Archívum

Veszedelmekről álmodom

II/1. rész
Ferenczes István
2013. szeptember

2.

Davaj cigar!

Niksz.

Á, nyemcki faszcsit, jobfoj maty, igyiszudá!

Valahogyan így kezdődött az ismerkedési párbeszéd édesapám és a felszabadító Vörös Hadsereg két katonája között, 1944 szeptemberében. Élete számos baklövései közül talán ez volt a legesetlenebb, amelyik a meztelen­ségig kiszolgáltatta. Csak a nagyon megrettentett, az első meglepetéstől megroggyant ember válaszolhat ilyen balgán a gyengédnek, udvariasnak alig nevezhető cigarettakérésre, német nyelvtudásának egyetlen szavával (Na jó, lehet, tudta a bitte-t, meg a danke-t is, hisz előtte nem sokkal német katonák állomásoztak, illetve vonultak át Csíkpálfalván). Egy ilyen ijedtében kivágott székelyes tagadással, a felkiáltójeles német niksszel a jó Isten sem moshatta le a ruszkik előtt, hogy ő nem német, szökevény, lemaradt, bujkáló katona. Ha pedig német katona, akkor gyorsan és minél kegyetlenebbül ki kell végezni! Amire a két család felocsúdott, már ki is állították a faluszél egyik házának a hátához, és megkezdték az orosz rulettet…

A pontos dátumra senki sem emlékezett a családból. Valamikor szeptemberben történt Kápolnásfaluban – mesélte édesanyám, akinek a szíve alatt borzalmasan kezdtem rugdalózni. Meglehet, hogy csak az anyámra szakadt földrengéses pánik kelthette a rugdalózásom illúzióját, hiszen három hónappal születésem előtt, eredendő lustaságom okán (karácsony előestéjén három napig vajúdott édesanyám, egyáltalán: normális ember nem nagyon akarhatott egy ilyen világba beleszületni…) furcsának tűnhet egy ilyen jelzés a létezésről. Szóval ősz van, a felszabadítók már átjöttek a Kárpátokon, augusztus utolsó napjaiban áttörték a gyímesi erődöt, már a csíki falvakat bombázták, lőtték – aki tehette, menekült. Nesze neked nászút – próbálta később a morbidizált kápolnásfalusi történéseket Lűtő nagyapám a pálfalvi kocsmában viccesen elbagatellizálni, arra célozva talán, hogy hat hóval előtte, a február végi kocsiszános, díszes, Csíksomlyóra vonuló lakodalmas, nagyhangon kurjongató násznép nem ilyen nászutazást kívánt a már vénlegénynek számító, harminchat éves vőlegénynek és a huszonnégy éves, kék szemű, büszke, válogatós arának, a kisebbik Gáll leánynak. Nem nagyon szerethette egymást a két család, ha Kápolnásfaluban, menekülésük első és utolsó állomásán, bár szomszédos gazdához, de külön szállásolták be magukat. Nem is szerethette a szigorú, aszkéta kinézetű egykori tábori csendőr, húskimérési engedéllyel rendelkező kisiparos Gáll Dezső a kocsmabarát, léha, duhaj, táncoslábú, vagyonát elherdáló Salamon Ferencz Lászlót, bár ez utóbbi mint első világháborús hadirokkant is rendelkezett engedéllyel, de minő különbség!: a korlátlan italkimérő csak alatta vagyon a mészárszéknek.

Minekutána az oroszok jöttére hirtelen a csűrpadlások alá elvermelték drágább, értékesebb javaikat, mindkét család megrakta a szekereit a legszükségesebbekkel, befogták a teheneket (hol voltak akkor már a jómódot jelentő lovak?!) az egészvágás szekerekbe, s irány a napnyugta, a Hargita hágói. Bizonyára Gáll Dezső járt elöl, egyrészt fürgébbek voltak a tehenei – a hófehér Mici s a pirostarka Virág nem olyan lomhák, mint Lűtő Laci két, talán girhesnek is mondható szürkemarhája, amelyek arról voltak híresek a faluban, hogy akkora szarvuk volt, fejüket csak átlósan tudták, amolyan kanyarító mozdulattal betuszkolni az istálló ajtaján –, másrészt a terhes menyecskét is szállító mészárosnak több volt a félteni-, félnivalója, hisz az áldott állapotban lévő Angéla (így szólította nagyapa anyámat) mellett ott feküdt a szekér derekában az utolsó szülése után örökre beteg feleség, a csíkcsomortáni Szőcs Veronka is; Laci bám pedig csak az asszonyt, Balló Juliannát s nagyobbik fiát, Imrét fuvarozta, illetve Imre vezette a teheneket, s Laci, ostorral a kezében a bakon, biztatta a két szürkét: „Híj elé, ne, mert érnek utol a muszkák!” Ő csak tudhatta, hogy kik elől menekül, hisz 1916-ban a Sztrij folyó melletti csatákban volt már velük találkozása. Azóta is rövidebb a jobb karja, mivel az alkar egyik csontja az orosz robbanó golyó miatt hiányzik, innen eredez az italmérési tradíció. Nem is nagyon akart ő menekülni, inkább kénytelenségből fogta be a két szürkét.Tudta ő, amit tudott. Mintha valamelyik nagyapa, dédapa suttogott volna, a számos Salamon Albertek valamelyike mormolta volna fülébe Losteinerék madéfalvás beszámolóit: „Megkezdődvén a mészárlás, a nép menekülni ígyekezett. Egy részük Udvarhely felé futott, másik részük Taplocára menekült, a legnagyobb részük pedig Szépvizen át a Gyímes felé vezető úton akart szabadulni… Az Udvarhely felé menekülők a katonák puskája elé kerültek [hát nem oda kerültünk-e?], s ott vesztek. Az Olt jegén menekülők alatt beszakadt a jég, s a hullámsírba vesztek [Hányszor mondtam, Laci, hogy ne menj a jégre!]. A Gyímes felé menekülők a vasas németek elé kerültek, és itt iszonyú mészárlás történt, a vasas németek, akikről azt hitték, hogy háromszékiek, irgalmatlanul lekaszabolták… A meg­támadott nép nem védekezett.”

A megtámadott nép elég lassan menekülhetett, ha az egynapi járóföldre lévő Kápolnásfaluig két napig döcögtek, s ott elég komotósan berendezkedtek két csűrbe. Édesapám ingázott a két család között, akik nem nagyon akartak tovább menekülni az országutat s a mezőket is elárasztó áradattal, amelyben hatalmas káoszban vegyültek össze a civilek a katonákkal. Elég furcsa helyzet lehetett, ha a fiatal házasember nem asszonya ágyában – értsd ezalatt a csűrben lévő széna derékaljat – töltötte az éjszakát. Ó, nem, ő még nem volt egészen borjúkötélen, de puritán Gáll nagyapám szállásán még a paráználkodásnak a gondolata is bűnnek számított. Ezeregy oka lehetett hát annak, hogy önemésztő, száraz, a szikárnál is szikárabb Ferencz Salamon Imre a ciga­rettájába kapszkodott. Emésztette rendezetlen helyzetük, hisz ideiglenes jelleggel Laci nagyapánál rendezkedtek be a tisztaszobába, ami nem volt a polgáriasabb környezethez szokott asszonykának nagyon kedvére való. Gáll Dezsőék már téglából épült házban laktak, Salamon Laciék pedig öreg, fekete zsindelyes faházban, amely olyan régen épült, hogy már az öregek sem emlékeztek rá: az épületanyagot, vagyis a fát még a Csíksomlyó–Csíkpálfalva közötti, a csobotfalvi templom árnyékában lévő erdőkből termelték ki, ahol ma már szántóföldek szalagjai tarkállnak. Miért is tetszett volna az ott-lakás, amikor az útfelőli szobában, a kicsi házban kocsma volt, a pitvar mögötti konyhában volt a söntés, hátul pedig, a tiszta „házban” élt a két pár, az öregek s a fiatalok. S az öregnek legtöbbször még éjféltájban is erőst jókedve volt. Gáll Dezsőékhez pedig édesapám nem akart költözni. A távlati tervben a mindkét családtól való különköltözés, saját családi ház szerepelt, amelynek irányába már házassága előtt tett néhány lépést apám, ezek miatt is emésztette magát. De félt, nagyon félt az oroszoktól, egészen pontosan a kommunistáktól, ő tudott a legtöbbet a családból róluk, hisz azért összeolvasott egyet-mást róluk, de jól emlékezett a Kun Béláék-féle kommünre is, hisz kamasz volt már akkoron. Félt a felszabadítóktól azért is, mert gondolhatta, hogy egyből gyanús lesz nekik egy élete virágában (?) lévő harmincas férfi civilben, jóllehet ebbe a férfiba időnként hálni járt a lélek: bukaresti inaséveiben sikerült összeszednie egy olyan fasza gyomorfekélyt, hogy a magyar katonaorvos röhögve mentette fel a katonaruhás hadkötelezettség alól. Építő­mesterként viszont ott dolgozott a gyímesi kaszárnyáknál és más hadi jellegű építőtelepeken.

Volt hát oka a cigarettának. El kellett volna hagyni a dohányzást már régen, de ilyen időkben? Megreggeliztek, rágyújtott, s elindult, át a másik csűrszállás felé. A két kerítés között tört rá a két felszabadító a davaj cigarral. S már vitték, kísérték is ki a falu szélére. És rohant utánuk, vergődött, vonszolódott mind a két család, hogy hát ő nem nyemcki, ő mágyárszki, nu jeszte germán, ő nemaj faszcsiszt, ő venger, székely, innen huszonöt kilométerről, itt van tátá, mámá, nevaszta, ne áldott, ne mekkorra a hasa, benne gyermek, kopil, aranygyűrű mindkettő ujján, bolnav, malad, nem szoldat, civil, vannak papírok, legalább azokat nézzék meg, abból kiderül, még fapuska sem járt a kezében, hozom, van pálinka, adunk pénz, bani, pengők, lejek, nem faszcsiszta, nem nyemcki, olyan magyar, mint a hétszentség… Szegény édesapám. És szegény édesanyám, szinte magam előtt látom vergődését, belekapaszkodásait a szovjet kiskatona golyószórójába, vonszolódásait utánuk, futkározását az okmányok után (mintha tudták volna olvasni!), mialatt apám ott állt az öt-hat katonából álló osztag előtt, akik… akik céloztak… és kecc. Nagy röhögés. Nem volt golyó a csövön. Akik céloztak… és kecc. Visító röhej. Akik céloztak… és kecc. Jobfoj maty. Derűs, nagykeblű orosz kacaj. Akik céloztak… és kecc… Ez már a halál, ez már a túlvilág, ez már a pokol, eddig tartott az élet, soha háborút, soha, nem-nem-soha.

A családban azóta is úgy tudják, hogy édesapám azon a délelőttön őszült meg, lett hófehér hajú. Azon sem csodálkoznék, ha összefosta volna magát, ha lecsorgott volna lábaszárán a vizelete. A szemérmes családi legendárium azonban ilyesmiről nem őrzött meg semmit.

Csak annyit tudok emlékezetem első, élő pillanataitól fogvást, hogy az én édesapám mindig öreg volt, örökkön ősz hajú.

A megmentő lovon érkezett. Azaz: érkeztek. A jobbik lovon egy suhanc, egy farlövéses orosz főhadnagy ült, kinek legénytoll sem pelyhedzett állán, a másik gebén egy idősebb, már őszülő hajú besszarábiai, nem tudom, milyen rangú egyenruhás. Véle volt a szerencse, mert valamit értett románul, vagy tán egészen az volt. A főhadnagyocskán látszott a gyerekszoba, nemcsak azért, mert elkergette, csúnyán (?) legorombította a „rulettezőket”, hanem lehajolt, s megsimogatta anyám haját, s azt mondta: „trebell”. A besszaráb megnézte a papírokat, váltott néhány szót románul apámmal-anyámmal (a családból senki sem tudott egy kukkot ezen a nyelven, csak valamicskét édesapám, más nyelvet még annyira sem),váltott néhány orosz szót a főhadnaggyal, az elővett az oldaltáskájából egy füzetet, valamit írt, majd kitépte a lapot, s odaadta apámnak: „Igyi damoj!” – Mit mondott? Cse á szpusz? – Merge akaszö – tolmácsolta a családnak a menetlevél értelmét a Pruton túli hadfi.

Szpásziba! – bukkant ki az addig egy kukkot sem ejtő Salamon nagyapámból a hála és köszönet, a társaság nem kis, kényszeredett derültségére.

Te Laci, te Laci – csóválta fejét nagymama –, hol volt eddig az orosztudásod? – talán arra a nagy orosz télre célozva, amelyben talán fogolyként eltöltött egy-két évet még az első világégéskor.

Az ejsze nem es volt s ejszen ezután sem lesz, te Juliska – mondta nagyapám, s jót húzott a szovjetektől megmenekült pálinkásüvegből az ijedtségre.

Juliska pedig elhallgatta Laci válaszát. Mit is szólhatott volna az ő bolondos emberéhez, aki most is a pálinkába kapaszkodván a legegyszerűbb s legrövidebb útját választotta a menekülésnek: – Menjünk haza minél hamarabb. – Ő csak sejthette, milyen lehet a menekülők útját végigjárni. Nagymama viszont tudta, nagyon is tudta. Még harminc éve sincs, mikor augusztus végén az addig „…barátságos magatartást színlelő ellenség meglepetésszerű betörése és nyomban való tüzelése határszéli lakosainkat az ágyból riasztotta fel és kényszerítette pánikszerű menekülésre. […] hol szekéren, hol gyalog keserves vándorútjára kelni. Ekkor már a vasúti közlekedés megszűnt, és a katonai hatóság úgyszólva hajtott ki…[…] A hatvan évhez közeledő életemben megközelítőleg sem éreztem soha olyan lehangoltságot, levertséget és megszégyenülést… Könnytelt szemekkel haladtam a már kihalt és néptelenné vált város között, és midőn kiértem az Udvarhely felé vezető és szabad térségen átvonuló állami útra, fájdalmam és keservem tetőpontra hágott. Szívetrázó volt azon kínos vergődés, melyet a hadba nem vonult öreg és kevésbé munkabíró férfiak, valamint gyönge nők…” – meséltettem nagyanyám helyett Fejér Sándor alispánnal, aki épp olyan szenvedő alanya volt a románok tizenhatos betörésének, mint az én kicsi nagyanyám. Együtt menekültek, ott gyúródtak az udvarhelyi úton. Az alispán, nem tudom, kikkel, mivel és meddig, de nagyanyám talán a szekér elé befogott két szürke marhával, talán gyalog, a hátán lévő batyuval, kezén a két gyermekkel, a kilencéves Erzsikével és a hétéves Imrével, nagynénémmel és apámmal gyalog indult át a Hargitán, s Hajdúszoboszlóig jutott.

Jött a rémséges hír: menekülni kell – olvasom a delnei parókia Domus Históriájában a hozzánk közelebb álló, családunk helyzetéről is valamivel többet eláruló leírást, Felcser Miklós plébános úr beszámolóját. – A hatóság felkérésére 1916. augusztus hó 28-án kihirdettük a szószékről, hogy aki a menekülést hirdeti, el fog záratni. Sajnos a rémhír megvalósult. 1916. aug. 29-én a románok átlépték a magyar határt, s mindenkinek menekülni kellett. Hajnalban kidobolták a menekülést. Csak pár napra kell menni a Hargitára! Iszonyú sírás, rívás, kétségbeesés, bizonytalanság, fejvesztettség. Menni kell biztosan. Kezdődött a nagy pakolás, csomagolás. Ki lószekéren, ki marhaszekéren, ki gyalog, ki hogy tudott. Megindult az első szekér, utána sok száz, sőt sok százezer. Nagy nehezen indultam neki lovaimmal, míg kevés összecsomagolt holmimat teheneim hozták. Az egyházi kötvényeimet magammal vittem, míg az anyakönyveket, fontos iratokat, monstranciákat, kelyheket a Szent János-templom kriptájában rejtettem el. Elbúcsúztam a templomtól, s így útnak indultam, itthagyva mindent. Sertéseim 8 drb, majorság, gabonásom tele gabonával, csűröm tele takarmánnyal, hisz az 1916. évben rendkívül bő áldást adott az Isten. Csíkszeredáig még csak el tudtam menni, de azután Isten tudja, minő életveszélyben forogtunk. Rengeteg szekérsor, csorda állatok, sertések, juhnyájak, emberek stb., stb. Egész éjjel mentünk, míg hajnalban Kápolnásfaluba értünk. Kápolnásfaluban találkoztam híveimmel, s ők mondják, hogy mindenki eljött, csak 17-en maradtak Delnén, és Pálfalván 15-en. Inkább öregek. Megkíséreltük a visszajövést, de a csendőrség a Tolvajoson túl nem engdett. Mihelyt a falu csendes lett, elkezdődött a lopás, kutatás, lakásfeltörés, részint az itthonmaradtak, részint a cseh [?] katonák részéről. Kápolnásfaluban már idegenek lettünk, s így tovább kellett menni… Felbomlott minden rend és minden isteni és emberi törvény. Alig tudott sok haladni 2 kis barmával, és mégis ment és lopott és rabolt mindenhol. Hosszú, fárasztó úton nagyon sok állat elhullott… Úton-útszélen, mezőkön, sőt sáncban is kellett hálni… Kolozsváron lovaimat eladtam, s vonatra ültem, és Hajdúböszörménybe érkeztem. Delnei és pálfalvi híveim 13 vármegyében voltak elhelyezve. Sok helyen szívesen fogadták, de bizony az Alföld híres népe csúfolkodott. Hitetlen alföldi néptől sok rosszat tanultak híveim. Lenéztek, megvetettek, hatósági intézkedések nélkül még csak szállást sem akartak adni.”

Szegény kicsi nagyanyám, vajon hogyan menekült? S vajon hogyan jött vissza, szekérrel, a marhákkal-e, vagy gyalog, talán vonaton? Nem emlékszem ezekre a meséire, csak annyira, hogy Szoboszlón jó emberek fogadták be, de nyolcéves édesapámat egy ölnyi rőzse miatt meg akarták verni az ottani gyermekek.

S lám, Kápolnásfalu újból bejön a képbe, mintha az a történelemfilozófiai tapasztalat igazolódna, hogy a történelem időről időre megismétli önmagát. A családi legendárium reminiszcenciái szerint szinte nem is lehet szétválasztani a dolgokat, akár rá is lehetne kérdezni: akkor most melyik menekülésről beszélünk? Ez a kérdés hangzott el többször is családi anekdotázás közben, amely által ezek a bizarrnak tűnő események a gyermeki lélekben épp úgy összekavarodtak, mint az egyre öregedő emlékezőkben. A legépületesebbek számomra anyám ferences nagybátyjának, a kilencven évéhez közeledő Páter Szőcs Izidornak a visszaemlékezései voltak, akit már tudatosan próbáltam emlékeiről faggatni.

Meséljen a menekülésről, Dori bácsi!

Melyikről?

Az első világháborúsról.

Az elejiről vagy a végiről?

Miért? Több is volt?

Volt.

Mikor menekült először?

Tizenhatban, amikor bétörtek a románok.

Honnan hová menekült?

Esztelnektől Kolozsvárig.

A végin?

Akkor es Esztelnekről. Zalaegerszegig.

Mivel menekült?

Mikor?

Tizenhatban.

Pár lovat béfogtam az egészvágás szekérbe, s úgy.

Meddig ment első nap?

Mikor?

Tizenhatban.

Csíksomlyóig. Ott felpakoltuk az értékesebb holmit, s a hátramaradt barátokkal együtt irány a Hargita.

Milyen útvonalon haladtak?

Mikor?

Tizenhatban.

Rendháztól rendházig. Mikháza, Vásárhely, Kolozsvár.

A háború végin?

Melyik háború végin?

Az első végin.

Akkor még tovább mentünk, Dés, Kaplony felé.

Negyvennégyben?

Akkor es Zalaegerszegig.

Mivel?

Mivel muszáj volt.

Akkor is a lovakkal?

Mikor?

Negyvennégyben.

Akkor két szürke volt.

Tizenhatban?

Mi?

Akkor milyen lovai voltak?

Két pej. De lehet, hogy szürkék. Ejsze sárgák voltak. Ki tudja?

Mikor érte utol a front?

Mikor?

Mondjuk negyvennégyben.

A front, a háború mindig utolér.

Ha nem is fegyvereivel, de a nyomorával s a kebelünkből valóak hitványságai mindenképp utolérnek. Lám, mit ír Felcser Miklós plébános az Úrnak 1917-es esztendejében: „Október 20-án a belügyminiszter nyílt paranccsal visszaküldött. 18-an jöttünk egy külön kocsiban Csík felé. Udvarhelyig vonaton, onnan katonai autón Szeredába. Micsoda látvány! Szereda legszebb utcája leégve. Sehol civil, csak katonaság. Korán reggel jöttem Csíkdelnére. Minden lakás és udvar elfoglalva. Több trén csoport volt a faluban elhelyezve [német–osztrák csapatok voltak]. Lakásom teljesen kifosztva, kirabolva, összetörve. Gabonám, takarmányom, fám elszállítva. Alig akartak a lakásba beengedni. Istennek hála, égetés nem volt. Kerítések eltüzelve. Szomorú dolog, hogy nem annyira az ellenség pusztított, mint kik hon maradtak – kevés kivétellel. Időközben a nagy erdőről is jöttek vissza, kik szomorú napokat éltek, mikor az ellenség menekült. Székelyek állottak be önként árulónak. Megkapták méltó jutalmukat, mert nyom nélkül eltűntek… Megjártam minden házat, minden udvart. Mondhatom, sok helyen bőven maradt, volt a csűrben gabona, takarmány, melyet időközben lelkiismeretlen emberek eladtak saját zsebükre, úgy, hogy mire híveim hazakerültek, minden üres lett. Jöttek vonaton, és jöttek saját megőrzött marháikkal. Voltak olyanok, akik látták, hogy kezdnek visszajönni, az ellopott ruhákat égő kemencébe dobták és megsemmisítették. Gyalázat! Neveket nem említek, hisz úgyis mindenkinek a szívébe bele vannak vésve.”

Vajon nagymama kiknek a neveit véste a szívébe? Mi maradt a Pálfalva 12. szám alatti házban, csűrben, udvaron? A legfájdalmasabb lehet, amikor a jonhombeli ember az ellenségnél is gyalázatosabb.

A menekülések közötti különbségek csak árnyalatnyiak lehetnek, minden háborús menekülést egy matricával le lehet írni, csupán a csomópontjaiba sűrűsödött egyedi sorsok színezik el, oda hull mindig az eső, terem tengernyi sár, gyűlnek a tetűfészkek, cuppog a csizma, a bocskor, ők az örök vesztesek, nemcsak a katonákat, de őket is legyőzik a felszabadítók, a mindig győztesek s a melléjük loccsanók. Balló Juliska életében ez a második hazamenekülés talán reménytelibb, mint az első, a Tolvajos-tetőről leereszkedőben jól látszanak, most aránylag épnek tűnnek a csíkszéki falvak, csak Csomortán s Csíkszentmihály füstölög imitt-amott. Ellenben, amikor harminc évvel ezelőtt Hajdúszoboszlóról hazaérkezett a két gyermekkel, Csíkszereda romokban állt, még mindig füstölögve várta a hazatérőket, a pálfalvi otthonon is átjárt a szél, huzat bomlasztotta a kifosztott házat, istállót, csűrt. Az ő embere most legalább vele van, a szekéren ül, mondikál, gajdol magában, de akkor nem volt sehol, azaz nem lehetett tudni, merre van. Csak egy talmi reménység, egy alföldi cigányasszony kártyás jövendőmondása lebegtetett fel némi okot a bizakodásra, aki azt vetette ki, hogy az öreg (nem tudom, miért emlegették már akkor is öregnek a harmincévesen hadba vonult nagyapámat?), szóval az öreg megvan, él, egyszer hazajön, s nagy öröme leszen benne, még egy fiat fog szülni néki, akiből olyan nagy ember lesz, hogy a király is letérdel előtte. S hát nem igaza lett-e – mondta egyszer nagymama –, Andráska húszban született meg, tizenkét évvel fiatalabb volt apádnál, s lám, pap lett belőle, aki előtt a király is letérdel áldozáskor.

A hajdúszoboszlói üdülésről csak ennyit őrzött meg a családi legendárium, meg egy rőzseszerzési hajbakapását apámnak az alföldi fiúkkal. Nem tudhatom, hogy akkoron mennyire volt fürdőváros Szoboszló, a kicsi családot nem érdekelte volna akkor sem a hévizes meleg, hisz egyik napról a másikra, kegyelemkenyéren élt. Azt sem tudni bizonyosan, hogy meddig tartott az ottlét. Édesapám Állami Elemi Népiskolai Értesítő Könyvecskéjének tanúsága szerint még tizenhat karácsonyakor is ott voltak, mert a mindennapi iskola III. osztályáról az Évközi Értesítő (félév, karácsonykor) rubrikái üresen maradtak. Csak az 1916/1917-es tanév Évvégi Értesítőjéből tudhatom meg, hogy előmenetele mindenben „jó”, egyedül csak a szorgalma lett „változó” az előző évekhez viszonyítva.Tehát elég zűrzavaros, rendszer nélküli lehetett az a tanév, talán csak a második felében látogathatták a pálfalvi nebulók.

Édesapám és nagyanyám első világháborús „kalandjairól” legalább van ennyi biztosnak mondható tudás a családi emlékezetben, de arról, aki ténylegesen háborúzott, Lűtő Laci nagyapám ide-oda vergődéseiről roppant zűrzavaros reminiszcenciákat örököltem. Amikor 1949 nyarán meghalt, még ötéves sem voltam, emlékeim róla inkább vizuálisak, homályosak, amikor az ölébe vett, ha a térdén lovagoltatott, zsumoghatott magában valamilyen háborús emlékeket, bizonyára nem azért, hogy nekem tudásom legyen az ő odüsszeájáról. De később, a családban is csak marginálisan emlegették László nagytata kálváriáit. Nagynéném és apám Isonzót, Doberdót emlegette, nagymama is azt mondta, hogy sebesülése után Horvátországban volt kórházban, a Sztrij folyó mellett, ott műtötték ki jobb alsó karjából az egyik csontot, de a másik bent maradt sem úszta meg, csonkán adott valamiféle tartást ölelő karjának. Gyermeki emlékezetemnek talán ez az egyik legélesebb képe: most is látom a melle felé emelt, fejszét tartó, félig combjára csüngő balnál rövidebb jobb kart. Az emlékezetemben legélesebben megőrzött nagyapás háborús sztori nagymama előadásából maradt rám, amikor arról mesélt, hogy éjszakánként sokszor riadt fel leizzadva, kiabálva delíriumos álmaiból, s ilyenkor mindig azt a kicsi orosz katonát emlegette, akit egy szuronyrohamban keservesen átdöfött. – Most is látom! – mondta ilyenkor. – Csak azokat az ártatlan szemeit ne látnám. Nagymama szerint sokszor könnyet is ejtett érte, amit így most utólag sem írnék száz százalékban az öreg alkoholos elérzékenyüléseinek a számlájára. Mérget vennék rá, hogy holtáig nem tudta feledni csatatéri hőstetteinek egyetlen áldozatát, azt a felnyársalt kicsi orosz katonát a Sztrij folyó partjáról. (Olvasmányaimból most már tudom, hogy nem Sztrijnek, hanem Styrnek nevezik azt a folyót, amelyen annyiszor keltek át s vonultak vissza. Arra talán nem is gondolt, hogyha nem ő mélyeszti a szembeállóba a szuronyt, akkor talán őt üti szíven az a éles acélpenge.)

Ennyi, a semminél valamivel több, amit tudok nagyapám első világháborús szerepléséről, rekonstruálni is szinte lehetetlen az ő magángolgotáját. Nagynénémnek s apámnak bizonyára igazuk volt, amikor a talián frontot emlegették. De 1914-ben és a románok tizenhatos háborúba lépéséig bizonyára Galíciában harcolt. Csakis itt történhetett meg az a szuronyroham, amely holtáig kísértette, s itt van a nagymama által Horvátországba helyezett Sztrij városa és a folyó is, ahol a 82-es, illetve a 62-es császári és királyi székely gyalogezredeknek (azt sem tudom, hogy melyikben szolgált) több csatája, hőstette is volt, de 1916. június 16-án „az oroszok átkeltek a folyón, az osztrák–magyar hadsereg szétzilálódott, az ellenség 85 km szélességben, 48 km mélységben tört a Monarchia hadseregének vonalai mögé”. Magyarán bekerítették őket, egyes kútfők szerint tízezernél is több hadifoglyot ejtettek. Hogy nagytatával itt mik történtek, nem tudom kideríteni. Azt sem, hogy mikor, hol szúrhatta át azt a kicsi oroszt, a hősies áttrörések alatt vagy a visszavonulások alkalmával… „A három tűz közé szorult ellenség végképp elvesztette a fejét, s úgy, ahogy volt, nagy tömegekben rakta le a fegyverét a minden irányból lelkes hurrával előretörő székely legények előtt. De ezek teljes győzelmet akartak: kis osztagok lefegyverezték a magukat önként megadó oroszokat, a szd.-ok pedig elkeseredett kézitusában szorították vissza a sokkal nagyobb orosz tömeget, mely a lépésről lépésre való visszahátrálásokból nemsokára menekülésszerű visszavonulásba ment át… Több mint 300 halott és súlyosan sebesült muszka maradt a Styr nyugati partján. 400 ember önként megadta magát… Igaz, hogy az e. vesztesége is súlyos volt. 39 halott és 132 sebesült tett vérhullatásával tanúságot a legendás székely hősiességről…” „Ez végképpen felbőszítette az ellenséget, melynek tüzérsége most már a keleti harctér első és a szó szoros értelmében vett pergőtüzét zudította… Soha ilyen pokoli színjátékot nem látott Wolhynia… Az e. vesztesége borzalmas volt. Június 4-én, a csata megkezdésének reggelén létszáma 5330 fő volt. Ebből a kétnapos irtózatot 718 ember élte túl… Az életben maradottak könnyes szemmel néztek egymásra.” Vajon hol és mikor tanulhatta meg azt a Kápolnásfalu határában kiejtett orosz szót, a „szpászibát” nagyapa, amikor győzedelmesen előretörtek, vagy amikor Bruszilov elől rugalmasan elszakadva, fejvesztetten menekültek? Nem tudhatom, mint ahogyan azt sem, hol és mikor sebesülhetett meg. Ha Galíciában, akkor valószínűleg orosz fogságba kerül, vagy legjobb esetben hazaküldik mint rokkantat a román hadszíntérre vezényeltekkel együtt. Ha ezek az események tizenhatban történtek – márpedig akkor történhettek –, akkor ő hol volt tizennyolc-tizenkilencig, amikor a cigányasszony jóslata szerint valóban hazakerül? Mert húszban tényleg megszületik a népmesékből is ismerős fiú, aki előtt majd a király is letérdel. Bizonyára a családi legendáriumnak az olasz változata tölti ki a galíciai csaták utáni időt, oda vezényelték, talán az isonzói csatákban sebesült meg, talán Doberdónál, talán Piavénél, végül is szinte mindegy a hol, a lényeg, hogy ha rokkantan is, de élve hazakerül a világméretű, mocskos vágóhídról. Neve így majd nem kerül fel 1942-ben az építész fia által a falu főterére épített, hősi halottak világháborús emlékművére. Az olasz hadszíntéri sebesülés érthetővé teszi a nagymama által emlegetett horvátországi ispotályos napokat, heteket. Hazajön, s próbálja felejteni a felejthetetlent, olyannyira, hogy még a szokványos szolgálati emlékképet sem hozta magával, amelyet szinte minden első világháborús katonaviselt székely házában a legláthatóbb helyre függesztettek ki. Én a Gáll nagyapáméra jól emlékszem, szinte most is látom az ovális kivágást, ahová arca fotóját beaplikálták a különben minden fegyvernem számára majdnem egységes lenyomatba. Salamon nagyapa házában nem volt a falon ilyen emléklap, mint ahogyan a különböző plecsnik se voltak nagy becsben nála, az egyik kasztenfiók mélyén hányódtak. Azt hiszem, sohasem tűzte a mellére, nem hencegett velük, mint tették sokan a faluban. Vásott kölyökként, amikor minden egérlyukba, madárfészekbe képes voltam bekukkantani, még láttam ezeket a háromszögű vásznakra akasztott érdekes kereszteket, de később, már valamivel több tudású koromban, amikor tartalmilag, családi ereklyeként is érdekeltek volna, már nem találtam meg. Talán valamelyik rokon vagy valaki gyűjtő kicsalta jószívű nagyanyámtól, aki Hajdúszoboszlóról hazajövet csak várta, csak várta az öreget, hadd teljesüljön be a cigányasszony jóslata. A fiú pedig valamikor 1920-ban meg is születik, és Salamon László büszkeségére lekerül a somlyai barátokhoz, akiktől bejár mindennap a városba, a Segítő Mária Római Katolikus Főgimnáziumba, ott érettségizik, majd a gyulafehérvári teológiára kerül, Márton Áron püspök úr szenteli pappá 1942-ben, de a család örvendezésébe keserűség ömlik, mert nem lehetnek jelen a magasztos eseményen, akárcsak a Szőkefalván tartott első misén. Mert minden Dél-Erdélyben történt. Keserű szájízzel gondolhatott királytérdeltető fiára Salamon László. Tudta, hogy minden álom, illúzió, igaznak, véres valóságnak maradt a felnyársalt kicsi orosz baka, akinek mása Kápolnásfaluban támadt fel újból, s mentette meg még egy időre az életét. A királyokat pedig ott egye a fene, arra sem méltók, hogy a fia áldólag emelje rájuk a kezét, hiszen aki igazán királyként számításba jöhetett volna Salamon F. Lászlónál, a magyar, már intézményként nem létezett a fia születésekor, s az újnak, a Hohenzollernnek a pap előtti letérdepeltetésére sem vágyakoztak olyan nagy lelkesedéssel a székelyek azokban a kancsal időkben.

December jött, hadak utáni tél. Állítólag havazott. Méltóságteljesen. Széttépett angyalszárnyak riadalmas örvénylése próbált fátylat borítani az elmúlt hó­napok borzalmaira, amelyekben dér lepte be édesapámat. 1944 karácsonya jött, s Csíkpálfalván a kocsma mögötti bérszobában másodnapja vajúdott elsőszülöttével kicsi édesanyám. Igen, akkor ő volt Mária. A kocsmában csönd volt, némán ültek poharaik mögött a férfiak. Közöttük József, az ács, vagyis építészmester apám. A faluban akkor templom sem volt, a közeli Csíksomlyó harangjai küldték hosszan kitartó borongással a Mennyből az angyal békességet üzenő palackpostáit. És a fiú, a borzalmasan hatalmas magzat sehogyan sem akarta a világra bömbölni magát. A kápolnásfalvi prológus után, azt hiszem, érthető a tiltakozása. Pedig karácsony este volt, fenyőillat lengett a tájon, gyertyafények imbolyogtak a jobbágykék falú székely házak piciny ablakaiban, a felcsíki feketekerámia-fazakakban illatozón rotyogott a töltelékes káposzta. Akár az angyali seregek, vígan énekelve hozták a Kisjézust, jöttek hazafelé a Megváltó születését hirdetve a kegytemplomból a népek. A kocsma köré gyűlt a fél falu, tisztán, olyan tisztán, ahogyan csak a vesztesek énekelhetnek, s akiket csak az igaz szeretet vezetett a Kisjézushoz, zengett a Csordapásztorok s a többi karácsonyi ének, hátha enyhülnének a vajúdó fiatalasszony kínjai. Csupán a fiú, Ferencz Salamon Imre elsőszülötte, Gáll Angella majdnem ötkilós magzata nem akart a világra jönni. Lehet, már akkor sem akart megváltó lenni, talán ildomtalannak, méltatlannak tarthatta a világ Megváltójával egy napon, karácsonykor megszületni.

Tovább kínozva a kicsimária édesanyát, megvárta az ünnep másodnapját, a vértanú Szent István ünnepét. Magával hozta a nevét! István, István, de melyik lett légyen? – kérdezte duhaj jókedvében, első fiúunokája fölött László, a nagyapa, aki megadta magát a sorsnak, amiért az ő szentje, a másik király, elesett a keresztnévadástól. Melyik, melyik, hát az elsőnek, a király Istvánnak legyen a megöröklője, annak vigye hazát- s nemzetetőrző nevét, aki Nagyasszonyunkra, Égi patrónánkra bízta országunkat. Ha itt a földön immár másodszor is elveszett az a haza, az az ország, ott fenn, a csillagok között, a havazás katartikus függönyei mögött mégis, a csíksomlyói Mária kötényében mégis épen, mégis egyben van.

A fiúból nem lett sem vértanú, sem király. Öt napot törvényen kívül élt, hisz az akkori zűrzavarban csak a következő év elején írták be a nagykönyvbe. A zűrzavarok születése után sem hagyták magukat, egyik jött a másik után, veszteség veszteségre gyűlt. Sírva-kacagva érte meg, élte túl a 20. századot a székely, eljutván ebbe a mostaniba, amikor méltán dübörög elé az újabb kérdés: vajon ezt túlélem-e, megélem-e? Eljön-e az Ő országa, eljön-e az a nagy Karácsony, amelynek igaz szeretete, dicsősége és békessége nem egy-két napig tart, s az örök reménység maga lesz a beteljesült való?

A fiú sohasem szerette az ünnepet, a harsonaszót, a fergeteges hurrázást, az önkívületes, kábulatos hozsannázást, a diccsel rivalgó fiesztákat. A fiú a Karácsonyt szerette, a csöndet, a házeresz jégcsap-xilofonjain orgonáló szeleket, a menyasszonyfátylakat lebegtető havazásokat, az egy szem dióval, egy szem almával díszített fenyőt, az eltévedt lelkekként imbolygó gyertyalángokat, a tornác küszöbén felcsendülő éneket: Ó, Szent István, aluszol-e már…, amelyet biztos, hogy angyalok énekeltek, hisz csöppnyi nagymamám, soha rossz szót nem szólaló nagynéném s szerzetes nagybátyám is ott van már az égben. Immár együtt édesapámmal és édesanyámmal. Tőlük tanultam meg, hogy adni jobb, mint kapni. Csíksomlyó árnyékában nekik köszönhetem, hogy egy vérlázítóan aljas és embertelen rendszer nem tett ateistává, istentagadóvá, mert mindig haza kellett jönni, s a hazafelé vezető úton be kellett menni Mária lábaihoz, ahol mindig életet lehel arcunkra a csoda. Az a csoda, amelyben mindig megtörténik a Karácsony. Elhozta nekünk azt az ácsfiút, aki egyetlen tanításával a feje tetejére állította a világot, s amellyel azóta sem tud mit kezdeni az emberiség: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Eljövetelének, a megváltásnak ezek az örökkön felettünk lebegő szelíd szavai, ez a könnyűnek tűnő mondat jelenti a kezdetét és a végét. Enélkül, lassan ugyan, de biztosan, a semmibe való felé vergődik az emberiség, kies sártekénk. Egyedül talán karácsony körül, amikor a világ legsötétebb napjaiból a fény felé fordul életünk, akkor szeretjük úgy felebarátainkat, mint önmagunkat. Talán.

1949. December. Szent Karácsony ünnepe. A hó. A fehérség. Apám megőszült haja. Legelső vizuális élményem, amelyre világosan emlékszem. Az ember­magasságú hótorlaszok között egy hatalmas, fekete csizma mellett botladozom. A ragyogó fehérségben vezetnek, visznek, vonszolódunk, megyünk a Jézuska jászlához. Ott áll az új templom oltára mellett. A templomot pár héttel letartóztatása előtt, pünkösd táján szentelte fel boldog emlékezetű Márton Áron püspök úr. És külön megáldotta édesapámat. Azt hiszem, Európának ezen a felén, abban az időben nem volt divat a templomépítés. Az osztályharc meggyalázásának számíthatott egy ilyen tett. A templomot építészmester apám vezetésével építette fel szülőfalum népe az iskola mögötti dombra. Az iskoláról egy aktivista parancsára a keresztet már letörték. A templom tornyára apám tette fel. A templom és az iskola most is ott áll a falu mögötti dombon. Ott nyugszik József. Mellette Mária is immár. Édesapám és édesanyám.

Ha háború, hát háború, ejsze lassan vége lesz, de jó lenne valami hasznot húzni belőle. Személyemben megszületett az első fiú unoka, Laci nagytata legnagyobb büszkeségére. A gyermek hozta az egyik keresztnevét, mert Szent István napján született, és kapta az apjáét – a nagyapjáé már nem fért be az anyakönyvbe –, a háború végi zűrzavarban, de leginkább a nem mindennapi dínomdánomokban december 26. helyett ’45. január 1-jére írják be még az egyházi anyakönyvbe is. Később, úgy két évtízed múltán így is sok lesz a nevek miatti zűrzavar, az egész zászlóaljat röhögtető nyelvtörésekre kényszeríti a Ferencz Salamon István Imre kinyökögése az Appelplatzon névsort olvasó román őrmestert.

A háborús nagy hasznot, az unoka mellett, a nagyapa továbbra is a kocsmában látja, amely, a menekülés napjait kivéve, talán sohasem volt zárva, csupán a helyszín változott: az 1800-as évek elején épült ősi családi ház első szobájából felköltöztették a központba, a közbirtokosság székházába, ahol az ivó mögött a fiataloknak egy szoba-kamrányi lakás is jutott. Nem kellett tehát apósokkal, anyósokkal vesződni, alkalmazkodni, élhette a kicsi, fiatal család a saját életét. Itt születtem tehát 1944. karácsony másodnapján. Most a polgármesteri hivatal székel az épületben, s születésem szobája pedig nem más, mint a mindenkori polgármester (régebb: párttitkár) irodája.

Hanem a kocsmával, amelynek megnyitására – de pontosabb, ha azt mondjuk, hogy további működtetésére – sürgősen, már ’45. március 2-án beadják az akkori főispánhoz a kérelmet, nemcsak a helyszíncsere miatt, de működtetése szerint is változnak a dolgok, amit az is megerősít, hogy a kérvényezésen jól kivehetően az édesapám ismerős kézírását vélem felfedezni a nagyapám helyetti szignóban.

Nagyapám, aki a kicsi magyar világban hadirokkanti minőségben lett jogos a korlátlan italmérésre, most jobbára csak a nevét adja a vállalkozáshoz, a kocsmát igazán édesanyám működteti, két szoptatás között ő áll a söntés mögött, méri a fél deci pálinkákat, a meszely borokat. Próbálta volna csak valaki azt mondani Salamon F. Lászlónak, hogy a kocsma nem az övé! Ezt ő erélyesen kikérte magának, leginkább azzal, hogy a kötekedőt gyorsan megtisztelte egy féldecivel. Tulajdonosi minőségét azzal is hangsúlyozhatta, hogy a kellettnél többet ült a kocsmában, a mesék szerint sokszor egész napokat, vasárnapokat töltött ott, kártyáztak, de ittak is, az angyalát. A kocsma tulajdonképpen csak az ő számára jelentett korlátlan italmérést. Kocsmatulajdonosi minőségét látszik igazolni egy negyvenes évekbeli „hitelkönyv” is, amelybe édesanyám a hitelre ivókat jegyezte. Az „apósom” címszó alatt oldalnyit tesznek ki a deci pálinkák, a liter borok, amelyekből egy sincs áthúzva, ellentétben a többi lapok hitelezőivel, ami azt a gyanúnkat erősiti, hogy Laci nagytata sohasem törlesztette hiteleit, hiszen egyetlen tétel sincs kipipálva. Erre a füzetben nem sok példa akad, még csak egyedül anyám testvérbátyjának rubrikái maradtak kipipálatlanul.

Nem sok hasznot hajthatott tehát az a kocsma, legfennebb némi biztonságot azokra az időszakokra, amikor építőmester édesapámnak nem volt megrendelése. Ezek általában a téli hónapokra estek, bár ekkor is volt teendő: ekkor készítette a tervrajzokat. A tavasz, nyár, ősz az építésé volt. Ritkán volt holtidő, mert környékszerte híres építőnek számított, de a háború végi átmeneti időben azért nem lehetett dübörgőnek nevezni az építkezési kedvet. Édesapám ekkor is megkereste a munkát. Bizonyára a kocsma mint közösségi tér lehetett a helye azoknak a beszélgetéseknek is, amelyekben jobbára az iparosokkal arról tusakodtak, hogy a templom építését be kellene fejezni. Sokáig nem is töprengtek ezen: a templomot meg kell építeni, és kész! 1945 augusztusában nyitják meg azt a kemény táblájú nagy füzetet, amelynek első oldalán Bartis József pap bácsi gyöngybetűivel írva megerősítik a faluközösség elhatározását a szentegyház ügyében. Kellett lenni valamiféle őrültségnek azokban a férfiakban, valami kiirthatatlan optimizmus a székelység további sorsával kapcsolatban, ha abban az eltetvesedett világban, amely alig fejezte be a háborút, ilyen lehetetlennek tűnő dologra szövetkeztek. – Azok voltak, azok – emlékezett idők teltén édesanyám –, de a legnagyobb bolond apátok volt. De igaza volt, amikor azt mondta, hogy templom nélkül, Isten nélkül nem falu a falu, csak a leghitványabb falvaknak nincsen temploma. Lehet, hogy András, a pap öccse is rakta a tüzet, biztatta a templomépítésre.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.