Archívum

Pienták Attila: Rém

Borbás Andrea
2012. július

Pienták Attila második kötete a Rém címet viseli, s ezzel csöppet sem rejtegeti, mi vár az olvasóra. Ahogy nem rejtegeti Scheffer Miklós némiképp kassákos, némiképp futurista plakátokat idéző borítója sem. S bár ott magával „A” rémmel találkozhatunk, a kötet címében lényeges szerepet kap a hiátus, a névelő hiánya, mintha egy olyan jelzős szerkezettel állnánk szemben, ahol csupán maga a jelző van jelen. S valóban, a könyvben nem ritka a rémkép vagy rémtett kifejezés, igaz, maga a Rém is megidéződik (gondoljunk csak a hátborzongató Látogatás című novellára), s ezzel máris az elbeszéléskötetben uralkodó kettősséghez értünk, amit alighanem már a címlap kép–árnykép kettőse is előrevetít.

A novellák zöme az első (Tárlat, 2008) összeállítását követő két évben íródott, kiegészülve néhány jóval korábbi darabbal, illetve olyanokkal, melyek az előző kötetből kimaradtak. Folyóiratokban viszonylag kevés jelent meg belőlük, ezek az írások ugyanis eleve egy szigorú koncepció szerint, egy nagyobb egység részeként születtek: a kötetben folyamatos előre- és visszautalások működnek az egyes darabok között, oly módon, hogy az elbeszélések inter­textuális párbeszédbe lépnek egymással. Talán ezért is indul Ady-mottóval (A vén komornyik című vers utolsó két sorával) a kötet, hiszen Ady tudvalevőleg nagy gonddal szerkesztette meg köteteit a költeményeiből. De A vén komornyik című vers más szempontból is kulcsot ad Pienták Attila írásaihoz, nevezetesen a tükrözés okán, mely eszköz a Rém több írásában fontos szerephez jut. Ahogy az Ady-költeményben a lírai én önmaga egy személyben a komornyik és a gazda is, úgy Pienták Attila írásaiban is erősen dominál az efféle kettősség. Először rögtön a mottó után a nyitó darabban, mely az Anna címet viseli: a szürreális zárlatú novellában a főhősnő egyszerre élő és holt. A remek szerkesztés példája, hogy a záró írásban is a tükrözésből eredő kettősséggel találkozhatunk (A Felszabadulás). E két novella keretjellegét erősíti, hogy az utóbbiban a főhősnő neve csupán egy betűvel tér el az elsőétől, hiszen az Anne nevet viseli. A novellák túlnyomó része mind-mind efféle kettősséget hordoz, sőt külön elbeszélés is tárgyalja ezt a jelenséget (Az időtlenség-játék).

Ami a novellák műfaját illeti, a kulcsot magukban az elbeszélésekben kell keresni. Először is a kötetcímben, mert valóban rémnovellákkal van dolgunk. De maga a Rém című írás további kulcsokat ad: az író-alak Ilian Horla vezetékneve nyilvánvaló utalás Maupassant Horla című rém- vagy kísértetnovellájára, úgy is mint a rémnovellák ősére.

Egy másik meghatározó műfaji hatás minden bizonnyal az Amerikai Psycho, melynek szerzője, Bret Easton Ellis nyíltan vagy burkoltan többször is megjelenik Pienták Attila kötetében. A „the beginning of a beautiful friendship” soraiban név szerint is, majd az ezt közvetlenül követő Dalszöveg elemzése című darabban oly módon, hogy ott Dampierre tábornok segédtisztjei az Amerikai Psycho szereplőinek neveit viselik. (Ellis ezenkívül vendégszövegekben is jelen van a kötetben.) S meglátásunk szerint a kötetben oly erőteljesen jelen lévő popkultúra, illetőleg a hiperrealizmus is az amerikai regény világát idézik. A hiperrealizmus azért is különösen érdekes, mert általa ismét a kötetben domináló kettősséghez érkezünk. A roppant részletes leírások ellenére semmi sem az, aminek mutatja magát. Eltűnik az idő, az identitás, a nembeliség fogalma, egybeolvad a valóság és a fikció, az események és a szereplők nem azonosak önmagukkal, csupán egymás szimulációi. De hogy néhány novellát is megidézzünk illusztrációképpen: már az első kötetében is előszeretettel szerepeltetett Pienták Attila valós személyeket fiktív történetekben, ezt a hagyományt folytatja kötetünkben többek között a Chantal: Málna, Sárgabarack is Honthy Hannával és Rákosi Mátyással. Az Egy tárgyilagos perc, illetőleg az Inge Helborn álomlátása című novellákban a férfi- és női identitás folyik össze, a Mennyi szép emlékünk volt és A régi úton című írásokban az idősíkok. A Nem Kamilla, A szerdai menet és a már említett Felszabadulás című elbeszélésekben a szereplők identitása kérdőjeleződik meg. E sorok szerzőjének meglátása szerint a kötetben a legjobban sikerült hiper­realista novella A cél, melyben semmi sem az, aminek az egyébként roppant részletes leírás mutatja.

Fontos szerző még, aki előtt Pienták tiszteleg, Dylan Thomas, hiszen Brember című szürrealista novelláját újra is fordította. S természetesen a hi­per­realizmus mellett a szürrealista ábrázolásmód is tetten érhető a kötetben (említhetjük pél­dául A régi úton című írást).

Mindezek mellett Pienták Attila novellái erősen magukon viselik az abszurd, a groteszk stílusjegyeit, oly módon is, hogy ezek a rém-, sőt már-már sokkal inkább horrornovellák önmaguk paródiájává válnak, azaz a horror humorba fordul. A kötetben egymás után szereplő két írás, A kolléga, illetve az Ő a macska című elbeszélés kitűnő példa erre. Az első a novella utolsó mondatával („Szemügyre veszem munkatársam holttestét, mely a lecsupaszított hintaágy drótrengetegébe szorítva lelte nyugalmát, testét ezen túl a vállban kificamodott, bilincsekkel megfeszített karjai tartják, teljes hosszában mélyen keresztülmetszett torkából vér már nem szivárog, szája különös, de talán felszabadult mosolyra húzódik, s ezt a benyomást erősíti az üres szemgödrökbe helyezett egy szem sárgabarack és dió.”) oldja az előző oldalak feszültségét, míg utóbbi „Szia, cica!” zárlata a cica szó hangalakjával rombolja az írás durvaságát. S e helyütt lehetetlen nem említeni a Faena című novellát, melyben a horror­elemek egy nyaralásból küldött üdvözlőlap elemeivé válnak: „Az időnk nagyszerű, minden nap ki­járunk a strandra és nagyokat úszunk, esténként pedig (mit esténként: éjjelente!) élvezzük ennek a nyüzsgő kisvárosnak a megunhatatlan délies hangulatát. Juli már leszedett két helybelit, rendben kibeleztük, elcsomagoltuk mindkettőt…”

Ez a fajta játékosság egyébként a kötet egészén végigvonul, jelen van az Örkényi-egyperceseket idéző darabokban, melyek közül az Irodalom-ciklus különösen jól sikerült. (De a játékosság érhető tetten a hét főbűn neveit viselő novellákban is, ezek ugyanis csupán a tartalomjegyzékben viselik a főbűnök magyar neveit, a kötetben csak a latin megfelelőkkel találkozhatunk – azokkal is zárójelben.)

S ha már irodalom, a kötetben főszerepet játszik maga az irodalom. A Theo Van Duisberg Vol. II. című novella például Salinger-művek hőseit szerepelteti. De több novellának is író vagy költő a főhőse, mégpedig oly módon, hogy ismét az abszurd eszközeivel élve vagy különböző korokat vegyítő darabbal állunk szemben, mint az Irodalom című ciklus első részében együtt liftező Ady, Petőfi, Karinthy, Arany János, József Attila és Örkény István esetében, vagy olyan ál-irodalomtörténeti darabbal, mely egy valós könyv, a fentebb már említett Amerikai Psycho ál-keletkezéstörténetét adja. A kötet címadó novellája pedig két fiktív író beszélgetése egyikük munkásságáról, illetőleg a világirodalomról. Sőt, egy teljesen abszurd novella, a Bolondok hajója Emily Dickinsont teszi meg szereplővé: „Amikor erre gondolok, mindig megjelenik az öreg Emily Dickinson, aki kislánynak született, de most már csak hajónk kormányosa…”  De erőteljesen jelen van a kötetben az önreflexió is: az Egy novella kezdete című darab egy meg nem írt elbeszélés története, az alig elkezdett művet maga az írói én semmisíti meg, míg az Utolsó gyilkosságom-ban egy kiadó vezetője mond megsemmisítő kritikát az írói én kötetéről.

Az irodalom s a rém- vagy horrorelemek mellett néhány fontos motívum, az út, illetőleg a ház motívumainak rendszeres felbukkanása is szorosabbra vonja a kapcsolatot a kötet darabjai között, mintegy intertextuális dialógust létrehozva a könyvben.

Két novelláskötet után, melyekben ily erőteljesen jelen van a szerző mint szerkesztő keze munkája, Pienták Attilától ezután nagyobb lélegzetvételű művet várnánk. (Savaria University Press, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.