítás és a hivatalos reprezentáció szorításában. (S ami az avatásig nem kerül föl egy szoborra, az már többnyire örökre lemarad róla.)

Rostás Bea Pirost a művésztelepeket, alkotótáborokat szervezők által ütemezett munka, mondhatnánk, a pénzügyi lehetőségek határai szorították rá arra, hogy a technológiát tapasztalati úton elsajátítva, a tömbök bontásának, nagyolásának, körfűrésszel való alakításának minden fogását ellesve, a kőfaragás minden apró részletét az anyag felől megtapasztalva egyedül végezzen az egésszel. A tervezéstől, a vázlattól a felállításig, a statikától, a kőosztástól a lecsiszolásig mindent rendkívül fegyelmezetten kell átgondolnia, hogy a megvalósítás folyamatát semmilyen váratlan, kiszámíthatatlan fordulat ne téríthesse le útjáról. Nincs értelme álszent módon arról elmélkedni, hogy egy „törékeny nő” ilyenre képes. Olyan energiákkal, szellemi és fizikai tartalékokkal bír ez az ember, olyan erőt képes a munkáihoz mozgósítani, amelyek a családokat összetartó, a paraszti létezés mindennapi természeti próbáit kiálló elpusztíthatatlan ősasszonyokban voltak jelen. Ez a mindentudás éppen annyira az ösztönök, az indulatok, a tapasztalatok világa, mint amennyire az intelligenciáé. A személyiség vonásainak olyan egységéről beszélünk, amelynek elemei analizálhatóak ugyan, de természetük szerint nem bonthatók meg. Mégis a szobrok lényegéhez tartoznak, a megfogalmazás természetét is meghatározzák. Ezek a koraérett (vagy korához képest érett) munkák olyan összképet mutatnak, amelyben a közös vonásokat erősítő plasztikai képletek adnak esélyt a közelítéshez. A nagy formák egymáshoz való viszonya, a térbeli áttörések, a hintakövek légiességet sugalló robusztussága. A grafikai jegyekként értelmezhető kőbe rögzülő rajzosság, a megmunkáltságnál a letisztultság és a rusztikum viszonya. A tükörszerű élmény és a vésőnyomok játéka, a konstruktivitás és a hajló felületek kavicsszerűsége, a konkrét portrék és a nagyolt fejek drámai utalásai, a rejtett mozdulatok és a kőből kinyúló végtagok már arra utalnak, hogy a szobrász bármilyen anyaghoz ugyanezzel az elfogulatlansággal képes nyúlni. A máig sem lezárt Big mama-korszak kövei többnyire a világ mészkőbányáiban szunnyadtak kifaragásukig. Akad közöttük puhább, krétásabb felületű tengeri üledék, átalakult mészkő, márvány, telérekkel mintázott kőzet, de Rostás Bea Piros a kemény vulkanikus anyagoktól sem riadt meg soha. A 2014 júniusában Egerben egy lakótelep közepén felállított Nemzedékek (Generációk) című negyventonnás darab ezen alkotói korszak szintézisének is tekinthető. Már a város vállalása is hihetetlennek tűnt: az átpolitizált közegben nem a „hősi történelmi korszakok” megidézését várta, hanem engedett, teret adott egy egyetemesebb gondolatnak. Az pedig, hogy a „kocka utcába” egy virulens, hullámzó elemekből építkező, szabad asszociációkat kínáló, áttételeivel együtt mégis könnyen befogadható, megszerethető szobor került, ez az avatás pillanatában átütő sikert hozott a megrendelőnek és a művésznek egyaránt.

Olaszország, Litvánia, Németország, Csehország, Oroszország, Románia, Görögország, Dubai, Egyip­tom, Kína, Törökország művésztelepei arra is jók voltak, hogy a szobrász enyhíthetett nehezen élő édesanyja gondjain. Egy tányérral kevesebbet kellett tenni otthon az asztalra, s a távoli országok vendégszeretetéhez a faragható köveken kívül az utazás, a szállás költségei és némi költőpénz is hozzátartoztak. Az igazi nyereség azonban a művészek között kialakuló baráti, szakmai kapcsolatok, az a háló, amely megtartja az emberben a reményt akkor is, ha nehezebben alakulnak a dolgok. Mert Rostás Bea Piros egy pillanatra sem adta föl a további szakmai előrelépés lehetőségét, a szervezett állami oktatás keretei között elvégezhető doktori iskola kijárását. A magyarországi zárt rendszerekbe rendkívül nehéz bekerülni. A pécsi műhely sem tudta visszafogadni tanítványát, Farkas Ádám jó szándéka is kevés volt a budapesti Képzőművészeti Egyetemre való bekerülésre. A fiatal szobrász kapva kapott egy talán könnyelmű, de mégiscsak elhangzó baráti ígéreten, hogy menjen Törökországba, s az ottani doktori iskola növendéke legyen. Nem tudom, Rostás Bea Piros nemzedéktársai közül hányan vállalták volna mindazt, ami ezzel jár. Ő azonban jó szokása szerint azonnal lépett, törökül kezdett tanulni, az első félévre legalább elegendő tandíjért kezdett házalni, hogy aztán a „majd csak lesz valahogyan” tudatával kapaszkodjon repülőgépre. Az országban többször járt már, kollegiális ismerősökkel is bírt, az egyetemen is akár. Ám az albérletkeresés, az egyetemi és a konzuli bürokrácia, a mindennapi megélhetés teljes hiánya, a tőle és mentalitásától teljesen elütő, sőt idegenkedő diáktársadalom már az évkezdést is végtelen nehézzé tette. Az éhezés mindennapjai voltak ezek, a Magyarországról érkező anyai élelmiszercsomagoké, a végigbőgött éjszakáké, a nehezen megszerzett szimpátiáé, a még nehezebben elérhető szakmai elismeréseké. Ha áttételesen is, de az innen elérhető művésztelepek ismét enyhíthettek a gondokon. Egy szalma alapanyagra szervezett szobrász-művésztelepen drótvázra épít hat-nyolc méter „magas” (mert fekvő) többgombócos tölcséres fagylaltot. Olyan leleménnyel, hogy a léptékváltás abszurditása, az anyag melegségéből fakadó lágysága, a szerkezet tisztasága, nagyvonalúsága Jonathan Swift gulliveri világába emel, a játék filozofikus mélységeit villantva fel. A humor nem vész el, csak átalakul. Ugyanilyen végtelen lehetőségeket kínál az a terrakotta symposion, amelyben az edényépítkezések szerkezeti tulajdonságait a végletekig kihasználva épít grandiózus formát, meditációs tárgyként szemlélhető plasztikát. Ezzel egy kissé vissza is tér egykori kamasz-indulásának anyagához több kisplasztikában is, de már minden póz és minden kétség nélkül. Ekkor bomlik ki a „bármiből szobrot csinálok, csak hagyjatok dolgozni” magatartása. A gyúrt és festett tészták kisplasztikái, a szappanból faragott remekművek, ahol szintén szerepet játszottak a színek, a textil alapanyagok térbe emelése, az élő szobrokban való plasztikai gondolkodás. És itt vissza is értünk Rostás Bea Piros dramaturgiai vonzalmaihoz, a színpadhoz, ahol énekelni és játszani lehet, vagy a közösségi térhez, ahová a színpadról le lehet rántani a történeteket. Ha ő installál, ha ő performanszt vállal, akkor azt soha nem érezzük pótcselekvésnek, az alkotás felelőssége és gátlásai elől való kitérésnek, intellektuális fontoskodásnak vagy üres póznak. Ha ő természetes szálas anyagokból, kenderből, szizálból, jutából készült fonatokkal szoborrá öltözteti évfolyamtársát, abban ott a dráma. Az elfedett női arc titka és szakrális üzenete, a muzulmán közélettel kapcsolatos történelmi konfliktusok, a mai török politikai élet tömegtüntetéseinek átélt drámája. Amikor még az évfolyamtársai is indulatosan utasították el együttérzését, szolidaritását. Amikor utcai megjelenése vörös hajával csak az „idegen a mi ügyünk világában” indulatát váltotta ki, s amikor még értelmiségi körökben, a művészek között is emberi hitelét, jóhiszeműségét kellett bizonyítania. A játék ártatlansága és a játékban rejlő rafinéria segített neki ebben. Ahogy az itthoni, alapvetően nehezen mozdítható, szellemi értelemben nagyon is óvatos világban is tud robbantani. Akár helyzetkomikummal, akár énekkel, akár remekül megszerkesztett, elkészített kiadványaival, hanghordozóival, művészetének kikezdhetetlen hátországával, egyszóval műveltségével. Akinek kerek a világ, az mindenkinek tud adni egy gerezdet belőle.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.