Archívum

Amerikai jegyzetek III.

Szabó Zoltán
2012. április

Manhattan szigetén 1825-ben százhetvenezer New York-i élt, 1850-ben ötszázötvenezer, 1875-ben egymillió, 1900-ban Manhattannek, Brooklynnak és egyéb, velük egybenőtt településnek együtt negyedfél millió lakosa volt, s Nagy-New Yorkban 1950-ben tizenkétmillió-nyolcszázharmincezer embert számláltak össze, s ebből hétmillió-nyolcszázharmincötezer New York város lakója volt. Az ezerkilencszázhatvanas években – világosítanak fel a helybeliek – a bevándorlás egykori metropoliszából kétmillió New York-i vándorolt ki.

Galoppozó növekedésének végső fokon az a kikötő volt a kiváltója, amelyről az 1950-es évek angol lexikális ismertetései ugyanazt mondták, amit a néhai jó, hazája maradiságán búsongó székely nemes említett 1834-ben, először magyarul: „A New York-i kikötő nagyjából tizennégy négyzetmértföld kiterjedésű, s egyike a földkerekség legtágasabb, legbiztonságosabb és legpittoreszkebb kikötőinek, egész évben, minden évszakban működik.” Ez tette meg a kikötő menti települést az Egyesült Államok financiális és kereskedelmi központjának, innen indul útjára az amerikai exportnak majdnem a fele része, ide érkezik az amerikai import kétharmada.

A század fele útján, vagyis az interkontinentális személyforgalom vízi utakon folyó lebonyolításának végnapjaiban, évente nyolcezer part menti, belkereskedelmi rendeltetésű és hétezer, külkereskedelmet szolgáló hajó kötött ki a New York-i rakpartokon, de a hetvenes évek elején már úgy festett ez a kikötő, mintha a néhai világforgalmi központ, páratlanul jelentős végállomás és kiindulópont teherpályaudvarrá alakult volna át, olyan csomóponttá, ahol vagonok zörögnek teheráruval, a híres hajdani óceánjárókat úsztató hajóstársaságok indóházai romosak, az elkormozódott cégtáblák alatt roskadozik a tető, a falakról hámlik a vakolat. Mindamellett ez a kikötő volt a város alkotója s alakítója, s nem a város a kikötőé. A kikötő mögöttes települése, beépült Hinterlandja volt  a város, az volt a háttér, a kikötő a színtér, ahol a cselekmény lefolyt, ahol színre léptek a dráma aktoraiként működő folyamatok, ehhez igazodott, idomult s hasonult az, ami épült s leépült ebben a városban, ami ront vagy épít, ront vagy javít, de nem henyél, s buenretirónak vagy pihenőhelynek helyet nem ad.

Azt, amit New York Citynek neveznek, úgy rémlik nekem, a kikötő színterén lezajló történelem formálta, transzformálta és deformálta, játszva a szóval: New York nem kikötőváros, hanem kikötőjének városa, nem Genova, Marseille, Amszterdam, Hamburg vagy Gdańsk, hanem Southampton és Portsmouth és Bilbao rokona, bár e gigantifikált változatban a partvonal a lakosok életét és a helység szellemét jóval áthatóbban és zsarnokibban determinálta. New York föltétlenül az elsőszülött, a rangelső helyek egyike azoknak a monumentális emberi alkotásoknak növekvő seregében, amelyek eredményesen akadályozzák, hogy az ember bennük emberhez méltó és ember voltának megfelelő életet éljen.

A város funkciói közül alighanem ez az egyetlen, ami konszolidált és maradandó; automatizált, átalakíthatatlan és perpetualizált. Ha annak a mechanizmusnak, ami New York, ez a funkciója elhal, a város vele hal. Alternatív lehetőségekre a múltja nem hagyott helyet, ilyenre módot s teret nem is keresett, s valószínűtlen, hogy az a képződmény, amely hosszabb ideig a világkereskedelem romja volt, Észak-Amerika Athénje lehet. A kikötő, ami nagyságát megteremtette, hatványozva növelte, épp ezzel átkelő- és elosztóhelynek, átjáróháznak, kirakodó- s berakodóhelységnek építette, hatóerőként; és hatóereje kvalitatíven is prederminálta a várost. Még amögött is alighanem a kikötő hatóereje van, hogy a város tengelyétől, az Ötödik sugárúttól jobbra eső, a Brooklyn irányába s az East Riverre nyíló „keleti szektor” számít előkelőbbnek, a lakás címe ez esetben a lakó kivagyiságát hirdeti. E keleti település házai feltehetően azért kívánatosabbak a nyugati oldalnál, mert a Hudson nyugati, főbb és szélesebb ágának partján a Hetvenkettedik utcáig nyúlt fel mólóival és dokkjaival a kikötő, míg az East Riverre szögellő partvonalon, Manhattan csücskét leszámítva, csak a Tizennyolcadik és a Huszonhatodik keresztutca közt ereszkedik a vízbe hat móló, és mindössze három-négy dokkal működik a kikötő. Manhattan nyugati szegélyén viszont a számozott utcák magasságától északra is további negyvenkilenc móló mellett köthet ki hajó, s tizenöt kilométernél hosszabb partvonalon éktelenkedik a New York-i kikötő üzemeivel, elevátoraival, síneivel és munkásaival, rideg célszerűségével, indusztrializáltságának erejével és zörejével: egyedül a dologi rentabilitás szempontjaihoz igazodva.

A szó szoros értelmében vett városról – „New York City”-nek 1894-ig egyedül a Manhattan-félsziget telkein burjánzó műhelyek és lakhelyek dzsungelét nevezték – rendkívül sokatmondó a térképi kép: egyből kifejezi a város struktúráját s vele részben a lényegét. A település középrészén és túlnyomó részén az alaprajz egy római castrumé. A római birodalmi létesítmények e típusa, alaprajza és struktúrája szerint eredeti formájában és méreteiben a mediterrán parton, Aigues-Mortes városkában maradt fenn. Négyzetforma erődítmény falai mögött folyik ma is az egymást derékszögben keresztező utcák egyenesén a városka élete. A római létesítményeknek ezt a típusát strukturálisan nem az Urbs, vagyis Róma imitációja ihlette, hanem a funkciója. Castrumokat a birodalmi végekre vagy a légiók útjai mellé építettek, lényegében a helyőrség erődítményének, a kolonizálás konszolidálásának céljaira, inkább szállásnak, mint városlakóknak. A castrum képzetét persze csak a városbelső alaprajza, a linearizált és négyzetesített utcaszerkezet kelti fel, mivel Manhattan szigete nem négyzet alakú, hanem szivarforma. Ha kedvelném a közhelyesített jelképeket és perszonifikációkat, azt is mondhatnám, hogy Manhattan az Uncle Sam szájában látható jelentős méretű szivar.

Körvonalaival a térképi kép, vagyis a város horizontális átmetszete leginkább még a régi várvárosokéhoz hasonlít. A geometrizált partvonal sűrű kiszögelléseivel; az épített partvonal a város várfala, a mólók állnak az őrtorony-bástyák és donjonok helyén, ellentétben a tengerparti városokkal, ahol általában a város karolja át a kikötőjének szolgáló öblöt, New Yorkban a beépített terepet zárja körül, foglalja keretbe a kikötő, s tartja ostromzár alatt, olyan övezetként, amely minden elemével arra volt jó, hogy minden kívülről érkező áru, ember és erő azonnal a városhely szívébe jusson. Ez a kikötő-öv hajóival, mólóival, daruival, raktárházaival s üzemeivel úgy veszi körül a várost lakó népek házait, mint a kései gyárvárosövezetek a korábban, lassan és organikusan kialakuló metropoliszokat, illetve úgy venné körül, ha nem volna sokkal közelebb: nem a város peremén működik, hanem a házak küszöbén. Mivel a sziget-terep átlagban három kilométer széles, a kikötő jelenléte, hatása s ereje a város minden zugában észlelhető, illetve érzékelhető, s determinálja a város identitáshiányát, illetve az identitását, a szónak abban az értelmében, amire azok az amerikai szerzők utaltak, akik „New York-i alienizmusról”2 beszéltek.

Topográfia, gőzhajózás, indusztrializálódás, financiális és kereskedelmi erők összpontosulása és a technológia hatványozódó ereje és együtthatása, a tér szűkreszabottságával és a lehetőségek tágasságával együtt hatva, kikerülhetetlenné tette, hogy a város maga egyidejűleg legyen erődítményszerű és karavánszeráj, összpontosítás mágnese és centrifugális erőmű, befogadó- és kiárusítóhely, limlomos bazár és műkincsek gyűjtőhelye, az a telek és telep, amely páratlanul alkalmas arra, hogy az emberben egyidejűleg keltsen fel klausztrofóbiás és agorafóbiás közérzetet, de ennek esetleg tudatára se ébred, nincs rá érkezése, mert hiszen az a mechanizmus, aminek az energiaforrása ő maga és a többiek, őt magát örök mozgásban tartja. „Olyan kavargó és zordon lakosságot mint ottan seholse láttam soha” – mondatja Tamási Áron Ábelével a „felhőlikasztó tornyok” alatt, hozzátéve ezt: „óriási világ ez, amely hajszás életivel és tündökléseivel először meglapítja az embert”. New Yorkot az bírja, s mert kibírja, tehát méltányolja is, aki ennek a hajszás életnek a sodrába beáll, aki e mechanizmus örök sodrásának a része lesz, gyorsított ritmushoz idomul, és ezt dolga után jártában-rohantában teszi, s figyelmét, értelmét, erejét egyedül e foglalatossága köti le, az, amivel pénzt keres. Akinek New Yorkban dolga nincs: New Yorkba ne menjen. Azt, aki itt a városra magára kíváncsi, aki magát New Yorkot akarja látni vagy érteni, ha hosszabban elidőz: a város bünteti; érdeklődést vagy vizsgálódást részvétel nélkül nem tűr. S New York New Yorkból magából nem látható, a része csak önmagát fejezi ki, anélkül, hogy az egészről az bármit is mondana. Itt annak az ellenkezője történt, ami Európában, ahol utcák, házak kisebb-nagyobb várossá összeálltak: ezen a helyen az épületek nem integrálódtak, mint a városokban, hanem differenciálódtak, s összevissza nőttek  fel, olykor az égig, gyakorta nem nekik való helyeken.

Az ilyen képződmény csak bizonyos távlatból érzékelhető vizuálisan: ha nem madárlátta formái bontakoznak ki, aminél a gyalogjáró békaperspektívája jóval megtévesztőbb. A probléma egészét csak az olyan távlat láttatja, amelyből már a részletek nem bontakoznak ki világosan, de az egészre rálát a szem. New York arcát vagy arcélét az látta, aki onnan nézte, ahonnan például Henry James, ennek a századnak az elején. Az eleurópaiasodott amerikai, harminc év után visszalátogatva Amerikába, Washingtonból érkezett New Yorkba, a Pennsylvania vasútállomásra, Bostonba menet. Hogy ne kelljen átkelnie gyalogszerrel vagy fiákeren a „rettentő városon”, a pullmankocsiban maradt; a szerelvényt a pályaudvart szolgáló dokkban behajózták, s a pullmankocsik vízi úton jutottak a Harlemből induló bostoni vasútvonalra. A komphajó először lefelé haladt a Hudson vizén, majd megkerülve Manhattan déli csücskét s az East River vizén fölfelé haladva ért fel Harlemig, ahol a vonatot a bostoni sínekre tolták. Ezen a calais–doveri átkelésnél nem sokkal rövidebb hajóúton az utasnak a víz szintjéről, vagyis természetes nézőszögből bontakozott ki fokozatosan, folyamatos változásai­val New York Janus-arca: elébb a nyugati oldal, aztán, egész hosszában, a város keleti oldala; és jelentőségük rendjében álltak egymás mögé a városkép elemei: legelöl New York vízi frontjának vízbe tolt hadállásai, s velük a kikötő arcvonalának frontszakaszain szolgáló épületek; mögöttük és fölöttük rajzolódott ki a munkahelyépületek és a lakóhelyépületek tömegeinek tömbjeivel New York két homloka. Ezen a pullmankocsikat szállító komphajón látta először, egész kiterjedésében „New York arcát” az író, aki életének legfiatalabb, tehát legfogékonyabb éveit ennek a városnak az utcáin élte át, azt is mondhatnám, hogy neki itt lombosodtak az „Üllői úti fák”, ha nőttek volna és nyíltak volna „bús lombú fák” New Yorkban, ahol a Negyedik sugárút alighanem azért kapta a Park Avenue nevet, mert fasor nem szegélyezi, s aki végigmegy rajta, nem a Central Parkba jut, hanem egy felhőkarcolóba ér, amelyben alul a Nagy Központi Végállomás3 nyert elhelyezést. A szembekerülés a várossal, amellyel „extravaganciában egy más város se vetekedhet”, felvillanyozta és lenyűgözte a már európaivá lett amerikait. Talán azért is, mert nem New Yorkba készült, csak átutazóban kerülte meg a kikötőt, amely kétségkívül nagy kikötő, de egyetlen romantikus vagy pittoreszk vonása sincs, a partok laposak, ami a parton látható, majd mindenütt lehangoló. Az öbölben sziget van elég, de egyik se szolgál díszének. A nagy kikötő élményéből, mondhatni, egyedül életének hevessége hatásos és izgató. Érezteti, hogy az odaérkező egy felülmúlhatatlan erő és rettenthetetlen hatalom gyújtópontjába ért: detonációk szerteszét szóródó zengése veszi körül, olyan helyre került, ahol valamely alkalmazott és igába fogott szenvedély működtet mindent, ennek a nagysága, rátermettsége és arroganciája sugárzik mindenből. Az embert „az az érzés fogja el, hogy a szörnyeteg nő és egyre nő, távoli s idegen földekre veti ki csápjait… úgy érzi, hogy óraművek kolosszális kombinátjába került, valamilyen gépterembe, amelynek acél lelke karokat forgat, öklökkel kalapál, nyitva-zárva az állkapcsait. S a mértéktelen méretű hidak is mintha csak horizontális dugattyúi volnának, működésben éjjel és nappal, naphosszat s éjszakahosszat.” A lankadatlanul törekvő, szakadatlanul növekvő és szüntelenül változó város utcáin a visszalátogató Henry James ugyanazokat a zárt és megkeményedett öreg arcokat, ugyanazt az egyöntetűen közönséges és tömegesen törtető férfinépet, a dolgoknak, hangoknak, zörejeknek ugyanazt a zűrzavarát, a megkönnyebbülés, tartózkodás, méltóság és értelemmel telítettség jeleinek ugyanazt a hiányát találta, ami kora ifjúságában vette körül, bár ezen a tanulmányúton nem a maga múltját kereste, Amerika jelenét akarta megismerni, s a jövő mineműségét sejtető jeleket.

Az ember-import azokban az években érte el csúcsteljesítményeit, volt esztendő, amikor egymilliónál több bevándorló érkezett New York kikötőjébe, s 1907-ben, amikor Henry James könyve megjelent, a bevándorlók közül kétszáztízezer volt magyarországi. Azt, hogy a magyarok elöl álló helyre kerültek a bevándorlók sorában, felismerte az Ellis-szigeten létesített idegen-ellenőrző is: a lé­tesítmény egyik helyiségében hat európai nyelven – angolul, németül, olaszul, svédül, magyarul és csehül – hirdette a tábla, hogy a vasúti jegyek az összes amerikai állomásokra ott megvásárolhatók.

A magyarok szóródása azonban nem a 19. században kezdődik el, s az első kivándorlók nem az óceánon keltek át, hanem a Keleti-Kárpátokon, a későbbi kivándorlók székely előfutárai a szomszéd román vajdaságokban kerestek menedéket, s teremtettek maguknak új hazát „Isten­segíts”-nek és „Fogadjisten”-nek nevezett falvaikban, majd Józseffalván, Hadikfalván és András­falván Bukovinában. A székelyek útra kelésének kiváltója Mária Teréziának az a rendelete volt, amely a székelyekből határőrezredek állítására adott parancsot. A sorozóbizottság közeledtére a csíki férfinép a hegyekben keresett menedéket, Mádéfalván csak az asszonyok és gyerekek maradtak. Megtorlásképp a császári katonaság kiűzte a házakból a gyerekekkel az asszonyokat. A férfinép már eltökélten, hogy inkább vonul ki Moldvába, mint vonul be a császár katonájának, válaszul bevette magát családostul Mádéfalvára. A császári hadak alezredese, mintegy a párizsi Szent Bertalan-éjszaka mintájára, dragonyosaival és huszárságával 1764 vízkeresztjének éjszakáján rátört a falura, s katonái akit értek, azt lekaszabolták, s ezzel a császári haderő olyan példát statuált, amilyenre a 20. században, a totális hadviselés lehetőségeinek megfelelő méretekben került sor. Guernica s Lidice neve utal ezekre a teljesítményekre.

A mádéfalvai vérengzés után évekig mentek át, mondhatni, szakadatlanul az emberek hazájukból Moldvába, majd falvaikba tömörültek. Az elvándoroltak vezetője Zöld Péter csíkszentléleki plébános volt, s csángó településeken, ezeken a „kolóniákon” a székely katolikusság papjaival megőrizte nemzeti identitását és népi kultúráját a román és görögkeleti környezetbe szigetelten, és – Szépfalusi István tudósítása szerint – kétszáz év múlva is rögtön katolikusnak tették meg a jövevényt, ha magyarul beszélt. Számukra a magyar nemzeti ismertetőjele az, hogy római katolikus: a más nemzetbelitől ez különbözteti meg. A császári haderőnek oroszlánrésze volt abban is, hogy egyes magyarok Nyugat-Európába szóródtak, s telepedtek le, Párizsba aránylag sokan jutottak el. Bölöni Farkas Sándor nyugat-európai útján ezeket felkereste, hiszen korábban kelet felé szeretett volna tanulmányútra menni, alighanem ősmagyarokat vagy rokonokat szeretett volna felfedezni Oroszországban, Döbrentei barátja aggodalmára, aki váltig intette, hogy ehhez „a muszka cár engedelme” kellene, amit nem kapna meg. „Ők kémet gyanítanának benned”, figyelmeztette, s egy másik levelében rákérdez: „De hová akarsz kóricálni? … csak magyart keresni ne menj Ázsiának sivatagjaiba.” A háromszéki azonban magyarokat felkutató beidegzettségét nyugat felé haladva se adta fel: magyart, ahova ment, ott keresett, s ha volt, nem hagyta említetlenül.

Párizsban talál vagy fél tucat magyart, ezek között volt „váci fi” meg „kunsági fi”, meg „tokaji fi”: a bölöni még azt is megemlíti, hogy ki hova való, holott nevüket a párizsiak mind „megfranciázták”, Puskásból Leblanc lett, Remetéből L’Hermite, Oroszlánból Lion, Zimonyiból Sylvaine, emerről megjegyzi, hogy „Zimányi, Silvaine mouchard a politiánál”4 – boldog idők, amikor még nem volt magyar szó se rendőrségre, se besúgóra! Fomariusról, aki kunsági fi, és igen jól beszél Párizsban magya­rul, tudatta, hogy mint mások, „ő is az ármádától szakadott Párisba… A német szolgálatját nem állhatta ki, úgymond, s eljött az ármádától 12-ed magával mint huszár. Midőn Robespierre fejét vették, akkor érkezett Párisba s az után itt lakik” – írta. Leginkább azonban Puskás Pállal rokonszenvezik, akinek „vágyása van bár még egyszer látni Hazáját és atyafiait. De azt ő elzárta ma­gától azon mód által, mellyel az ausztriai ármádától megvált. Ő ugyan hazánkban nem kapott volt nevelést, mégis a világban forgása a párisi lakása által oly taesist [tudást] kapott, hogy politikai dolgokról nyomósabban reflektál mint nálunk sok tudós hivatalbeli.” Ezek, mivel hollétüket az magyarázza, hogy magyarként nem akartak idegen vezényszóra, idegen kötelékben nem magyar birodalmi célok szolálatában maradni, kétségkívül a 20. század disszidenseinek az előképei, míg a baltimore-i fogadóban, a Barnums Hotelben színre lépő liszkai fi, bizonyos Király úr, aki a nevét Kingre amerikanizálta, olyan taszító és elnyomó erők következtében üzletezett, juvellirként, ékszerekkel Amerikában, amelyek kivándorlókat bírtak rá arra, hogy átkeljenek a nagy óceánon. „Valami Józsa György nevű vármegye tisztjével kedvetlen jelenetei lehettek – utal az indítékokra Bölöni Farkas Sándor –, mert e név említésekor mindig bosszús érzésre fakadva magyarra forditotta a beszédet, hogy a dialogus annál festőbb legyen: »Itt nem parancsol Josha Gijuri, itt nem kiáltja: Hajdu hoz ki banka, fekuj le Királ, huszonöt neki«… valahányszor e tárgyra fordult a beszéd, elbosszankodva kelt fel, s heves gesztikulációk közt ismételte e szavakat: »Itt nix Josha Gijuri! Itt Amerika van. Itt nic tirán vármégi tiszt!«”

Valamivel zengzetesebben, a nyelvnek palócos lejtésével egy kései, alighanem a 20. század elején született népdal így utalt rá, hogy mi volt az útra bíró motiváció, s milyen volt az útrakelő lelki­állapota, a parasztemberé: „Exekválni jött a bíró / nem kérdezi hány a síró / szedi-viszi gúnyácskáját / utolsó véka búzáját. // Keservesen sír a gazda, / felesége vigasztalja / Ne sírj, ne ríj édes párom, / majd jó lesz a másvilágon. // Nem megyek a másvilágra / Kimegyek Amerikába, / onnan írok egy levelet: / Magyarország, Isten veled.”

1900 és 1914 között évente átlagban százezer magyarországi ment ki Amerikába. Ebből a másfél millióból, ahogy Kovács Imre említette (A néma forradalom) 1937-ben, „a háború kitörésének (1914) első napjaiban negyvenezer amerikai magyar jelentkezett önként katonai szolgálatra” az Osztrák–Magyar Monarchia külképviseletének New York-i kirendeltségén. „Fújja a szél, fújja? / Hazafelé fújja?” Szegény rongyos magyar népek mentek katonának? Mi hajtotta őket? Hazafiság vagy honvágy talán? A hazaútért, Amerikából, ez a negyvenezer bevonult volna a császári és királyi közös hadseregbe? Masírozhatott volna bakaruhában vezényszóra Galícia felé, a Doberdóra vagy a Piave mentére.

Sir Thomas Browne a 17. században: „Minden hely s minden éghajlat egy ország nekem, én Angliában vagyok, akárhol vagyok, és minden délkörön.” Santayana a 20. században: „Az angol ember, ösztöneit tekintve nem hódító és nem térítő… Kalandjai mind külsődlegesek; oly keveset változtatnak rajta, hogy nem fél tőlük. Magával viszi a szívében a maga angol éghajlatát, akárhova megy is, és hűsítő lesz a sivatagban, és szilárd és biztonságos orákulum az emberi nemzetség delíriumai közepett.” Az angol? Angol marad Patagóniában is? A magyar? A magyar a pokolban is úr?

(New York, október) Barátom, régi társam legalább húsz esztendeje ebben a városban él. Gyors, magabiztos, határozott. Villámgyorsan dönt. A nap minden órájában azonnali határozatra képes. Gondolkodik, de nem kételkedik, tehát van. Ebben az életformában a kétkedés hiánya élteti. Meggyőződései sziklaszilárdak. Szembeötlő idegenségemre, észlelhető idegenkedéseimre le-leszögezi, hogy ez az amerikai világ: külön világ! E nyilatkozatban van sajnálkozás, részvét irántam, de tételében az öntudat beszél. Az öntudat sugalmazója mintha ismerős volna: si est vita non est ita. Ahol a lakosokat az öntudatnak ez a fajtája hevíti: szűkülőfélben vannak az értelem horizontjai. Minden limitálódik, illetve egyszerűsödik; beszűkül a limitáltság kereteibe. Ebből az öntudatból, mondja tapasztalatom, logikailag szükségszerűen provincializmus születik. A tartomány lehet kis ország határai közt, s lehet földrésznyi birodalom két óceán között. Ezekben a napokban úgy érzem magam itt, mint egy fehérek s feketék közé került európai. Az az identitás, ami a helybeliektől elkülönít, nem magyar, francia vagy angol, hanem európai. Lépten-nyomon, utcán és lakásban, lifteken és emeleteken folyton európainak érzem vagy gondolom magam; ezt a minőséget különbözőségek tudatosítják. Ez a szó először telik meg számomra konkrét tartalommal; mintegy fordított tükrözésben történik az, amit Valéry gondolt. Valéry az első világháború után gondolt arra, francia földön, hogy amennyiben valaha európai egység jön létre, az amerikaiaknak lesz köszönhető: Európa nekik egység, nem annak, aki ezen a földrészen él. Bennem itt, negyedszázaddal a második világháború után, amerikai földön kezd el Európa egyesülni s egységgé válni: folyton felfigyelek a folyamatra, s okaira is.

– Amikor ide érkeztél, a 21. századba érkeztél! – tudatja barátom velem. – Boldog az, aki korábban élt! Aki a 21. század előtt élt, teljesebb emberéletet élhetett – tudatom vele én. Lehet, hogy jósnak ő jó – gondolom én –, s bírónak én – gondolja ő. A két gondolkodás párhuzamos, tehát egyik a másikkal megfér. Együttlétük békéjét az biztosítja, hogy a végtelenben találkoznak, vagyis sehol. A távolság a két értékskála közt nem csökken és nem nő, ugyanaz marad. Az értékmérő kétségkívül Kölcseyé, vagyis ama „haza és haladás”. Az, amit ő mond vagy tud haladásnak: teljesítményként az emberé. Ez az emberi teljesítmény azonban nem az embert tökéletesíti, hanem az eszközeit. Ennek a haladásnak a hazája: Amerika. Ebben az amerikai hazában vagy amerikai földön az Egyesült Államok van. Az Egyesült Államoknak állampolgárai vannak. Az Európa-hazában viszont nemzetek vannak. A nemzetek egy nemzet­beliek­ből tevődnek össze. Az állam: intézmény. A nemzet: emberek.

Eddig nagyjából egytucat törzsökös amerikairól fedeztem fel, hogy intenzív Európa-honvágya van. Ezek Amerikában születtek, s angol anyanyelvűnek a statisztikus észjárás szerint. Európa-honvágyuk azonban nem anyanyelvi meghatározottságú. Az Európa-honvágy mágnese – spanyol, francia, olasz vagy görög földön – a vidék. Van, aki egymás után több más nyelvű országban, elébb egyikben, később másikban keresett magának hazát, s vett házat. A ház falusi.

Az európai szegénység millióinak áthajózását Amerikába a nagy hajóstársaságok tették lehetővé. Az angol és német óceánjárók üzemköltségeit az első és másodosztályon utazó, kabinbérlő utasok eleve fedezték. A fedélközön átszállított kivándorlók által fizetett összegek, mondhatni, egészében a hajóstársaságok profitját növelték. A nagyobb óceánjáró gőzösök egy-egy átkeléssel 1500-2000 embert, asszonyt és gyereket szállítottak át Amerikába, fedélközön, gyakorta ötvenezer dollárra rúgott a fedélközi jegyek bevétele. Minél több utast helyezett el a vállalat a hajótérben, annál kifizetődőbb volt az átkelés, amely tíz-tizenöt napot vett igénybe. Az emberrakomány létfeltételeinek felderítésére egy amerikai kutató cseh parasztasszonynak öltözve tette meg az utat. Az átkelés tizenkét napot vett igénybe. A fedélközi utasoknak közös dormitóriumban5 a hajóstársaság szűk fekvőhelyet biztosított. Az egyes fekvőhelyeket a közös dormitóriumokban alacsony deszkapalánk választotta el egymástól. Ágynak szalmazsák szolgált, az utasnak a társaság egy takarót bocsájtott rendelkezésére. Párna a fekvőhelyeken nem volt.

A kutató beszámolója szerint a helyiségek padlóját naponta felsöpörték, homokkal hintették be, de a hajópadlót a tizenkét nap alatt egyszer se mosták fel. A másfél ezer kivándorlónak a hajón két mosdóhelyiség állt a rendelkezésére. Mosdásra s mosogatásra ugyanazok a mosdók szolgáltak. Aki tengeribeteg lett, ugyanezeket használta, mivel más edény e célra nem volt a fedélközön. „Ez alatt a tizenkét nap alatt – írta a kutató – olyan körülmények közt éltem, olyan szűk helyen, ahol a rendtartás lehetetlen volt, s a környezet minden eleme undorító volt mindegyik érzékszervnek. A büdösséget, ami émelyítő volt, csak a tengeri szél enyhítette, a fedélzeten. Minden piszkos volt és ragadós, minden, amihez értem, visszataszító.”

Egy-egy utas élelmezésére a hajóstársaság napi ötven centnél kevesebbet költött, a fedélközi jegy ára harmincöt dollár volt. „Ha a fedélközi utasok, ahogy ezzel gyakorta vádolják őket, szennyesen és elgyötörten szálltak partra, ez, ha igaz, annak a természetes következménye, hogy tisztál­kodásra útközben nincs lehetőségük” – válaszolt a kutató azokra az amerikai sajtóban megjelent vádakra, hogy a hajókon Európa szemete özönli el Amerikát. Volt, aki a bevándorlókat fogadó ellenszenvet és idegenkedést a fajelméletre emlékeztető szempontok és nézetek szóvátételére használta ki: „Ezek az új bevándorlók – írta egy amerikai antropológus, Madison Grant – többé nem az Északi Fajhoz tartozó emberek, mint elődeik, akik saját elhatározásuk folyományaképp s anyagi helyzetük javítására jöttek ide… Az új bevándorlók nagyrészt és egyre növekvő mértékben mindenféle emberfaj gyenge, letört és fejletlen értelmű példányaiból tevődnek össze, s abból az alja népből, amely a Földközi-tenger medencéjének és a Balkán-félszigetnek legalsóbb rétegeiből kerül ki, elvegyülve a lengyel gettókból fölmerült népséggel. Börtöneink, tébolydáink és menhelyeink színültig megtelnek az emberiség eme söpredékével… s ezek a bevándorlók eltanulják a bennszülött amerikaiak nyelvét, úgy öltözködnek, mint az őslakosok, elveszik Amerika leányait, de ritkán térnek az amerikaiak hitére, vagy értik meg az amerikai eszményeket; s az amerikai ember, miközben kitúrják otthonából, külföld felé tekintve ösztökéli a többieket, hogy tegyék magukévá azt az öngyilkos etikát, amely saját fajának [sic!] kiirtására tör.”

Az amerikai fajvédelem ilyenformán szövegezett riadói – a század második évtizedében – persze csak az óceánjárók fedélközi utasait célozták meg, azokat, akiket a New Yorkban kikötő hajóról az Ellis Islandre vittek; az első és másodosztály utasainak a sommás felülvizsgálata már a hajón megtörtént, s ezek New Yorkban partra szállhattak. A fedélköz utasainak tömegét azonban, mivel a vizsgálat a dokkokban lebonyolíthatatlan volt, átvitték az Ellis-szigetre, ahol az erre a célra felépített szűrőállomás havonta húszezer bevándorló ellenőrzésére az előzetes tervek szerint módot adott. 1907-ben azonban egymilliónál több bevándorló érkezett Amerikába. 210 000 Magyarországról. Vagyis minden ötödik New Yorkban partra szálló bevándorló magyarországi volt. Az akkori Európa lakosságának huszadrésze élt a Magyar Királyság területén. Az európaiak öt százalékából került ki a Hudson-öbölbe érkező bevándorlók húsz százaléka. A magyarországi kivándorlók arányszáma az európai arányszám négyszerese volt. „Sok urunk nem volt rest, se kába / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk” – summázta az eredményt József Attila harminc év múlva.

Szekfű: „A negyvenes évek nagy nemzedéke a szabadságharc katasztrófájában halálos sebet kapott. Szép, okos és igaz magyar fők, milyeneknél szebbek s emberibbek a termékeny magyar talajon sem előbb, sem utóbb nem teremtek, százankint és ezrenkint pusztultak el hóhér és golyó által, tébolyban és börtönök mélyén… A magyarság szellemi vezetőinek legalább egy negyede veszett el így, másik negyede, sőt annál is több külföldre menekülvén, nemcsak pillanatnyilag kapcsolódott ki a nemzeti életből, hanem a további fejlődésre is hatás nélkül maradt.”  (Bécs, 1920)

„Jelszavaink valának: a haza s haladás” – hirdette e nagy nemzedék eszméinek párosodását elődjük, Kölcsey.

Bibó: „Miről volt szó 1848-ban? Ugyanarról, miről 1918-ban, majd a Márciusi Front megalakulásának napjaiban, a német csizma sarka alatt 1944-ben és ’45-ben, a demokratikus Magyarország alakulásának első hónapjaiban: arról, hogy a közösség, a nemzet ügye egy üggyé tudjon válni, egy üggyé tud-e válni a haladás, a szabadság, a teljes emberi felszabadulás ügyével. Azok a nemzetek a szerencsések és boldogok, amelyeknél ez az összekapcsolódás tartóssá és állandóvá tudott válni, és azok a szerencsétlenek és meghasonlottak, melyeknél a történelem mostohasága és saját erőfeszítésük elégtelensége folytán ez a két ügy egymással szembefordíthatónak mutatkozott. Pontosan ez a szembefordulás volt az, mely a reformkor és a szabadságharc politikai és szellemi gár­dáját az 1849-re, majd az 1867-re következő évtizedek során szerteszéjjel szórta, és a tévutak szélesre nyílása és az egészséges továbbfejlődés bezárulása az egykor egységes csoportot a politikai siker, érvényesülés, igazodás, helyezkedés, kompromittálódás, félrehúzódás, megzavarodás, meghasonlás, emigráció, börtön, mártírhalál, extravagancia, őrület és öngyilkosság lehetőségei között osztotta széjjel.” (1947)

Az 1867. évi XII. törvénycikk, az Ausgleich6 kereteihez igazodó modern államiság konszolidálódását a népi szétszóródás első, fokozódva növekvő hulláma követi. Az ezernyolcszázhetvenes években a csángó szórványokat és a negyvenkilences emigráció külországokban maradt embereit s ivadékaikat leszámítva még minden magyar Magyarországon él. Az ezernyolcszáznyolcvanas években azonban már évente tízezer, majd húszezer ember indul el a királyság területéről Amerikába, 1892-ben harmincezer ember hagyja el szülőföldjét, s a Millenniumot követő években negyvenezerre, majd ötvenezerre nőtt azoknak a száma, akik úgy tapasztalták, hogy a nagyvilágon csak Magyarországon kívül lehet számukra hely; a 20. század nyitó éveiben hetvenezren, majd százhúszezren vágtak neki a nagy óceánnak, 1905-ben százhetvenezernek, 1906-ban százhetvenötezernek, 1907-ben kétszáztízezernek fütyölt a hajósíp, s 1909-ben, 1910-ben, 19011-ben és 1912-ben százhúsz-százharmincezer­számra kellett elmennie hazája földjéről embernek s magyarnak. 1899 és 1913 közt egymillió-négyszázezer magyar honos hagyta el kivándorlóként a királyság területét, s a kivándorlók száma, ha az első két évtized és a háborút megelőző év útrakelőit hozzávesszük, megközelíti a kétmilliót. Mivel e százezreknek, Kovács Imre adatai szerint, 20-30 százaléka volt olyan magyarországi ember, aki nem magyar nemzetbeli, s az ország lakosainak majdnem az egytizede hagyta el Magyarországot, 1914-ben a magyarok kilenctizede élt Magyarországon, egytizede az országon kívül. A világháború előtti évtizedekben ugyanannyi magyar ember vándorolt ki Amerikába, amennyi az új csehszlovák állam határai mögé került a trianoni békeszerződéssel, vagyis a magyarok szétszóródása az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne a Magyar Királyság területének felosztása előtt kezdődött meg. A Monarchia területének eldarabolásával létrejött az a magyar helyzet, amit az határoz meg, hogy a magyarok egyharmada Magyarországon kívül él. S Magyarországon minden elemista betéve tudta, tanulta s hitte a Szózat sorait arról, hogy „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”.

A Cunard, a Continental Pool és egyéb hajóstársaságok gőzöseire, mihelyt beérkeztek a New York-i kikötőbe vezető tengeröbölbe, felszálltak a bevándorlási hivatal ellenőrei. Ezek még a hajón ellenőrizték az érkező „jobbféle” utasokat, a kabinbérlők már a hajón megkapták a partraszállásra jogosító cédulát. Az óceánjárók elhaladtak a Szabadság-szobor szigete és az Ellis Island mellett, s kikötöttek a dokkban, ahol elébb az első és másodosztály utasait és csomagjaikat tették partra, ezek egyenesen New Yorkba, a Manhattan-szigetre kerültek. A fedélközi utasok tömegét csomagjaikkal egy másik dokkba vezették. Innen vitte át a szegényebb bevándorlók tömegeit, rövidebb-hosszabb várakozás után, a Kereskedelmi és Munkaügyi Államhivatal bevándorlási szolgálatának hajójárata az Ellis-szigetre. A komphajó a sziget New Jersey felé néző oldalán kiépített kikötőben tette partra az utasokat, a bevándorlók ellenőrzésére épített, óriási pályaudvarra vagy monumentális kórházra emlékeztető épület közvetlen közelében. A bevándorlók a főkapun egyenesen az épület nagy központi csarnokába jutottak. A három emelet magas nagycsarnokban, az első emelet magasságában erkély futott végig, amelyre a terem végében vezetett egy lépcső. A bevándorlókat a lépcső felé terelték. Az egészségügyi vizsgálat már ezen a ponton megkezdődött.

Abból, hogy az érkező mennyire könnyedén boldogul csomagjával, az ügyeletes megfigyelők el tudták különíteni az érkezők gyöngébbjét az erősebbjétől. Az emeleten az egy irányba haladó bevándorlók először orvosi vizsgálaton estek át. Az első orvoscsoport elkülönítette azokat, akiknek szemmel látható testi hibája volt, a nyomorékokat, valamint a gyengeelméjűnek látszó embereket. A következő orvos megnézte a bevándorló torkát, nyakát és hajzatát, s különösképpen a kiütéses és ragályos betegeket küszöbölte ki a továbbengedettek közül; s végül egy tisztiorvos a bevándorló szemét vizsgálta meg, trachomagyanús utasokat keresve. Azoknak, akiket ezen a vizsgálaton esetleg bebocsátásra alkalmatlannak ítéltek, a ruháját krétával megjelölték, a tüzetesebb orvosi vizsgálatra utaltakat váróteremben gyűjtötték össze. Az egészségügyi vizsgálaton túlesett bevándorlók kisebb várótermekbe kerültek. Ide tolmács jött értük, hogy a hivatalos ellenőrzőtiszthez kísérje őket. A bevándorló kikérdezése rendkívül rövid és egyszerű volt. A hivatalos közeg mindössze az elébe került idegen nevét kérdezte meg, továbbá azt, hogy rokonához vagy barátjához készül-e, ennek a nevét és címét, s más ilyen adatokat. Megkérdezték a jámbort arról is, hogy ígértek-e neki valahol munkát Amerikában, továbbá felelnie kellett arra is, hogy anarchista-e vagy sem. Általában húsz kérdésre kellett válaszolnia a jövevénynek, s a bevándorlási tisztviselő, aki egyenruhát viselt, általában csak azt ellenőrizte, hogy a válaszok azonosak-e a hajóstársaságtól kapott lista adataival. Azokat, akiket ezen a vizsgálaton gyanúsnak találtak, megint csak krétajelekkel különítették el. Elkülönítették ezenfelül a gyanús erkölcsűeknek látszó magányos nőutasokat.

A többség, az érkezők kilencven-kilencvenöt százaléka magán a vizsgálaton általában huszonöt perc alatt esett át. Ezek a kapott „Bebocsáttatott” felírású kártyával még az Ellis-szigeten működő vasúti jegypénztárban megválthatták jegyüket oda, ahova készültek, s a következő komphajóval csomagjaikkal együtt bejutottak New Yorkba s Amerikába. A bevándorlóknak csak a nevét és adatait jegyezték fel, fényképre a személyazonosság igazolásához nem volt szükség, de a szűrőállomás igazgatója szenvedélyes amatőr fényképész volt, s abban a fotókönyvben, amit Wilton S. Tifft és Thomas Dunne adott ki 1971-ben a „remény szigetének” és a „könnyek szigetének” megörökítésére, a szerzők az egykori igazgató felvételeiből közöltek egy bőséges válogatást.

A képekből kiderült, hogy az igazgatót különösképpen a biológiai különlegességek érdekelték. A szigeten megfordult emberekből megörökítette a törpéket és az öles óriásokat, a gyerektermetű férfiakat és a félkegyelműekből a gyerekeket. Kedvvel fényképezte a szerfelett népes családokat is: egy nyurga és sovány bajuszos skót komoran néz a lencsére, oldalán élete párjával s tizenegy gyermekével, e skótok a Caledonia nevű hajón érkeztek Amerikába, egy holland asszony ugyancsak tizenegy gyermekével a férjéhez érkezett. S kedvelte a népviseletet is, legszívesebben a komor, hetyke és kucsmás kozákokat fényképezte csoportosan, de bekerült Augustus J. Sherman gyűjteményébe katonaként egy szoknyás és szakállas görög, egy szemrehányóan szomorú tekintetű romániai, egy Tolsztoj-szakállas ukrán a lányaival, egy népes cigány család Szerbiából, egy szépasszony a Lappföldről, két svéd bakfis fehér blúzban és fűzött mellénykében, egy nadrágtartójával hivalkodó rövidnadrágos tiroli. Egy eltökélt tekintetű fiatalasszony fényképére, aki a két kezét ölbe teszi, odaírta a cvikkeres, pocakos főintendáns azt, hogy „Magyar”, de három kucsmás férfiemberről felírás nélkül is látni való, hogy e nemzetből valók, kétségkívül mindhárman magyarok, tekintetük gyanakvása, kéznek állása s ködmöneik hímzése szerint.

S ha az embervizsgálat általában rövid ideig tartott, az emberek túlnyomó többsége csak hosszabb várakozás után került az ellenőrök szeme elé, különösen torlódás esetén, s a krétával megjelölt emberek olykor hetekig vesztegeltek az Ellis-szigeten, várva, hogy ügyük eldől. Az épület arra készült, hogy szükség esetén elszállásolja egy időre a nagy családokat s a népek nagy családjából összeverődött bevándorlókat. Ez a nagyüzem, amely a szükségletekhez képest szűknek bizonyult, magába foglalt dormitóriumokat, étkezdét, játszóhelyeket gyerekeknek, műkedvelő előadásokra alkalmas szállást felnőtteknek; volt tömegkonyhája, gőzmosodája, volt krematóriuma is, és a szűrőállomás hullakamrája nyolc holttestnek biztosított fiókos férőhelyet. Az intézmény működésének négy évtizede alatt háromezer ember, havonta hét vetett véget az életének önkezével az Ellis-szigeten – azok közül, akiket feltartóztattak, attól féltében, hogy nem nyer bebocsáttatást Amerikába, vagy azért, mert küszöbön állt a deportálása saját hazájába.

A népdal a nép fiának haza-érzékelését beszélteti. A nép fiának haza-képzete háztáji. A népfi a maga hazáját nem az országhatáron hagyja el. „El kell mennem a földemről” – jelöli ki a haza helyét a dal. Elmenőben azonban nem a földjétől búcsúzik, hanem az emberektől: az övéitől. A „búcsúzni szép nemzetemtől” nem a natio hungaricára utal, nem is a gens Hugarorumra, hanem a nemzetségre, az övéire. Fájdalmassá, igazán keservessé a búcsúszó akkor válik, amikor már személyes: „nehéz válni szerelmemtől”. A haza-érzés itt nem hazafias, hanem családias és személyes a népdalban. Variánsa: „nagyobb örömmel ontanám / kis ujjáért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért!” (Babits) Ennek a természetes, emberi és emberre összpontosuló haza-érzékelésnek vannak más, nem éppen népi változatai is.

Kölcsey: „És mi a haza egyéb összetartozó nagy háznép egészénél? Minden ily nagy háznépet saját nyelv, saját szokások, saját ősök, saját hagyomány, saját jó- és balszerencse kötnek együvé s választanak el egymástól.”

Voltaire: „Egy-egy haza több családnak az összessége; s ahogy az ember fenntartja, közösen, a maga családját önszeretetből, amíg nincs ellentétes érdeke, azonképpen, ugyanilyen önszeretetből tart az ember saját falujával vagy városával, amit hazájának nevezünk. Minél nagyobbá válik ez a haza, annál kisebb szeretetet vált ki, mivelhogy a szeretet osztódással gyengül. Túlságosan népes családot, amit alig-alig ismerünk, gyengéden szeretnünk lehetetlen.”

A háztáji, szülőház körüli haza-kép Ady prózájában, gyerekszem-perspektívából láttatva: „Néha elmentem egészen a Bencze-dombig. Messze-messze füstölt az Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magura bukkant ki a semmiből. Néha láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahba. Egyszer az anyámat hetekig nem láttam. Beszélték, hogy Budapesten volt. Az Avas és a Magura: hegyek. Tasnád, Károly és Zilah: városok. Budapest pedig iszonyú ékes és nagyon nagy város. A koszorúzó falvak, melyek a mezőről látszanak: igaziak. A Bencze-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Szentkirály sincs és semmi sincs. Itt a két jegenye s a Pelley-kastély. Nem igaz a többi. Csak nekünk mondják. A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszéde. Karolina asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobából beszabadult. Csupa gyermekes dolgokat mesélt… Én belebújtam a párnámba, s nevettem.”

Ady a falujába ment haza. „Hazamegyek a falumba”, mondja verscímmel az „el kell mennem a földemről” népdalsorának ellentétpárját.

Este Amerikában. Hazámfiánál, a professzornál. Aki elmondhatja magáról amerikai otthonában a Kosztolányi-sorokat: Amerikában „Van már kenyerem, borom is van, / van gyermekem és feleségem. / Szívem minek is szomorítsam? / Van mindig elég eleségem. / Van kertem, a kertre rogyó fák / suttogva hajolnak utamra, / és benn a dió, mogyoró, mák / terhétül öregbül a kamra. / Van egyszerű, jó takaróm is, / telefonom, úti bőröndöm, / van jó-szívű jót-akaróm is, / s nem kell kegyekért könyörögnöm.” Van háza, az Egyesült Államokban. „Nyáron otthon voltam. Jövőre újra hazamegyek”, mondja, megtelik örömmel a hangja. Amerikai otthonából, házából nyaranta Magyarországra hazamegy.

Voltaire: „Ugyan mi tehát az, ami a haza? Nem egy olyan jól termő föld ez, történetesen, amelynek a gazdája jó karban tartott házban élve, kényelmes férőhelyén azt mondhatja: Ez a föld, amit megmívelek, ez a ház, amit építettem, az enyém; itt olyan törvények oltalmában élek, amelyeket egy önkényúr se csorbíthat. Ha azok, akiknek van földjük s házuk, akár nekem, közös érdekből egybegyűlnek, ezen a gyűlésen nekem szavazatom van; én az egésznek egy része vagyok, a közösségből egy vagyok, a szuverenitás egy része vagyok; íme az én hazám. Mindaz, ami ilyen emberhez méltó lakóhely, nem válik-e néha olyan istállójává lovaknak, ahol egy kocsis az úr, aki néha ostorcsapásokat osztogat a bennlakóknak? Jó király alattvalójának van hazája; komisz király uralma alatt nincs haza.”

Illyés: „A házad itt állt, – szerte szállt! / Ezt látod, érted. Azt nem érted, / hogy hazád éppen így ért véget – / A csoda, hogy addig is állt! /…/ Mert sem erő, sem bölcseség / nem lehet elég, hogy megójja / a házat, amelyben lakója / nem lelheti meg a helyét. / És ezután sem lesz elég. / Nincs hazád s amit fölrakhatnál, / tetőled nem lesz jobb amannál, / szóródj világgá, nyomorék.” (Buda, 1945. január)

Feltételezem a következőket: Estére meghív New York-i hazámfiainak valamelyike. Otthonában népes jó társaság gyűlik össze. Vendégei kivétel nélkül magyarok. Túlnyomó többségük természetszerűen amerikai magyar. Jelen van azonban egy magyarországi is. Szóba kerül a magyar helyzet. Ez a téma, amiről kinek-kinek bőven van mondandója. Abban teljes az egyetértés a jelenlevők közt, hogy magyar helyzetnek mindenki Magyarország helyzetét tekinti. Ebben nincs különbség az amerikai és magyarországi vendégek között. Ki-ki a magyarországi helyzetet mérlegeli. Mértéknek a magyarországi látogató azt tekinti, hogy a mai magyarországi magyarok helyzete mennyivel könnyebb lett, mint a Rákosi-években volt. Vagyis a magyar helyzet latolgatása egy korábbi és egy későbbi kommunista párttaktika megvitatásává koncentrálódik, beszűkülve a Magyar Népköztársaság államhatárai által limitált területre. Ezt amerikai földijeim jóvoltából világpolitikai távlatok egészítik ki, olyanformán, hogy a magyar állam függősége a Szovjetuniótól s ennek mineműsége alárendelődik a szovjet–amerikai viszonyulások elképzeléseinek. S ha egy alkalmas pillanatban közbeszólok, megjegyezve, hogy a magyar helyzet a magyarországi helyzettel nem azonos, minden jelen levő magyar elképedt értetlenségére számíthatok. Különösen, ha hozzáteszem, hogy Magyarország helyzete a magyar helyzetnek része, s nem fordítva. Mivel a magyar helyzetet az határozza meg, hogy a magyarok egyharmada Magyarországon kívül él. Ez a megjegyzés a vitának valószínűleg végét veti, esetleg úgy, hogy egyesek Magyarországon kívüli magyarlakta területek visszacsatolásának lehetőségét vagy lehetetlenültségét kezdik el feszegetni. A kérdés, amit tisztázni kellene, kettős. Szóba így fogható: miért áll meg a magyar ész, mint borjú az új kapu előtt, ha a magyarokat kellene számba venni? S miért frissül fel megelevenedve, ha Magyarországra összpontosulhat a gondolkodás, az állam határai által limitált területre? Miért „honfogoly” a magyar észjárás magyar dolgokról tengerentúl is? Hogy egy Széchenyi csinálta szóval éljek.

Másképp. A közösség: emberek. A magyarok közösségi gondolkodása területi ihletettségű, következetesen. Territoricentrikus és nem homocentrikus. A magyart a magyarban ez a közösségi érzés az országhoz köti. S a múltjához vele. A magyart a magyarban a magyar emberhez ez a közösségi igény köti, ott, ahol él. Szétszóródás után. A kötöttség a haza földjéhez, s a múlthoz, ha helyi kapcsolatok és tömörülések helyettesítője diaszpórákban, szétszóródás utáni szóró erő. Találnak-e kondicionáltságra a régi Ady-sorok: „Valahol utat vesztettünk, / Várat, tüzet, bizodalmat /…/  Bízunk még de nem magunkban, / Be gazdátlan, be keserves bizodalom.”

Annak, amit Bibó „eltorzult magyar alkatnak” és „megromlott politikai reagálóképességnek” vagy „zsákutcás magyar történelemnek” nevezett – 1946–47-ben –, a nyelvromlás részben következménye, részben okozója vagy fokozója volt. A nyelv romlásán ebben az összefüggésben persze nem fonetikai vagy grammatikai idétlenségeket vagy a nyelv szellemétől idegen divatok felmerülését értem a közbeszédben, s nem arról van szó, nyelvészeti vagy irodalmi szempontból romlik a nyelv belletrisztikában vagy éppen költészetben. A közbeszéd szóhasználata válik megbízhatatlanná vagy éppen hamissá, a közélet fórumain elhangzó formulák, s az ezeket propagáló zsurnalisztika hatásával az épp felülkerekedett politikai konfuzionizmus7 terminológiája ront a nyelven, esetleg addig a fokig, hogy a közbeszédben a politikai tartalmú szavak következetesen nem arról beszélnek, amire utalnak, s a közbeszéd meghatározója az lesz, hogy a szavak véletlenül se nevezzenek meg a maga nevén dolgokat, ügyeket, bajokat. „Szükséges észrevennünk – írta Orwell 1944-ben –, hogy a politikai gondolkodás jelenlegi kaotikus zűrzavara nyelvromlással kapcsolódik [össze], s ezen talán lehetne valamit javítani, ha a verbális oldala felől közelítjük meg a problematikát.”

(Folytatjuk)

Jegyzetek

* Szabó Zoltán (1912–1984) eddig kiadatlan írása 1971-es amerikai útjáról készült. Címe a szerkesztőtől, András Sándortól származik, miként az elkerülhetetlen szöveggondozás is. A kilencoldalas bevezetés után a 12–113. oldalig számozott, vagyis több helyen oldalhiányos gépirat megtalálható az OSZK Kézirat Osztályán. Az Amerikai jegyzetek folytatása a Kortárs következő számaiban lesz olvasható.

2 elidegenedésről

3 Grand Central Terminal, szokásos neve: Grand Central Station, sőt Grand Central. Ez a pályaudvar egyébként nem a Park Avenue-t záró felhőkarcolóban van, hanem mellette áll, egy független és emeletek nélküli épületben.

4 rendőrségi besúgó

5 hálóteremben

6 Kiegyezés

7 kb. zavarcsinálás elvből (confusio = zavar, összezavarodás)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.