Archívum

Nagyapa-idéző

Kiss Tamás (1912–2012) emlékére
Kolozsy-Kiss Eszter
2013. január

Elfogult vagyok. Kevés embernek adatik meg, hogy saját nagyapja munkásságát méltassa. Esetemben azonban többről van szó. Amikor én megszülettem, nagypapa nyugdíjas tanár volt már, csak néha járt be az Alföld szerkesztőségébe, és addigra költői pályáját is jórészt befutotta. Mégis volt köztünk egy másfajta kapocs is, nem csak a rokoni szál. Tanárom volt, sőt minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy egyben pályám egyengetője. Amikor azzal állítottam haza, hogy mennék én magyar szakra, csak az a verselemzés ne lenne, akkor rezzenéstelen arccal vette le a polcról A lírai mű megközelítése című művét, és olvasta fel belőle Kosztolányi Dezső Ilonájának elemzését. Minden, amit az irodalomról tudok, gondolok, érzek vagy csak sejtek, ezer szálon kapcsolódik ahhoz a házhoz, amelyben ő élt. Debrecen belvárosa volt, nekem mégis Nagyvárad, Párizs, Weimar vagy éppen Kiotó, attól függően, hogy miről beszéltünk éppen. Képzeletbeli irodalmi szalon volt a ház, a kert, ahol a költészet örökkévalóságából elővarázsolt alakok ugyanolyan frissnek és elevennek hatottak, mint a kortársak, a ma élő költők. Műhely is volt, ahol elmerült a munkában egy idős és egy fiatal, feloldódva az irodalom, a vers világában. Tanárként is ilyen volt. Már gyerekkoromban sem tudtam részt venni egyetlen olyan irodalmi rendezvényen, ahol apámat meglátva ne állt volna föl valaki, hogy az ő irodalomtanára nagyapám volt (apámnak is…). A Föld túloldalán is találkoztam tanítványával, és kivétel nélkül mindenkitől ugyanazt hallottam: nagyapámnak nem számított a kor, hogy ő az idősebb, a műveltebb, az olvasottabb, de hát mit is számított volna mindez, amikor irodalomról volt szó, poézisről, alkotásról! Nem pedagógus volt, aki fizetésért tanít, hanem vérbeli tanár, aki otthon sem tud kibújni a bőréből. Demokrata volt. Megtehette, hogy elvonatkoztatott, mert szabadon gondolkodott. A rossz diák neki kihívás volt. Sokszor elmesélte, hogy igazi kedvence a reál beállítottságú gimnazista volt, aki utálta az irodalmat, nyelvtant, történelmet. Az volt az igazi munka. Hogy ne bukdácsoljon, ne utálkozzon, hanem szeresse meg. Mesélt érettségi találkozókról, ahol a már nyugdíjas kollégák huszonöt év után sem akartak olyan egykori diákjuk mellé ülni, aki nem volt jó a tantárgyukból. Nagyapám más volt. Irodalomtörténész, de költő is. Mégpedig kortárs. A jelenben alkotott, mindenre fogékony volt hát, mégis gyökereivel a múltból táplálkozott, sok szálon kötődött az elődökhöz. És nem csak a magyarokhoz. Persze megvoltak a maga kedvencei, a „hármas oltár”: Csokonai, Petőfi, Ady. És akikről sokat írt: Móricz, Fazekas, Oláh Gábor, és még hosszasan lehetne sorolni. Hogy valamennyien kapcsolódtak Debrecenhez, az nyilván nem véletlen. Szellemi rokonság volt, Adyval pedig nagymamám révén félig-meddig hús-vér is. Talán túlzásnak hangzik, de minden versét tudta. Nem sokkal Ady halála után már verseit szavalta Kisújszálláson. Nyolcvanon túl volt már, amikor éjszaka álmában Ady versét mondta, megakadt, de reggel első dolga volt, hogy megnézze és újratanulja a költeményt. Memóriájával még az utolsó pillanatban is mindenkit elkápráztatott. Mi, a mai kor gyermekei már csak hírből ismerjük az agynak azt a képességét, amit az ő generációjuk még használt. Nyomtatott, papíralapú szöveg olvasásakor is Ctrl+F-et nyomkodunk a levegőbe, hiszen olyan jó lenne kulcsszavakra rákeresni, hogy ne kelljen végigolvasni az egészet. Száz éve még születtek olyanok, akik tudták a János vitézt és a Toldit, elejétől a végéig. Nagyapám tudta. Idős korában sokszor nyugtalanította ugyan, hogy a Nibelung-ének valamelyik szereplőjének neve átmenetileg nem jutott eszébe, és ilyenkor kénytelen volt hangosan végigmenni az ábécén. A megfejtésekben nagy segítségére volt a szintén magyar–történelem szakos tanár nagymamám. Az utolsó pár évben nagypapa úgy hívta őt, hogy „a szemem”, aki esténként nemcsak felolvasott neki, de verset is írtak együtt. Azaz hogy nagymamám fogta a tollat, amikor a vers megtalálta nagypapát, hogy ő adjon életet neki. Verset sosem írt, az mindig jött. Jellemzően olyan pillanatban, amikor nem számított rá. Kertészkedés, séta vagy csak csukott szemmel üldögélés közben. Páratlan formaérzéke volt. Mindig tudta, hogy a zeneiség kedvéért hol változtasson, ha épp egy suta sort olvastam föl fordításaimból. De sosem mondta meg, hogy mi lenne a jó megoldás, hanem mesterien rávezetett. A metrika szeretetében Weöres Sándorhoz hasonlított, aki neki csak Sanyika volt. Nagyon fiatalon barátkoztak össze, levelezésük őrzi a kettejük közti meghitt viszonyt. Sokat mesélt az Amy néni által kordában tartott gyermeklelkű Sanyikáról. És persze Zsoli, Jékely Zsoli, akit nagyon korán, a ’80-as évek elején vesztett el. Egyedül Takáts Gyula élte túl a kortársak közül. És voltak olyan barátok, akikkel sosem találkozott személyesen. Ilyen volt Füst Milán, akinek díját később özvegyétől kapta meg. Erre a díjára volt a legbüszkébb, talán nem véletlen az sem, hogy a Feleségem története volt az egyik utolsó könyv, amit a „szeme” felolvasott neki. Pedig volt más díj, amelyért többet kellett küzdenie. Egyébként is azt vallotta, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják – vagy nem –: a József Attila-díjról háromszor húzták ki. Az életnek ez a mellékága sosem érdekelte. Talán azért, mert egyszer Tallinnban az Írószövetség küldöttjeként Nagy Sándorral vett részt egy konferencián. Nagy Sándor huszonhét évesen a Kossuth-díj birtokosa, harmincéves korára pedig már a Sztálin-díjat is megkapta. Nagyapámnak ismerte be, hogy attól kezdve nehezére esett az írás. (Nehéz lehet egy Sztálin-díjas írónak nap mint nap maradandót alkotni…) Egyetlen szívfájdalma díj-ügyben az maradt, hogy tanárként sosem tüntették ki. Hogy is nézett volna ki, ha pont ő kapott volna történelemtanárként díjat, amikor az életrajza sem volt rendben, nemhogy a megnyilatkozásai. Az állambiztonsági szolgálat munkatársa is észrevette a lényeget a sorok mögött: „Csak most 1956. augusztus 7-én a tenger láttán jön rá ez a férfiu, hogy az állam, a párt elorozza a »szivét, agyát«. /: Nyilván vele együtt a másokét is.:/”

Maga sem értette, hogyan úszta meg a legnehezebb éveket, igaz, kötetet nem adott ki, és inkább otthon énekelte franciául a Marseillaise-t érces baritonján, amely feltűnt a Rádiónak is. Saját versét olvasta föl, amikor ott akarták tartani bemondónak. Nekem később úgy mesélte, komolyan szó volt róla, de milyen nagy szerencse, hogy nem vállalta, mit is csinált volna ott a Szálasi-időkben. A történelem végigzúgott a feje fölött, baja mégsem lett semmiből. 1956. október 23-án a szigligeti alkotóházban dolgozott. Németh László is ott volt, együtt hallgatták a rádiót. Pár nappal később Pestre utaztak, ahol Németh Lászlóéknál Pasaréten megszállt, másnap elsétált a Parlamenthez, s végül katonai repülőn érkezett haza Debrecenbe. Mivel nem vett részt az eseményekben, nem vádolhatták semmivel. Valahogy mindig elkerülte a baj. „Megúszta” ezen kívül még az egyetemi katedrát is. Akkoriban az odakerüléshez csupán egy könyvre volt szükség, annak kiváltása viszont sehogyan sem fért bele nagyapám világképébe. Maradt hát a gimnáziumban vezető tanár, ahol egyetemistákat is kapott a keze alá. Abból azonban, hogy javarészt tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalokat tanított, még egy dolog következett: mindig köz­érthető volt. Az irodalomról úgy tudott beszélni, ahogy ma nemigen szokás. Neki nem az volt a virtus, ha görög, latin vagy éppen francia, esetleg német szakkifejezésekkel tűzdelte tele esszéit, hanem éppen az, ha magyar megfelelőt talált helyettük. Világosság, tömörség, érthetőség – ez volt a filozófiája. Ezért gondolom úgy, hogy róla megemlékezni csak e hitvallás tiszteletben tartásával lehet. Az, hogy belekerül-e bármilyen tananyagba, és ha igen, mikor, nem tudom, de az biztos, hogy ő, akin keresztül olyan sok kiváló vers megszülethetett, és akit költőnevelő gondossága miatt többek között Ratkó József, Buda Ferenc és Kiss Anna tartott, tart mesterének, örökké élni fog. Az idén éppen százéves. [Az írás 2012-ben született.]

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.