Archívum

Filip Tamás: Kő, papír, olló

Baán Tibor
2013. május

A mai versnyelv folyamatos változása, prózába süllyedése, elszemélytelenedése mögött a szállóigévé lett felszólítás, a „legyünk modernek mindenestől” kockázatokat is vállaló elszántsága munkál, amely szeretne valami mást, korábban nem létezett, nem realizált élményt, életérzést, valóságszeletet felmutatni. Ezt teszi Filip Tamás is, a mai líra emblematikus személyisége, mikor legújabb verskötetében, a Kő, papír, ollóban, mely címválasztásában a közismert gyerekjátékra utalva a létezést mint választási lehetőséget definiálja, egyfajta létstratégiát vázol fel. Nem azt, nem egészen azt, amit legutóbbi könyvében, a Saját erődben, amely az én társadalmi izolációjának kérdését veti fel, hanem ennek fordítottját, a nyitás lehetőségét értelmezi. Vajon van-e választási lehetőségünk, olyan, amiről Kierkegaard értekezik, amely távlatot és reményt ad, vagy bele kell törődni abba, hogy korunk emberének mozgástere folyamatosan szűkül? Filip Tamás itt és most olvasható, Tandorin, Parti Nagy Lajoson iskolázott, újdonságként ható szonettjei, illetve a szövegvers oldottsága felé nyitó, a kezdetek óta művelt, a filozófiába oltott iróniával és az iróniába oltott abszurddal kísérletező szabadversei ezt a helyzetet modellezik. A kötetnyitó, kötetelőző Amit hallani akarok esetében így: „Hajnalban álmok kiabálnak be / elmém sötét kamráiba, és azzal ébresztik / agyam lakóit, hogy házigazdájuknak gyorsan / egy abszurd darabot rögtönözzenek.” A lassan ébredező én ebben a szituációban inkább néző, mint rendező. A tudat lakóinak tulajdonított előadás cirkuszi képzeteket kelt: „Az egyik zavarában ciripelni kezd, mint / egy tücsök, a másik ollóval / próbál biciklit szerelni, / banánhéjat tesznek a konyhakőre, / és zakatolnak, mint a vonatok, összevissza tekeregve”. A megidézett képek és képzetek minden furcsaságuk dacára, amit az ébredező én helyzete magyaráz, tanulságos leképezése a rend felbomlásának. Annak a társadalmi valóságnak is, amely valóságos dzsungelként veszi körül a magánélet védettségéből, a saját erődből kilépőt.

A kötet organikusan egybeszőtt ciklusai (Szövetminták; A sík tranziton túl; Minden belül van; Előkészületek egy ciklushoz, Gyöngykavics, Suttogás mindvégig, Nyitva felejtett melléknap, Magukkal sodornak; Mostantól szonettet írok; Olvadó üvegkorlát; Időhurok tegnap; Szövetminták II.) részben a tartalomra, megélt élményekre, különös tekintettel az én időélményére, időfogalmaira s ezzel szoros kapcsolatban helyszínekre mint az érzéseket magukba szívó objektumokra és az ezekkel jelképezett élethelyzetekre vonatkoznak. Másik részük viszont a költői mesterség kérdéseit veti fel. Az alakítás, formálás, egyáltalán a technéhez való viszony e lírában is világképet kifejező összefüggéseket mutat. A vers szöveggé válása – a magyar líra utóbbi évtizedeinek posztmodern fordulata –, amely a személyiségét kereső, avagy már nem is kereső én magánbeszédeként írható le, nehezen kikerülhető kérdéseket vet fel. A legfőbb kérdés, hogy mi lett a személyiséggel, avagy, Pilinszky szóhasználatával, mi lett az állítmánnyal. A szöveg mint öngerjesztő folyamat a semmire és senkire sem vonatkoztatható általánosság szintjén, a pontos és célra tartott fogalmazás híján dekonstrukciós rögtönzéssé vált, amely a nyelv művészi alakítása helyett beéri a mechanisztikus alapon működő gyártási eljárással. Ezek után az olvasóra vár az a feladat, hogy mindennek dacára beleérezzen valamit a nyelvi produktumba. Akár saját magát is. Filip Tamás tisztában van ezekkel az éppen csak vázolt, az elidegenedés kontójára írható költői, nyelvi, illetve nyelv alatti folyamatokkal. Szükségesnek érzi tehát, hogy a maga lehetőségei szerint visszahelyezze a lírai alanyt verseibe. Ezt célozzák az én (úgy is mint ő) helyzetére utaló megállapítások: „Még tart a száműzetésem / Ölelkezünk a kényszerzubbonyommal / Hogy tudnám mégis elvakarni a sebeimet?” (Törékeny levegő); vagy: „Végig a forró mákmezőkön / Valahogy rávettél erre a sétára / csakhogy én izzadok a bódító napsütésben / visszahúzódik rejtekébe a vadon…” (Elvesztett visszavágó).

Tagadhatatlan, hogy a megállapítás és a reflexió a képzelet síkján mozog. Egy elképzelt lélektani helyzet nyer ezúttal is képi kifejezést. Ennek megfelelően az olvasó a szó szoros értelmében nem a „valóság vendége” (Rába György), hanem a rejtélyesnek tetsző belső valóságban, az én világában bolyong, a képpé transzformált vízióban, amely mégsem leng ki mindenestől a megfoghatatlan és önkényes, napjainkban virágkorát élő spekulációs líra ködképei közé. Többek között azért nem, mert a megidézett történelmi félmúlt köti a szöveget. Így: „Parázzsal töltött serpenyővel játszanak a / háború-parkból jött gyerekek / Figyellek csalsz / aranyból mért csinálsz bizsut? / Leomlasztod a sikertornyokat / A holnap országát beteríti a poruk / az operabál is elmarad!” (Elvesztett visszavágó) Az olvasó ezekben az esetekben már képes kontrollálni a költői műveletet, hiszen a kijelentésnek objektív valóságalapja van. Vonatkozási rendszere. Filip Tamás a vonatkozási rendszer megteremtésével követhetővé teszi a költői mozdulatot.

Érvényes ez az Ámokfutás költőképére is, amely ha el is tér a megszokott ars poeticáktól, mikor modern korunkba helyezi hősét, de mégis jól követhető logikai láncot képez: „A költő kreatív könyvelő / trükkök százait ismeri, nem téved el a / nagyvárosi hangyabolyban / ő a csúcsragadozó: / nyakában csillog a tápláléklánc…”

A költő mint tömegember jelenik itt meg, aki képzeletében szabad igazán. A képzelet mint közegellenállás nélküli repülés, a veszély nélkül megélt helyzetek és helyszínek (tranzit, mosókonyha, a kórbonctan auditóriuma, múzeum, városi forgalom stb.) az ént folytonos mozgásban ábrázolják. Ugyanakkor a külső világ mégis megfoghatatlan, mert „minden belül van”. Mi több, minden csak viszonylagosan létezik (Idő van). Fix pontok híján a létezés elveszti komolyságát, súlyát, történelmi kiterjedését, „mintha-létté” válik.

Filip Tamás ezt a veszélyt is érzi. Aligha véletlen ugyanis, hogy a látszólagosan könnyed, a szó- és mondatferdítések, klasszikus szókapcsolatok és mondatok ferdítésével, ki- és átforgatásával, illetve betűcserével előállított stiláris trükkökkel is élő, a paronomázia lehetőségeit kutató közlése (polip-büró, szögesdrót-posta stb.) minduntalan a drámai abszurd irányába leng ki. A látványpékség mögött a kibeszélhetetlen valódi dráma történik, amely messze túl van az általános fogalmakon, a civilizáció nyelvi hordalékát jelentő kliséken: „Valahogy túléltem megint, most / csak egy fő- és sóhajtás telik tőlem. / Fény munkásai, igyekezzetek / bevilágítani a reggelt. Székemet / a szakadék szélére tettem…” (Annyian vagyunk) A közlés hatását a drámai alaphelyzetet finoman lekicsinylő, néha humorosan eufemizáló hétköznapi nyelv hitelesíti. Más kérdés, hogy erről a létmegértésre utaló pontról a vers azonnal átkapcsol. Klipszerűen változó képekkel operál ugyanis. Nem fejleszti a képi szituációt életmagyarázattá. Lemond a létszövevény kibogozásáról. Talán azért is, mert vetített képeinek tarkasága, ez a képfolyam önmaga magyarázata, kép mögötti kép, az információ mögötti információ, mely döbbenetes tömege miatt már feldolgozhatatlan, már semmit sem jelent, csak a civilizáció sokkját, színes vibrálást, amelyben az én engedelmes tömegénné válik. A képszuggesztió bénító ereje, melyben a virtuális valóság az igazi helyébe lép, szükségképp és megint a megoldhatatlanság hangulatát árasztja (Középkor; Meddig?; Baleset; Suhintásra várva; Mágikus száműzetés stb.).

A szerző, mint ez az eddigiekből kitűnik, a „saját erődből” kilovagolva, önmaga és a valóság lehetséges olvasatait keresve nem lát kiutat, szenvtelen bölcsességgel összegez. A Melléknapban így: „Irány a szekta, amelyhez tartozom – / most még egy­személyes. Önnön / mutánsaimmal szeretném / benépesíteni, de félek, hogy / nem lesz rá elég időm…” A mesterség gondja, a hiteles versnyelv megtalálása feltételezi az elődökhöz való viszonyulást Füst Milántól Szabó Lőrincig. Filip Tamás mindezzel együtt némi gyanakvással közeledik hozzájuk: „Nem tudom, mit tennének manapság, / nem kéne-é csalódnom bennük? / Hálát adok, hogy / tiszták maradtak.” Az idézett vers (Párhuzamos vélemények) az erkölcsi kérdésekkel vívódó Parancs János hangján szól. És természetesen a jelenből szemlélt klasszikusok is feltehetik a kérdést, hogy nem kell-e csalódniuk az utánuk jövőkben. Vajon van-e elég erkölcsi erő a mai költőnemzedékben, amely alighanem épp „herme-tiszta” jellemzői miatt (Történet), azaz konfliktuskerülése okán túlságosan is belterjes líravilágot képvisel?

Örvendetes, ha ez az álláspont mégis módosul. Filip Tamás számos versében kritikai álláspontot foglal el. Érzékeli a gigabájtokkal támogatott globalizmus csapdáit, a gyökértelenedés, az elvándorlás következményeit, hogy napi gyakorlattá vált az „írástudók ájulása”, hogy a „szeretet hajó megtorpedózva” (Ájulás). A posztmodern konformizmusnál mélyebb valóságismeret, mint ezt a Gyorsabban olvad című verse is tanúsítja, létmagyarázattá válik: „A szavak hadrendbe állnak egy pillanatra, / hogy aztán szerteszéledjenek azonnal. / Rémisztő ügyletekről hallok megint. / Lassan a vörös riasztás következik. // Talán növesszek páncélt ezen / a kiszipolyozott gyarmaton, / ahol a fákat őrült görcsökbe gyűrte / pusztító viharok katatón pantomimje?” Az idézet azért fontos, mert sok szempontból árnyalja a költőről kialakított portrét. Mi több, e líra elmélyülésének lehetséges útját mutatja, ahol a személyes élettapasztalat találkozik a korszak közérzetét meghatározó tényekkel. (Magyar Napló Kiadó, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.