Archívum

Olaj és vászon

Gunda-Szabó Dóra
2013. szeptember

Akkor ideges voltál és zavart.
Örültél, hogy az idegen férfi
Végül egy festményre mutatott.
És te egy megfeszült testet láttál,
Amiről peregtek az ízekre
Szakadt érces festékidomok:
Az eleven vérzés kiszáradása
Végleg széthasadt tömör anyag.
Ezt még soha, senki sem – mondta.
És bántad, hogy a forróság miatt
Nézhette a vállad, karod, nyakad.
Ami nincs előre megírva,
Hogy mikor, mire gondolunk,
Mégis már beteljesítve
Igazán talán azok vagyunk.
Te semmit, ennyit sem gondoltál.
Csak láttad a vásznon magad:
Vastagon felkent olaj voltál,
Egy lassan rögzített pillanat:

Akkor széthúzott lábakkal
őrjöngött minden tagod
levegő – megfeszült a véred
mély üreg szilánkos prése
lett izzó lüktető húsod
az életet adtad magadból
ahogy másban az életért
küzdenek vakon a sejtek
rostok, idegkapcsolatok
ha többre vagyunk képesek
az pusztán: halálfélelem
most pihenhet – mondták végül
és te pihentél, ahogy a
test szakadása pihenhet
most pihenhet – mondták akkor
és te íme ember lettél
és lett újra gondolatod
és a gondolatban, amit
már elfelejtettél: akinek
most életet adsz: már halott
ezt nem lehet egyszerűbben
ösztönök vannak és tények
anya – gyerek, élet – halál.
szívműködés, és szív, ha leáll.
lélegzés. mozdulatlan levegő.
egy szoba. egy kép. és egy idegen.
egy kikeményített gyolcslepedő.

A képben egy örökre rögzített
Végleg kimerült erő múlása.
Talán már sokan, talán senki sem.
A túlélt megfeszítés magánya.
Halálfélelem: hogy a festményen
Még élt a test, mikor megfestették
A keretre feszített ponyvára.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.