Archívum

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Kolozsi Orsolya
2013. november

Az eddig elsősorban költőként ismert Borbély Szilárd első regényének borítója a Kalligram Kiadótól megszokott módon ízléses, és teljes összhangban van a tartalommal. Letisztult, minimalista jellege jól rímel a Nincstelenek címre, mely előre jelzi, hogy a regény középpontjában valamiféle (akár többféle) hiány megragadása áll majd. A kietlen pusztaság szürkesége, a határt jelző karók, az egyik karón ülő varjú, a földhöz képest aránytalanul magas ég, a köd mind egy-egy motívuma is lehet ennek az igen erős és mellbevágó szövegnek. A cím és a borító egymást erősítő kettőse elsőre a szociográfiák világát idézi fel, arra számítunk, hogy az anyagi értelemben vett nincstelenek életébe nyerhetünk majd betekintést. Való igaz, hogy a kötet rövid, szinte tőmondatokból építkező leírásai egy rendkívül szegény, gyakorlatilag nincstelen paraszti világot is az olvasó elé tárnak, betekintést engedve egy erdőháti kis falu parasztjainak hatvanas évekbeli életébe, ám mindez szinte „mellékes” ahhoz képest, hogy megmutatja e zárt kis közösség egyik – sokféle okból periférián lévő – családjának, s ezen belül is egy öt-hat év körüli kisfiú gyermekkorának nehézségeit, identitáskeresését és nyomasztó magányosságát.

A Nincstelenek elbeszélője ugyanis egy kisfiú, aki édesanyjával, édesapjával, nővérével és csecsemő öccsével él, igen szerény körülmények között, egy egyszobás kis házban, a falu szélén, a cigánysoron. Az elbeszélésmód nem imitálja a gyermekek nyelvét, de a nézőpont egyértelműen a kisfiúé, ennek pedig a nyilvánvaló tematikai vonatkozásokon túl poétikai hozadéka is van. A gyermek elbeszélő alkalmazásának legismertebb példája talán Nádas Péter Egy családregény vége című könyve, amellyel Borbély Szilárd regényének néhány kapcsolódási pontja is van. A gyermekkor magánya, az egyedüllét, a természethez való viszony alapján is rokonítható a két szöveg, de a leglényegesebb, hogy a kisgyermek nézőpontja milyen változásokat eredményez egy történet felidézésekor. A borító ködös képe utalhat arra a „homályra” (fontos hangsúlyozni, hogy nem negatív értékítélettel), mely a gyermek világképét jellemzi a felnőttéhez képest. A felnőttek számára jelentős és a világot szervező kategóriák (tér, idő, ok-okozatiság) helyett az érzékek (szaglás, tapintás, ízlelés) és a fantázia kerülnek előtérbe a megismeréskor. A felnőttekhez képest korlátozott kódú elbeszélők így a világot egy egészen különleges, szokatlan perspektívából látják, a megszokottól eltérő összefüggéseket teremtenek, váratlan asszociációkkal állnak elő: „A hatalmas fa ötujjú levelei nyár végén száradtan hullnak le. Mintha óriások levágott kézfejei hevernének az avarban. Tavasszal virága fehér gyertya.” „A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. […] Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szá­lak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre.” Noha a Nincstelenek a Nádas-regényhez képest kevésbé kísérletező, azért a kisgyermek sajátos világmagyarázatai itt is helyet kapnak időnként. A felnőttek nézőpontja pedig (sokszor a gyermekével ütköztetve) leginkább az anya és az apa dialógusaiban, megszólalásaiban mutatkozik meg. A kisfiú kilátástalannak tűnő körülmények között él, sokszor ételhez is alig jutnak, kevés ruháját nővérétől örökli, játékai nincsenek, folyamatos nélkülözésben telnek napjai. Ennél is rosszabb, hogy az anyagi gondok mellett érzelmi szükségleteit sem igen elégítik ki, anyjához természetesen ragaszkodik, de az igazi melegség, bensőségesség hiányzik kapcsolatukból. A biztonságérzet alapvető lenne számára, de mivel ennek feltételei nincsenek meg, identitása is gyenge lábakon áll, sokszor úgy érzi, nem tartozik sehová, senkihez. Nyelvi fordulataiban ennek ellenére gyakran felbukkan egy közösséghez, családhoz tartozás élménye, hiszen sokszor beszél többes szám első személyben, illetve furcsa, tájnyelvi szavak esetében gyakran használja a „Mi úgy mondjuk…” formulát. Tartozik ugyan valahová, hiszen gyermek, tartoznia kell, nem képes még egyedül élni, de ez a kapcsolat a kényszerűségen alapul, és sok feszültséget hordoz. A fájdalom és a félelem mindennaposak a kötetbeli kisgyermek számára. Fél a veréstől, a sötéttől, a rossz álmoktól, attól, hogy anyja beváltja fenyegetését, és megöli magát. Retteg és szorong, fájdalma és félelme pedig elsősorban abból fakad, hogy magányos. Akkor is, amikor nincs egyedül. A regény szereplői ugyanis nemcsak anyagi, hanem érzelmi tekintetben is nincstelenek, kapcsolataik üresek, érzelemszegények, nem képesek a másiknak túl sokat nyújtani. Az egymástól való elszigeteltséget a prímszámok képviselik. Anyjától, apjától, nővérétől (és őket is egymástól) egyaránt prímszámnyi korkülönbség választja el, a köztük lévő kötések hiányát szimbolizálva: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” Vagy: „Megyünk és hallgatunk. Harmincegy év van köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani, mert csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” Nemcsak a család tagjai nem tartoznak igazán egymáshoz, hanem maga a család sem épül be a falu közösségébe: „Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül.” A pletykák szerint ugyanis az apa a boltos zsidó Mózes törvénytelen gyermeke, az anya pedig megveti és gyűlöli a parasztokat, és minden vágya, hogy elhagyhassa a falut. A szöveg első lapján is szerepelnek egyébként a prímszámok, egészen százegyig, ameddig a kis elbeszélő ismeri őket. A fülszövegben maga a szerző hívja fel az olvasó figyelmét a számok fontosságára. Nem kevesebbet állít, mint hogy „a könyv valójában a számokról szól, és a számokkal való játékról”. A narrátor számára valóban fontosak a számok, s bár még nem iskolás, sokszor számol meg dolgokat, gondolkodik a számokról: „Megyek és számolok. Magamban számolok, amikor megyek. […] Néha elesek, vagy belecsúszok az árokba, mert nem figyelek. Máson jár az eszem. […] A számokkal játszom. Szétbontom és összerakom. Megkeresem, hogy mivel lehet osztani.” A számokkal való játék ez esetben menekülés a valóságtól. A szám mint absztrakt entitás egy olyan birodalomhoz tartozik, mely túl van a kézzelfogható, fizikai világon, a képzelet világába tartozik. Ez utóbbi pedig az a hely, ahol az elbeszélő szívesen időzik, főleg mikor menekülési útvonalat keres az őt körülvevő, meglehetősen brutális világból. A számok a menedék, a védelem, a máshol-lét lehetősége, s mint ilyen egyfajta biztonságérzetet, kapaszkodót is jelent.

A kisfiú menekülési vágya teljesen érthető, a regény valósága egy rendkívül könyörtelen világ. Némiképp a móriczi hagyományt folytatva lepleződik itt le a sokszor idillinek képzelt és romantikusnak gondolt paraszti közösségek világa. Borbély realista, sokszor szenvtelennek tűnő ábrázolásmódja gyakran hajlik naturalizmusba, és megrázóan képes megidézni a paraszti közösségek barbár szokásait. Az anya lenézi a parasztokat, megvetésének gyakran hangot is ad, jellemzéseiben nem is annyira a paraszti életforma, sokkal inkább a gondolkodásmód, az értékrend válik központi kérdéssé. Az az értékrend, mely a hajlíthatatlan és rugalmatlan, normáktól való eltérést kegyetlenül bünteti. Mely a legkisebb különbözőséget, másságot is kirekesztéssel sújtja, mely nem hagy teret az álmoknak, a fantáziának, semminek, aminek nincs kézzelfogható, gyakorlati haszna: „ Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a maguk fajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. […] ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. […] Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán.” A szöveg egyik legbrutálisabb részlete azt a szokást eleveníti fel, mikor a kisgyermekeket úgy szoktatják le az álmodásról, hogy alvás közben egy zsákba varrt kölyökmacskát vernek agyon a füle mellett. Íratlan, de rendkívül merev és megkérdőjelezhetetlen határok és törvények uralják egy ilyen közösség terét, viszonyait, melybe a kisfiú családja nem tud és – az anya legalábbis – nem is akar beilleszkedni.

Az alcímben megjelenő Mesijás is egy határokon kívül álló figura, aki valamiképp mégis fontos a falunak, ha másért nem, azért, mert kell a határon kívül is állniuk egyeseknek, hogy a határvonal és a kirekesztettség fogalma jól látható legyen. A beszédhibás cigány, a falu bolondja, akit csak a budik kilapátolására kérnek meg olykor, és aki állandó gúny céltáblája, kiválóan szimbolizálja ezt a működést. A közösségből kivetett egyén képe, aki valahogy, éppen ellentételezésével mégiscsak szükséges a közösség működéséhez. Az alcím (Már elment a Mesijás?) persze vonatkozik még a valódi Messiás-várásra is, illetve arra a kilátástalan és reménytelen helyzetre, ahol csak várják és várják, mégsem jön a megváltás. A zsidó hagyományok (és nem mellesleg a görögkatolikus vallás) is felbukkannak itt, elsősorban Mózsi történetének felidézésekor. Az öreg zsidó családját, gyermekeit a második világháborúban hurcolják el, és sorsa úgy kötődik az elbeszélőéhez, hogy feltételezhetően ő a vér szerinti nagyapja. Ez csak az utolsó lapokon válik teljesen bizonyossá, mikor az apát testvérei kitagadják az örökségből, mondván, nem igazi testvérük. Az addig csak lebegtetett pletyka ekkor válik sorsfordítóvá, a család elhagyja a falut, az apa megtagadja teljes korábbi életét, ekkor válnak hivatalosan is törvényen kívülivé. A regény zárlatában a már szinte felnőtt elbeszélő megtalálja régi házuk alaprajzát, mely a család számára tizenhárom év keserűséget képvisel, és elviszi egy képkeretezőhöz. A keretezés ez esetben a lezárás, az emlékké változtatás gesztusaként is értelmezhető. Talán korábbi életüket próbálja ezzel véglegesen múlttá tenni, elválasztani a jelentől, keretbe zárni. A kép azonban soha nem kerül fel a falra, az elbeszélő ugyanis nem megy vissza érte. Mintha belátná, hogy a keretezés gesztusa nem szünteti meg a folytatólagosságot, azoknak az éveknek a jelenre gyakorolt hatását, és nem változtatja meg azt az ideiglenesség-érzést, melyben azóta is élnek, mely nem változott semmit, s melynek nincsenek, soha nem is voltak határai. „A megszokott igénytelenség, ahogy éltünk, és a megszokhatatlan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk. Amiről azt gondoljuk, hogy szabadság, és aminek nem ismerjük határait.” (Kalligramm, 2013)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.