Archívum

Az asztal túlfelén; Mind közelebb; Ugyanaz a kert; Vetkőzés; Összhang; Örvény

Markó Béla
2011. december

Az asztal túlfelén

Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora, 1494–1498,
falfestmény, tempera, olaj, 460 × 880 cm,
Santa Maria delle Grazie, Milánó

Együtt ülnek az asztal túlfelén,
s tolongnak szinte, mert csak így marad
nekünk is látható a pillanat,
de kenyeret vagy bort se nyújt felém

s feléd az Úr, hiszen sötét van itt,
és hátulról már gyűl a színpadon
a kinti kékség, s nő az izgalom,
mintha remélnének még valamit,

annyit talán, hogy körbejárható
az asztal mégis, s hogy kizárható
a képből mind, ki most túlról figyel,

vagy hogy a festő maga is leül
ezen az oldalon, csak egyedül,
s elfed minket a festékeivel.

Mind közelebb

Michel Colombe: Szent György és a sárkány,
1509–1510, dombormű, márvány, 128 × 182 cm,
Louvre, Párizs

Első látásra nem is érthető,
ki csüng felszúrva a halálos lándzsán,
Szent György vajon, vagy mégiscsak a sárkány,
mert kezdet és vég felcserélhető,

vagyis a véres lándzsahegy s a nyél,
ha áramlik egymás felé a féreg
s a hős, és úgymond kapcsolatba lépnek,
míg elkeveri szagukat a szél,

ahogy tolulnak, szinte ömlenek
mind közelebb, mindegy ki ölte meg
a másikat, s ki volt a szörnyeteg

előbb, hiszen egyetlen szerkezet
fog egybe most halált és életet,
és már mindkettő hazaérkezett.

Ugyanaz a kert

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje,
1503–1504, triptichon, olaj, fa, 220 × 389 cm,
Museo del Prado, Madrid

Előbb-utóbb megnyílnak mind a rések,
kipattannak héjukból a szemek,
s a szemfehérje fázósan remeg,
akár a friss dióbél, ha megérett

körös-körül a föld, hogy befogadja,
mert Isten nyilván pontos terv szerint
vigyázott rájuk, jött megint s megint,
s most ugyanaz a kert, de más a gazda,

vagy csak megváltozott, míg nyöszörög,
feszül, majd fröcsköl mind, s az ördögök
készítik már a hosszú rothadást,

ha végre egyik-másik jóllakott,
nem képzel tegnapot vagy holnapot,
s szenved, hogy ismét nem tud semmi mást.

Vetkőzés

Marcel Duchamp: Lépcsőn lemenő akt 2
,1912, olaj, vászon, 146 × 89 cm,
Philadelphia Miseum of Art, Philadelphia

Magadra öltheted tetőtől talpig
saját mozgásod, folyton működik,
zeng, zúg, szikrázik, egymást tükrözik
sugárzó tagjaid, s nyilván kialszik,

ahogy leérsz, és akkor meztelen
leszel valóban, mert kihuny a lélek,
ha sorra már minden részed kilépett
a forró lüktetésből, s testeden

még fel-le jár a fény, majd megpihen
didergő, lúdbőrös melleiden,
és végre láthatóvá lesz a forma,

mert semmi nem takarja, kint ragyog,
mint lomb nélkül az ág, s a csillagok
száraz levélként peregnek a hóra.

Összhang

Edgar Degas: Mosakodó nő,
1887 körül, pasztell, bordázott papír,
59 × 47,5 cm, magángyűjtemény

Mintha a sáros földhöz érne éppen,
úgy morzsolódik lassanként a húsa,
s akár a rög, úgy olvad szét kezében
saját rugalmas teste, visszahullva,

ahonnan vétetett, a tűzbe, vízbe,
s csúszós agyagba is, amíg a mellét
gyúrja s rugóztatja, hogy szinte-szinte
a tálba roskad, mert csupán a bentlét

számít neki, ahogy magába mélyed,
és rajta kívül nyilván semmi sincsen,
vagyis vele hullámzik végre minden,

és egyszerre csak széle sincs a képnek,
mert éggel, fénnyel mind összemosakszik,
s majd esőverte földként belealszik.

Örvény

Csontváry: Mária kútja Názáretben,
1908, olaj, vászon, 362 × 516 cm, Pécs

Az asszonyok mind hűvös vízsugárba
burkolják forró testüket, s lebeg
az ég felettük, még a fellegek
is kékek, és a kislányok ruhája

áttetsző, mint a kút vize, de végre
nem onnan oltják mégsem szomjukat,
s úgy állják körbe a buzgó kutat,
mint hasznos mintát, hiszen eleségre

s italra is már önmagukban lelnek,
abból lesz minden, hogy kinéz a gyermek
a vízesés mögül, de visszafogja

még Mária, mert nem telt be a törvény,
arcán nap süt, szoknyája éji örvény,
s csak ketten látnak még a csillagokba.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.