Archívum

Kis kolozsvári kultúrhistória

Murádin Jenő
2013. április

Jakab Elek, Kolozsvár 19. századi történetírója annak a reformkori vállalkozónak a mintaképét látta az Itáliából hozzánk honosodott Gaetano Biasiniben, aki a polgárosodás fontos alapköveit rakta le az Erdélyi Nagyfejedelemség központjában. Mintha csak személyes jó ismerőse és tanácsadója, az Észak-Amerikát megjárt Bölöni Farkas Sándor jövőt vizionáló programját valósította volna meg egyre-másra születő életes terveivel ez a második hazáját Erdélyben föllelő talján. Wesselényi Miklós és Kendeffy Ádám hívására vívóiskolát működtetett Kolozsváron (a későbbi Tornavívóda elődjét), a csupa sár utcákon rendszeresítette a bérkocsiszolgálatot, 1832-től működtetett gyorskocsi-vállalkozása pedig Marosvásárhely, Szeben, majd Kolozsvár és Pest között biztosította a kényelmes utasszállítást. Először létesített a ma is álló Biasini fogadóban, az egykori Kültorda utcában korszerű szállodát (az első  albergót), teraszos kávéházzal; alapított a városban cselédszerző központot. Tagja lett a Kolozsvári Polgári Társalkodónak, a Bölöni által kezdeményezett kaszinónak.

Mindeközben Kibédy Annával kötött házassága révén az élelmes milánói olasz hites kolozsvári polgár és háztulajdonos lett. A napóleoni hadjáratok nálunk ragadt veteránja az évek során megtanult magyarul, s bár törte a nyelvet, a franciából gyakran és szívesen váltott át magyarra.

Mindennek már terjedelmes történeti forrásanyaga és irodalmi vetülete van. A levéltáros Kiss András föltárásait említhetem itt legelébb is, továbbá A csendes Petőfi utca című könyvében életrajzi és helytörténeti emlékeket összefoglaló Mikó Imrét vagy akár a Biasini szálló későbbi hangulatát megörökítő Krúdy Gyulát és Kuncz Aladárt.

Már kevesebb szó esett Biasini Domokosról és Biasini Sándorról, az 1847-ben elhunyt Biasini Kajetán fiairól (a Gaetano így magyarosodott), akik pedig kis kolozsvári kultúrtörténetet írtak a város krónikájában. Foglalatosságuk fő iránya változatlanul az üzleti életre irányult, de öntudatos kolozsvári polgárokként osztoztak a magyarság mozgalmas és válságos történelmében, és elkötelezett empátiával viseltettek befogadó hazájuk kulturális fölemelkedése iránt. A Biasini gyermekek, négy fiú és két leány (köztük Domokos és Sándor) szellemi tudatalakulásában az anyának, Kibédy Annának volt meghatározó szerepe. Az irodalmi érdeklődésű, művelt nő, Kibédy Sámuel református esperes leánya maga is írogatott, és latinból magyarra fordította Vergilius Aene­isét. Míg férjét vállalkozásainak sokfélesége kötötte le, ő a gyermekek nevelésével foglalkozott. Így vált azután az olasz származás és kapcsolat a leszármazottak eszmélkedésében egyre inkább csak virtuális eredettudattá. Mint ahogyan ez az erdélyi örménység esetében is történt.

Az 1821. június 13-án született Biasini Domokos a nagy hírű kolozsvári református kollégiumban végezte tanulmányait, majd Pesten, az akkori Bibanco-féle kereskedelmi iskolában képezte magát. Az már teljesen természetes volt, hogy fiútestvéreivel együtt részt vegyen a szabadságharcban, mi több, br. Vay Miklós kormánybiztos és Kossuth bizalmi embere legyen. Ő volt az, aki az osztrák Urban ezredes elől kimenekítette a honvédség támogatására adományokból összegyűlt pénzeket. Ezt megelőzően azonban apja gyorskocsi-vállalkozásának és bérbe vett szállodájának korszerűsítésében jeleskedett. Mint elsőszülött fiút megillette ez az örökség. Apja halála után alig három hónappal a Méhes Sámuel által szerkesztett Erdélyi Híradó 1847. október 27-i száma arról tett közzé reklámszerű hirdetést, hogy Biasini Domokos úr szállodája és vendéglője „mind kényelmi, mind jutányossági, mind pedig pontossági tekintetben nevezetes és örvendeztető újításokon” ment keresztül. Gyorskocsijáratát egész Erdélyre kiterjesztette.

Nagyobb reklámot azonban semmi sem jelentett számára, mint az a nevezetes esemény, hogy ő fogadhatta szállodájában Petőfi Sándort és Szendrey Júliát. A költő és ifjú felesége Koltóról jövet a gyorskocsijáratot vették igénybe – ahogyan Mikó Imre szellemesen írta, „Biasinin érkeztek a Biasinibe” (A csendes Petőfi utca, Kolozsvár, 1978, 29.). Ott-tartózkodásuk idején (október 21–24.) valóságos zarándoklat indult a szálloda felé, hogy láthassák a hírneves költőt. Az ifjúság fáklyás zenét adott tiszteletére.

Petőfi még egyszer igénybe vette a Biasini-kocsijáratot, de akkor már a szabadságharc vérzivataros napjaiban. Erre az epizódra csak a közelmúltban derült fény. Bözödi György levéltári föltárása szerint a költő egy gyorskocsiban töltötte az 1849-ben első ízben megünnepelt március 15-i évforduló hideg éjszakáját. Kolozsvárról Debrecenbe kellett utaznia Csányi László kormánybiztos hivatalos futáraként. Ennek előzménye az volt, hogy Csányi és Biasini Domokos megállapodása szerint a gyorskocsijárat a kormány rendelkezésére állott a futárok gyors szállítása érdekében (Bözödi György, Biasini gyorskocsiján, Utunk, 1973/1, 7.). Azután már csak Petőfi özvegye, Szendrey Júlia járt egykori szálláshelyükön, a Biasiniben, a költő nyomait kutatva.

Megtorlások, kivizsgálások, a Haynaut imitáló Urban ezredes kolozsvári dühöngése nem kerülte el a Biasini családot sem. Mindez nem gátolta meg a szálló tulajdonosát, hogy szabadságával játszva segítse az üldözötteket. Mikor azután a kiegyezéssel más idők következtek, Biasini Domokos elégtétele volt, hogy Kossuth az emigrációból elismerte a szabadságharcért tett érdemeit. Az egykori kolozsvári 1848-as Ereklye Múzeumban (melynek anyagát szerteszórta a történelem) üveglap alatt állott Kossuth igazolólevele. Szövegét Kuszkó István, az ereklyemúzeum vezetője Biasini Domokos halálakor két helyen is közzétette (Történelmi Lapok, Ellenzék):

„Biasini Domokos úr felszólítására ezennel bizonyítom, hogy ő 1848–49-ben, mint Cabineti futár több ízben életveszéllyel járó küldetésekben alkalmaztatván, s midőn Erdély és Pest között a posta közlekedés meg lőn szakítva, a tábori posták berendezésével megbízatván a Hazának személye és vagyona koczkáztatásával, s teljes elismerésre méltó önfeláldozással fontos szolgálatokat tett. Kelt Turinban október 15. 1867. Kossuth Lajos s. k.”

Maga az Ereklye Múzeum is sokat köszönhetett az ő anyagi támogatásának és tárgyi ajándékainak. Éppúgy, mint a kolozsvári Nemzeti Színház és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményeknek bőkezű adakozója volt. Élete utolsó hét évében szívszélhűdés bénította meg. Alig tudott járni, de szelleme ép maradt. A Biasini szálló tágas udvarán egy kis pavilonban töltötte napjait. 1895. január 2-án hunyt el.

Fiatalabb testvére, Biasini Sándor 1836-ban született. Számára is meghatározó volt a család üzleti vállalkozó kedve. 1861-ben megnyitotta  Kolozsvár első nagyáruházát, a Biasini-boltot. Ez akkor a városfőtér északkeleti sarkán, a Fiskus-házban működött. Üzletének páratlan forgalmáról a könyvtáros és kultúrtörténész Gyalui Farkas hagyott reánk följegyzést, melyben az áll, hogy hetivásárokon reggel 6-tól este 6-ig dolgoztak, s ilyenkor a segédekkel együtt a tulajdonos is kiszolgált (Művészeti Szalon, 1932/5, 7–10.). Családtagjainak ilyen irányú segítségére nem is számíthatott, mert fia egy sem, csak négy leánya született. Mindemellett a leányok nevelése is reá hárult, mert felesége, Szakál Anna 1876-ban, házasságuk 15. évében tüdővizenyőben elhunyt. A félárván nevelkedett leányok közül Mari lett a család büszkesége, a Biasini név kultúrtörténeti megörökítője. Nevét minden lexikonban megtaláljuk; korának keresett portréfestőjét mind a magyar, mind az osztrák művészeti irodalom számon tartja.

Itt lép be a fölvázolható képbe a kereskedő-boltos Biasini Sándor páratlan szellemi nyitottsága, aki nemhogy gáncsolta, de támogatta leányának művészi ambícióit. Biasini Mari (1866–1937) Gyalui Farkasnak írt életrajzi vallomásai idézik meg leghitelesebben a pályakezdés nem mindennapi történetét: „Mióta csak vissza tudok emlékezni, a rajz és festészet volt kedvelt foglalkozásom. Gyermekkoromban, ha történetesen úgy esett, hogy valamely mulatságban nem vehettem részt, úgy édes jó apám csak egy nagy ív fehér papirossal látott el, hozzá egy újdonatúj meghegyezett ceruza, meg egy radírgumi, és aztán tőlem felfordulhatott a világ. Körülöttem jöhettek, mehettek, készülődhettek testvéreim, én teljesen le voltam kötve, és semmi sem hiányzott, hogy boldognak érezzem magam. Édesatyám szerette és művelte bennem ezt a hajlamot, és 14 éves koromban Melka Vince által külön oktatásban részesített.” (Uo.)

A cseh származású, Kolozsváron megtelepedett Melka Vince (1834–1911), Rudolf trónörökös vadászatainak megörökítője a legképzettebb festő volt akkoriban Kolozsváron. Növendékét annyira tehetségesnek találta, hogy ő ajánlotta Biasini Sándornak a továbbtanulás optimális állomását, a bajor főváros akadémiáját. Nem Pestet tehát, ahol már működött a főiskola elődje, a Mintarajziskola, hanem az Isar-parti nagyvárost, Münchent. A kor sajtójában fölgyűjthető, hogy azért az apa is megdöbbent egy pillanatra, mikor leánya kijelentette, hogy valóban Münchenbe akar menni (Erdélyi Híradó, 1892. márc. 4.). Ez teljesen szokatlan kérés volt, és a kor illemkódexébe sem volt beilleszthető. Az apa felvilágosultságára vallott, hogy belement a kérésbe, és ő kísérte el tizenhat éves leányát a müncheni útra.

Biasini Mari 1881-től három évig folytatott rendszeres tanulmányokat az akadémián az intézmény neves tanárainál. Ezután Párizsban, Rómában, Firenzében és holland városokban tanulmányozott képtárakat. Állandó műterme idősebb koráig Münchenben volt, innen utazott megbízásai teljesítésére. Pozsonyban Frigyes főhercegről és családtagjairól festett arcképeket, Chotek Zsófia grófnőt örökítette meg, Ferenc Ferdinánd feleségét, Laxenburgban, a császári család Bécs melletti nyaralójában Stefánia özvegy trónörökösnéről mintázott portrét. Dolgozott a württembergi udvarban, Stuttgartban, a dél-tiroli Arcóban és magyarországi főúri udvarokban. Míg apja élt, gyakran látogatott haza, festményeiből és rajzaiból is sok maradt a család tulajdonában. Azután ezek is rendre szétszóródtak. Az elhunyt festőnő hamvait testvérnénje, Török Imréné hozta haza a tiroli Riederau am Ammerseeből, és helyezte örök nyugalomra a Biasini család házson­gárdi sírjába.

Biasini Sándor 1915-ben hunyt el. Pályáján van még egy mozzanat, amely akármilyen kicsi, de mégsem mellékes szálon a magyar kultúrtörténethez kapcsolja őt. Amikor a kolozsváriak 1897. március 15-én emléktáblával jelölték meg a Biasinit, hogy kegyeletes nyoma maradjon Petőfi és Szendrey Júlia látogatásának, a bizonytalanságok eloszlatására őt kérték meg, hogy azonosítsa szállásuk pontos helyét. Így került az emléktábla az emeleti részen jobbról a harmadik és negyedik ablak közé, hitelesen annak a szobának a külső falára, melyet számukra ötven évvel azelőtt a már elhunyt Biasini Domokos biztosított.

Ez a hely az – a  táblával megjelölt egykori szálló előtt kiszélesedő tér –, ahol a kolozsvári magyarság 1989 után évente ismét megünnepli a forradalom feledhetetlen napját, március 15-ét.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.