Nagy ősz, harangok évszaka
Makovecz Imre emlékének
Nagy ősz,
harangok
évszaka. Hol
reng a fészek,
tornya világos
tűjét hold, nap
deríti, fények,
árdéli fények,
Te Kegyelmed
ne tudná, hogy
lenn, fenn,
közép mit
lenni hagy,
nem mind
arany? ki
magát építi
templomába,
s ha nem így –
volna csak
árvább árva?,
ahogy
létbe át a
nagy zúgásban
lenni kezd, a
hitvány
szárnyra kap,
de zárulnak a
falak,
ki mi volt,
marad,
mint Isten
rengő háza.
Nem ők,
Te Kegyelmed
gyűjti köré a
népeket, míg
állnak a falak,
s az angyal nagy
szárnya alatt
élet terem ily
kétféle időnek,
Te Kegyelmed
pedig ki volt,
marad:
ím, az iniciálé,
s ím, a had!
Nagy ősz,
harangok
évszaka. Hol
reng a fészek,
tornya világos
tűjét hold, nap
deríti, bennünk
ki-be jár a
lélek, fények
árdéli fények,
Te Kegyelmed
ne tudná, hogy
lenn, fenn,
közép mit
lenni hagy,
nem mind
arany?, ki
magát építi
templomába,
a lét fordul
világba, és a
nagy zúgásban
lenni kezd,
a hitvány
szárnyra kap,
de zárulnak
a falak,
Te Kegyelmed
ne tudná,
mi ez?,
hogy megérett a
magánya.
Októberek
Feledni tán,
ha majd a
hold nagy
hálójába sző,
ha majd a szél,
holt levelek
ostromolják a
végeket, helyünkbe
rózsa nő,
ablaktáblák,
az éj szeles
füvébe hullnak,
éveket hagy ki a
hűs emlékezet,
de hol van ő?
de hol van ő,
kiért hiány
süvölt a zászlón,
tér után a rég
felgyűlt harag,
s kell még egy
áldozat,
hajnal felé
már utcakő
a kézben: újra
szárnya nő –
süvölt az alkonyat,
le, föld alá
süvölt a
gyertyaláng!
hajnal felé
már utcakő
a kézben: újra
szárnya nő –
süvölt az alkonyat,
le, föld alá
süvölt!
feledni tán?!
ha majd a
hold nagy
hálójába sző,
ha majd a szél,
holt levelek
ostromolják a
végeket, helyünkbe
rózsa nő.
ablaktáblák, az
éj szeles
füvébe hullnak
éveket hagy ki a
hűs emlékezet,
de hol van ő?
de hol van ő,
kiért hiány
süvölt a zászlón,
tér után a rég
felgyűlt harag,
s kell még egy
áldozat,
hajnal felé
már utcakő
a kézben: újra
szárnya nő –
süvölt az alkonyat,
le föld alá
süvölt a
gyertyaláng,
hajnal felé az
utcakő, a szél,
felgyűlt harag,
hová lennék, a
rózsa, én
volnék-e
ily szabad?