Archívum

Ritmikai és retorikai tradíció a kortárs magyar lírában

Kappeller Rita
2013. szeptember

Az „…és a szöveg beszél…” Művek – értelmezések – elméletek tanulmánysorozat második köteteként, Boros Oszkár, Érfalvy Lívia és Horváth Kornélia szerkesztésében megjelenő kiadvány az első, Elbeszélés és prózanyelv című munka után ezúttal a líra felé fordul. A könyv egyes tanulmányai a modern hazai líra különféle szövegkonstruáló hagyományait veszik vizsgálat alá, kitüntetett figyelmet szentelve ezen tradíciók mai, kortárs szövegekben való megjelenésének és érvényesülésének.

A kötet anyagának jelentős hányadát a 2009. november 27–28-án a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán megrendezésre került nemzetközi irodalomtudományi konferencián elhangzott előadások bővített és szerkesztett szövegei képezik. Az írások szerzői nagyobbrészt magyarországi, kisebb részben pedig a környező országok felsőoktatási intézményeinek oktatói, illetve hallgatói, a legkülönbözőbb generációkból. Talán ezen tényezőknek is köszönhető a kötetet jellemző változatosság és sokszínűség, a felvetett kérdések és megközelítési módok többféle iránya. Mindazonáltal az egyes munkák közös vonásaként emelhetjük ki, hogy vizsgálódásaik során szem előtt tartják a nyelvi-poétikai szemléletet és megközelítésmódot, valamint a szövegközpontú műértelmezés igényét.

Struktúráját tekintve a kötet négy nagyobb egységre oszlik, jól szemléltetve a szerkesztők elméleti alapvetését és célkitűzéseit, melyet a következőképpen foglalhatunk össze: ez idáig egyedülálló módon egyrészt felvázolni törekszenek azt a líraelméleti hagyományt, mely a 20. század kezdetétől, azóta és azon túl meghatározója a modern magyar versnyelvnek, és ami mindebből a tradícióból tovább él a kortárs magyar líra nyelvi-poétikai szerveződésében, motívumrendszerében, a szövegek felszíni és mélyszerkezetében egyaránt. Továbbá egymással párbeszédbe kívánják állítani az egyes poétikákat, költészetelméleteket. Utóbbi célkitűzés legdirektebb megvalósítója a második fejezet (Költők párbeszéde), mely már címével is jelzi a komparatív elemzéseket. Olyan szövegek kerülnek tehát itt egymás mellé, mint Dante Vita Nuovája és Petri György első kötete, a Magyarázatok M. számára (Horváth Kornélia: „Magyarázatok”) vagy mint a József Attila-intertextusokat Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc verseiben kereső és értelmező tanulmány (Osztroluczky Sarolta: József Attila-intertextusok Parti Nagy Lajos Dallszöveg és Kovács András Ferenc J. A. szonettje című versében).

A kötet első része az irodalomelméleti kutatás olyan szegmensét képviseli, mely legtöbb esetben inkább mellékesen elemzett része, mintegy „velejárója” a lírai szövegek értelmezésének. Az itt megjelenő tanulmányok azonban központi problémájukká teszik a versritmus kérdését, és egyben rámutatnak a ritmus mint szövegszervező elv fontosságára, ritmus és szemantika alapvető és egymástól elválaszthatatlan kapcsolatára, illetve explicit módon is rávilágítanak a verstani ismereteknek az oktatásban való hiányosságára (Žilka Tibor: József Attila A Dunánál című költeményének ritmuselemzése). Ezek az írások vizsgálják a szabadvers és szabad vers viszonyának kérdéseit (Vilcsek Béla: Szabadvers és szabad vers – napjaink költészetében), vagy éppen konkrét művek ritmusközpontú értelmezését fejtik ki (például S. Béres Bernadett: Versforma és poétikai hagyomány).

A tanulmányok második csoportjában szereplő nyolc írás közül József Attila hatástörténetének jelentőségét reprezentálandó négy foglalkozik a József Attila-intertextusok továbbélésével a késő modern és posztmodern költészetben. E munkák elsődlegesen ritmikai és retorikai szempontokat, valamint a szubjektum- és nyelvfelfogás kérdésköreit érvényesítik. (Vö. „Nem másról, a szöveg szubjektumáról van szó, amelyet József Attila versnyelve elsajátításának – szavai átírásának – aktusában képez meg a költő.” Kovács Árpád: Az És poétikája.)

Az eddig említettek mellett végül, de nem utolsósorban kiemelendőnek véljük Szitár Katalin Szöveg-változások című írását, mely Kovács András Ferenc Radnóti-változatok, illetve Kormos József Fehér virág című versének vizsgálata során arra igyekszik fényt deríteni, hogy e posztmodernnek tekinthető költői szövegek vajon milyen irányból teszik olvashatóvá Radnótit, és ezzel szoros összefüggésben rávilágít arra, hogy a versek magát az írás létrejöttének, megalkotódásának folyamatát hivatottak demonstrálni.

Az említett párbeszéd, akárcsak a hagyomány és tradíció témája, végigvonul a teljes köteten. Az egyes fejezetcímek által jelölt meghatározottság (ritmus és hagyomány, párbeszéd, tradíció, a kortárs líra retorikái) erősen beleszövődik, mintegy „átérződik” a többibe. Ekképpen a hagyományhoz való kötődést, az azt újraíró viszonyt már az első tematikus egységben jól reprezentálja Boros Oszkár tanulmánya, mely a Kovács András Ferenc-recepció adósságait vizsgálva azt a problémakört járja körül, hogy e hagyománytörténeti „újraírás” vajon milyen poétikai eljárások mentén zajlik. A szerző Weöres Sándor A vers születése című doktori disszertációjának gondolatait teszi meg kiindulópontjául (a Weöres-korpusz Kovács András Ferenc lírájára való hatásából kiindulva), melyből egyebek mellett kiemeli a hagyományhoz való kapcsolódás elkerülhetetlen fontosságát. A szerző által idézett weöresi gondolat pedig akár az egész kötet mottója lehetne: „az irodalom organikus folyamat: egy-egy költő-oeuvre nem magában álló sziget, hanem inkább erdei szálfához hasonlítható: az elődök lombjából növekszik, virágzáskor a többi fával hímport cserél, és az utódok táplálkoznak belőle” (Retorika és versritmus).

A kötet harmadik nagy egysége (A tradíció nyelvei) szervesen kapcsolódik az előbbiekhez, és folytatja a megelőző tanulmányok gondolatmenetét és metodikáját, olyan írásokat foglalva magába, melyek a 20–21. század költői modelljeinek fő irányvonalait hivatottak felvázolni. Ennek révén e részben szintén hangsúlyos szerepet kap az a már korábbiakban említett hagyományvonal, melyet legevidensebb módon talán József Attila költészete képvisel. A megszólítás és a hallgatás retorikai kettősségével foglalkozik Odorics Ferenc tanulmánya (Csak törvény a tiszta beszéd), s e fejezetben kapott helyet Kabdebó Lóránt írása („szép szintézisbe hozta a lelkében szunnyadó Kelet emlékkincsét s a kísérletezés, elemzés, az élmény megragadásának nyugati módszerét”), mely Szabó Lőrinc verseinek mondhatóságát állítja vizsgálódása középpontjába, különös tekintettel arra a folyamatra, melynek során Szabó Lőrinc lírájában a filozófiai jellegű elbeszélést fokozatosan felváltja a metafizikai hangoltság. Faragó Kornélia a „fiatalok” költészetének eljárásairól közöl tanulmányt (A Másképp, mint lenni), s ezeket elsődlegesen a „kulturális tradicionalizmussal” való szembenállással jellemzi, mely elutasítási gesztusok ezáltal voltaképpen hiányvonatkozásokként funkcionálnak a költői szövegekben. A szerző végkövetkeztetésként hangsúlyozza, hogy ezen hiány vagy „nem-jelenlét” értelmezhetőségéhez azonban elengedhetetlenül szükséges a befogadó tradícióra vonatkozó ismereteinek megléte.

A kötet utolsó tematikus egysége már kifejezetten a kortárs magyar líra retorikájával foglalkozik. Meglátásunk szerint ez a leginkább egységes része a kötetnek, ezért némileg részletesebben kívánunk szólni róla. Olyan szerzők és témák kerülnek itt elő, mint Petri György szerelmi költészetének a hagyományhoz való viszonya (Palkovics Beáta: A szerelmi hagyomány mint választott anyag Petri György korai költészetében); a Rakovszky Zsuzsa, Szabó T. Anna és Lackfi János költészetében kibontakozni látszó tárgyiasságnak a késő modern tárgyias hermetikus költészetéhez való kapcsolódása, e hagyomány jelenléte, ugyanakkor az elsősorban Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky által képviselt irányzattól (valójában inkább beszédmódtól) való esetleges eltérései (Hernádi Mária: Tárgyírás). Tarjányi Eszter Szőcs Gézáról írt tanulmányában (Az eltűnt Szent György-legenda nyomában) a lírai életmű lezárhatósága, átláthatósága, ugyanakkor a folytathatatlanság képzete közötti ellentmondás feloldását kísérli meg a Ló a világító udvaron című vers szövegértelmezésében, míg Horváth Csaba munkája (Gesztus és teremtés között) a Háy János-életmű poétikai mozgását mutatja be kötetről kötetre haladva. Szávai Dorottya és Kardeván Lapis Gergely egyaránt Kemény István költészetét tárgyalja, egymást, talán mondhatni, kiegészítő módon, hiszen míg előbbi (Szávai Dorottya: A saját név idegensége) a megszólítás és megnevezés kérdéskörével és ezzel szoros kapcsolatban a versszubjektummal foglalkozik, addig utóbbi (Kardeván La­pis Gergely: A groteszk formái Kemény István költészetében) viszont a groteszk minőség megjelenési formáinak vizsgálatát végzi el a lírai életműben. Önálló tanulmányként esik szó Vörös István A Vörös István gép vándorévei. Fejlődésregény alcímmel ellátott kötetéről, melyben a személyiség átalakulásának folyamata reprezentálódik. A szerző hangsúlyozza, hogy „az énkérdés Vörös István költészetében elválaszthatatlan a nyelvtől” (Érfalvy Lívia: Egy metafora teherbírása). A kötetben ezt követi László Noémi lírájának értelmező bemutatása, különös tekintettel a szubjektum és a versnyelv alakulástörténetére (ld. szóhasználata, versretorikája, a versben megszólaló hang megváltozása) az egyes verseskötetekben. Papp Ágnes Klára szerint a személy teljes kivonása, a nominalitás lesz végül az a kapcsolódási pont, amely László Noémi költői megszólalását Nemes Nagy Ágnes lírájához köti (Papp Ágnes Klára: Az Előretolt Helyőrség dezertánsai). Varró Annamária a ritmus, a műfaj és a nyelvi szerkezet felől közelítve elsődlegesen arra a kérdésre keres választ, vajon Varró Dániel költői nyelve a különböző „hagyományrétegekkel” való kapcsolatában miként válik a líratörténet részévé. A nyilvánvaló Kosztolányi-féle tradícióvonulat mellett ekképpen előkerül például a szonett mint műfaji-metrikai forma gyakorisága, továbbá a gyermekirodalom és a paródia hagyománya (Varró Annamária: A hagyomány folytathatósága). A kortársak közül még az Ijjas Tamás és Szálinger Balázs költészetéről született többé-kevésbé átfogó jellegű elemzés után a tanulmánykötetet nagyon is átgondolt gesztussal Thimár Attila írása zárja, Verses műfajok ébredése a 21. század kezdetén címmel. A kibontakozó gondolatsor, melynek kiindulási pontja Szálinger Balázs Zalai passiója, illetve a művet követő értelmezés és recepció, olyan aktuális kérdéseket vet föl, mint az irodalmi műfajok problematikája, illetve hogy „Létezhet-e tiszta műfajelmélet egy olyan korszakban, amikor »tisztán irodalmi« kontextus sem létezik?”. A szerző mindemellett hangsúlyozza az oktatás és kritika ellentmondásait és az ezek által meghatározott kortárs befogadói elvárásokat és interpretációs szokásokat, a tanulmány központi részében pedig a felvetett kérdésekhez kapcsolódva Szálinger Balázs A százegyedik év című verses epikai formájú művét a korábbi korok vígeposzi, valamint az antik eposzokban ábrázolt hagyománnyal veti össze. A fel­vázolt összefüggésrendszerből mint „legfontosabb kérdést” a kettős világszerkezetet emeli ki, mely a Zalai passióban is felfedezhető. Másfelől a 2008-ban megjelent Szálinger-mű műfaját („lírai pamflet”) ellentmondásosnak ítéli, mikor arra a következtetésre jut, hogy a kötet esetében a pamflet sajátosan személyesre sikerült változatáról van szó. Végkövetkeztetése szerint századunkban a műfa­jok megújítása tekintetében „műfajátírási, műfaj-transzponálási” kísérletekről beszélhetünk.

A kötetről összefoglalásként elmondható, hogy az egyes tanulmányok széleskörűen támaszkodnak a témájukban fellelhető hazai és nemzetközi szakirodalomra, ugyanakkor újabb és újabb kérdésfeltevéseikkel, továbbvezető gondolataikkal esetleges újabb kutatások alapjait is megvetik. A kötet erősségének tudható be a rendkívül szerteágazó vizsgálódási irány, melyet az egyes tanulmányok képviselnek, mindazonáltal a témájukban, kérdésfelvetéseikben különálló szövegek a szerkesztői munka révén mégis egységes egészet képesek alkotni. Mindezek okán a kötet rendkívül hasznos és perspektivikus lehet a modern és kortárs líra iránt érdeklődők számára, ugyanakkor a benne foglalt szövegek interpretálásához mindenképp szükségeltetik némi, a témához kapcsolódó szaktudományos előképzettség. (Ráció, 2011)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.