Archívum

Eszméletem; Torlódó idő

Dobozi Eszter
2012. június

Eszméletem

Hol volt akkor még a virradat?
Egy élő se moccant ott alant,
se fent. A gép most mind zajtalan
lapult: alomba bújva állatok…

Elfúlón vágy s álom nem gyötört,
mégis, mint aki épp most ötölt
ki tervet, eszmét, mely elsöpör
mindent, igazt, valót, s mint hajót

süllyeszti mélybe a jót, fejem
úgy ütöttem föl. Dühödt vihar
se fut át ilyen sebes iram-
mal a tájon s rajtunk, ha kihajt

egy ág télvégre hirtelen,
a zöld élet, a kipattanó
ilyen, mint eszméletem: bajom
csak az idővel gyűlt meg, ahogy

mind sűrűbb magába szűkülőn
készült benyelni egem, valóm…

Torlódó idő

teljes ím a fenyegetettség,
akit tölcséren engednek le
valami folyékony anyaggal,
mely egyre sűrűbb, az érez így,
kinek a csend világon kívüli,
akár a legelső egysejtű
álom nélküli álmában, s kín,
mint a hajdani életekkel
kibélelt szobán ülepedő;
ami egykor vivőerő volt,
besűrűsödik, mint tejbegríz
a lángon, mint a megöregedett,
ehetetlen méz; fennakadva,
mint a kocsonyásodó lében
a cuppognivalók, a csontok,
a bőrke, egy eltévelyedő
borsszem, beszuszakolódva itt,
ebbe a lefolyófélébe,
elfojtódva a zselésedő
idő anyagszerűségében
mi jöhet még?
benne nem az a rettentő,
hogy: Mint a nyíl s zuhogó patak,
nem, hogy árként dülöngélteti
az élőt,
a parányinál is parányibb
részeire szabdalódva már
sima, fényes folyammá nem
áll egybe, úgy sokszorozódik,
hogy mind kevesebb – feltöltődve
tevés-vevéssel, fondorlatos
parancsok iramával, dúsan
a történendők számlálatlan
változataival; aki itt
ragacsába hull a torlódó
időnek, mind kifosztottabb már,
mind tobzódóbban s menekedőn

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.