Archívum

Didergő angyal

Pilinszky János: Stigma
Kelemen Lajos
2012. június

Ha léteznék egyezményes emlékezet (ami különben alig tenne jót az alkatnak), az ember mögötti utat beborító egyformaságban bizonnyal eltűnne valamennyi árnyalat. Talán a misztérium is fölszívódna, s kontrasztok világos különbsége helyett célzásokban lappangana a múlt.

Isten azonban kezeskedik róla, hogy legyenek klasszifikálható emlékeink. Az ő színskálájába belefér, hogy olykor a legvastagabb valóságból bocsássa elő a leglégiesebb impulzusokat, máskor angyalian kíméletlen lényeivel szuggeráljon. A mindig ugyanaz: mindig más, ha átélhető. Az élmény nemz, s az ember, aki egy sor tapasztalat újraalkotása, leendő benyomásokért rajong. Misztikus kívánalmai arról hagynak örökbe szavakat, hogy egy gyönyörű szövésű elgondolás, egy nemző ürügy végett az égbolt férfias, és a föld hajlásaiban nőiesség nyújtózik. Itt a legkisebb fácskát is büszkeség szállja meg, hogy neki inai vannak, másnapjai, őrá cél vár. „És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ.” Ezt Pilinszky János, a teremtmény mondja, akiben teljesen belső és személyes ügy a teremtés.

Csakhogy a teremtményben, tán a lázzal egy fokon, a pusztulás érzete is ott ég. De mindenekelőtt az az abszurditás, hogy a test, amilyen vadul irtózik az enyészettől, s amilyen mohón megdicsőülne, ugyanolyan féktelenül romlik és ront. A föld kicserepesedik, a fák gyökerére fejsze vettetik. Igéz, üvölt, suttog a világ: csak azért mond valamit, hogy ellene mondjon valaminek. Ez is részünk, a távolság a lélekben. Ahol a paradoxonok hosszú sorának legvégén külön ajtók nyílnak, s túl már csak az űrt találni. Kezdődik elölről az egész. S mi ígér erősebb építésű esélyt, melyik irány?

Az, amelyik ide, a tapasztalok újraalkotásának kezdőpontjába elősejteket és úgynevezett őslevest álmodik? Vagy amelyik szerint angyalkar zengedezi: fölfűlt a kohó, Uram, és szakadatlan fűlni fog: a teremtés rendben üzemel? „Számíthatok rád istenem? / Úgy vágyom közeledre, / dideregve csak hevesebb / a szerelmek szerelme!” (Panasz)

Hiszen mindez megvolt már egyszer, megvolt tán sokszor – mindenesetre a hívő és hitetlen teológiák kitörölhetetlen tapasztalata a vörös árnyú alkonyat. Ekkor az ég közel ereszkedik a földhöz, s megmutatkozik a mindenért felelős Isten. Vagy átveszi uralmát a teremtett, mindent kitöltő anyag. A legutolsó pillanatig kell várnunk, hogy a szubsztancia és a csupasz matéria tekervényes összeütközéseinek aktuális szakában, a hit és hitetlenség sáncokkal szabdalt küzdőterére kilép-e végre az új angelus.

E végigizgult pillanatok immár a költészet pillanatai. Az angeológia szerint az angyal megjelenítheti magát mint szellem, s megjelenhet emberként is. És szél vagy tűz gyanánt. Az egész elintézhető lenne néhány lélektani műszóval, de érzéken innen és odaát valami úgy parancsolja, hogy a kiszemelt szereplőben lírává alakuljon.

Egyszer is, mikor alászállt egy angyal, a költészet folyása valósággal fölkorbácsolódott. Tudjuk jól, hamar jön a hír, de nagy sokára érkezik meg a jó hír. Az angyal jötte általában reménységgel jár, ám ennek az angyalnak reményét kellett veszítenie. A magára vett embersors egyfelől a megjelenés lázadójává, másfelől az ittlét aszketikus szenvedőjévé tette. Lázadás és aszkézis, ez Pilinszky János. A viharokra emelt nyárderűben is: didergő angyal. Százféleképp hányt-vetett, roppant sérülékeny edény, Isten fényével töltve. Épp az ilyesfajta edények tartalmát könyörgi és koldulja oly sóváran a világ, még ha ellenkező látszatokban tetszeleg is.

Mint szellemiséget és alkotó lendületet a tényekből fakadó kimenetel és a szakralitás terében találjuk Pilinszkyt. Ahol a szív által annyiszor visszaszerzett örök isteni elvek, az igazságosság, a megbocsátás, a szeretet („Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” [Eféz 1,2]) beteljesülésére vár. Istennek igent mondani a történelem kellős közepén? Szándéknak csodálatos. De amint több annál, mintha kivihetetlen, legalábbis kivételes, álomszerű princípium volna. Dicséreteket énekelni odabent, s az ablak alatt az apokalipszis gyakorlatozik? A történelem áradat, mindent visz? S az erkölcs utáni fájdalmas kiáltásra föl se rezzennek az alvók? Pilinszky istenessége messze túlterjed a fogalmazáson, akkor is magatartásképző energia, ha meg sem rezgeti a nyelvet. Érdekes végiggondolni szó és csönd révén formához jutó állásfoglalását. Okulása-e, kára-e az ő költészetének az a csönd, amely nem íródott versekké: ki mondja meg? Az írásban nincs biztos fiók, se biztos polc. Pilinszky mélyre szállt bele a csöndbe, roppant nyomatéka van az ő csöndjének, s nemcsak azért, mert eleje-vége dátumozható, az övé egy magyar költő csöndje. Ez elvehetetlen.

Ugyanúgy köti egymást magyarsága és egyetemessége, mint egy történetet a történelem. Nincsenek egymás nélkül, egyik sem takarja a másikat. A tisztánlátásnak sem szükségképpen leple az álom: nemegyszer épp ez ágyaz neki. Sajátságos álmokra gondoljunk, melyek egyike-másika még athéni emlék, s az első keresztényeket is átjárja. Tanulságos lecke Európa számára. Ilyen is volt! Egykor az érték összpontosította az erőt, s nem a pőre erőre volt bízva: miféle értékeket metszenek villámai. Mindenesetre amidőn az angyal szóhoz jut, a legmagasabb erkölcsi kívánalom kötöttségébe rögzíti magát. Fölé nézve a jelenségeknek és részleteknek, csak önmagában áll, s az egésszel szemben. „…élsz te, s égve hirdetik / hatalmad csillagképeid, / ez ősi, néma ábrák: / akár az első angyalok, / belőled jöttem és vagyok…” (Te győzz le)

Az angyal-ember a világ lelkéből s a világ lelkéről beszél. Amint kettős lénye hangsúlyos és érdemi kifejezést nyer, földhöz kötő hűségét (mert az angyal helyet foglal a földön) egy világ megalkotásával tanúsítja. Az idetartozás stiláris, formai tanúságtétele rögtön drámaépítő tett is, az angyal-emberből tudniillik az ember lesz a részes: ő szenved, ő okul, övé a történelem, övé a nyelv. Ez a nyelv esztétikai síkon csakugyan egy világot épít, kizárólag a lényeges szavak tégláiból. Ez a nyelv egy különleges lehetőség eseménnyé emelésének eszköze. Elhatározásokat és hangulatokat, tapasztalatokat és emlékeket közöl, s valami igencsak borzongató valósághoz segíti használóját: odavonja a párbeszédre kész Istenhez. Akié e nyelv, aki itt érdekelve van, lehet, hogy oly egyetlen, mint a kezében a kő, de lényét mégis „egy egész tenger zúgja vissza”. (Majd poétautódai fogják darabolgatni kölcsöntárgy gyanánt.) Persze azzal, hogy a nyelv ezt az egész tengert létező evidenciaként feltételezi, a kifejezéshez száz és száz szépen csiszolt formulát igényel, noha százegyedik alakjában sincs rá eleve garancia, hogy ne csupán utánamondás legyen.

Pilinszky újdonsága (ha tetszik: esztétikai lázadása), eredetisége, mélysége épp abban van, hogy képes jótállni azért az egészen kivételes nyelvi megérzésért, amely a szabadság és az önkény, a lárma és a csend, a vérontás és az ölelés, azaz a történelem körén mind a hallás, mind a beszéd viszonyában maradandóságot feltételez. Az ő fölfogásában a költészet: a lényeg szószerű kihallása a valóságból. Pilinszkyt az ő Istene angyalként adta nekünk, de ez természetesen metafora. Úgyhogy mivel vele is megtörténik az idő, benne is megjelennek a változás képei. Egy életet áldoz rá, hogy ezeket az aktualitásokat Isten szókincstana alapján formulázza. Látjuk, itt voltaképpen egy ősnyelv munkára fogásáról van szó, a legvégső következtetések grammatikájáról. A munka, a maga pátoszán és heroizmusán túl, további akaraterőt feltételez, minthogy Isten és az ember közti megbeszélendők kettős kötöttségben hangzanak el: az időben és az időtlenben. Határukon pedig egy fal húzódik. A beszélgetés szavai azonban egymás felé törekvő szavak (e ponton érthető meg legegyszerűbben, mit is jelent a hit). A kötöttség szüntelenül arra készteti a költőt, hogy átkiáltson a falon; az elmúltakra való emlékezésről és a jövendő várásáról minél több lényegbeli közlendőt postázzon át – az időből a maradandóba, a romlékonyból a romolhatatlanba.

Pilinszky a neki ajánlott metafizikából természetesen csak az emberi életre ható részt becsülheti föl. Az árnyalatlan értékelés a művészetben vak út. Amit a költő képes meglátni, s amit kimond, egyrészt az eszmélet rettenetes döbbenetét, másrészt a szeretettől kivilágított hitet, azt Isten e költészet kezdetétől fogva bevonja az időtállóság tartományába. Könnyű volna rámondani, hogy e kegyért cserébe Isten egy lényegközelségben dolgozó tudósítóhoz jut. Kulturált kommentátorhoz. Kultúrlelkű költőkből bőven akad. Ők némely tekintetben mindig beavatatlanok. Pilinszky költészetét azonban a részvételből kell és lehetséges megértenünk. Ő nem szimpla tanú, közvetlen közelről jut hozzá a javak legveszélyesebbjéhez, a tapasztalathoz, ami szimbólummá és jelentőséggé nő. Emiatt szenvedi például a lealjasodott század bűneit.

A lét út. Nem erre céloz-e a krisztusi bizonyosság, amely bevilágítja a pusztát? („Én vagyok az út, az igazság és az élet…” [Ján 14,6]) A lét út, viszont az ember, aki tulajdon életében önmaga célja, roppant hálóban hányódik, ámbár feszült szíve egyre azt szépítené, amit szeret: „te nem vagy rosszabb, / te jobb vagy, mint a többiek!” (Távozó sereg) Az érzéketlenek bírják tovább. Alkalmasint a religiózus ember számára a hit vallásbeli fele és a tragikus létezéstudat egyidejű létélmény. „s te fölállsz: növő szél vezet / a megnyílt éjszakában. / Átlépve házad küszöbét / útnak eredsz a csöndbe, / nem tudva merre és miért, / hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? / Csak mész.” (Stigma) A lét út, bűnöktől csonkított pálya. Ez az angyal híre, s a 20. századi ember nyomorúsága. S míg e század gúnyira­toktól és megrendülésektől hangos, vajon a sebzett univerzum hunyorgó ege alatt dolgozik-e, vagy már csak vegetál a testvériség? Így ír a Trapéz és korlát idején: „Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije; / szeméből, mint gazdátlan ág, / kicsüng a pusztuló világ.” (Késő kegyelem) Itt kezdődik az igazi költő Pilinszky. A Trapéz és korlát a számkivetett, a magányba hulló teremtmény ráismerése önnön kiszolgáltatottságára. A történelem és a Fennvaló is fölteszi a maga kérdéseit.

Voltaképp a Harmadnapon-tól Pilinszky egész pályáján ugyanaz a belátás és küzdelem vetődik föl hatalmas erővel. A teremtmény kénytelen tudomásul venni, hogy léte a halhatatlanság hite nélkül abszurd. Elkótyavetyélt tisztaságát ugyan sóvárogva, de hiába keresi. Életgyakorlata hovatovább valamiféle így-úgy megfegyelmezett őrület. A napok neve névtelen gödrök megkülönböztetése, az út egyiktől a másikig, hit híján, a tökéletes reménynélküliség. A szanaszét szórt élet egyetlen enyhülete a transzcendencia. A világ fölötti világ és a földi lét különválasztva folyó valóságában a hit adja meg az Istennel való folyamatos kapcsolat esélyét. A hívő – írja Pilinszky 1973-ban – „úgy érzi, hogy az ember létszférája messze túlnő tudása határain. Hogy az ember befejezetlen, végtelen szabadság. S hogy a vallás és a művészet segítségével részesül is ebből a végtelenből. Részesül, de sose birtokosa, ura annak.”

Befejezetlen, végtelen szabadság és nyilvános gyónás. Íme a Pilinszky-féle intelligenciavibrálás, melyet sosem engednek kiszáradni a szív kívánságai. De mivel nála annyira minden a lélek eseménye, megint a dráma sodrában vagyunk. Ha az ég szomjat kelt, s az embert mégis kielégítetlen szomj gyötri, igét és eszmét áhító aszketizmusa különös drámába fordul. A magas és elvont Istenbe fogódzni: filozófia; elérhetetlennek tetsző közelségéért küzdeni: dráma; beszélt Istenként összeolvadni vele: líra.

Pilinszky Jánosban okvetlen az Evangélium vágya. S az Evangélium nem egy lapja líra. In schola pectoris. A szív iskoláját, mondja Babits, „nem írta volna le senki Ágoston előtt”. Belülről fakadóan azóta is csak kevesen cselekedhették, s hogy e kevesek örököse Pilinszky, ebben rejlik az ő keresztény attitűdje. S mint szélesre vett vallás, a katolicizmusa. Innen jön ő? Innen is.

Alig volna lehetséges másmilyen tematikájú válogatást közreadni műveiből, mint istenes verseket. Egzisztencializmusában Isten a lámpás, de ő maga is izzik. Világürességre utaló szimbólumai mögött egy misztikus jel, az irgalom és az új humanizmus szignál; hol fényt öntve, hol pislákolva. „Szállást adtál, egy éjszakára / megosztva párnád. Evangélium.” (Levél)

Aki a válogató és szerkesztő Rónay László verscsomagját, a Stigmát kibontja, ismerősre vél rá: a háború, a lágerélmény rettenetének költőjére. Az Apokrif, a KZ-oratórium, A mélypont ünnepélye, a Szakítás klasszikus darabjaival találkozik; a vívódó, hívő, csupa áldozat, csupa kegyelemvágy lírikusával. Az utószó remek esszéjét jegyző Szabó Ferencnek is igaza van, Pilinszky okán a szeretet zsenialitásáról beszélni magától értetődő. Tehát innen érkezik Pilinszky? A lelkiismeret-vizsgálatból, a gondolkodás akcióit kifejlesztő, végtelenül szabatos képek rekeszfalai közül, később a fogalmak külön életére hagyatkozó szabadabb rendből?

Ez a kor fölöttinek tetsző költészet, amikor még szava és tartama egy másik élet megrázó emanációja volt, talán itt kezdődött: az Olajfák hegyére menendők apokrif énekénél. „Oldani akarok, s oldódni akarok. / Üdvözíteni és üdvözülni.” Talán abban a kultúrában, amikor szintén álom volt, s nem tény: „ha istenésszel, angyalérzelemmel / használni tudnánk éltünk napjait”. Vörösmarty sötét, szomorú sóhajával és látomásával („Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”) nemsokára Ady áll az Úr elé; ő is, mint Pilinszky, egy összefüggő költészet, s nem szétágazó, alkalmi témák költője; s hamar itt van József Attila, aki keresztülcsavarogja a kozmoszt, mire rájön, hogy Isten végig ott állt a háta mögött. Ők, akárcsak Pilinszky, a belülről láthatóságot preferáló, a világot saját lelkük tartozékává tevő költők.

Velük, de Pilinszkyvel minden bizonnyal „a fényességes angyal is, / ő is földre lépett”. A „hangtalan meginduló / és puha hóesésben” és a végítéletszerű nyarakban azóta is így látni őt: a didergő angyal fényességes. (Éghajlat, 2011)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.