Archívum

Főhajtás XLIX.

Az év borásza
Szigethy Gábor
2012. január

„A bor semmihez nem hasonlítható isteni csoda.”

Tucat éve, 1999 tavaszán hallottam először ezt a mondatot egy belvárosi étteremben, az Első Magyar Boregylet második összejövetelén.

Néhány hónappal korábban egyetemi hallgatóm keresett meg a jó hírrel. Sikerült „egyletbe” verbuválni néhány borkedvelő, pénzszűkében nem szenvedő hazánkfiát, akik alkalmi összejöveteleiken szívesen isznak jóféle magyar borokat, hallgatnak okos szavakat a magyar borkultúra múltjáról, jelenéről, s némi pénzmagot is hajlandók áldozni a magyar borászat minőségének jobbítására. Kért: tartsak előadást számukra a reformkori borivási szokásokról.

Tetszett az ötlet. A borászok bemutatják, megkóstoltatják boraikat, a pénzemberek rénusi forintjaikkal támogatják a jelent és a jövőt, s a magyar borok ízeit, zamatait élvezve kóstolgatás közben összetartó, borkedvelő, cselekvő közösség szerveződik. Emlékeim szerint az első alkalommal arról beszéltem, hogy hajdan, jó másfélszáz évvel ezelőtt, 1842. október 5-én Fóton Fáy András uram pincéje előtt a terített asztal mellett, miközben Vörösmarty Mihály a szüreti alkalomra írott versét olvasta föl, mire gondolt a haza sorsán töprengő, az asztal végén a leánykák között helyet foglaló Deák Ferenc, s hogy a költő Vachott Sándor hangosan azon elmélkedett: a fehérbort milyen pohárból illik inni az úri szalonban, s milyenből itt, a kertben. S vajon hoznak-e a bájos cselédlányok új poharat, öblösebbet, testesebbet, ha majd a vörösborok kerülnek sorra, hisz az óbor nagyobb teret, több levegőt kíván, mint a fehér újbor.

A második alkalommal már mint vendég üldögéltem az Első Magyar Boregylet asztalánál. És lenyűgözve hallgattam a középkorú, égő szemű borászt, a szekszárdi Vida Pétert, amint átszellemült arccal beszél, mesél, vall a borról.

„A bor semmihez nem hasonlítható isteni csoda.”

Ismerkedtem a megszállott, minden pillanatban a hivatásának élő magyar borásszal, akinek élete, hite, vallása a magyar bor.

– Egyszer, talán három éve, elmentem a családommal nyaralni a Balatonra – rakja óvatosan egymás mellé Vida Péter a szavakat –, de már a második napon eszembe jutott, hogy vajon mit csinálnak odahaza a boraim. Nem érdekelt a nyaralás, idegesített a Balaton. Be kell vallanom – mintha elpirulna –, hazarohantam, beszélgetni akartam a boraimmal…

Szíven ütött ez a mondat. Talán értettem, talán nem, de magával ragadott a képtelennek látszó őszinte vallomás. Vida Péter nagyon komolyan gondolta, amit mondott, és hangsúlyozta: a bor komoly dolog, a bor élőlény, nem illik csak úgy tegezni. A bort magázni kell. A borral beszélgetni kell.

Vacsora közben megszólítottam.

– Szeretnék magáról portréfilmet csinálni…

Szerényen, halkan, udvariasan válaszolt.

– Ha gondolja… Nézze meg a pincém…

Meglepődött, amikor két hét múlva telefonon kerestem.

– Akkor mennénk a pincébe terepszemlére.

Nem volt meghatva. Tudomásul vette. Mentünk, nézelődtünk a szekszárdi főtér közelében, a régi patríciusház alatt meghúzódó ódon pincében. Kóstolgattunk, kortyolgattunk. És elámulva hallgattuk a lelkesen magyarázó borászt.

– Látják ezt a nyolc új barrique hordót. Egy helyről származó kocsánytalan tölgyből készült, egy időben valamennyi. Bennük másfél éves, egy időben, egy dűlőről szüretelt bor. És a harmadik hordóban, ez a kedvencem, jobb és nagyon más a bor, mint a többi hétben. Na, ez a csoda. A bor csodája. A hét hordóban lévő bort majd összeeresztem, együtt palackozom, de ez a harmadik hordó, ez más. Ez más minőség. Ami ebben a hordóban születik, azzal a borral Isten másképpen beszélgetett. Talán én is. Mert a hordóban születő borral beszélgetni kell. Meg kell hallani, ha panaszkodik. Felismerni, ha vár valamire. Érteni kell, mi után vágyakozik. Ebben a hordóban csoda készülődik. Ha Isten segít, létrejön.

Létrejött. És elhittem Vida Péternek: a borral akkor is beszélgetni kell, ha már kitöltöttük a palackból poharunkba, és a bort, az igazi bort nem szabad tegezni, mert a bort – mint életünk társát, mint meghitt barátot – szeretni és tisztelni kell.

Forgattuk a filmet: Nemes bor, nemes ember, Duna Televízió, 1999.

Pince sarkában szép rendben feltornyozva sok száz címke nélküli palack. Még pihennek a borok, csendben készülődnek a hosszú útra.

– Tudja – szemével végigsimogatja a palackgúlát –, minden ország számára fontos, milyen a híre a nagyvilágban. És elküldi nagyköveteit a világ minden pontjára, tudassák az ott élő emberekkel, hogy itt és itt, a Föld egy másik pontján így élnek, így gondolkodnak, így őriznek múltat, így építenek jövőt az ott élő emberek. A hazám Magyarország – ezek a palackok az én kisköveteim. Nekem nagyon fontos: vigyék jó hírét szerte a világba ennek a pici, sokat szenvedett országnak.

Imbolygott a gyertyafény a pince falán. Csönd volt.

Szekszárdi vörösbort ittam, hallgattam a borász átszellemült szavait életről, halálról, borról, feltámadásról. Akkor még nem sejtettem, hogy 2011. december 2-án Az év borásza címmel tüntetik ki Vida Pétert. Csak megértettem, és soha többé nem felejtettem el: „A bor semmihez nem hasonlítható isteni csoda.”

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.