Archívum

Új szintézis a népi mozgalomról

Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920–1990
2014. február

„A falu szellemének megjelenése a közéletben olykor azzal a remén­y­nyel tölt el, hogy íme csakugyan megmozdult a magyar föld. Féja Géza, Illyés Gyula és társaik írásai nem csak a régibb kezdeményezések folytatása, hanem új beteljesedés.” (Jászi Oszkár, 1938)

Az 1966-ban megjelent A magyar irodalom története (a „spenót”) 6. kötete mindösszesen huszonkét nyomtatott oldalon tárgyalta a népi írók mozgalmát és munkásságát, igaz – Béládi Miklós jóvoltából – korrektségre törekvően, mindazonáltal kritikai éllel, a korabeli marxista kívánalmaknak megfelelően. A hetvenes évek elején látott napvilágot A népi írók bibiliográfiája 1920–1960 (1972, Varga Rózsa és Patyi Sándor szerkesztésében), ez a rendkívül fontos alapkutatási forrásbázis, amely elhárította a kutatások elől a nyomasztó információhiány jelentős részét. (Persze a társadalmi és ideológiai környezet ettől nem változott, mégis: innentől kezdve bárki számára könnyen hozzáférhetővé vált a közvetlen kutatás, a szabad búvárlat és gondolkodás lehetősége.)

A nyolcvanas évek elejétől napjainkig (tehát három évtized leforgása alatt) három tudós nemzedék egy-egy képviselőjének fontos összefoglalása született meg a jelzett témakörben. A klasszikusnak számító Borbándi Gyula-féle szintézis (A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék) 1983-ban jelent meg először (de még külföldön) magyarul; ezzel párhuzamosan, illetve ezt követően Salamon Konrád „tetralógiája” (A Márciusi Front, 1980; Utak a Márciusi Front felé, 1982; A harmadik út kísérlete, 1989; A harmadik út küzdelme. Népi mozgalom 1947–1987 [2002]) látott napvilágot; s legutóbb a harmadik, a legújabb nemzedék máris jó nevű képviselője, Papp István vágott neki a hatalmas feladatnak. Imponáló teljesítmény valamennyi szóban forgó tudományos vállalkozás, s ami szintén fontos: bár merőben mások voltak a megírás feltételei az említett időkben és személyek körül, valamennyi felsorolt munka hiteles és érvényes. Ennek nyilván számos oka van és lehet, egyet azonban már most érdemes – általános figyelemfelkeltésként is – kiemelni: e munkák szerzői érvényes, letisztult világképet vallottak, vallanak magukénak, ugyanakkor munka közben távol tartják magukat világnézeti (ideológiai) megfontolásoktól. Úgy viselkednek – helyesen –, mint az objektivitásra (amely persze sohasem lehet abszolút) törekvő történészek (végül is történetet írnak), de nem rejtik véka alá a minden valamirevaló történetírónál ki-kibukkanó elfogultságaikat sem. Ettől még feszültebbé, még érdekesebbé, színesebbé és gondolatilag is gazdagabbá válik a mű, váltak a művek.

Papp István a harmincas éveit taposó levéltáros, történész, az ÁBTL munkatársa, számos értékes, új szemléletű tanulmány szerzője. NÉKOSZ-kutatásainak eredményeképpen került az ismert kutatók közé (A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig, 2008), s érdeklődést váltott ki – többek között – A Mályusz Elemér elleni politikai rendőrségi vizsgálat 1945-ben és a Kettős ügynök – Nagy Péter, Szabó Dezső és az állambiztonság című tanulmánya.

A népi mozgalom időben teljes történetéről szóló, mintegy hetven évet felölelő könyve szilárd szerkezetet mutat, jól tagolódik fejezetekre, könnyen áttekinthető, világos koncepciójú összefoglalás. Nem elsősorban a népi írók munkásságáé, műveiké (tehát nem irodalomcentrikus, és végképp nem irodalomtörténet), hanem – miként a címben is egyértelműsíti – a népi mozgalomé (mely több is, de bizonyos értelemben kevesebb is amannál). A kötet nyolc fejezete a téma összességéhez és egymáshoz viszonyítva is arányos terjedelmű és tagolású, kellően lényegere törő, gördülékenyen megírt munka. Kézikönyv, tankönyv is egyben (s ezt a megjegyzésünket dicséretnek szánjuk), számos új megállapítással s néhány vitatható véleménnyel vagy elvarratlan szállal. (Zárójelben: néhány derűsnek szánt megjegyzésének mellőzése nem rontott volna az előadás hangulatán vagy stiláris értékein.)

Összefoglaló áttekintést kapunk mindenekelőtt a „populizmus” nemzetközi értelmezéseiről, mely áttekintés arra is figyelmeztet, hogy nemzeti és nemzetközi minden téren és mindig egybetartozó változatok, együttes vizsgálatuk megbízhatóbb összképet eredményez. A második fejezet – ésszerűen – a népi mozgalom gyökereit tárja fel, a harmadik a mozgalom kialakulását taglalja. A következőkben a mozgalom és a népi írók kapcsolatáról olvashatunk a 20. századi magyar történelem egyes szakaszaiban, egészen 1945-ig, majd a koalíciós időszakban, a nyilt diktatúrában, 1956-ban és utána, 1963-ig, a nagy amnesztiáig. (Tekintettel arra, hogy a könyv nem teljes írói életutakat, íróportrékat sorakoztat föl egymás mellé, hanem egyes történelmi szakaszokat, a népi mozgalom egyes állomásait mutatja be, az egyéni írói teljesítmények is egymást követő szakaszokra, részekre tagolódnak. Tagolódnak, de nem esnek szét: a szilárd szerkezet jótékony hatásának említése a recenzens részéről erre az írói technikára is vonatkozik.) Az utolsó fejezet címe: A népi hagyomány őrzői a Kádár-korszakban. Papp István láthatólag követi (igen helyesen és meggyőzően) a Borbándi-, majd a Salamon-féle koncepciót, mely szerint a népi mozgalom sokkal mélyebb, sokkal kiterjedtebb és a történelmi időben sokkal hosszabb volt annál, semmint azt a korabeli és későbbi liberális és radikális ellenfelek, illetve a marxista kanonizátorok torzítva megszabták. (Mélyen elgondolkodtató egyébként – korabeli ellenpéldaként – a mottóban idézett Jászi Oszkár fölismerése a messzi távolból, aki Hatvany Lajossal vitázva határozottan amellett foglalt állást, hogy a népi mozgalom a 20. század egyik legjelentősebb társadalmi és szellemi jelensége, a harmincas években pedig a legjelentősebb szellemi áramlat.)

A szerző – vitathatatlanul helyesen – Ady Endrét jelöli meg mint a magyar szellemi élet radikális változtatásokat követelő vonulatának eredetét, utalva a korabeli Ady-vitákra és az Ady-kultusz néhány jellegzetes megnyilvánulására. Ady után kétségkívül Szabó Dezső a nagy szakító: intellektuális és érzelmi hullámhegyekből és -völgyekből egybeálló életműve szinte egyedülállóan különös, egyszersmind fontos jelenség (már a tízes évektől) a hazai szellemi életben. Ez a megállapítás napjainkban – bármerre nézünk, tájékozódunk a magyar szellemi közéletben – már szinte közhely. Az azonban még nem, hogy ez a rendkívüli hatás vajon termékeny és „progresszív” irányú volt-e elsősorban, avagy inkább „retrográd”, félrecsúsztató, káros és megtagadandó. Nos, Papp István azokat a – megerősödőfélben lévő – szakmai vélekedéseket erősíti, amelyek azt mondják (és bizonyítják), hogy ennek a különleges szellemnek a kétségkívül létező csorbái, görbületei és göcsörtösségei nem feledtethetik az alapvetően és elsősorban felvilágosító, radikálisan előremutató, társadalmi, gazdasági, szociális és erkölcsi igazságokat követelő és bátor küzdelmeket folytató gondolkodói és írói tevékenységének értékeit. Itt érintett művei (Az individualizmus csődje; Rokamból-romantika; Magyarország helye Európában: Keleteurópa; Az antijudaizmus bírálata; A végzet ellen [Hungarizmus és halál]; Új kereszteshadjárat) arról tanúskodnak, hogy Szabó Dezső szemet nyitogató lázas nyugtalansága alapvetően befolyásolta a kor reformmozgalmait, figyelmeztetett a külső és belső veszélyekre; egyetlen írástudó sem mehetett el közömbösen esszéírói életműve mellett. Természetesen a születőfélben lévő népi mozgalom sem. (Szabó Dezső szépírói tevékenysége valószínűleg korántsem ilyen jelentős, még a saját korában robbanó erejű Az elsodort falu sem tartozik a legjelentősebb 20. századi magyar regények közé. Valószínűleg azért van ez így, mert Szabó a regényben is esszéíró maradt, sőt ami még ennél is problematikusabb: az irodalmi, az esztétikai értéket rendre föláldozta a nemegyszer valóban populista ízű publicisztika oltárán.)

Papp István monográfiája kellő anyaggazdagságával, széles körű érdeklődésével fejezetről fejezetre a lényegre mutat rá, többnyire jól, ideillően felhasználva a kitűnő elődök kutatási eredményeit. (Vitákra a korábbi marxista értékelésekkel nemigen vállalkozik, de ez nem válik a könyv hátrányára, sőt elkerüli azt a csapdahelyzetet, hogy egyszerre két könyvet írjon: a marxista verziót és az azt cáfoló, korrigáló sajátját.) Aligha van módunk e recenzió keretében mindezeket az érintett gondolatokat, eseményeket, személyeket, életmű-értékeléseket részleteiben követni és kommentálni. Meg kell elégednünk azzal, hogy amolyan válogatott – lehet, hogy némileg önkényes – listát veszünk fel e vonzó tartalmú szintézis néhány erős pilléréről, illetve vitatható pillanatfelvételeiről.

Nézzük először az erősségeket.

Joggal emeli ki a szerző a népi mozgalom gondolatvilágának polifon jellegét, azt tehát, hogy ez a szellemi és – ha lehetett – politikai mozgalom nemcsak a magyar polgárosodás zsákutcás jellegének a kiküszöbölését, tehát a magyar paraszti osztály fölemelését helyezte a diskurzusok középpontjába, hanem európai kitekintéssel, a magyar politika és gazdasági élet egészének a figyelembevételével, az ország jövendő sorsával is törődve, erkölcsi meggyőződéstől vezérelve foglalkozott a magyar „sorskérdésekkel”. Salamon Konrád régóta hangoztatja – s ezzel meg is magyarázza a népi–urbánus szembenállás eredetét és legfőbb okát –, hogy mindkét oldal programja modernizációs program volt: a népi gondolat mint a „konzervatív”, az urbánus pedig mint „radikális-liberális” program. A népi gondolat azért volt teljesebb, átfogóbb, mint a liberális, mert egyszerre foglalta magában a demokrácia, a szociális igazságosság, valamint – s ez a pont a valódi ellentét a két szellemi és politikai áramlat között – a nemzeti hagyományok és értékek világát. (Magától értetődő különbség a két irányzat között még az is, hogy a népiek világa sokkal közelebb állt a „vidéki” Magyarország világához, mint a urbánusoké.) Papp István is ezen a vonalon halad fejtegetései során, midőn aláhúzza, hogy „a polgári radikális és liberális eszméket valló urbánusok és az ehhez képest eszmeileg eklektikusabb népiek egyaránt Magyarország modernizálását szeretnék, mindkét irányzat szemben áll a keresztény-konzervatív elittel, csak más úton és módon, és önmagukat vezető szerepbe helyezve képzelik el ezt a modernizációt”. Igen fontos ez az utolsó fél mondat is: korántsem csak eszmék harcáról volt szó ebben a rendkívül látványos és különösen érdekes egymásnak feszülésben, hanem politikai, hatalmi harc is volt ez a javából. (Anélkül, hogy durván aktualizálni akarnánk, meg kell jegyeznünk, hogy eléggé nyilvánvaló módon ekként van ez a szembenállás a „rendszerváltozástól” tartó időszakban újra, egészen napjainkig. Azt kell tehát látnunk, hogy ez a különlegesen szívós társadalmi feszültség nem valamiféle mesterségesen életben tartott ellentétképződmény, hanem szervesen következik a magyar társadalomtörténet utóbbi száz évéből.) Ebben az összefüggésrendszerben nyeri el tiszta értelmét, tartalmát az oly sokszor félresiklatott „harmadik út” vonatkozása: a népi mozgalom abban az értelemben (más értelmezéseken belül) is harmadik lehetőséget jelentett, hogy mind a fennálló keresztény-konzervatív világot, mind pedig a liberális polgári (és szociáldemokrata) megoldások világát és eszközeit elutasította. (Miképp – ez újabb vetület lehet a kérdésföltevésben – a marxi szocializmus, illetőleg a liberális demokráciák uralmi rendszerét is. A Németh László-i „harmadik oldal”, illetőleg „harmadik Magyarország”-kép, metafora gondolatisága – tehetjük hozzá – elsősorban a nemzeti függetlenséget, a nemzeti hagyományokat és értékeket hozta előtérbe, szemben a két világháború közötti magyar uralmi rendszerrel és szellemmel, ugyanakkor elhatárolva magát a liberális-polgári szemlélettől, ideológiától. [Egyébként a „harmadik út” eredeti és legbensőbb jelentése, tartalma Németh Lászlónál a magyar és az európai értékek összefűzését, szintézisét jelentette. Magyarság és Európa, Franklin, 1935.] Külpolitikailag mindegyik „harmadik” értelmezés a keleti bolsevizmustól, illetve a nyugati nemzetiszocializmustól való távolságtartást, sőt ellenséges érzületet tartalmazta, jelentette. Később Bibó Istvánnál például – a szabadság, a demokrácia és az emberi méltóság nevében és értelmében mind a keleti, mind a nyugati rendszerek vadhajtásait elítélve és elutasítva – éled fel és teljesedik ki a harmadik út gondolata.)

Élethűen eleveníti fel ez a könyv a népi mozgalom író résztvevőinek feltűnését, munkásságuk kibontakozását (majd a mozgalom több stációja során betöltött szerepüket, munkásságuk értékeit). Erdélyi József, Illyés Gyula, József Attila (!), Kodolányi János, Németh László, majd a falukutató mozgalom legnagyobb alakjai portrék formájában rajzolódnak ki a könyv lapjain. Leginkább itt érződik és hat, ezeken a lapokon, fejezetrészekben a tankönyvre emlékeztető pontos, fő vonalaiban kellően részletes, de nem túlbeszélt tárgyilagos ismeretközlés, amit minden olvasó szívesen fogad.

„Rehabilitácós” értékű Papp István következetes álláspontja és bizonyítási eljárása az Új Szellemi Front eseményeivel kapcsolatban. „A magyar történetírás és a publicisztika – állapítja meg helyesen – hihetetlen mértékben túlértékelt jelenségével van itt dolgunk, amelyet a népi mozgalom kritikusai annak illusztrálására használtak és használnak fel, hogy a népiek elvtelen módon együttműködtek a Horthy-korszak politikai elitjével, ahogyan – szól a bírálat – azt a későbbiekben is megtették a Kádár-korszakban, vagyis demokratikus elveiket könnyen szögre akasztották némi anyagi juttatásért és szellemi befolyásért cserébe.”

Szintén elvi értékű reagálás a népi mozgalom egyes periódusainak tartalmi megítélésével kapcsolatban az a szerzői álláspont, amely szembefordul a korábbi (főleg 1990 előtti) értékelésekkel, amelyek szerint a népi mozgalom „1939 után rohamosan gyengült, és amelynek legfeljebb a kommunista párthoz közeledő ún. baloldali szárnya érdemel figyelmet”. Ezzel szemben viszont a „rendszerváltozás” után inkább a népi mozgalom és szellem egységét, szorosra zárását bizonygatták egyes kutatók. Szerinte valójában az történt, hogy 1941 táján újra feléledt Szabó Dezső szelleme: a népiek egy része (leghatározottabban Németh László) úgy vélte, hogy a háborús idők, majd a nem sok jóval kecsegtető várható jövő figyelembevételével a nemzeti radikalizmus a leghatásosabb eszme az egész ország számára. Mindeközben eltekintett ez a szemlélet és megoldási javaslat olyan életbe vágóan fontos napi aktualitásoktól, mint például az egymás után napvilágot látott zsidóellenes törvények, sőt előtérbe hozta a német és zsidó asszimiláció hiányosságait. Ebben az összefüggésben tárgyalja a szerző a Németh László és Szekfű Gyula közötti (ekkor már teljesen egyoldalú) vita utolsó fejezeteit, kicsit később arra a végkövetkeztetésre jutva, hogy „a sztálingrádi csata évében a legitimizmus álarca mögé rejtőző, a Habsburgokat visszaváró zsidó nagytőkéről írni nem volt más, mint fantomokkal való hadakozás”. Veres Péter a Szocializmus, nacionalizmus című könyvében azt bizonygatta, hogy a marxizmus, valamint a nemzeti érzés összepárosítható, majd számos eszmeileg zavaros, a faji kérdésekbe is belebonyolódó esszét és publicisztikát tett közzé. Féja Géza kormánypárti újságíró lett, és megírta háromkötetes, erősen bírálható magyar irodalomtörténetét. Kodolányi János egyfelől mítoszok világba burkolózott, illetve különböző politikai kérdésekben foglalt – vitatható érvényű – állást. Erdélyi József mélyre süllyedt, saját írótársai közösítették ki. Illyés pályája viszont a Magyar Csillag (és más fontos kötetek) szerkesztőjeként magasra ívelt: példaszerű módon segített a zsidó írótársakon is, az egyetemes magyar irodalmat szolgálta. Szabó Zoltán a Magyar Nemzetnél végzett felvilágosító és nemzetnevelő munkát. Kovács Imre volt az a népi írók közül, „aki a legkövetkezetesebben vett részt a világháború alatti szellemi, majd politikai ellenállásban”. Erdei Ferenc folytatta és kiteljesítette szociológusi pályáját: kifejezetten erős korszaka volt ez a szóban forgó periódus. Azaz – visszatérve a szerző itteni alapgondolatához, és értelmezve azt – a népi mozgalom működése, szerepe nem halt el a harmincas évek végén, sem a háborús években, legföljebb e működés politikai vetülete és „hozadéka” lett szerényebb. Ez az állapot törvényszerűen következett a fennálló hatalom aktuális működési periódusának körülményeiből. Ámde még így is volt esély és lehetőség impozáns népi demonstrációra (igaz, néhány nagy egyéniség hiányzásával): az 1943-as balatonszárszói konferencia mindenekelőtt a népi mozgalomnak volt látványos és sikeres mozzanata, fejezete. Maga a népi szellemiség pedig töretlenül élt tovább az egyes személyekben, akik azután jól-rosszul sáfárkodtak is ezzel. Összességében a szerző szerint „a második világháború idején a népiség erőteljes virágzásnak indult”. Ez az álláspont kétségkívül új szempont lehet a további kutatások során.

Kritikus hangot üt meg Papp István az 1944–45 fordulóján újjászerveződő Nemzeti Parasztpárt politikai irányvonalával kapcsolatban. Szemben több korábbi felfogással egyértelműen amellett érvel, hogy a Parasztpárt innentől kezdve objektíve is a kommunisták befolyása alatt állt, minthogy 1946-tól ténylegesen is egy blokkba került vele, lényegében a Kisgazdapárt tönkretétele érdekében. Veres Péter szeretett ugyan a bölcs, a kiegyensúlyozó közép szerepében feltűnni, valójában azonban kritikus helyzetekben csaknem mindig a párt balszárnyát, ezzel pedig a Kommunista Pártot támogatta. Sőt még a legkiválóbb centrumpolitikusok közé számító Bibó István – lásd A magyar demokrácia válsága című, 1945 decemberében megjelent tanulmányát – „sem tudott megszabadulni attól a kényszerképzettől, hogy az FKGP a két világháború közötti »úri reakció« gyűjtőpártja, amelytől óvakodni kell, és legalább ugyanolyan távolságot kell tartani tőle, mint a kommunistáktól”. (Ezt a problémakört – tegyük hozzá – az egy időben Bibót kisajátítani akaró liberális szellemi tendenciák igyekeztek elfedni, illetve a háttérben hagyni. Majd azt is nehezen tudta kezelni ugyanez az irányzat, hogy Bibó István később elég határozottan mondott kritikai véleményt a liberális demokráciák gazdasági, politikai és morális gyakorlatáról. Azaz: az önmagát liberálisnak tartott politikai erő körében megkérdőjeleződött Bibó sokáig éppen általuk mereven kezelt etalon-liberalizmusa.)

Borbándi Gyula és Salamon Konrád nyomdokain haladva elemzi a szerző a népi mozgalom eszmerendszerének és képviselőinek szerepét az 1956-os forradalom idején. Leszögezi, hogy a korábbi, az 1945-tel kimúlt rendszer visszaállításáról semmilyen formában nem volt szó: Bibó István, Németh László és a többiek az újjászületett Parasztpártban (most már Petőfi Pártban) klasszikusan harmadikutas programokat fogalmaztak meg, melyek a népi mozgalom legjobb hagyományaihoz nyúltak vissza, s egy független, demokratikus, igazságos és erkölcsös társadalmi berendezkedést sürgettek. Ez volt – lett volna – 1956 igazi lényege és célja, úgy véljük: ez az, ami a népi mozgalomnak még vereségében is a legnagyobb politikai teljesítménye volt. (Korántsem véletlen, hogy az 1958-as, a népi írókat elítélő MSZMP-dokumentum éppen ezen szellemi irányzat „nacionalizmusát”, „kispolgári harmadikutasságát” stb. jelölte meg az „ellenforradalom” legfőbb ideológiai okaiként.) S az is kétségtelen, hogy bár a kádári időkben mind a „népi-nemzeti” irányzat, mind a „demokratikus” ellenzék magáénak vallhatta s vallotta is időnként Bibó István szellemiségét, „nagyon kevesek akadtak, akik valóban képesek voltak örökségét a maga teljességében feldolgozni és továbbgondolni”.

Fontos és világos fejtegetést olvashatunk a népi mozgalom, valamint a Kádár-rendszer „népi-nemzeti” ellenzéke egymáshoz való viszonyáról, szerepeiről. Szerzőnk tisztázza: sok rokon vonásuk mellett döntően differenciál, hogy míg az előbbi szellemi és politikai irányzat a Horthy-korszak, e második a Kádár-korszak ellenzékeként született meg, jött létre, s ez a születési és működési környezet alapvetően befolyásolta a két rokon (sok szálán és még személyeiben is azonos) népi irányzat erejét, jelentőségét, céljait, eszközeit – egyszóval egész létezését, szerepét és működését. Még döntőbb és konkrétabb különbség, hogy a hatvanas évek elejére lényegében megszűnt a paraszti magángazdálkodás; ennek következtében a paraszti világ, a paraszti társadalom és a paraszti kultúra bomlása elkerülhetetlenül elkezdődött, majd évtizedeken át folytatódott. A népi mozgalom társadalmi alapja olvadt el tehát folyamatosan és megállíthatatlanul. Ami megmaradt belőle, az a szellemi, erkölcsi, politikai és kulturális hagyomány. A „népi-nemzeti” ellenzék politikai iránnyá változott, s ezzel maga is politikai tényezővé, politikai résztvevővé vált (lásd „rendszerváltozás”). Még ha írói, zenei, művelődési, kulturális hagyományként és egyes személyekben, személyes életművekben megmaradt is a népi-nemzeti érzület és gondolkodás, maga a mozgalom, sőt még az irányzat sem élte túl a „rendszerváltozást”.

Vitáink is lehetnek persze ennek az igen értékes összefoglaló munkának egyes tételeivel, állításaival. Ezek általában megjegyzések, esetleg már máshonnan is ismert állítások lényegének ismétlései vagy végig nem vitt gondolatkísérletek, meg nem oldott problémák rövidre zárásai.

A népiek nemzeteszme-felfogását például azért (is) kritizálja a szerző, mivel az „1867 után felgyorsuló magyar polgárosodásról és az ezt kísérő asszimilációról […] igen kritikusan vélekedtek, és ennek kudarcos, befejezetlen voltát összefüggésbe hozták azzal, hogy a polgárság döntően idegen, elsősorban német és zsidó eredetű volt”. Úgy véljük, hogy ennek a legalább kétoldalú (befogadók és asszimilánsok) viszonyrendszernek a népiek részéről megnyilvánuló kritikáját negatív szövegösszefüggésben bemutatni ma már – tudományos szempontból – kevés. Azt is mondhatnánk: tudományosan kellően meg nem alapozott, tehát sajnálatos közhely. Nem esik szó ugyanis arról, hogy a legjobb népi gondolkodók – például Németh László – jól látták ennek a problémakörnek a másik – nem kevésbé fontos – oldalát: a magyar vezető rétegek és a középosztály szerepét és felelősségét a magyar polgárosodás „befejezetlen” és „kudarcos” voltával kapcsolatosan, azaz nem hárították át a teljes felelősséget az „idegenekre”. Továbbá: a korszakról szóló legjobb kortársi történelmi munkák sem cáfolják, sőt inkább megerősítik a népiek mindkét irányú kritikájának valóságtartalmát. (Márpedig – esetleg – azt feltételezni, hogy a két világháború közötti magyar tudományos életben valamennyi érintett tudós és kutató hamis nyomon járt a témát illetően, vagy azt hinni, hogy e tekintetben ideológiailag valamiképpen meg voltak fertőzve – tehát véleményük nem releváns –, legalábbis problematikus.)

Meg kell állapítanunk továbbá, hogy a szóban forgó könyv legszerencsétlenebb mondata a következő: „Németh László [a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején – M. I.] nem ismerte fel, hogy az egyre agresszívabbá váló náci Németország minden más hatalomnál sokkal nagyobb veszélyt jelent a magyarságra, és vele szemben az erők összefogására, nem pedig a megosztására van szükség.” Vitatéma lehetne viszont, vajon mennyire tudatosult benne, „hogy az első és a második zsidótörvény következtében a magyar zsidóság vészesen fenyegetett állapotba került, és az évek múltával nemhogy befolyásuk, hanem immár életük megőrzése lesz a tét”.

Problematikusnak tartjuk ebben a kötetben (és más szakmunkákban is) az ugyancsak a magyar zsidósággal kapcsolatos egyik fő történelmi, társadalmi és erkölcsi problémát jelentő antiszemitizmus fogalomkörének és tartalmának tisztázatlanságát. Képtelenség ugyanis oly módon értekezni bármely történelmi jelenségről, hogy ne jelölnénk meg: mi a tartalma, melyek a kritériumai. Pedig lenne mit átgondolni, megbeszélni, valamilyen fogalomhasználati meg- és kiegyezést (a kettő nem ugyanaz) kötni. Bibó István erre (a fogalom tartalmának meghatározására) is gondolt a zsidókérdésről 1948-ban írt magisztrális tanulmányában: csak elő kéne venni és idézni ezt a részt. Borbándi Gyula idéz is belőle említett könyvében, sőt külön alfejezetet szánt e témának Zsidóság és antiszemitizmus címmel. Kézenfekvőnek gondoljuk, hogy ily fontos kérdésekben a már nyilvánossá vált kutatási állásfoglalásokat, véleményeket meg kell említeni, előtérbe kell hozni (anélkül, hogy kötelezően el kellene fogadni).

Kisebb-nagyobb forráskezelési probléma szerintünk az is, hogy aránytalanul röviden szól a szerző az Illyés Gyula és Sárközi Márta szerkesztette – második – Válaszról, s a bibliográfiában meg sem említi a folyóirat történetét feldolgozó, különben igen alapos monográfiát, Széchenyi Ágnes munkáját. Nem leljük továbbá a bibliográfiában – például – Gróh Gáspár, Petrik Béla igen figyelemre méltó Szabó Dezső-kutatásainak jelöléseit, miként hiányoznak – szintén például – Bognár Bulcsu új felfogású, Erdei Ferencről és a népi szociográfia nagy alakjainak műveiről szóló elemzései is.

Még egy vitatkozó észrevételünket rögzítjük. Ez pedig Erdei Ferenc úgynevezett „kettős társadalom”, kettős társadalmi struktúra elméletével kapcsolatos. Hosszú évtizedekig tudományosan (vezető történészek által is) elfogadott elmélet volt ez, amely világosan láttatta a dualizmus kori és a két világháború közötti magyar társadalom kettős felépítettségét, ily módon (és nem más módon) kettős jellegét: a polgári, illetve a rendies-nemesi eredetű társadalmak egymás melletti kettősségét. (Mely kettős jelleg Erdeinél tudományos modellként van megjelölve, a mindennapokban természetesen ez semmiféle „kirekesztő” vagy más egyéb „aktuálpolitikai”, az uralkodó közizlésnek, közfelfogásnak elvtelenül engedő motívumot nem tartalmaz.) Azért csak kettősségről beszél Erdei, mivel a paraszti népesség egyikhez sem tartozott: teljes kirekesztettségben a kettő alatt helyezkedett el. Papp István különösebb vizsgálódás nélkül ezzel az elmélettel szemben azokhoz a véleményekhez csatlakozik, amelyek szerint Erdei „sokkal inkább aktuálpolitikai célokat szolgált, nem pedig a tudományos értelmezést segítette elő”. Ez a minősítő s egyben leértékelő mondat – ilyenformán – a levegőben marad: nem tudunk meg semmit az „aktuálpolitikai célokról”, holott a probléma árnyalt bemutatására ez esetben is lett volna bőven szakirodalmi hivatkozási lehetőség. Akár mellette, akár ellene.

Remélhetőleg – végül – érzékeltettük azt is, hogy kritikai észrevételeink amiatt sikerülhettek a szokásosnál határozottabbakká, mivel még így sem csorbítják e könyv összértékét: Papp István munkája a magyar népi mozgalom történetéről fontos, sőt nélkülözhetetlen, gondosan fölépített, magas színvonalú összefoglalás. (Jaffa, 2012)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.