Archívum

Szabadon és elkötelezetten csapongani

Beszélgetés Sárközi Mátyással
Csokonai Attila
2013. március

Sárközi Mátyás 1937. július 19-én született Budapesten. Az 1993-ban Nagy Imre-emlékéremmel elismert, 2004-ben József Attila-díjjal, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével kitüntetett író, szerkesztő, kritikus és műfordító tavaly ünnepelte 75. születésnapját, a maga részéről természetesen vadonatúj, az Ünnepi Könyvhéten megjelent könyvekkel, a magunk részéről ezzel a beszélgetéssel, amely voltaképpen egy korábban megjelent interjú folytatása, kiegészítése.

Sárközi Mátyás az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása után menekült Nyugatra, és végül Angliában telepedett le. Könyvei, amelyeknek száma a húszat is meghaladja, ekképpen magyar és angol tárgyúak, és mint már az előbbi felsorolás jelzi, gazdag, sokoldalú, sok műfajú, remélhetően tovább bővülő életműről van szó. Hogy ki ő, azt persze leginkább könyveiből, írásaiból tudhatjuk meg. Ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül, vagyis óhatatlanul korlátozott terjedelemben, de megpróbáljuk – csak nagy vonalakban jelezve az életutat, nem kronológiai, hanem „fontossági” sorrendben – áttekinteni ezt a jelentős oeuvre-t. Kezdve a kétségtelenül nagy sikerű Levelek Zugligetből című kötettel, amely a Kortárs Kiadó gondozásában jelent meg először 2003-ban, azután újra 2011-ben. Ebben a húszévesen emigrált szerző az édesanyjával tartott kapcsolatáról ír. Közli annak leveleit, és elmeséli saját élete alakulását. Levelezésük egy évtizedig tartott, Sárközi Márta tragikusan korán, ötvenkilenc éves korában, 1966-ban bekövetkezett haláláig. E kötetének dokumentumjellege van, Ön mégis regénynek nevezi egy másik művében. Kérem, indokolja meg, miért.

A hozzám küldött zugligeti leveleken kívül, amelyek kurziválva szerepelnek e könyvben, a köztes anyag az én életem története 1956. novemberi emigrálásomtól kezdve egészen addig, amíg édesanyám sajnos meghalt, és a levelek többé nem érkeztek Zugligetből. Ezt regényesítettem olyan formán, hogy a valóságon nem torzítottam, de olvasmányossá tettem, hogy ne csak édesanyám hallatlanul mulatságos és bennfentes leveleit tartalmazza, hanem legyen egy afféle történet is, amelynek van eleje, közepe és vége. Olyannyira, hogy a végén egy kis csalást engedtem meg magamnak, mert úgy végződik a regény, hogy főhőse – aki én vagyok – egyrészt végre befut, másrészt megtalálja a párját. Úgy olvasható a regényben, mintha édesanyám ismerte volna a feleségemet, akit azonban nem ismert, mert már a halála után találtunk egymásra. Ebből áll össze a Levelek Zugligetből című könyv. Egy évvel később megjelent Széchenyi Ágnes összeállítása, a Menedékház, amely szintén Sárközi Mártáról szól. Ez engem egyáltalán nem bántott, szívesen kontribuáltam is egy fejezet erejéig ebbe a kötetbe, mert egyik erősítette a másikat. A cél az volt, hogy egy nagyon érdekes személyiségnek emlékművet emeljünk. Sárközi Márta egyrészt izgalmas személyiség volt, másrészt érdekes életű valaki, és ami őt igazán értékessé teszi, az az, hogy a becsületesség és segítőkészség mintaképe volt, s ez afféle szent asszonnyá emeli őt sokak emlékezetében.

Könyveit több kategóriába, műfajba, ha tetszik, zsánerbe sorolhatjuk, a következőkben megpróbáljuk megkülönböztetni e csoportokat. Folytassuk egy látszólag kevésbé lényeges kérdéssel! Ismerve felmenői – édesapja, anyai nagyanyja és főleg nagyapja – munkásságát, talán nem véletlen, hogy nem lett Önből költő vagy drámaíró. (Vagy netán írt valaha, diákként, verseket, titokban színdarabot?) De ha már így alakult is, a költészethez mégiscsak van köze, szerkesztőként legalábbis.

Apám, Sárközi György elsőrangú költő volt, és történelmi regénye, a Mint oldott kéve is szép írásmű. Nagyapám, Molnár Ferenc a színműírásban tökéletesítette magát. A jó alanyi költő teljesen kitárulkozik a verseiben, ehhez én túl szemérmes vagyok. A színműírás külön szakma, érdemes lett volna elsajátítani, mert a legjövedelmezőbb irodalmi műfaj. Húsz-huszonöt éves koromban írtam költeményeket, néhány megjelent az emigráns Irodalmi Újságban. De londoni mentorom, Szabó Zoltán kevesellte verseimben a mély költőiséget, csak annyit mondott, hogy őt speciel maga Babits Mihály beszélte le a versírásról, s én értettem a szóból. Anyai dédnagyapám, Vészi József, a Budapesti Napló és a Pester Lloyd főszerkesztője kiváló újságíró volt, vénáját, azt hiszem, örököltem. Ötvenöt éve vagyok újságíró, és attól, hogy ez így van, nem érzem magam kevésbé elkötelezett szépírónak. Hogy nemrégiben költői antológiát állítottam össze Vidító címmel, annak elsősorban az az oka, hogy a tréfás versek e tetszetős kis csokrával valóban fel akarom vidítani az irodalomkedvelők manapság kissé elkenődöttnek tűnő táborát.

Ha már szóba került a dédnagyapa írói vénája, meggyőződésem, édesanyját sem hagyhatjuk ki az „öröklési vonalból”, akit különös, bár nem szokatlan módon szerzőtársává avatott fentebb említett regényében. Sárközi Márta, akiről a Levelek Zugligetből első kiadása után nem sokkal kiváló és megérdemelt emlékkönyv jelent meg, levelei és az Ön korábbi kijelentései alapján nemcsak kellemes-szellemes társalgó, barát, hanem ha kellett, szigorú szerkesztője volt az általa finanszírozott Válasznak (1945 után), és szókimondó kritikusa az akár jó barát szerzőknek is.

Végül is szerencsés és tudatos az az íróember, aki idejekorán tisztába jön vele, hogy igazából melyik műnem „fekszik” neki, tehát nem pazarolja idejét és energiáit nem neki való műfajokra. Ön elsőrendűen tehát rövidprózát művelt. Nézzük először ennek a szépirodalmi részét! 1963-ban a Közel és távolban, 1968-ban a Csillagtúra, 1972-ben a Korok és körök Münchenben, 1987-ben a Torkig Bizánccal Londonban látott napvilágot. E kötetek, sorstársaikkal együtt, sajnos nem kerülhettek be az itthon terjesztett könyvek közé. Hogyan akarta, illetve milyen megfontolások alapján tudta később, az 1989–90-es rendszerváltás után immár az egyetemes magyar irodalom részévé és egyben a vadkapitalista hazai könyvpiacon kelendő „áruvá” tenni életművének ezt a nagyon fontos részét? Illetve merre kalandozott mint hazatért-visszafogadott író?

Valóban a novella, a tárca és a tárcanovella a legkedvesebb műfajom. Sajnos egyre kevesebb novellát írok, mert rengeteg publicisztikai házi feladat hárul rám. 1989-ben emigráns íróból, külföldi létemre, hazai íróvá változtam át. Első dolgom volt, hogy a Torkig Bizánccal novelláskötet átdolgozott, új kiadásban Budapesten megjelenjen, s a Pesti Szalon Kiadó kapott is rá. Ezután naplójegyzetek következtek, hiszen Márai Sándor bizonyítja, milyen fontos irodalmi szinten regisztrálni azt, amit a világban járva-kelve, mozgalmas időket átélve látunk, tapasztalunk. Naplómat a veszprémi Új Horizont lelkes szerkesztője, Raffai István biztatására kezdtem folyóiratában közölni, s jóllehet, ez a színvonalas, érdekes lap megszűnt, egy kis kötetnyi még összeállt, Feljegyzések a zöld füzetből címmel (2001). Mivel jó olvasói visszajelzéseket kaptam, az újabb, 2004 és 2007 közötti naplómat is közzétettem, Jean Cocteau-tól kölcsönzött, az élet milyenségére vonatkozó cím alatt (Vízszintes zuhanás, Kortárs, 2007). Novelláim és tárcanovelláim érzésem szerint legjellegzetesebb válogatását a Hol köt ki a komp? kötet tartalmazza (Jelenkor, 2008). Mert, ugyebár, országunkat komphoz hasonlították, amely Nyugat és Kelet között hajózik, ám mintha végképp úgy hozná a sors, hogy Nyugaton köt ki, mint odatartozó. Persze a fedélzeten még elég nagy a rumli. Lustulok, fáradok, de a novellaírói véna nem száradt ki bennem. Úgy éreztem, hogy 1956-ot mindenképp meg kell írnom, tehát tavaly azzal ünnepeltem a forradalom sokadik évfordulóját, hogy a Kortársban megjelent Mariann című, hosszabb novellám, amely két fiatal sorsán át fest képet a történelmi fontosságú napokról. Mint aki jól végezte dolgát, ezután hozzáláttam pályafutásom második regényének megírásához. De közben négyfelé elkalandoztam. Egy külföldi országról vagy akkor ír az ember, ha néhány napos, futó benyomásokat rögzít, vagy akkor, ha évtizedeken át ott élt. Mint ős angliai lejegyeztem hát száz jellegzetességet erről a különös szigetről. Azután tudományosság helyett életmotívumokra alapozott monográfiát írtam illusztris nagyapámról, Molnár Ferencről, és két nagy (fárasztó) sétát tettem Budapesten: Krúdy Gyula, aki ott lakott a Pekáry-házban, azt állította, hogy az ő korában a Király utca volt a legpestibb utca. 2008-ban azt igyekeztem felderíteni házról házra járva, mennyi maradt meg korunkra e megállapítás igazából (A Király utcán végestelen végig, Kortárs), majd egy másik irodalmi idézet igazát kerestem. Márai Sándor mondotta azt, hogy Budán, de még inkább a Várban lakni „világnézet”. Teljesen megdöntötte ezt a tételt a történelem vihara, ami átsüvöltött az oly úri Várnegyeden is? Erre próbál választ adni a másik város-szociográfiám, a Vérbeli várbeliek (Kortárs, 2010). Több ehhez hasonló könyvet nem írok, már nem bírom lábbal a terepfelderítést.

A regényektől, a rövidprózától lassan a szépírói eszközökkel megírt, szépírói erényeket ugyancsak felvillantó, tehát az előbbiekkel rokon, de alapjában mégiscsak más műfajba sorolható könyveihez érkeztünk. Ahogy az ismertetőben olvasható, a „ködös Albion helyett a maga érdekességében ragyogó, köd nélküli Angliáról” írt száz esszéjét tartalmazza az Albion köd nélkül (Jelenkor, 2004). Ebben szerzőtársa az elismert brit fotóművész, Dorothy Bohm. Hogyan született meg ez a kiadvány, különös tekintettel az együttműködésre? És szintén nem tudományos mű, hanem – ahogy Ön fogalmazta – kalandregény, ha nem éppen „rémregény” az angliai magyar emigránsok sorsa. Róluk szól a Micsoda életek (Noran, 2008). Lesz ennek folytatása?

Dorothy Bohm néhány utcányira lakik tőlem London hangulatos művésznegyedében, Hampstead­ben. Jó barátok vagyunk. Elcsábítottam magyarországi autós körutazásra is, azóta a kiállításain fel-feltűnnek magyar tájak, budapesti látképek. Tavaly ősszel a londoni Várostörténeti Múzeumban lesz hatalmas anyagot bemutató életmű-kiállítása. A Micsoda életek megírására Körössi P. Jóska vett rá, miután anekdotáztam neki olyan angliai magyar emigráns személyiségekről, mint például Korda Sándor vagy Mikes György. Javasolta, hogy folytassam a sorozatot regényes életű amerikai vagy franciaországi magyarokról szóló kötetekkel. De valójában csak a szigetországiak magánéle­tét ismerem jól.

Logikus, hogy Ön, aki – mint tudjuk – képzőművészeti tanulmányokat folytatott, galériát működtetett Londonban, feleségével együtt. Mit kíván elmondani ennek a történetéről? És ha már szóba került, hogy nem csak író lett, beszéljünk a könyvkiadójáról is! Mi volt a célja ezzel, és milyen tapasztalatokra tett szert?

Londonban elvégeztem egy képzőművészeti főiskolát, ahol nagyon praktikusan nem festőnek vagy szobrásznak készültem, hanem könyvtervezőnek és illusztrátornak, mint a költő Nagy László vagy az író Günter Grass. Ha az embernek vizuális tehetsége van, az sokat segít a prózaírásban. Közvetlenül utána beszippantott engem a BBC magyar osztálya. Megállapodott ember lettem, és szabad óráimban azt csinálhattam, amihez kedvem volt. A kiadót kizárólag azért alapítottam, hogy a hobbim érvényesüljön. A hobbim az volt, hogy megszállottan gyűjtögettem a nevezetesebb magyar személyek életrajzát, mert akkoriban nem volt még Magyarországon Ki kicsoda?, nagy hiány volt egy efféle kézikönyv, és én egy angol nyelvű Ki kicsodát adtam ki ötévenként. 1965-től 2000-ig jelent meg a Prominent Hungarians. Mivel akkor már kezdtem ismert író lenni, nem akartam, hogy a lexikográfus a novellistával keveredjék, tehát Fekete Márton néven szerkesztettem ezeket az angol nyelvű biográfiákat. És miután a Who is who? cím védett, ezért Prominent Hungarians lett a címe. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag kiváló magyarok, hanem kiemelkedő jelentőségű magyarok szerepelnek benne. Ezt szépen el lehetett adni az egész nyugati világ összes közkönyvtárainak, mert hiányt pótolt. Határ Győző azért nevezett engem „cédulás embernek”, mert a zsebemben mindig volt egy jegyzetpapír, és ha újabb életrajzi adatot láttam-hallottam valahol, azt feljegyeztem a könyv számára. Szóval gyűjtögettem az adatokat, mert akkoriban nem lehetett másként, csak ha az ember referencia-kiadványokból, a sajtóból, képes újságokból valahogy összeszedegette a nevezetesebb magyarok életrajzát. A biográfiák kétharmada magyarországi magyaré volt, és egyharmada olyan külföldi magyaré, akinek az én kritériumom szerint helye lehetett a könyvben, mivel tanulmányait Magyarországon végezte. Hogy azután hová származott, az más kérdés. A hazai Ki Kicsoda? kiadványok feltűnésével az én kis könyvkiadóm megszűnt.

Regény, rövidpróza és most már speciális Ki kicsoda? is színesíti írói palettáját. És ne feledkezzünk meg a lexikon után elkészült és amennyire érdekes, annyira hasznos szótáráról sem. Sárközi Mátyás szótára az alcíme a Mit is jelent? kötetnek (Osiris, 2005). Ennek összeállítása, a Prominent Hungarianshoz hasonlóan, nyilván alaposságot, nagy munkabírást követelt. A BBC adásában volt alkalmunk hallgatni az Ön nyelvészeti fejtegetéseit az angol nyelv furcsaságairól, lenyűgözően szórakoztatóak és tanulságosak voltak. A nyelv mindenekelőtt alapanyaga, eszköze az írónak, de ezek szerint nemcsak felhasználta anyanyelvét, hanem belekóstolt a „tudóskodásba” is. Miért?

Mint ahogyan a Prominent Hungariansszel hiányt kívántam pótolni, úgy a Mit is jelent? is úttörő volt a maga nemében. Amikor az Osiris elfogadta kiadásra, még nem volt Magyarországon új etimológiai szótár. Azt is tapasztalhattam, hogy a fiatal nemzedék nem érti a kommunista idők zsargonját, de a régi polgári társadalom társalgási nyelvében felbukkanó kifejezések nagy részét sem. Gyűjtőmunkámat akkor még nem segítette az internet, át kellett böngészni a szakirodalmat, kijegyzetelni a napisajtóból az új szavakat. A londoni tudományegyetemen jó magyarnyelvészet-tanárom volt Peter Sherwood személyében, tehát nem volt számomra idegen ez a humán tudományág, már csak hangyamunkára volt szükség, hiszen mind a biográfia, mind a szótár – szokatlan módon – egyetlen ember műve. Ezért javasolta az Osiris főnöke, Gyurgyák János, hogy tegyük személyessé címében is ezt a több mint hétszáz oldalas szó- és kifejezésmagyarázó kötetet.

A Színház az egész világ címmel először 2004-ben, majd bővítve 2010-ben a Norannál megjelent monográfiája kötelező olvasmány a modern magyar irodalom egyetemi oktatásában. Az új kiadás magába foglalja a nagyközönséget izgató témát, nagyapja szerelmeinek a leírását is, amelyet előzőleg külön írt meg (Liliom öt asszonya, Noran Libro, 2008-ban). Ön egy korábbi interjúnkra készülve megemlítette, hogy amikor Molnár Ferenc utoljára Budapesten járt, 1937 szeptemberében, az akkor néhány hónapos Sárközi Matyikára nem volt kíváncsi. Másik két, Önnél idősebb unokája, az Ön féltestvérei sem őrizhettek meghitt, ám pontos, megbízható emlékeket az író nagyapáról. Mondhatjuk, hogy ennek következtében a személyes viszony semmiféle befolyással nem volt írói értékítéletére, tudatosan törekedett is valamiféle „objektivitásra”?

Nagyon fontos tényező Molnár Ferenc munkásságát tekintve, hogy kiemelkedően jelentős színdarabjai, mint például a Liliom vagy Az üvegcipő, élete bizonyos motívumait tükrözik. Ezt a néhány róla megjelent hosszabb tanulmány szerzői nem nagyon vették figyelembe. Mivel a családi legendárium gyerekkorom óta oly sokszor róla szólt, úgy éreztem, ezzel az adattárral a kezemben új monográfiát kell írnom illusztris nagyapámról, bemutatva a művek mögött az embert. Méghozzá idealizálás nélkül, az irodalomtörténeti pontosság figyelemben tartásával. Ezt néhány családtag nehezményezte, támadtak miatta. Ennél személytől elvontabb egy másik irodalomtörténeti jellegű könyvem. Anyám, Sárközi Márta „irodalmi szalonjának” hála, a Rákosi-korszakban a legkiválóbb nem kommunista írók és költők (Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Németh László és mások) között lábatlankodhattam tinédzserként zugligeti otthonunkban. Úgy éreztem, le kell írnom, amit ott hallottam, és éreztetnem kell a kor megtapasztalt légkörét. Így született meg anekdotákkal tűzdelt kötetem, A bizarr évei (Kortárs, 2009), Rákosi elvtárs bájos fotójával a címlapján.

Önök, a régi szóhasználat szerint a „nyugati magyar írók” a rendszerváltás előtt rá voltak kényszerítve, hogy viszonylag kis közösségnek írjanak. Mit jelentett ez az Önök számára? Hogy élték meg ezt?

Sokan vagyunk, akik már emigrálásunk után lettünk írók, főleg az ’56-os nemzedékből. Mi valóban úgy kezdtük, hogy 300-500 példányban adtuk ki a műveinket. Nem véletlenül fogalmaztam így, mert rendszerint szerzői kiadásról volt szó. Akadtak persze sikerszerzők, Márait vagy Határ Győzőt érdemes volt több ezer példányban kiadni. A költők szenvedték meg legjobban ezt az olvasóhiányt, de a prózaírók általában szintén hozzájárultak a nyomdaköltségekhez, akkor is, ha valamelyik kiadó neve állt a könyvön. Mondjuk, a müncheni Új Látóhatár saját könyvkiadója, az Auróra, amely Molnár József nyomdáján alapult, időnként megengedhette magának, hogy vállalja a rizikót, és kiadjon egy-egy könyvet, de általában a nyomdaköltséget mi fizettük, és Molnár Józsefnél szépen tipografált és jó papírra nyomott könyveket kaptunk a pénzünkért. Az áldozatkészség máshol is megmutatkozott, például Csicsery-Rónai Istvánnak volt egy Occidental Press nevű kiadója Washingtonban, Újváry Sándornak Griff nevű Münchenben, amelyik időnként saját pénzen adott ki könyveket. Az Irodalmi Újság foglalkozott egy idő után könyvkiadással, vagy Rómában a Katolikus Szemle. De ezeken kívül kevés magyar magánszemély vagy egyesület volt, aki vagy amely elszánta magát arra, hogy magyar irodalommal akarjon üzletszerűen foglalkozni.

A Feljegyzések a zöld füzetből című kötetében olvasható: ha bekopogtatott Önhöz valaki, ingyen hozzájuthatott olyan olvasnivalóhoz, amelyet itthon nem lehetett beszerezni.

Ez tulajdonképpen az Amerikai Egyesült Államok propagandagépezetének szervezett akciója volt, amely elhatározta, hogy a fellazítás jelszavával megkörnyékezi a kommunista tábor értelmiségét. Mindenféle sikertelen próbálkozás után valaki nagy okosan azt találta ki, hogy azoknak, akik kivételezettként kiszabadulnak az országból, akár egy konferenciára, akár családlátogatásra, üdülés céljából vagy később ösztöndíjasként, azoknak könyveket kell adni. Úgyhogy Európa különböző pontjain és New Yorkban volt egy-egy könyvosztogató megbízott. Bécsben a Novák könyvesbolt, Münchenben az említett Molnár József, Párizsban a kiváló kritikus és esztéta, Sipos Gyula, aki Albert Pálként ismeretes az irodalomban, Rómában Triznyáné Szőnyi Zsuzsa, aki amúgy is szombatonként nagy társaságot hívott össze a lakásán olaszországi magyar emigránsokból, vatikáni magyar papokból és a Magyar Intézet ösztöndíjasaiból, ha merészeltek ilyen veszélyes társaságba vegyülni. A hazaiak boldogan kapkodták a nekik ingyen adott folyóiratokat és könyveket. Egyébiránt lengyelek, csehek, szlovákok és románok is folytatták ezt a könyvosztogatási akciót. Valójában kevesen érkeztek Magyarországról, amikor ez az akció elindult, az 1960-as évek elején, és ha delegáció utazott ki, mindig volt pártmegbízott, aki rajta tartotta a csoporttagokon a szemét, hogy kivel állnak szóba, miféle felforgató anyagot vágnak zsebre. Többen kandidátusi disszertációt írtak abból az anyagból, amit tőlünk kaptak. A határőr kiskatonák arra voltak kiképezve, hogy amikor megérkezik a Nyugatról hazaérkező értelmiségi világvándor, azt kérdezzék tőle: szociológia van? Szóval nem is azt kérdezték, hogy hozott-e karórát vagy más csempészárut, hanem a szociológiára voltak elsősorban érzékenyek. Amit ilyenkor elkoboztak, az rendszerint a párt Központi Bizottsága mellett működő Társadalomtudományi Intézetbe került, vagy a jobb könyvek közül sok egyenesen Aczél György könyvespolcára. Azt hiszem, a Márai-naplókat előszeretettel gyűjtötte. Nem volt elvesztegetett anyag, amit rálőcsöltünk a kilátogatókra. És kaptunk száz dollárt havonta azért, hogy foglalkozzunk ezekkel az emberekkel, akik sokszor reggel négyig ott ültek nálam, mert remekül érezték magukat, és megittak egy vagy két üveg whiskyt. Hegyekben érkezett az osztogatandó anyag, ugyanis az akció célja másodlagosan az volt, hogy az emigráns könyvkiadókat támogassa. Tehát előfizettek a Münchenben megjelenő Új Látóhatárra, a Párizsban megjelenő Irodalmi Újságra, a Rómában megjelenő Kato­likus Szemlére. Ezeket is szét kellett osztogatnunk. Voltak furfangos kiadók, például a Magyar Fü­zeteké, amely egyenesen zseb méretűre készítette kiadványait, és a címlapon nem volt felirat. Ezt a tevékenységet a ’90-es évek elejéig folytathattam, akkor okafogyott lett. Egy darabig még Erdélyre vonatkozólag csináltuk, aztán az amerikaiak úgy látták: eljött az igazság pillanata, most már ugyanazokat a könyveket meg lehet szerezni a budapesti boltokból. A könyvosztás révén ismerkedtem meg Orbán Viktorral, Németh Zsolttal, Horkay-Hörcher Ferenccel és másokkal, akik a Soros Alapítványtól kaptak bizonyos költségkeretet, hogy a kiváló oxfordi Blackwell könyvesboltban vásárolhassanak, de hát egy magyar egyetemistának semmi sem elég, úgyhogy hamarosan meg­jelentek nálam Londonban, hogy ők még akarnak további könyveket venni. Rövidesen minderről könyv jelenik meg, ugyanis az amerikai könyvakció egyik hajdani szervezője, Reisch Alfréd visszatért Magyar­országra, megírta a történetét, ami a hidegháború megértése szempontjából érdekes lesz. Még időben elmondatta a már régen nyugdíjazott veterán amerikaiakkal, hogy miként keletkezett, hogyan szerveződött a könyvosztás, mi volt az értelme, haszna és eredménye.

Ha csak páran, de voltak irodalomtörténészek, akik már akkor foglalkoztak a nyugati magyar irodalommal, például a sajnos már elhunyt Béládi Miklós vagy éppen Pomogáts Béla. Önök ugyanakkor nyilván fokozott figyelemmel kísérték az anyaországi irodalmi eseményeket. Gondolom, néha jól szórakoztak az itthoni protokollon, az úgynevezett kánonon, hogy mikor kik voltak a kegyelt, díjazott költők, írók.

Minden korban, bármiféle történelmi és politikai viszonyok között mulatságos, hogy a kánon hogyan alakul, de különösen egy diktatúrában, ahol a rendszernek vannak kedvelt írói, akiket támogat, és díjakkal próbál a kánon magas szintjére emelni. Aki a rezsimnek megfelelő verseket vagy regényt írt, az engedélyt kapott, hogy gépkocsit vehessen, vagy lakáskiutaláshoz jutott. Ezt mi a távolból természetesen figyeltük, legtöbb nyugati országban működött könyvesbolt, ahol valutáért meg lehetett rendelni a magyar könyveket. Tehát szinkronban voltunk. Tudtuk, mit kell megvenni, és mit nem. Azóta az ízlésünkben és az érdeklődésünkben sok változás történt, például Moldova György köteteire akkor nagyon kíváncsiak voltunk, manapság viszont már nagyon nem. Minden kornak megvannak a dédelgetett írói, még akkor is, hogyha a dologból kivonjuk a diktatúra tényezőjét. Persze számunkra a másként gondolkodók szintén nagyon fontosak voltak, hiszen ők a diktatúra ellen írták műveiket. Az egykori szamizdatosok nagyon érdekeltek bennünket, de e bátor magyar írók közül azóta néhányan elvesztették számunkra hamvas bájukat. Együtt éltünk a magyar irodalom történéseivel, akkor is, hogyha a magyar irodalom abszolút nem élt együtt a mi emigráns magyar irodalmunk eseményeivel. Idővel akik Magyarországon az irodalom iránt érdeklődtek, azok tudták, kire érdemes odafigyelni Nyugaton. Sok költő, író emigránsként kezdte a pályáját, rendszerint olyan hatások alatt, amelyek abban az országban érték, ahol élt. Irodalomtörténészi feladat megállapítani például azt, hogy miként hatott az amerikai irodalom az Amerikában élő fiatal magyar költőkre, vagy az angol irodalom az Angliában élőkre, és így tovább. Egészen biztos, hogy Karátson Endre nagyon erős francia hatás alatt alkotó prózaíró, és Ferdinandy Györgyön is érződik valami francia hatás. András Sándor viszont igen erősen az amerikai beat-nemzedék prózaíróinak hatása alatt írta műveit.

Kérem, mondja el röviden, a BBC-nél és a Szabad Európa Rádiónál milyen feladatai voltak. Főképpen az érdekel, hogy például a rádióban felolvasott jegyzetei vagy kritikái később, akár bővítve-átdolgozva, bekerültek-e valamelyik könyvébe. Ehhez szorosan kapcsolódik A szabadság hullámhosszán című, Pallai Péterrel közösen jegyzett kötete, hiszen ennek alcíme: Az 1956-os magyar forradalom története a BBC elmondásában (Helikon, 2006). Hallhatnánk erről bővebbet?

A BBC-nél a 12-14 munkatárssal dolgozó gárda minden tagja egyaránt volt fordító, hírolvasó, alkalmi színész és szerkesztő, bár legtöbbünket rovatvezetéssel is megbíztak. Csak Cs. Szabó László részesült abban a kegyben, hogy rádiós pályafutása vége felé már csak kulturális témájú esszék megírására használhatta az idejét és nem mindennapi tehetségét. Ez a lehetőség Határ Győzőnek nem adatott meg, nyugdíj után el is szegődött a konkurenciához, a Szabad Európa Rádióhoz irodalmi és színikritikusnak. Angliai színfoltok című rovatomban rádiótárcák százait írtam és olvastam fel a BBC-nél, ez adta az Albion köd nélkül kötetem törzsanyagát. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján kollégámmal, a barikád-veterán Pallai Péterrel állítottunk össze dokumentumkötetet a BBC és a brit diplomáciai levéltár anyagából, és mivel ez jó fogadtatásban részesült, a fordulat éve, 1948 hatvanadik évfordulóján is nekiduráltuk magunkat, és hasonló nyersanyagból megszerkesztettük a Helikon Kiadó számára Némi demokráciából népi demokrácia című könyvünket. 1963 ele­jétől három évet töltöttem Münchenben a Szabad Európa Rádiónál. Bár főként hírszerkesztéssel foglalkoztam ott, az Ölvedi János által vezetett kulturális rovatba sűrűn kontribuáltam könyvismertetéseket és kiállításbeszámolókat. Ezekre az Új Látóhatár folyóirat főszerkesztője, a rádiónál dolgozó Borbándi Gyula azonnal lecsapott, s míg az éterbe sugárzott szó elrepül, ezek az írások nyomdafestéket láthattak. Így maradt meg az utókor számára Szabó Zoltán, Határ Győző és más jeles szerzők megannyi rádióesszéje is.

Sárközi Mátyás tagja a Magyar Írószövetségnek és a Szépírók Társaságának is. Írásai az elmúlt két évtizedben rendszeresen megjelentek, megjelennek ma is napi- és hetilapokban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Élet és Irodalom, Élet és Tudomány, Szombat, Heti Válasz), valamint folyóiratokban (Kortárs, Új Horizont, Holmi, Európai Utas, Irodalmi Jelen). Több interjú készült vele ezt megelőzően. Jó ideje rendszeresen jár haza, Magyarországra, az Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty téri forgatagban biztosan találkozhatunk vele. Így volt ez 2012-ben is, hiszen erre az alkalomra időzítették legújabb két munkájának a megjelenését. Mit tartalmaznak ezek a kötetek?

A rendszerváltás után tizenegy évig voltam az akkor még balliberális Magyar Hírlap londoni kulturális és politikai tudósítója. Az ott megjelent cikkeim, tárcáim, író- és művészportréim java 2007-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál Pesten, Londonban és a nagyvilágban címmel. Ebből a könyvből szándékosan kihagytam a képzőművészettel foglalkozó írásaimat, mert ezeket külön csokorban szerettem volna összegyűjteni, műmellékletekkel illusztrálva. A Noran Kiadó születésnapi ajándékként elvállalta akötet megjelentetését, áldozott a negyven esszét tartalmazó könyvre. Nem tudálékos, lila gőzös szövegek ezek, hanem benyomások és információk, főként londoni kiállítások nyomán, a képzőművészet, a vizuális kultúra sokszínűségéről, jelentőségéről. Az egyiptomi Szfinxtől Leonardo csodás rajzművészetén, az impresszionistákon és a szürrealistákon át napjainkig, akár Maplethorpe fotóművészetéig. A másik szép könyvheti kiadványban csak társszerző vagyok. Az Alexandra megbízásából tavaly nyáron Kaiser Ottóval bebolyongtuk egész Dél-Franciaországot, és ezer remek fényképfelvételének a java meg az én laza szövegem a Provence és a Riviéra két magyar szemével album tartalma. Az Ünnepi Könyvhétre ugyancsak a Noran Könyvesház gondozásában jelent meg rövid, de izgalmas regényem Babits Mihály és Török Sophie házasságáról, Párban, magányban címmel. A kritika jó fogadtatásban részesítette.

Mivel én is olvastam már az említett művet, és írtam is róla rövid recenziót, hadd jegyezzem meg, persze csak felületesen: tartalmilag izgalmas lélektani regény, szerkezetét tekintve pedig dokumentumokból áll. De nem hagyhatjuk említetlenül az Ünnepi Könyvhét ama kiadványát, amelyet Neményi Ninon jelez szerzőként. „A Londonban, hej, van számos utca…” című, az alcíme szerint „az angol főváros rejtelmeiről” szóló kötet Sárközi Mátyás rajzaival jelent meg. Végül így visszajutott tanult szakmájához. A 75 éves, de fiatalos, nagy munkabírású és nagy kedvvel dolgozó íróhoz magától adódik a  rutinkérdés: Min dolgozik mostanában? Mit szeretne még feltétlenül megírni?

Benedek Marcell hajdanán naplót vezetett, majd elővette a feljegyzéseit, és könyvet írt ezek nyomán, Naplómat olvasom cím alatt. Én a Levelek Zugligetből-t vettem elő újra, amelyben a kor-, irodalom- és családtörténetet a regényforma klasszikus hagyományaihoz igazított szerkezeti követelmények szerint írtam meg. Az újabb könyvet tervek szerint a 2013-as Könyvhétre jelenteti meg a Kortárs Könyvkiadó Tamperdü – Regényemet olvasom munkacímmel. Ebben szabadon csapongok mindarról, amit a regény sorai az emlékezetembe idéznek. Talán ebben is lesz ráció.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.