Archívum

Dobol az eső; A szobrok élete; Ócska ponyvák; Zugliget

Győri László
2012. június

Dobol az eső

Bella István emlékezetére

Esik az eső Hogy esik
esik az eső reggelig
esik az eső hogy zuhog

Dobol az eső úgy dobol
vastag időnkön áthatol
átesik rajtunk az eső

Az idő széles üvegén
kopog az eső feketén
fekete sötét éjszakán

Ahogy az ágyban te meg ő
fonódik egybe az eső
minden kis szála összeér

Dobol az eső hallgatom
mintha ki kéne mondanom
amit az eső kibeszél

Senki sincs veled reggelig
üres a testeden az ing
ágyadon üres lepedő

Esik az idő hogy esik
véghetetlen reggelekig
esik a végtelen idő

A régi arcra rá ne nézz
a régi arcon más a méz
kicsit ikrás a régi arc

Esik az eső elesett
öregek vagyunk betegek
fáj a szoba a régi ágy

Esik az eső hogy esik
esik a vers is reggelig
esik a vers és el nem áll

Dobol az eső hogy zuhog
már a föld alól hallgatod
be van horpadva minden ágy

Akad talán számomra hely
a föld rögén egy lágy pehely
ahol az esőt hallhatom

ahogy dobol ahogy zuhog

A szobrok élete

Hogy szobrok kerültek elő
a palota romjai alól,
nem csoda.
Hihettük, hogy lesznek ott
edényrészletek, -darabok,
s ha jó szerencse hozza,
rálelünk egy-egy töredék szoborra,
egy törzsre, egy fejre is,
csak ásni kell, s kidobja
nem véletlenül
a földmély a faragványokat.
Csonkák valószínűleg,
orr-, taghíjas szobrokba
csengenek az ásók.
Nem a megtalálót
illeti tehát a dicséret,
hanem a művet,
azt, aki egykor kifaragta.
A régész is így értelmezi.
Vagy talán,
aki egykor kivetette őket
a palota ablakán,
s nem törte össze végképp –
a szavak őt dicsérjék?
Aki fölemelte rájuk a kalapácsot
orrot letörni, agyvelőt (márványt),
kardot, kart leverni, összezúzni,
így alakítva a szobrot véglegessé,
nem őt illeti fonák módon
századok múltán a dicséret?
Tovább zúzni már nem volt érdemes,
így megmaradt valami végleges
legalább,
így apadt torzóvá,
így dagadt új művé
az a csonkaság.

Ócska ponyvák

„Emlékek, kicsi ólomkatonák”

(József Attila)

Ó, ti régi, ti sárga füzetek,
ócska ponyvák, hogy elbűvöltetek!
Rettenthetetlen kovbojok, ti hősök,
igazságosztók, ma is elbűvöltök.
Csak még egyszer ha életre kelnétek,
kapnátok lóra, suhogna a lasszó,
az volna csak az igazi kakasszó,
melytől a vén is hirtelen fölébred,
pisztolyt ránt, rúgtat, az időbe sarkall,
s veletek együtt messze-messze nyargal.
Butuska mesék hírhedt hősei,
kovbojok, gyertek újra küzdeni!
Ti, jószívűek, ti rettenthetetlen
tiszták, jöjjetek, mentsetek meg engem!

Zugliget

Idáig jár a villamos. Nincs tovább.
A kalauzlány csöngeti mosolyát.

Zugliget. Kaszárnya a Disznófő alatt.
A Fácános. Ott lakunk. Elég furcsa lak.

Ez a kollégium. Itt élünk negyvenen
minden hodályban ugyancsak vegyesen.

Bölcsészek, jogászok, minden tudomány
képviselve van, észben hát nincs hiány.

Csak dohányban, de ettől függetlenül
a Disznófőben este sör, bor is kerül.

Új nagykabátján a kollégiumig
jeges utakon húzzák le Utassyt.

A vaságyakon délig fetrengenek,
elmulasztják a menzán ebédjüket.

Se reggeli, se ebéd, se vacsora.
Hogy nem halnak éhen, maga a csoda.

Minden törvényen kívül áll Zugliget.
Ők is afféle renden kívüliek.

Mármint a jobbjai, mármint egyesek.
A hatvanas évek tövén így esett.

Rá is fizetnek, nincs vizsga, nuku.
A vasmű Ózdon miattuk szomorú.

Csak egytől ugyan, de az is épp elég.
Versbe tűzi a vasüzem életét.

Leírja egyszer, amikor visszatér.
És nem csitul a versíró szenvedély.

A Ráday utca végső színhelyünk.
Ettől ugyan a fejünk már le se csüng.

Miért is csüngene lányokkal odafönt?
A két nem egymásnak sokszor beköszönt.

Büntetni akart, de megjutalmazott
bennünket azzal, hogy idehalmozott,

összegyűjtötte Kiss Bencét, Utassyt,
Oláht, Pénteket, verseink szavait

az Eötvös Loránd Tudományegyetem.
Aztán szétszórta a világegyetem.

Az öreg visszanéz. A jó hetvenes.
Mert már jövőre, ha éri, annyi lesz.

Verset ír. Írok. Nincs már kollégium.
Csak a vers maradt. Mert aki rá nem un,

bárminek híján is örök igyekezet.
Azért volt minden zug, minden Zugliget.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.