Archívum

Törpék és mikulások

Kurucz Gyula
2013. október

A hűséges remete

Ínséges, keserves évtized után határozta el a lakosság, hogy új királyt választ. A koronázás után az alattvalók tele voltak lelkesedéssel, bizakodással, vidámsággal.

Az első évben még tartott a remény, de a szomszédos meg a távolabbi királyságok olyan összehangolt támadást indítottak országuk ellen, hogy hamar kiderült: füstbe megy minden reményük a békésebb, kiszámíthatóbb, elviselhetőbb életre. Újra minden napjukat a szorongás és a nélkülözés fojtogatta. Kegyetlen teherként társult ehhez, hogy bár ők mit sem változtak, a világ minden kibérelt torka őket szapulta, gyalázta.

Bizony megrendült sokuk hite, különösen azoké, akik csupán az előző uralkodó iránti gyűlöletből pártoltak át, s akik azért szavaztak az új királyra, mert gondtalan, gazdag életet reméltek. Begyakorolt lapításba vonultak vissza az elvtelenek és a gyávák.

Nagy Fidelt is emésztették a kételyek. Néhány öregedő társával rágódott a törzsasztal körül, töprengtek: milyen lehangoló, hogy csak a szavazatuk kellett, senki meg nem kérdezi őket, pedig mennyi jó ötletük lenne.

Nagy Fidel mégis elment minden egyes herceg- vagy báróválasztásra, leadta a szavazatát, még ha semmire sem tartotta a futószalagon gyártott, önmagukba szerelmes ifjú kegyenceket. Minden győzelem után rosszabbul aludt.

Kétség mardosta, faggatta magát: vajon hűséges-e még, vagy már cinkos? Egyre komorabbá vált.

Amikor újabb kegyencválasztásra parancsolta volna el a hűsége, Nagy Fidel kijelentkezett a lakásából, befészkelte magát a királyi erdő egyik barlangjába, és kiszögezte a táblát: REMETE.

Tudta: akinek nincs lakcíme, az nem szavazhat. Igaz, hajléktalanként börtönbe vethetik, újra regisztrálják, s akkor megint az urna elé kell járulnia.

Elmosolyodott: akkor már kényszerűségből szavazna, nem a szabad akaratából. Ő egyszer megváltotta magát. Legalábbis azt remélte.

A szeretet tárgya

Volt egyszer egy asszony. Nem volt szép, még különösen csinos sem, s vasárnap reggel, slafrokban látszott rajta, hogy a mosdást sem viszi túlzásba. A kapun kívül persze igen ápolt volt, kellemes megjelenésű, és nagy, barna bernáthegyi-szeme, dundi orra, ártatlan mosolya miatt mindenki azt gondolta: ebben a nőben meg kell bízni, ettől nem kell tartani.

Az első férje is így vélekedhetett, s lelkesedésében nemzett vele két gyermeket. Ám néhány év múlva az asszony bensőséges barátságba keveredett egy idős ügyvéddel, aki már lemondott a házasságról, mert nem lelt olyan hölgyre, aki maradéktalanul megérti.

Ez az ügyvéd lett aztán a nő képviselője a válóperben, s a gyerekekre hivatkozva nagy rutinnal szerezte meg a férj elegáns üzletét. Hamarosan egybekeltek a lágy mosolyú asszonnyal, aki immár nemcsak tehetős volt, de komoly rangot is szerzett a kisvárosban. Tíz évig is kitartott kedves barátságuk, ám az asszony a csemetéire gondolt, s a fővárosba akart költözni. Az ügyvéd nem támasztott nehézségeket, beleegyezett a válásba, s még vagyona javát is átengedte volt nejének.

Az a fővárosban tágas lakásba költözött, s egy hivatalba járt dolgozni. Munkahelyén összemelegedett egy szíjas testű diszpécserrel, együtt lottóztak, mert mindketten hittek a szerencsében. Amikor különlegesen értékes négyes találatot értek el, vettek egy elegáns villát, és hamarosan összeházasodtak. Ekkor az idősebb fiú szedte a sátorfáját, leköltözött vidékre, feleségül vett egy szerény, odaadó tanítónőt, s attól kezdve évente egyszer látogatta meg az anyját.

Az most már minden idejét a lányára áldozta, beléoltotta: miként lehet tehetős és sikeres az ember. Annyira összefonódott a két nő, hogy a férjet hamarosan leküldték a villa alagsorába, egy szobában lakott a kutyával, megosztotta a sorsát vele.

A lány (sudár termetű, szemrevaló teremtés) táncolni tanult, majd bárokban lépett fel. Ám nem fogadta meg anyja tanácsait, felelőtlenül beleszeretett egy csinos bölcsész fiúba, s hamarosan hozzáment feleségül. Telt-múlt az idő, kopott az újdonság, a lány mind több időt töltött anyjával. Annyit, hogy a férje elvált tőle. A két asszony folyvást vigasztalta egymást. Második férjnek egy koros, de még igen délceg butikost választottak.

Hamarosan megszületett a kislányuk, óvodába apja vitte a piros Mercedesszel. Ámde telt az idő, s a gazdag férj is a helyére került.

A két gondos, előrelátó asszony pedig végtelen szeretettel, okos tanácsokkal elkezdte felkészíteni a kicsi lányt az életre. Hiszen nem lehet elég korán kezdeni.

Minden napra egy tojás

A parasztok még a boldog háborús időkben is nevelték a tyúkokat, vitték a tojást a piacra. Noha nem lehetett tudni, hogy melyik volt előbb, az nyilvánvaló volt, hogy tyúk és tojás nélkül nincs élet.

Aztán jött a diktatúra, a kolhozok ideje, a nagyüzemi termelésé. Ám még a rossz csoda is három napig tart, s egyszer csak kitört a szabadság. A régi rendszer urai immár a gazdaságot irányították.

Új szabályokat hoztak a szárnyashoz méltó létről, s el is érték a céljukat: sok ezer cég tönkre ment, mert nem volt pénze a „fejlesztésre”. Hatalmas konszernek vették át az irányítást. Mindent az állatokért, mindent a fogyasztók érdekében – hangoztatták az új mindentudók. Volt közöttük jogász, közgazdász, robbantási szakember, terrorelhárító, villámhárító, felelősséghárító és mindenféle specialista.

Néhány halálmegvető zsurnaliszta megkísérelte fölfedni az összefüggéseket, de pontot nem tehettek egyetlen ügy végére sem, mert már a vessző után is hanyatt-homlok menekülhettek.

Kötelezővé vált a még nagyobb ketrec, a körömkoptató homok, erotikus tarajhúzogató gépek izgattak a tojásra, a vágóállatok mámorát Mozart-, Csajkovszkij-, Mendelssohn- és Mick Jagger-felvételekkel fokozták.

A megmaradt tenyésztőknek megengedték, hogy negyed áron ipari tojást forgalmazzanak. Abból tésztát, tojásport állítottak elő.

Aztán egy hirtelen fordulattal újabb racionalizálás következett: a nagy üzemek is felhagytak a babramunkával, és átálltak a portojásra.

Eltűnt az étkezési tojás.

Csak erre várt a sok vegyipari cég. Telekürtölték a világot: egyetlen tojás 55 deka színhús tápértékének felel meg.

S lássunk csodát, az óriási üzemek máris ontani kezdték a mesterséges tojásokat. Az emberek lelkesen kapkodták az új terméket, hiszen olcsóbb volt egy fél kiló húsnál.

A világcégek belevitték a műtojásba a cigaretták droganyagát, a boldogsághormonokat, a függőségi szérumot.

A gyanútlan szemlélő csak ámulhatott: mennyivel vidámabb, optimistább az emberiség, mint a primitív tyúktojások letűnt korszakában.

Biológiai motor

A professzor A permutáció mint eszköz a fejlődésben és a fajfenntartásban címmel tartott szemináriumot az ötödéves biológusoknak.

Az előadóteremben föl kellett kapcsolni a villanyt, mert a dús vegetáció benőtte az ablakot.

Végignézett a hallgatókon, nem csodálkozott el a fiúk és lányok térdig sáros nadrágjain, mocskos lábbelijein. Lepillantott saját horgászcsizmájára, és becsukta a jegyzetet.

Kora tavasz óta az egész kontinensen reggeltől estig zúgtak a fűnyírók. Áprilistól szinte mindennap esett. Az emberek vágták volna a füvet, de nem bírták a tempót. A növények mindenképpen termést akartak hozni, s mivel lemetszették a csúcsukat, egyre vastagabb, erősebb lett a száruk. A polgárok ekkor sövényvágókkal próbálkoztak, hogy végre szép és egyenletes legyen a pázsit, ám az átázott gépek egyre több embert ráztak meg. Néhányan lángszórót vetettek be, ám ahhoz is túl nedves volt a növényzet. A füvek, bokrok és gazok elszántan küzdöttek a fennmaradásért. Egyszerre az emberek között már régen kiveszett fogalom jelent meg a zöld társadalomban: a szolidaritás.

A fák és a cserjék, a szolgasorba hajtott haszonnövények, a díszbokrok és virágok is saját utódot akartak fölnevelni. Ennyi fronton az emberek nem bírták a harcot.

Behúzódtak védett lakásaikba, gyomirtókat szórtak a teraszaikra, igyekeztek intenzívebb legelésre bírni a birkákat, kecskéket, a szarvasmarhákat, ám azok vonakodtak többet enni a szükségesnél. Arra gondoltak: nekik még évtizedek multán is szükségük lenne táplálékra, nem kell a háború.

Rácsok, nyílászárók mögé húzódott a társadalom.

Nem hallotta a páratlan, boldog zsongást, nem élvezhette az illatok szédítő tobzódását, amikor a növények kibontották élettel teli kalászaikat, virágaikat, terméseiket. Csak a madarak és az állatok meredtek megbabonázva a pompázó természetre. A kutyák, a macskák, a papagájok (no és az aranyhörcsögök, a mérges kígyók, a törpekrokodilok stb.) eszeveszett örömmel rohangáltak odakinn, fetrengtek a dús vegetációban, önfeledten játszottak egymással.

A csikorgó fogú emberek az ablakok résein át lesték az eget, várták a száraz időt, hogy még az írmagját is kiirtsák az engedetlen, lázadó természetnek.

A derű határai

Tódort már ifjúkorában mindenki szerette. Szorgalmasan tanult, és igen fantáziadúsan állított fel elméleteket. Legnagyobb erénye mégis gyermeteg kedélye és lebilincselő mosolya volt.

Kitűnően alkalmazkodott, s ez örömöt okozott neki. Jó állásokkal honorálták simulékonyságát, kedvességét, szorgalmát.

Telt az idő, tovább pallérozta magát, s még buzgóbban építette teóriáit. Nemsokára az irodalom, a nyelvészet, a fordításelmélet, ezek után a társadalomtudományok, a felsőoktatás, a futurológia, még később a genetika, a szociológia területének tudoraként kápráztatta el hallgatóságát rögtönzött előadásaival.

Miközben lelkesen mesélt, regélt, kis lépésekkel nyomult előre, s hallgatói lassan hátrálni kényszerültek.

Egyre rangosabb megbízatásokat kapott, mindet lelkendezve teljesítette, s igen sok elismerést söpört be.

A politikai életben is kedvelték, s bizonyos szintig ott is termett neki gyümölcs. Minden oldalon.

Még ebből sem lett baja, hiszen az emberek megszokták a jelenséget, s őbelőle tényleg hiányzott minden ártó szándék.

Azzal több haragost szerzett, hogy sohasem panaszkodott az anyagiakra, pedig egy kicsit illett volna. Azért sem kedvelték, mert négy lányának jó állást kerített, mellé lakást és elegáns kocsit.

Közben mind sanyarúbb állapotba került az ország, elégedetlenség borult a társadalomra, szinte sütött a mindenütt jelen lévő ingerültség.

Tódorunk mindezt nem érzékelte. Ő még hajló korában is úgy nyüzsgött, készült a jövőjére, mintha temérdek ideje lenne.

Egyszer egy tucatnyi értelmiségi között ismét magához ragadta a szót, szárnyalt, tűzben égett, csodás jövőképeket festett. Természetesen nem vette észre, hogy a többiek arca egyre komorabb.

Épp nagy levegőt vett új tirádákhoz, amikor egy szemben ülő, gyötört arcú férfi áthajolt az asztal fölött, és teljes erejéből orron vágta.

Meg sem kérdezhette, hogy mi a baj, amikor a többi is felugrált, s úgy elagyabugyálták, hogy a széklábak közé esett.

Társai elsiettek.

A mi Tódorunk dagadt arccal nyögdécselt a padlón, lassan kászálódott fel. Értetlenül mondta az őt fölsegítő pincérnek: „Mi bajuk van ezeknek? Már nem lelkesülnek semmiért? Nem igénylik a biztató perspektívát?”

A pincér hallgatott. Pénzt sem fogadott el, hiszen a többiek őt is kifizették. Meg sok minden mást is.

Gondoskodás

Egy házaspárt igen meghányt-vetett az élet. Végigszenvedték egyetlen lányuk mindkét félresikerült házasságát is.

Szemük fénye újra egyedül maradván hirtelen úgy döntött: elmegy az El Camino zarándokútra. Sokan mesélték: mennyi gondjukat oldotta meg a megerőltető, megbékítő, átszellemült magány.

A házaspár kivitte Ibolyáját a repülőtérre, s szorongva várták, hogy épen megérkezzen, ne essen baja útközben. Megállapodtak, hogy két-három naponta küld egy SMS-t, s ők is röviden beszámolnak magukról.

Ám már a második napon csöngött a mobil, s Ibolya remegő hangon számolt be gyötrő izomlázáról. Harmadnap a bokája gyulladt be, negyediken a térde, az ötödiken úgy érezte: képtelen folytatni a gyaloglást, s egy fának támaszkodva sírt a telefonba.

A férfi eleinte dühöngött a tetemes díjak miatt, kérte asszonyát: korlátozzák a költségeket. Ám amikor szeretett lánya az ő képzeletbeli vállán sírta el gyulladt ízületei, fájdalmai sirámát, úgy érezte: mindennél fontosabb, hogy csemetéjük bennük lelje meg lelki támaszát. Így aztán mindennap hallgatták változó gyötrelmeit, kérdezték, vigasztalták. Aludni rég nem tudtak, de remélték, hogy szenvedésükkel átvállalnak valamit a leányra nehezedő teherből.

Talán dagadt is a lelkük: amikor már senki rájuk sem néz, mégis támadt nemes feladatuk.

Így ment ez jó húsz napon át.

Egyszer csak SMS érkezett Ibolyától: „Kikapcsolták a mobilomat, tegyetek valamit!” Azonnal visszahívták, s megkönnyebbültek: ők elérhetik. Keresték a szolgáltatót, végtelenül hallgatták a menüpontokat, a bugyuta zenét, a vakon kicsengő telefont. Másnap berohantak, de nem volt félfogadás. Harmadnap korán beálltak a várakozók közé, sorszámot húztak, bámulták a reggeliző, kávézó és vidáman csicsergő ifjú alkalmazottakat, amíg sorra kerültek.

A szivárványos körmű, sokszínű hajú leányzó bágyadtan ütögette a klaviatúrát, majd közölte: igazából még nincs jelentős tartozása az ügyfélnek, ám az utolsó hetekben olyan tempósan növekedett a számla, ezért az ő érdekében tiltották le a szolgáltatást.

A férfi persze ordított: Mi az, hogy az ő érdekében?! A lánya érdeke az, hogy épp a telefonkapcsolat tegye elviselhetővé az életét.

„És – kérdezte a piercingekkel díszített hölgy – ha ellopják a telefonját, ha vagyonokat beszélnek vele? Ha elveszíti? Ha rálép? Ha ráül vagy rátapos? Akkor ki fedezi a kárunkat?”

Az asszony magához szorította a férfit, hogy elkerülje a további veszekedést.

A felpaprikázott nő közölte: Ha hoznak aláírt meghatalmazást, befizethetnek a számlára, s akkor pár napon belül visszakapcsolnak. Ennyi! Na viszlát!

Az asszony kivonszolta remegő férjét a teremből.

Attól kezdve ők telefonáltak, rettegve, nehogy gyaloglás, délutáni, rövid szundikálás, ebéd vagy vacsora közben zavarják meg szemük fényét.

És közben hatalmas léptekkel öregedtek.

Mi az, hogy kicsi?

Az emberek elvoltak a világban. Tudták: hamar a fejükre koppintanak. Tudomásul vették a szabályokat. Ettek, aludtak, szaporodtak, jókat nevettek azon, amin még lehetett, és keseregtek, mert azt senki nem tiltotta.

Kényelmes lakásokba tértek haza, hétvégén néha eljártak a templomba, házasodtak, gyermeket nemzettek, örültek a szépnek és a jónak.

Tudomásul vették, hogy sokan szeretik a zenét, sokan a sportot kedvelik, mások az irodalmat, s akiknek futja a pénzükből, összejönnek itt-ott, és kellemesen töltik az időt.

Eleinte még figyeltek a rájuk zúduló divatokra, de inkább a fiatalokat ejtette rabul a csillogó varázs, hiszen őket kevésbé kötötte a megszokás.

A felnőttek megrökönyödtek, amikor egy lila ruhás, kifestett férfi kivörösödött képpel, dühtől fuldokolva szónokolt a pódiumon: „Mi az, hogy kicsi, mi az, hogy nagy? Értelmezhetetlen! Mi az, hogy szeretet? A szeretet demokratikus. Szerethetem az anyámat, az apámat, az élettársamat, a barátnőmet, szerethetek egyszerre többet a genderem szerint. A szeretet ténye a fontos, nem az atavisztikus rögződések! Le a bigott előítéletekkel! A bio- és moráldiverzitás a fontos! Az a jövő. Virágozzék minden gaz!”

Az emberek nem értették, de megvonták a vállukat: ha neki ez kell.

Aztán egyre gyakrabban hallottak, láttak a tévében kivörösödött képű embereket ordibálni a többség s a hamis közmegegyezések ellen.

Elcsodálkoztak, egyre gyakrabban hallván, hogy mindenki egyenlő, minden egyenlő. Egyenlő a többség és a kisebbség, egyenlő a szép és a csúf, a szeretet és a gyűlölet, a hideg és a meleg, a háború és a béke.

Felhúzták a szemöldöküket: mi a fene lesz ebből?

Aztán elindultak a felvonulások. Hatalmas transzparenseken állt számtalan jelszó: „A botfülűeket zavarja a zene!”, „A hűségesek ne terrorizálják a hűtleneket!”, „Ne diszkriminálják a gyermeki mosolytól undorodókat!”, „Minek a takarékosság, elég a hitel!”, „Legyen vége az elesettek és a szenvedők terrorjának!”, „Ne követeljenek állandóan együttérzést!”

A felvonulók elszaporodása megriasztotta az embereket, ezért munka után iszkoltak haza, ettek, és leültek a tévé elé.

Ám amit a képernyőn láttak, abból mindinkább úgy érezték, hogy ők váltak kisebbséggé.

Bár, gondolták, ezzel még jól is járhatnak, mert most azoknak áll a zászló.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.