Archívum

Két arc

2014. február

(Ted Hughes és eltűnő kedves lelkek vonzáskörében)

Ahogy a szálak összeérnek október huszonnyolcadikával, valami ismeretlen élettörténetet kócol körém az apám-korú, illetve őt tizenhat év borzongásával túlélő Ted Hughes, ki még harmincöt éven át Sylviát is magában rejtegette, s a Születésnapi levelekbe – 88 írásba – csomagolta, írta, magyarázta magát. A számok nyelvtanából hogyan is állhat össze pókfonál csipkéje ennek az ismeretlen hozzám-szegődésnek? A lezárások feltámadása. István elindult rövid útján egyedül, s tizennégy napra rá halott… Összefutnak az egymástól idegen terek, sorsok, lények, kiknek lényege mégis ott vesztegel egy rejtett összefüggés mértani rajzában. Kérdezted-e, mint Orpheusz tette, alászállván önnön pokla alá – Te Sylviáért –, vajha élet vizével szájadban, markodban: keresnéd-e, várnád-e Őt? Ha van fel­támadása a tovatűntnek… Tennéd-e, hogyha lenne csoda? Ez már nem a mezei nyúl csapdája. Ez már a léleké. Áthallások, áttűnések könnyű nehezéke a feltépett kötésen átvérzéssel, a beszáradt barna foltok mellett a pipacs nedves tapintású vérmelegével, gőzölgő prédák, elejtett, elgázolt vadak döbbent vergődéseivel azon az úton, ami a mi utunk is, ha nem is választott, ránk leselkedő, minket befogó titkos járatokkal, felismerhetetlenné álcázott útjainkkal, melyeket sem ki-, sem elkerülni, sem elhagyni, sem letérni róla, sem boldogabb káprázatok felé tülekedni, mert a boldogabb káprázat időleges, betegesen finnyás, másnak adja magát, senkinek sem adja magát, inkább a pusztulást ölti magára, nem minket…

Kihull a vetési varjú csőréből károgó káromlása
balsejtelem árnyéka, ahogy a táj fölött elhúz.
Kidobtam a poharadat
szép termoszod összetört
minden kilépett már ebből a látható képernyőből
amikor hazapakoltalak.
Lassan – mondtad, szemeddel is –
lassan haladjunk ezen a tizenegy kilométeren
ez az utolsó utad lett volna
velem tervezted, szép és megrendítő
én halálangyalodként, egykor szerelmed, társad, végig híved
híven a gyógyulásod várva: nem hittem végedet.
Lassan gurult velünk az este, autónk hideg csendjében
nem is kerestünk szavakat.
Erőd elfogyott. Érthettem volna, mit jelent
a 34,5 Celsius testhőmérséklet.
Hogy az élő: halott…
… így találnak egymásra az ostobaságok, hogy szövetkezzenek.
A világok nem értik egymást
csak átsejlenek egymáson, kellő távolság és idegen szemek
távlata árán.
Sosem ismertelek? Mindenki létébe lényegül
s elkárhozik. Magányba kárhozza magát
mint Ted Hughes
a test leszakadt láncait a lélekre testálva.
És minden véglet végzetesen rokon.
A fájdalom pofátlanul eljön és letépi vonásaidat
melyeket ismertél
rád applikálja az idő szörnyeteg hegeit
és elkéri mindazt, ami léted felszálló gyermekhangjában
a megváltás volt egykor maga.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.