Archívum

DJ a Paradicsomban

folytatás
Csuday Csaba
2013. május

DJ e képtelen, balul végződött légyott után napokig nem látta Liliant, telefonon sem beszéltek. Már kezdte azt hinni, vége, a munka (Lilian munkája, a terepszemle) elvégezve, őt pedig bármikor elvihetik, ha Lilian valóban feljelenti. Megváltás-teológia ide vagy oda, Fidel halálát kívánni felért az ellenforradalmi izgatással.

Hajnalonként többször felriadt arra, hogy rémképek gyötrik, takarónak használt lepedője pedig csurom víz az izzadságtól. Vissza-visszatérő álmában egy lejtős erdei tisztás jelent meg, ő lentről, a lejtő aljáról érkezik, izzad, liheg, s mintha keresne valamit. Ősz van, eső utáni nedvesség, éles fény, csend. Csak egy madár rikoltozik előtte, egy égig érő fenyőfa tetején. Már tudja, mit keres; egy meztelen nőalakot pillant meg a fenyő tövénél. Mozdulatlanul fekszik, arccal a felhők felé, szeme nyitva. Lilla!, kiáltja, kiáltaná, de nem jön ki hang a torkán. Mikor közelebb ér, látja, hogy Lilian az. Aztán Lilla arca megint. Már rohan, de mikor a fa alá ér, a test eltűnik, csak egy kupac madárcsont, madártoll hever a fenyő tövében. Csüggedten roskad a nedves fűre. A tisztást átlósan mély keréknyom keresztezi. Áthúzták. Érvénytelen.

Aztán egyik délután, talán egy hét elteltével, egy szerdai napon, megszólalt a telefon. Hosszan csöngött a társalgóban, mert a ház üres volt. DJ éppen sziesztázott, vagyis az igazak délutáni álmát aludta, s álmában talán épp kedves, otthoni domboldalán barangolt. Vologya zörgetésére ébredt.

– Téged hívnak. A spicli, gondolom. La espía, supongo.

DJ dobogó szívvel botladozott a telefonhoz. Valóban Lilian volt. Minden átmenet nélkül megkérdezte, mit csinál DJ a hétvégén, és hogy nincs-e kedve elmenni vele Varaderóba. Egyik társa felajánlotta a beutalóját egy bungalóba, s ha DJ nem fél a guagua (ez volt Kubában az autóbusz közönséges neve) ismeretes rémségeitől, busszal lemehetnek.

Szombaton kora reggel már az autóbuszon ültek. Ami nagy szó, ha meggondoljuk, hogy egyáltalán nem volt magától értetődő, részben hogy volt busz, részben hogy el is indult, leginkább pedig az volt meglepő, hogy nem volt tömve, sőt, le is lehetett ülni rajta.

„A guagua a castrói szocializmus egyik valószínűtlen, szürreális tárgyi kelléke volt a hetvenes években. A többségükben kivénhedt, haragoszöld Leyland buszok nagyon ritkán jártak, s ha nagy sokára befutott egy, alig lehetett felkapaszkodni rá, s még egy rövid, pár megállóra terjedő utazás is valóságos kínszenvedés volt a hőségben alaposan izzadó testek zsúfoltságában. ¡Aguanta, que me quedo! harsant minden megállóban több torokból is a kiáltás, amitől kínjában is mosolyoghatnékja támadt a külföldinek, hiszen szó szerint azt kiabálták, »várj, maradok«, s a vészjelzés a közegellenállás leküzdhetetlennek tűnő helyzetében leginkább úgy volt értelmezhető, »itt maradok«, mármint a buszon, mert nem tud az illető leszállni, holott a kiabálás valójában azt jelentette, hogy aki kiabál, a megállóban akar maradni, vagyis leszáll. A különös jelzés után pedig, ha a vezető mégis indított, őrült csapkodás következett. Az utasok addig verték a busz oldalát, amíg le nem szállt mindenki, aki akart. Külföldinek eleve kockázatos volt elvegyülnie az utazók tömegében. Nem mintha közvetlen veszély fenyegette volna testi épségét (éppenséggel fenyegethette), inkább lelki kellemetlenségeknek lehetett kitéve.

Jól emlékszem, amikor először utaztam egyedül, s történetesen egy sportszatyor is volt nálam, benne a beszerzendő könyvek ellenértékéül szánt konzervekkel, valóságos rémület vett rajtam erőt. Egy idő után ugyanis azt kellett észrevennem, hogy a buszon utazók (többségükben feketék) tekintete mereven rám szegeződik. Pontosabban nem is rám, az arcomra, hanem a ruhámra, a cipőmre és főképpen a kitömött táskámra. Ijesztő volt az a sok kimeresztett szemfehérje a fekete arcokban. Nem kíváncsiság, hanem mohó, vetkőztető irigység volt a nézésükben. Irigység azért, mert fehér vagyok, azért, mert (a ruhámról) láthatólag külföldi vagyok, leginkább pedig azért, mert mint ilyennek, külföldinek, a tömött táskája egészen biztos teli van számukra elérhetetlen kincsekkel, amik most ott vannak tőlük alig karnyújtásnyira, mégis elérhetetlenül távol, hiszen nem ők kapják. S ami a legrosszabb: tudtam, irigységük indokolt, mert a táskámban lapuló konzerv-csemegék nekik valóban elérhetetlenek voltak. A boltokban jegyre kapták a ruhát, az élelmiszert, többnyire rizst, húst, lisztet, babot, borsót, esetleg zöldséget, de a sólethez, halászléhez, pörkölthöz fogható készítményt még csak nem is láthattak.

Az egymáshoz préselődés, érthetően, egyéb kínos helyzeteket is szült. Szemtanúja voltam, mikor egy hatalmas farú nőszemély, megelégelvén a mögé került férfiú szándékosan vagy véletlenül beléje akadó szigonyát, magából kikelve felpofozta az illetőt, a népes közönség nagy örömére.”

Az úton nem sokat beszéltek. Lilianon most fehér trikó volt (süvegesen duzzadó mellbimbója majd átszúrta) testhezálló kék vászonnadrággal (otthon halásznadrágnak hívták akkoriban az ilyen, térd alatt végződő ruhadarabot), amely kiemelte formás csípőjét és gusztusos vádliját. Az apró kagylókból fűzött lánc most is a bokáján volt. Biztos az ágyban sem válik meg tőle, gondolta DJ. Alighanem jelent valamit, valami mágikusat, de nem kérdezte meg, nem akart tolakodó lenni, megelégedett a meghitt, véletlen érintésekkel, amelyeket össze-összeérő válluk, combjuk vagy térdük közvetített, ha zökkent a jármű, és Lilian keményen, súlyosan meg-megrezzenő melle helyett inkább az elsuhanó tájat nézte, ami újdonság volt neki, hiszen addig nem is járt a fővároson kívül. Hacsak nem vittek valakit, az utazás nehéz, szinte lehetetlen volt Kubában a külföldieknek, belföldieknek egyaránt. DJ-t meglepte, hogy a települések között leginkább kietlen, sivár pusztaságot lehetett látni; a gyér, kisült fű alól ki-kilátszott a köves, vöröses talaj, s csak ritkán bukkant fel kókadó legyezőjével egy-egy királypálma, pocakos- vagy kókuszpálma, mértani alakzataival egy-egy mangrovefa. A föld színén szúrós-zöldes bozótban ültek meg a kaktuszok vagy a húsos, szürke levelű agavék.

A kikötőt vigyázó Morro, vagyis a gyarmati időkben épült erődítmény után Havanna határán óriási hirdetés ötlött DJ szemébe. ¡Convertir el revés en victoria! Vagyis: Változtasd előnnyé a hátrányt! – hirdette, illetve parancsolta verde olivo egyenruhájában a Comandante, hatalmas szivarral a kezében. (Pedig akkor, az év vége felé már tudhatta; ő, Fidel tudhatta a legjobban, amit már mindenki tudott: a képtelen, tízmilliós vállalásba csaknem bele fog rokkanni a népe, országa.) Megművelt föld, vetemény, ló vagy szarvasmarha szinte alig bukkant elő a gyér forgalmú autóút mellett, pedig legalább két, két és fél órát utaztak a hosszan elnyúló földnyelvig, amelyen a varaderói csodapart várta őket.

Varadero csodája DJ-nek a playával, vagyis a vakítóan fehér tengerparttal kezdődött. Mire bejelentkeztek, és kis motyójukat (két sporttáska volt mindössze) az impozáns főépülettől kissé távolabb eső nádfedeles kalyibák egyikében letették, alaposan megizzadtak, így alig várták, hogy az utazástól meggémberedett tagjaikat kinyújtóztassák a homokpadot szegélyező kókuszpálmák árnyékában, s megmártózzanak a hűsítő tengerben. DJ azonban nem igazán lelkesedett a sós vízért, ezért inkább a frissítő zuhanyt választotta. Különben is leginkább arra vágyott, hogy odabújjon a lányhoz, és kiöntse neki a lelkét. De, mint már tudjuk, némiképp elvetette a sulykot, hiszen Ádámnál és Évánál kezdte a meséjét, és annyira belefeledkezett, hogy Lilian, teljes joggal, egy idő után mellőzve érezte magát, bosszúból elvégezte DJ-n a tomporális tesztet, majd duzzogva, ámde csábítóan bevonult a kalyibába.

Az ebéd és az étterem méltó folytatása volt a csodának. A félhomályos, kellőképp lehűtött terembe lépve DJ elámult: a csillárok, a falakat borító bordó, aranykeretes kárpit és az asztalok között futó ugyanolyan színű szőnyegek, a szintén aranyló díszek és falikarok, az asztalokon pompázó hófehér damasztterítők, az ezüst evőeszközök s az egyik fal előtt felsorakozó csokornyakkendős, fekete-fehérbe öltözött felszolgálók olyan luxusszálló képzetét keltették, amilyet DJ addig legfeljebb ha képen láthatott.

A látvány fantasztikuma részben abból adódott, hogy a kinti, a Havannában és környékén látott lerongyolódott, szegényes-kietlen világhoz képest, amiben még nemrég is jártak, itt az időtlen, mértéktartóan barokkos fényűzés tárgyai ragyogtak, részben pedig abból, hogy mivel az étterem szinte üres volt, úgy festett a helyzet, mintha az egész miattuk történne, mintha a személyzet az ő tiszteletükre sorakozott volna föl a tapétás fal előtt, akár egy fogadáson. A dolog valószerűtlenségét csak fokozta, hogy mindketten trikósan, vászonnadrágosan voltak öltözve (DJ kedvenc fehér farmerját viselte, csípőjén a magyar néphadseregtől elemelt derékszíja barnállott, amit még Hobo barátjától kapott otthon, az egyetemen), s amint a kifogástalan eleganciával mozgó pincérek szertartásos keringője megkezdődött körülöttük, úgy érezték magukat, mint egy álruhás fejedelmi pár. A felszolgálók és a hely stílusa, szelleme őket is a hatása alá vonta, s féktelen jókedvükben játszani is kezdték királyi szerepüket.

– Mit inna étvágygerjesztőnek, princesa? Daiquirít, mojitót vagy egy jó hideg sört? – tudakolta DJ a cirádás itallapot tanulmányozva.

Un daiquirí, por favor – mondta Lilian.

Dos, por favor – adta fel DJ a rendelést, s mikor a lapos, talpas, cukorkristály-karimás pohárba töltött, őrölt jégdarabkák között rejtőző citromos-grapefruitos fehér rum és keserű cseresznyelikőr (marrasquino) keverékéből készült koktélt szopogatni kezdte, az éhgyomorra fogyasztott szesz rafináltan észrevehetetlen ütései nyomán meglódult vele a világ, úgy érezte, lassan lebegni kezd önmaga s az őket körülvevő tárgyak fölött. Annyira felszabadult, hogy, kissé ajtóstul rontva a házba, mindjárt föl is tette Liliannak a régen benne motoszkáló kérdést:

– És a te történeted? Miért csinálod, amit csinálsz?

– Nem. Még nem – utasította el határozottan a lány, akinek sötétbarna szeme szintén jobban csillogott már az italtól, de DJ kérdésére mintha némi árnyék vonult volna át előtte.

„Az ebéd. Előétel: majonézes langusztasaláta talpas pohárból, erőleves, bifsz­tek sült banánnal, könnyű rozé. Desszert: sajt barackdzsemmel. Emésztést segítőnek: carajillo, kávé. Az elmúlt hónapok F utcai ebédjeire gondolva nem bírtam betelni az ízek gazdagságával. A konyhalányok a diákotthonban már vagy két hete daraboltak egy hatalmas tőkehalat (bacalaót), minden napra jutott egy szelet mindenkinek, olajban kisütve, mellé egy merőkanálnyi főtt rizs. S ez még valóságos gazdagság volt a korábbi hetek végesen variálható tojás-rizs menüjéhez képest – kemény tojás rizzsel, rántotta rizzsel, tükörtojás rizzsel, lágy tojás rizzsel, aztán kemény tojás rizzsel, és így tovább –; italként a forralt, majd utána lehűtött csapvíz szolgált – ha volt. A vizet ugyanis – ha volt – reggelente villanymotorral nyomatták föl a talajszint alatti ciszternából – ha volt villany, mert a gyakori apagónok miatt (ami azt jelentette, hogy takarékosságból hol egyik, hol másik kerületben kikapcsolják az áramot) az sem volt mindig – a lapos tetőn éktelenkedő hengeres tartályokba, onnan folyt le a vezetékbe. Csakhogy a ciszternákban (minden háznál ugyanez a rendszer működött) patkányok lubickoltak, a vezetékes víz fertőzött s ezért ihatatlan volt. Néha hatalmas ballonokban hozták a házhoz az ivóvizet, de az ellátás akadozott. Így a csapvizet előbb föl kellett forralni, majd a hatalmas, folyosói hűtőszekrénybe tenni, bádogkancsókban. Csak órák múlva vált ihatóvá. Ha éjszaka fogyott el a kancsókból, elvileg annak kellett forralni és betenni, akinél elfogyott. Az oroszok este rendszeresen megitták, az üres kancsót a hűtő tetején hagyták, majd mivel este általában ki se mozdultak a diákotthonból (tilos volt nekik), nyugovóra tértek. A mi bosszúnk erre, ha éjszakai portyáinkról (nekünk szabad volt kimaradni, senki sem ellenőrizte, mit csinálunk) a szomjúságtól tikkadtan előkerültünk, az volt, hogy a bádog kancsót éktelen zajjal a falhoz vágtuk, hogy csak úgy zengett bele a ház. ¡Cabrones! ¡Hijos de puta! Szemetek! A kurva anyátok!, üvöltöttük. De szomjunkon cseppet sem enyhített a tudat, hogy legédesebb álmukból vertük fel a disznókat. Két lehetőség adódott: vagy addig nyeljük a nyálunkat, míg el nem alszunk, vagy megyünk vizet forralni, aztán virrasztunk, míg el nem hűl.

Később a követségünk enyhített valamelyest nyomorúságos koszthelyzetünkön; két-három havonta konzervszállítmányok érkeztek otthonról hajón, s fillérekért spájzolhattunk be a készételekből, amelyekkel megtörhettük a kollégiumi menza egyhangúságát. Kedvencem, amit ünnepnapokra tartogattam, a halászlé volt, leveskockával feldúsítva. Megértettük azt is, amin júliusi érkezésünk után elképedtünk: hogy előző évi társaink (akiket még ott értünk, s akikkel még hónapokig együtt éltünk, mert nekik szeptemberben telt le az egy év) hogyan és miből tudták folyosói kincseskamrájukat berendezni a »klozetban«, vagyis a rácsos, ruhás- és öltözőszekrénynek készült fülkében, amelynek polcain ott sorakoztak a konzervoszlopok s a fellógatott szalámirudak. E készletből részben változatosabbá tették étrendjüket, részben könyvbeszerzésüket finanszírozták.”

Mikor csaknem két óra múltán fizetésre került volna a sor, Lilian csak intett a főpincérnek, aki kis ezüsttányéron, diszkrét damasztszalvétába hajtva letette elé a számlát meg a golyóstollat; a lány elegáns kacskaringóval szignálta a papirost, és már mehettek is. Ennyi? Ilyen egyszerű? – álmélkodott DJ, mire Lilian csak annyit mondott: Világos. Ismernek. Sokszor jövök. DJ-t érdekelte volna, kivel, mikor és hogyan, de nem akarta megtörni a pillanat varázsát. Kiléptek hát a légkondicionált ebédlőből, s DJ végre teljes embernek érezte magát. Örült, hogy ő az ott, a maga bőrében, boldog volt a jóllakottság rég nem érzett feszítésétől, elégedett volt a Teremtéssel, s bár a párás hőség újabb ostorcsapásként érte, meg őrülten vonzotta a homok, a verőfényes délután és a kékes-zöldes tengervíz, leginkább mégis vízszintes testhelyzetbe vágyott, selymes női bőr érintésére, lágy, mély hangon ejtett szavakra vagy elsuttogott, becéző félszavakra. S pár perc múlva a kalyibában már békésen szundított Lilian ölében, akár egy csecsszopó.

Igen, DJ az ebédet követő sziesztán akár egy csecsszopó is lehetett volna, már ami az elalvás előtti és ébredés utáni ártatlanságát illeti, de mihelyt feleszmélt, és megérezte arca alatt Lilian hasának finom bársonyát, férfias elszántsággal vette ostrom alá a leány combok védte erődítményét, a gótikus csúcsívben, duzzadó rozettában végződő, rejtett boltozatát. Sokat küzdenie nem is kellett, hiszen annak a várnak a falai már amúgy is omladoztak. Résre, nemesember!, jutott DJ eszébe a régi csatakiáltás, de mire hadrendbe sorakozó csapatainak jelt adott volna a végső rohamra, türelmetlen ütegparancsnoka már tüzet vezényelt, s ágyúi egyetlen nagy dörgéssel-durranással kiokádták muníciójukat.

– Kész? Ennyi volt? Ne csesszél ki velem, fiúka! ¡No me jodas, chico!

Lilian hangjában, hangsúlyában egyszerre érződött hitetlenkedés, szemrehányás, elégedetlenség. DJ restellte magát, megpróbálta menteni, ami még menthetőnek látszott; azt mondta, sajnálja, ha csalódást keltett, de… Lilian is tudhatja, ha valaki rég nem volt nővel… Azonkívül, az ő esetében legalábbis, jobb a második, de legjobb a harmadik.

– Nocsak! Hiszem, ha látom. De még jobb, ha érzem. Nincs kedved mégis kipróbálni a tengert? Bár a kubaiak ilyenkor félnek a medúzáktól, azt mondják, agua mala, rossz víz van, engem nem érdekel. Isteni lehet.

Valóban: az estébe hajló délutánban a tenger valószínűtlen színkavalkádja a délelőttihez képest még harsogóbb volt: a kék, a türkiz, a zöld minden árnyalata ott tobzódott a már kissé ferdén beeső fényben szinte világító homokpart előtt, s a messzeségben úgy olvadt egybe az ég és a víz, hogy egyazon szappanbuborék kiváltságos lakóinak érezhették magukat, noha tudták: a szivárványos hártya bármelyik pillanatban szétpukkanhat. Lilian remek úszó volt; úgy vetette magát a habokba, úgy fickándozott a vízben, akár egy vidám delfin. De DJ a sós vizet sehogy sem tudta megszokni, viszketett tőle a bőre, s ha lenyelte, a gyomra is felfordult. Így aztán, bár az enyhe szellő éppen csak fodrozta a tengert, egykettőre visszamászott a homokba, és gyönyörködve szemlélte a delfint játszó Liliant.

– Mi van? A tengertől is félsz?

– Nem. Csak idegen. Inkább tőled félek.

– Tőlem? Hogyhogy?

– Csak úgy. Nem tudom, ki vagy. Félig virág, félig delfin, félig besúgó?

– Csak semmi félig. Minden egészen, mindenestül. (Soy todo enterito.)

DJ mosolygott. Tetszett neki Lilian őszintesége, humora. Megsimogatta a csapzott haját, az arcát, a hátát. Keze megállt a lány kemény fenekén, és ott is maradt. Kis idő múltán a hátára fordult. Pillantása a kókuszdióra esett a fejük felett napernyőt formázó pálmafán, amely andalítóan ringott az alkonyi szélben.

– Én meg csupa fül vagyok. Most elkezded a mesédet, Seherezádé?

– Úgy látom, inkább te vagy, aki az életéért beszél. De jó. Figyelj.

És akkor Lilian mesélni kezdett. Eleinte akadozva, aztán, mintegy el is feledkezve DJ-ről, mintegy magának, csak mondta, mondta a történetét. Apja elment, amikor ő még kicsi volt. Csak egy kagylófüzért hagyott rá, amit a környék vén javasasszonyától kapott. „Ez majd megvédi a gyereket minden rontástól”, mondta apjának a fekete, aszott conga anyó. „Ez az, ami a lábadon van?”, kérdezett közbe DJ. „Ez”, mondta Lilian. „Anyám tette a bokámra, búcsúzóul. Azt mondta, legyen mindig rajtam, mert ha leveszem, megtörik a varázs.” Vagyis az anyja is elhagyta, azóta is mással él. Liliant a nagyanyja vette magához, illetve – ahogy mondta – őt a forradalom nevelte. Kitűnt érzékenységével, sporteredményeivel – atlétikában –; mindenhol ő volt az úttörők gyöngye, la perla de los pioneros. Így került be az elitcsapatba is. Boldogtalan, nincs magánélete. A parancsnokai, edzői mind szabad prédának tekintik. Vonzza DJ „mássága” – tette hozzá még. A pillanatból szeretne kicsikarni egy kis örömöt.

– Szóval pillanatnyilag én vagyok a pillanat meg az öröm – szellemeskedett DJ, hogy kissé földerítse a bennük is beállni készülő alkonyt.

A parti homok, a messzi szemhatár és közöttük a víz már mélykék sötétségbe fordult. A szellő rohamokban támadó széllé erősödött, és sós tengerszagot hozott a partra. Az egyik szélroham nagyot rázott a pálma üstökén, s az egymás mellett fészkelő kókuszdiók közül az egyik tompa puffanással lepottyant melléjük a homokba.

Mira, mira – mondta DJ a kezébe véve a fura golyóbist. – Nézd csak, mintha egy újszülött kobakja volna.

¡No, por favor! Ne fesd az ördögöt a falra, még angyalka képében sem!

– Miért, te nem szeretnél gyereket?

– Nem. De. Nagyon is. Csak nem most.

Lilian arcán most egészen besötétedett, s hogy elterelje a szót, megkérdezte:

– Tudod, hogy szedik ki a kókuszdió levét? Lilian megrázta a gömbölyű termést: kotyogott.

No.

– Megskalpolják egy machetévelmondta Lilian.

DJ megborzongott. Hallgattak.

– Ideje volna harapni valamit, nem? – kérdezte rövid hallgatás után DJ.

– Persze, menjünk vacsorázni – válaszolta Lilian.

Az étteremben most sem voltak sokan, a kubaiaknak még korai volt az időpont. Halat ettek, mert az étlapon DJ meglepődve fedezte fel a halételek között a besugo nevet. Felnevetett: „hát ez meg micsoda?” „Hú, ez nagyon finom tengeri hal, nem ettél még?” „Soha. Csak a bacalaót ismerem.” (Később a bungalóban DJ-nek eszébe jutott a furcsa nevű hal, és megnézte a kis szótárban, amit mindenhová magával vitt. Gyönyörű magyar neve volt: gyöngyös durbincs.)

Mintha a véletlen most neki akart volna kedveskedni a diszkrét háttérzenével, amit nyilván a rádióban éppen menő Nocturno szolgáltatott. José José szólalt meg, ott is, újra, mintegy felelve DJ pajzánnak tűnő célzására: „Espera un poco, un poquito más…” Ezúttal Lilianon volt a nevetés sora. „Türelem – mondta –, mindent a maga idejében.” A halhoz száraz fehérbort kértek, desszertnek fagylaltot. Remek volt: mangó csokoládéval meg vaníliával, vetekedett a Copelia gyönyöreivel.

Oye, tú. ¿Sueles ir a Copelia? Figyelj, te jársz a Copeliába?

– Én? Még sose voltam. Utálom.

A Copelia híres fagylaltozó volt és maradt Havannában, a Vedado közepén, a Habana Librétől, vagyis a régi Hilton szállótól egy sarokra, a lányok kollégiuma mellett; DJ így gyakran látogatta ösztöndíjas társnőivel és Mihállyal. Már ha volt hozzá türelmük. Ez a földre szállt, kipányvázott űrhajóra emlékeztető szabadtéri fagyizó olyan népszerűségnek örvendett, hogy mindig hosszú sorok kígyóztak pénztárainál és a kiadópultok ablakainál. Reggeltől estig. Sokszor órákat kellett várni a hűsítő gombócokra, csorgó nyállal. De megérte a tantaluszi kínokat: ha sorra került az ember, hatalmas adagokat kapott, a trópusi ízek szinte minden változatában: banán, ananász, mangó, kókusz, pisztácia, narancs, citrom és még sok egyéb különlegesség; a magyar szá­jaknak és ízlelőbimbóknak ez a kavalkád akkoriban még nagy újdonság volt. A sorban állás keserveit a fagylalt képzete mellett nagyban enyhítette a színes közönség látványa is: a bőrszínek egész palettáját, a tejeskávét, a tejfehéret, a kreol barnát és a szénfeketét képviselő fiatalok és öregek, gyerekek és csonkabonkák nyüzsgő, hangos gyülekezete olyan volt, akár zümmögő méhraj egy kaptár körül. Különösen feltűnőek voltak a fekete lányok és asszonyok: szegényes ruházatukat (amiről nem ők, inkább a kubai szocializmus tehetett: a jegyrendszer a ruhavásárlásra is kiterjedt, ha évente egyszer bejutottak a nekik kijelölt ruhaboltba, szinte semmi választékot nem találtak, így kénytelen-kelletlen mindenki ugyanazt a pár göncöt variálta, amit kapni lehetett) igyekeztek találékonysággal gazdagítani, de az összkép így is eléggé lehangolóra sikerült. Az egyoldalú, főként a rizsen alapuló táplálkozástól még a csinosabbjának is már-már pocakja volt, amit a szűk nadrágok, szoknyák még ki is domborítottak. Leglátványosabb mégis a fejük, illetve a hajuk volt, mert bodorodó, dús üstöküket hajcsavarók tucatjaival próbálták megszelídíteni, s ha az utcára mentek, a csavarók is benne maradtak a hajukban. A szemérmesebbek hálót tettek vagy kendőt kötöttek a csavarók fölé, amitől még komikusabban festettek. Mintha fodrászburák alól szöktek volna ki, hogy ügyes-bajos dolgaikat elvégezzék, s közben elnyaljanak néhány gombóc fagylaltot. DJ a pisztáciát, a mangót és az ananászt szerette legjobban, hol vaníliával, hol csokoládéval vegyesen.

„Vacsora után a kalyibában Lilian mindjárt a rádióhoz ment. A Nocturnónak sajnos már vége volt, most dzsessz szólt, be-Bop meg cool, amit talán még jobban szerettem a tánczenénél; felszabadított, ellazított, találékonnyá tett. Lilian közben valami olyasmit mondott, itt még a fának is füle van (a bungaló fala ugyanis fagerendákból volt rakva, fényt a nádtetőbe vágott tetőablakból kapott), de a bor és a zene hatása alatt már oda sem figyeltem a megjegyzésére: a fülét bámultam. Ahol a bal cimpája felül, a karima tapadásánál kicsit kiszélesedett, szabályos lyukacskát fedeztem fel.

– Mutasd a másikat! – mondtam izgatottan. Lilian elfordította a fejét, és a másik, finom és arányos karima tövében ugyanolyan aprócska lyuk sötétlett. Mintha valaki oda fúrt volna helyet a fülbevalónak.

¡Dios mío! – kiáltottam föl. – Somos hermanos, ¿sabes? ¡Mira eso! Jóságos Isten! Tudod, hogy testvérek vagyunk? – és odamutattam neki a fülemet, előbb az egyiket, majd a másikat. Ugyanaz a lyuk, ugyanazon a rendkívüli helyen. – ¡Increible! Hihetetlen! – szakadt ki belőlem. Azt hittem, ez az én családom különös ismertetőjele. Minden testvéremnek ugyanilyen van.

– Igazán? Hát ez különös. Egyébként csodás lehet, ha van testvéred. Nekem nincs. Legalábbis nem tudok róla. Hányan vagytok? Mesélj kicsit róluk!

Fejemet ismét Lilian ölének ruganyos dombjára helyeztem, és beszélni kezdtem. Charlie Parker (All the things you are) és Dave Brubeck (Take Five) zenéje ékesszólóvá tehetett, mert úgy láttam, Lilian olajos barna szeme olykor felcsillant, néha bólogatott, néha csodálkozva húzta föl a szemöldökét, s még a homlokát is ráncolta, mint akinek nem könnyű követni az elbeszélést, de nagyon igyekszik. Nem is annyira a testvéreimről, inkább családom kalandos sorsáról meséltem.

Anyai nagyapámról, akit nem is ismertem, csak annyit tudtam róla, hogy valamikor gazdálkodó volt a Nagykunság közepén, Mezőtúron (la puszta, sabes, la gran llanura, el páramo), de a gazdaság tönkremehetett, mert anyám már csak úgy emlékezett rá, mint aki naphosszat pepecsel a galambjaival, galambász volt ugyanis, és csak ül a kertben, és pipázik. (Hallottál már a kunokról? Nem, nem hunok, kunok. Nem a hódító Atilla népe, de ők is Ázsiából jöttek, csak pár századdal később. Nézd a pofacsontomat! Anyai örökség.) Apám családja félig hegyi népség, az okmányok szerint urasági cselédek voltak a Felvidéken, a Kárpátok északi karéja felé, ami most Csehszlovákia. Az első világháborúban elvették – ne akard, hogy elmondjam, miért, talán jogosan, talán nem, de mindenképp igazságtalanul –, a nagyapám, akiből iparos, kovácslegény lett, és benősült egy rátarti (ezt nem tudom, hogy mondják) sváb családba, és az állomásfőnökségig vitte a vasútnál. Budapest egyik peremvárosában laktak, és azt beszélik, vasárnap mindenki megfordult az utcán a nagyapám után, ha templomba mentek, olyan szép szál, magas, elegáns ember volt. Egyik őse nemesember lehetett, aki félrelépett az uradalom valamelyik cselédlányával. Ez csak azért fontos, mert anyám, mint a kunok általában, fekete hajú-szemű leány volt, apám pedig, akár a nagyapám, délceg, szőke, hullámos hajú. Tűz és víz. (»Jó, jó, de mikor jönnek már a kalandok?«) Legnagyobb kalandjuk, mármint a szüleimé, maga a házasság volt. Különbözött a vallásuk, különbözött a természetük. Anyám protestáns volt, puritán, szemérmes református, és a szelíd szolgálat, a szorgalom és az engedelmesség vezérelte; engedelmesség a Bibliának, a családnak, a feladatainak. Hajadonként szíve szerint diakonisszának, afféle protestáns apácának ment volna. Őrzök róla egy fiatalkori képet, amin a tekintete nagy elszánást, erős jellemet mutat. Apám családja katolikus volt, s a választása miatt gyakorlatilag kitagadták, ami talán lázadó hajlamait erősítette. Nehezen tűrte a kötöttségeket, és kertész vagy festő szeretett volna lenni, annyira vonzotta a természet meg minden, ami szép. Csak a gyerekei miatt fogadták aztán vissza a szülei.

Apám pályát, foglalkozást még a szülei kényszerítésére választott: postás lett, mert az akkor, úgy, mint a vasút, nyugdíjas állást jelentett. (Ne felejtsd el, hogy ez a gazdasági világválság ideje!) Nyugtalan, kereső alkat volt – itt épp Miles Davis következett az Autumn Leavesszel –, amiben szerepet játszhatott valami családi terheltség is; egyik lánytestvére epilepsziában szenvedett; de ő vágyainak, a természetjárásnak és az olvasásnak (nagyon érdekelte a vegyészet, a biológia és az atomfizika is, a halála után több ilyen tárgyú könyvet találtam otthon), a kertészkedésnek és a rajzolásnak, festészetnek csak a postai szolgálat után maradó szabad idejében szentelhette magát. Akkor nagy divatja volt az úgynevezett vasárnapi festészetnek, a képmásolásnak, és apám, megmaradt képei alapján, egész ügyesen bánt a vízfestékkel meg a pasztellkrétával. Erős szőrzete miatt szakállt növesztett, vállpántos katonainget, rövid, tiroli bőrnadrágot viselt nyáron, télen vastag bélésű bőrkabátot, s ezért, különös öltözködése miatt, hivatalbeli kollégái kissé különcnek tartották. A fennmaradt fényképek kivételesen jóképű férfinak mutatják, aki a praktikus ruhák mellett nagyon kedvelte az elegáns, kétsoros öltönyöket is, így nem csoda, ha a férfiak érdeklődését is felkeltette. De az igazán nagy kalandot (vagy csapdát?) mégis a történelem tartogatta a család számára. Hosszú történet, most nem részletezem.

Idáig jutva elbeszélésemben annyira elkápráztatott a családi legendárium emlékezetemben kissé kifényesedett felülete (no meg Stan Getz Mistyje és Dizzy Gillespie meg a The United Nation be-Bopja), hogy még a szememet is lehunytam, és Lilianról, kényelmes fejpárnámról szinte meg is feledkeztem.

Azt hiszem, apám azért a maga módján nagy franc lehetett (Francia? Eddig azt hittem, magyar volt, véltem hallani Lilian hangját), mert a keresztanyám, anyám legjobb mezőtúri barátnője jó ötven év múltán, amikor már halálos beteg volt, és összevissza beszélt, egyszer, mikor épp látogatóban voltam nála a református öregotthonban, suttogóra fogta a hangját, és azt mondta: »És akkor, képzeld, Jancsikám, az a Jani – értsd: az apám – egyszer csak megmarkol, mint egy állat, és azt lihegi a fülembe: te Jolán, mi lenne, ha megölelnél?« Érted, Lilian, az apám, anyám háta mögött, kikezdett a legjobb barátnőjével. Semmi válasz. Entiendes? Érted? – kérdezem még egyszer, amire valami dünnyögésféle a válasz: Sí, sí, muy interesante, ja, ja, nagyon érdekes, aztán már csak valami egyenletes szuszogását hallottam. És Miles Davist megint, az Around The Midnight zseniális (cool) improvizációival.”

DJ lecsukott szemmel élvezi a piszton, a bőgő, a zongora és a dob egymást váltó, melankolikus felelgetését, mikor valami gyengéd simogatást érez az ágyéka tájékán. A simogatás hirtelen meleg száj érintésébe megy át, DJ odanéz, és azt hiszi, álmodik, pedig valóban: megacélosodó férfiassága egy szőke nő szájában hol eltűnik, hol előbukkan, kantárszára pattanásig feszül. „Hát te, te ki vagy?”, kérdezi DJ meglepetten. A szőke fejből csak valami dorombolásszerű hang jön, hiszen foglalt a szája, s mikor az opálosan fehér bőrű nőalak a merevítés dolgát bevégzi, Lilian haját kezdi simogatni, puhán szájon csókolja, becézve ébresztgeti, egyik kezével Lilian ölét tárja szélesre, és pajkos mosollyal biccent DJ-nek, mintha azt mondaná: dologra! Nyitva a barlang, keresheted a kincseidet, Ali baba!

Ekkor újabb látomása támad, amely átrajzolja a képet: önmagát pillantja meg. Gyerekként áll a domboldali villa teraszának csúcsban végződő korlátján, karját kitárja, és elrugaszkodik. Puhán siklik (közben Miles Davis: So What?), átlendül az alsó kert diófáin, már a Rügy utca fölött száll, röpül, egészen a Kiserdő bokros csalitjáig ereszkedik. A lejtőt vízszintesen átszelő ösvény alatti bozótosban kedvenc tisztását keresi, amit addig mindig kúszva, dobogó szívvel közelített meg magányos portyáin, mert sose lehetett tudni, mikor talál egymásba gabalyodott szerelmeseket a pompás, fűszőnyeges rejtekhelyen. Imádott leskelődni. És íme, sejtése helyes volt: egy párocska szeretkezett épp a bokrok alján; a nő négykézláb görnyedt, piros szoknyája csupaszon feldomborodó feneke fölé volt tűrve, s mintha épp leborult volna valaki előtt, holott a férfi mögötte térdelt, letolt nadrággal, a szeme csukva, homlokán izzadság gyöngyözött.

DJ most nesztelen köröket ír le a tisztás fölött, egészen addig, míg meg nem hallja a nő nyüszítését, sikítását, majd a férfi oroszlánbömbölését. Ijedten ül föl az ágyon, de sehol semmi; sehol a szőke tünemény, sehol a domború tompor, a piros szoknya. Csak a mellette csellóként elnyúló Lilian egyen­letes lélegzését hallja, meg a halk zenét (Miles Davis: The Cool Jazz Sound), a hajnali szélben susogó pálmákat odakinn s egy-egy ébredő madár rikoltását. Ahogy megmozdul, valami ragacsos, hideg foltot érez a lepedőn. Letaglózva zuhan ismét álomba.

A Kiserdő felett leírt kukkoló körök zsongító, kellemes érzéssel töltötték el DJ ébredező tudatát és érzékeit, még a levegő zúgását is hallani vélte, de amikor egészen magához tért, rádöbbent: bőséges trópusi eső veri a kalyiba tető­ablakát és nádfedelét, s ő félálmában azt hallotta szélzúgásnak. Mire a kiadós és újabb trópusi ízekben gazdag reggeliből visszaértek a kunyhóba, bőrig áztak, s nevetve hányták le magukról a vizes ruhadarabokat. Libabőrösen, vacogva, ismét egymás karjában kerestek menedéket.

Oye, figyelj csak – mondta ekkor Lilian. – Megmondom én, mi a te bajod. Csak annyi, hogy még senki sem avatott be igazán a szerelem művészetébe.

– És te? – kérdezte DJ. – Te beavatsz?

– Született tanító néni vagyok. De tudod, mindig kettőn áll a vásár. Mindenkit csak arra lehet megtanítani, ami már benne van.

– És? Bennem van valami? Fejlődőképes vagyok? – kérdezte DJ.

– Te, kedves DJ, született tehetség vagy. Ha megfeledkezel a bajaidról meg a rémképeidről, csúcsokat dönthetsz.

– Honnan tudod? ¿Cómo lo sabes?

– Érzem.

– Miből érzed?

– A hangod, a szemed erről árulkodnak. Kedves vagy. Van benned valami különös képesség.

– Ne mondd! Komolyan? A melegség netán? Mintha nemrég azt mondtad volna, hogy homokos vagyok.

– Ugyan! Az csak próba volt.

– És? Az eredmény?

– Nem rossz. Ha bunkó macho volnál, megpofoztál volna. Ha tényleg meleg vagy, azt mondod: még, még! De te a fejeddel, illetve a lelkeddel reagáltál, ami azt jelzi, hogy a problémáid a homlokodtól felfelé kezdődnek.

– OK. Ott fészkel a különös képességem. És mi volna az?

– Valami óvatlanság, leplezetlenség. Hogy képes vagy teljesen lecsupaszodni, akkor is, ha ruhában vagy.

– Ezt meg hogy érted?

– Nem is tudom. Semmit sem akarsz eltitkolni, nem is tudnál, és egészen őszinte vagy. Ez lefegyverző és szeretetre méltó, bár mintha valami kényszeresség is volna benne. De feltétlen bizalmat ébreszt. És ez viszont már ön- és közveszélyes.

– Veszélyes? Hogyhogy?

– A feltétlen bizalom olyan, mint a szeretet. És a szeretet veszélyes lehet. Nem tudtad?

– Nem. Miben áll a veszélye?

– Abban, amit mondok. Hogy lefegyverző. Elaltatja az önvédelmi reflexeket. A másikét és a tiédet is. És mert tárgytalan.

DJ most kapta fel igazán a fejét. (Azaz inkább csak felfigyelt, hiszen a fejének most Lilian csipkés szegélyű mellbimbói között esett igencsak ott­honos fekvése. Apropó Lilian mellbimbói: megfigyelte, hogy a bal oldali kúpocska csúcsa befelé mélyül: apró kráter a tűzhányón. De csak a balon. A szí­vében fortyogna a láva?) Volt ugyan némi elméleti iskolázottsága a szeretet természetét illetően (a pasaréti református gyülekezet kebelén, amelyhez húszéves koráig szorosan kötődött, szerzett ilyen tárgyú ismereteket: a krisztusi tanok és a bibliai szövegek meglehetős nyomokat hagytak benne, anyja már-már bigott vallásosságáról nem is beszélve), mégis úgy érezte, az a dolog, amit Lilian pedzegetett, ha igaz egyáltalán, inkább valami alkati, az alaptermészetéből adódó tulajdonság. Amiről így nem is igen tehetett; érdemtelen érdeme, vagy vétlen vétke volt. Otthonról kapta, anyjának öröklött természete és példája révén. S bár a gyermek és serdülő DJ a sok nyavalyája és a család meglehetősen nyomorúságos helyzete miatt inkább érzett hajlamot a mélabúra és a csüggedésre, az emberekhez általában édesanyja mosolygós bizalmával viszonyult, mondhatni, ez volt a feltétlen reflexe. S ha ez a tulajdonság azonos volt a szeretetre való képesség adományával, vagyis inkább érdemnek lehetett tekinteni, annak addig inkább csak az előnyeit élvezte, annyiban nevezetesen, hogy az emberek hozzá is többnyire kedvesen viszonyultak. Bár e kedvesség mögött néha afféle félnótásnak szóló lekezelést, szánalomfélét is érzett. Nem volt ugyan epilepsziás, mégis sok mindenben magára ismert Miskin herceg ismert figurájában, alkatában. Abban például, hogy ha tettekkel vagy szavakkal beleavatkozott mások életébe, abból mindig baj lett, mert mindig alaposan beletenyerelt valamibe, amibe nem kellett volna. Talán Miskint is épp emiatt tartották félkegyelműnek. DJ ezért jobban is szerette a passzív szemlélődést és a szótlanságot, bár szenvedett tőle.

„De mit akarhat Lilian ezzel a veszélyességgel, meg, főképpen, ezzel a tárgytalansággal?” – ötlött DJ eszébe a furcsa megfogalmazás hallatán.

– Mi az, hogy „tárgytalan szeretet”? – kérdezte.

– Pontosabban személytelen. Aki megtapasztalja, először azt hiszi, neki szól. De valójában alig van köze hozzá. Alkalom, ürügy csak, pretexto, érted, hogy a benned – mármint tebenned, kedves szédelgőm – felgyülemlett sóvárgást rálöttyinthesd. Akkor válik veszélyessé, ha valaki beleéli magát, ha gyönyörködik benne, mint amikor tükörbe néz. Pedig abban a tükörben egyedül te vagy. A másik veszély, ami talán még az előzőnél is nagyobb, hogy ez a meleg fröccs a „célszemély” szívét éri, pedig látszólag a testére irányul. Tetszik neked a hangom, a bőröm, a fenekem, szeretsz megérinteni, le akarsz velem feküdni, de igazából a mellem, a lábam köze lelkével akarsz szeretkezni. És ez is szex, de igazából rafinált erotika. Abban leled örömödet, ami az enyém ugyan, de nekem alig van közöm hozzá, mert benned van, te érzed, a te örömöd. Amit, a ragyogásától elvakultan, magadnak szerzel elsősorban, s csak ha minden jól alakul, akkor csurran-cseppen belőle nekem is valami. A gyönyör kelléke ugyan az egésznek, de nem célja. Te a boldogságot szeretnéd. Az angyalok kiváltságát, a lebegést. Ami van is, meg nincs is.

– Nocsak. A kis filozófus. Ez nem is hangzik rosszul. Sőt. Hízelgő. De akkor mi az, amit rosszul csinálok?

– Az, hogy még nem vagy tisztában magaddal. Összekevered a célokat. A másikat akarod örömhöz juttatni, ahelyett hogy magadra figyelnél, a magad boldogságát keresnéd.

– Vagyis?

– Vagyis figyelj rám, törődj velem, de leginkább arra figyelj, ami benned szólal meg, téged vezérel. A bizonyosságra, hogy jó. És akkor valóban jó lesz, ami jó: a gyönyör, a tetszés, a test és a lélek öröme.

– OK. És te? Veled mi lesz?

– Azzal ne nagyon törődj. Úgyis megérzed. Vagy van valami, vagy nincs. És ha nincs, akkor színlelni is kár. Mert érzed, őszinte-e, ahogy a testem válaszol az érintéseidre. De azt is tudnod kell, hogy a kubai nők mesterei a színészkedésnek.

– És még mit kell tudnom?

– Fogadj el tőlem egy jó tanácsot, kedves DJ. Sose nősülj meg. ¡Nunca te cases! Különben halálodig kettős életet fogsz élni. Vagy fél életet, ha a sóvárgó szédelgést elfojtod magadban gyávaságból, gyengeségből, vagy csak mert szereted a feleségedet, és nem akarod megsérteni a büszkeségét. Ha pedig mégis követnéd ösztöneidet (akár a szabadságvágy ürügyén), hazudni fogsz magadnak is, életed társának is. De mivel nem tudsz hazudni, előbb-utóbb bevallod tévelygéseidet, s akkor, ha nem hagynak azonnal faképnél, vagy nem zavarnak el, életed végéig fizetni fogsz árulásaidért.

– Szörnyű. Még elképzelni is rossz. És mi lesz a gyerekeimmel, ha lesznek? Imádom a gyerekeket, és ők is imádnak engem.

– Hát ez itt a bökkenő. Nem tudom. Ebben mindenkinek magának kell választania. Kettőt tehetsz: vagy tökélyre viszed az újonnan adódó kapcsolatok kiteljesítésének művészetét, ami persze fából vaskarika, ha igaz, hogy a női lét csak a gyermekáldásban teljesedhet ki, s mert így végtére magad maradsz, mint az ujjam; vagy mintaférj leszel, s magadban keresel valami kiutat szélhámos hajlamaid kiélésére. A képzelőerő, a művészet jó esélyeket teremthet. Feltéve persze, hogy van benned tehetség.

Lilian szavai meglepték, felkavarták, de egyszersmind meg is nyugtatták az ifjú DJ-t. Meglepte, hogy addigi megszólalásaihoz képest mennyire bölcs, látnoki gondolatai vannak a lánynak. Vologya közhelyes leckéztetése után ez magvas beszéd volt. Noha hogy az az ártatlannak, „tisztának” hitt érzület (sóvárgás?), amelyről Lilian azt állította, valójában személytelen, mennyire volt magára és másra nézve is veszélyes, pusztító erő, arra DJ csak jóval később döbbent rá igazán.

Akkor, a kalyibában, az elméleti oktatást követő gyakorlati bemutató után elképedve észlelte az eredményt: a ráérős, valamennyi kedves és kellemes részletnél alaposan elidőző ölelésben minden a helyére került, minden úgy működött, ahogy a nagy könyvben meg van írva, és a szerelmes adok-kapok, a testében-lelkében szétáradó könnyedség már-már ugyanolyan gyönyörűséggel töltötte be, mint előző éjszakai álmában a repülés.

Mivel az eső csak nem akart csillapodni, egész vasárnap zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, ki se mozdultak a kalyibából. Enni- és innivalójuk, ha nem is sok, akadt: egy tál gyümölcs (narancs, mangó, banán) és a pár üveg kristályvíz, amit bekészítve találtak a bungalóban. Mire besötétedett, DJ is a végére ért viszontagságos történetének, és Lilian is átadta tudásából mindazt, amit adakozó kedvében csak átadhatott. Korán álomba zuhantak, s úgy aludták végig az éjszakát, mint akiket fejbe vertek.

Az első ütés a gyomorszáját érte. Összecsuklott, s így lendületből hajolt bele a másodikba. Ez szabályos horogütés volt, amitől DJ megpördült a tengelye körül, és elvágódott. Alaposan beverhette a tarkóját, mert a tudata azonnal elhomályosult. Mielőtt eszméletét vesztette volna, még két fekete csuklyás, fekete ruhás (vagy csupasz, fekete) alakot látott. Az egyik, amelyik leütötte, azt üvöltötte: ¡Jodete, hijo de puta, maricón!, vagyis „Baszódj meg, köcsög, a kurva anyád!”.

Pár pillanattal korábban DJ fülsiketítő robajra riadt föl; még épp csak pirkadt, s ahogy a hátán feküdt, még látta, amint beszakad a tetőablak, az üvegszilánkok recsegve-ropogva záporoznak a padlóra, s valami sötét tömeg zúdul alá a nyomukban. Mikor DJ anyaszült meztelenül talpra ugrott, már csattant is az ököl a gyomorszáján. Másra nem emlékezett. A rúgásokra sem, amiket a veséjére kapott.

Amikor ébredezni kezdett, nem tudta, hol van, félig még az álmában járt. Bibliaórán volt a pasaréti ifiknél, és épp azt énekelték: Sze-he-líd sze-he-med, Ú-hur Jézus, Jó-hól látja min-de-hen vétkemet, sze-he-mé-lyemet ne-he ves-sehe meg / Sze-he-líd sze-he-med, Ú-hur Jézus. Szelíd szemed, Úr Jézus, Tekintsen rám, ha roskadok, Adjon békét, bocsánatot, Szelíd szemed, Úr Jézus. Szelíd szemed, Úr Jézus, Tudom, vádat is emel; Vétkeztem én, ítéljen el, Szelíd szemed, Úr Jézus. Szelíd szemed, Úr Jézus, Elítél bár, lásd, én megint Csak várom, hogy majd rám tekint, Sze-he-líd sze-he-med, Ú-hur Jézus. Már épp megeredtek volna a könnyei, mint mindig, ha ezt énekelték a templomban, mert apja jutott eszébe, pontosabban az apja temetése, a friss, őszi virágokkal borított sírhant, amely felett ezt énekelték a gyászolók. Akkor a tudata hirtelen kitisztult, bár a szemét még nem nyitotta ki. Csak azt érezte, iszonyú melege van, perzseli a nap, és már tudta, nem Pasaréten van, az éneklést csak álmodta, a szelíd szemek viszont nagyon is valóságosak. Bizonyos volt benne, hogy az a tekintet rá irányul, állandó, sugár a sugarakban, de nem szúrja, nem bántja, inkább simogatja. S kerekre nyíló szeme már látta is: a szem hatalmas volt, barna és jóságos. Egy szürke pej nézte, pislogás nélkül, állhatatosan. S abban a pillanatban valami érdest, puhát és nedveset is érzett az arcán: kicsit elfordította a fejét, és látta, egy melegbarna szőrű vizsla nyalogatja. A lóhoz és a kutyához lovas is tartozott: sudár, szeplős arcú, kicsit fitos orrú nő figyelte őt a ló nyergéből; az ő nézése azonban inkább gyanakvó volt, mint szelíd. DJ ijedten ült föl, s mindjárt nagyot nyögött is fájdalmában, de ösztönösen maga elé kapta a kezét, mert rádöbbent, hogy meztelen. „¡Cálzate!”, öltözz fel, mondta a nő parancsolón, nyerge magasából, s mikor DJ nagy nehezen, kétrét görnyedve föltápászkodott, meglátta a ruháit maga mellett a földön. Sietve magára kapkodta a legszükségesebbeket. „Hol vagyok?”, kérdezte. „Ki vagy?”, válaszolt a kérdésre kérdéssel a csizmás amazon. „Un becado húngaro”, egy magyar ösztöndíjas, felelte DJ, majd megismételte: „¿Dónde estoy?, Hol vagyok?” „Havannában”, hangzott a rövid tájékoztatás. „Tengo sed, szomjas vagyok”, tört ki DJ-ből a szükség, mert akkor érezte csak, hogy cserepes a szája, kiszáradt a torka, s beszűkült gégéjén alig képes hangot kipréselni. És levegőt is alig kap. Az amazon megkérdezte, tud-e járni, és mikor látta, hogy DJ keservesen ugyan, de képes feltápászkodni, elvezette a közeli lovarda istállójába, ahol víz is volt. Meleg és poshadt, de víz. DJ ivott, majd megmosta az arcát, s mivel érezte, hogy sajgó állkapcsán, oldalán és gyomorszáján meg a leégett bőrén kívül nem esett nagyobb baja, úgy gondolta, akár el is búcsúzhat megmentőjétől. A nő kicsit tartózkodó, kimért polgárlányként viselkedett továbbra is; megmutatta, hol a buszmegálló, s végül, kicsit váratlanul, odanyújtotta DJ-nek a névjegyét a telefonszámával, és kérte, látogassa meg egyik délután. „Gracias. Te llamaré.” „Felhívlak”, ígérte DJ, és elsántikált a buszmegálló felé. Kerek óra múlva már ott ült az F utcai villa tornácán, Vologya mellett, a mecedorában ringatva magát. A meg-meglebbenő levegő kellemesen hűsítette leégett bőrét.

Ya ves. Así son estos. Te lo dije. Látod, ilyenek ezek. Megmondtam – kommentálta Vologya szűkszavúan az eseményeket, amelyekről DJ röviden beszámolt neki. – A barátnőd nyilván a saját „szakállára” kezdett mozogni, és a szervezet nem hagyhatja az ilyesmit. A féltékeny főnökéről, aki, mint mondtad, a tulajdonának tekinti, nem is beszélve. A lecke neki szólt, nem neked. Biztos megkapta ő is a magáét. Téged meg bepakoltak egy kocsiba, és kidobtak ott, ahol felébredtél.

– De hát ez szörnyű – mondta DJ. – Most mi lesz? Mit kezdjek ezzel az egésszel?

– Először is csillapodj le, és pihend ki magad. De előbb figyelj ide egy kicsit, és jól jegyezd meg, amit most mondok: történt veled valami, és mégsem történt semmi.

– Hogyhogy? Nem értelek.

– Csak úgy, hogy másképp is felfoghatod az egészet. Attól függ, mit minek veszel. A tényeket annak-e, ami valóban megesik, a szavakat annak-e, amit valóban kimondasz, az érzéseidet, gondolataidat valóban annak-e, amit érzel, gondolsz. Ha igen, akkor bajban vagy, akkor nem lesz könnyű rendet teremteni a zűrzavarban, ami most benned van. De van egy másik lehetőség is. Hogy másnak fogd fel és fogadd el a „valóságot”, mint időben és térben meghatározott dolgok egyértelmű összességének. Ha a legfontosabb dolgok, a szerelem, a hűség, az árulás, önmagad, a másik ember, vagyis minden önmaga, egy bizonyos valami volna, jó volna, de mint eseted is mutatja, katasztrofális káosz is keletkezne belőle. De ez illúzió.

– Micsoda? Hogy az ölelés ölelés, a napfény napfény, a pofon meg pofon?

– Igen, igen. Tudom, nem könnyű elszakadnod az úgynevezett „tények” egyértelműségétől, hiszen látom a pecsenyére sült arcod, látom a kék zúzódásokat a gyomorszájadon, tudom, hogy a kezeden még érzed a másik test érintését. De gondolj bele, hol van most igazából ez az egész. Jó, az összeégett bőröd sajog, itt és most, rajtad, benned, és még jó darabig. A rúgások, ütések nyoma lesz még lila, zöld, aztán sárga is. De egy-két hét múlva mivé lesz, hová lesz ez az egész? Gondolattá, emlékké válik a fejedben, azaz semmivé. Semmivé, ami megfogható, és végképp semmi olyasmivé, ami egyértelmű, ami csakis és kizárólag egy bizonyos, meghatározott dolog. Csak ott és akkor volt az, ami, ahol és amikor történt. A lényegét tekintve már most is csak a képzeleted képes, ha képes egyáltalán, visszahozni. Ha emlékezel rá, ha elképzeled. Ha elég erős hozzá a fantáziád. Erre mondom, hogy illúzió. Ingoványos, többértelmű, esetleges. S mivel a fantáziád műve, „fantasztikus” is, ha úgy akarod. Ha tehát így fogod fel a „valóságot”, amely a világról, az életről alkotott felfogásunknak mégiscsak az alapja, illetve annak kellene lenni, akkor el kell fogadnod, hogy ez az alapzat valami köztes, sikamlós valami. Olyasmi, mint egy havas lejtő, amin a szilárd talaj és a csúszós felszín között ott a hol vékonyabb, hol vastagabb hóréteg, te meg, hogy ki ne törd a nyakad, szlalomozol a kilógó kövek és a jeges foltok között. Van egy bölcs francia pasi, valami Dalida, Darida vagy ilyesmi, aki azt mondja, ez a változó vastagságú hóréteg valamiféle intervallum, a dolgok valós állapota és a bennünk visszatükröződő valóságuk közötti szakadás, tér- és időbeli eltérés. A téridő dimenziója, amiben szavak, jelek, jelölők és jelentések kergetőznek játékosan, mint a rosszcsont gyerekek, s nekünk ebben a katyvaszban (Vologya itt ugyan a miasma kifejezést használta, de a fordításban, úgy látszik, elbeszélőnket is elragadta a lendület) kell vagy inkább kellene eligazodnunk. De mi csak szédelgünk, csúszkálunk té- és tova, folyvást áthágva, megsértve a közmegegyezésben „normálisként” kijelölt határokat.

Vologya egészen tűzbe jött; láthatólag megmámorosodott saját ékesszólásától. Tekintetét a terasz és a kerítés között zöldellő sövényre függesztette, DJ-ről szinte meg is feledkezett, még hintaszéke ingamozgását is megállította, és csak mondta, mondta a magáét. DJ elképedve igyekezett követni és megérteni, de ez cseppet sem volt könnyű. Nem is annyira a kinyilatkoztatás bonyolult, elvont tartalma miatt, hanem részben azért, mert lenyűgözte a jelenség, hiszen addig, ha nem énekelt, többnyire csak szavakat, tőmondatokat hallott a barátjától, részben pedig azért, mert képzeletében hirtelen üveges, rebbenéstelen szem jelent meg, és a szelíd, állati tekintet elterelte figyelmét, elhomályosította tudatát.

– Egyébként tudod, mi az újság? – kérdezett közbe hirtelen.

– Na, mi? – kérdezett vissza Vologya némiképp kényszeredetten, mint akit kissé bosszant, hogy félbeszakítják.

Estoy enamorado. Szerelmes vagyok – szaladt ki DJ száján.

– Ne mondd. És kibe? – kérdezte Vologya.

– Fogalmam sincs – felelte DJ. Ni idea.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.