Az asztal túlfelén
Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora, 1494–1498,
falfestmény, tempera, olaj, 460 × 880 cm,
Santa Maria delle Grazie, Milánó
Együtt ülnek az asztal túlfelén,
s tolongnak szinte, mert csak így marad
nekünk is látható a pillanat,
de kenyeret vagy bort se nyújt felém
s feléd az Úr, hiszen sötét van itt,
és hátulról már gyűl a színpadon
a kinti kékség, s nő az izgalom,
mintha remélnének még valamit,
annyit talán, hogy körbejárható
az asztal mégis, s hogy kizárható
a képből mind, ki most túlról figyel,
vagy hogy a festő maga is leül
ezen az oldalon, csak egyedül,
s elfed minket a festékeivel.
Mind közelebb
Michel Colombe: Szent György és a sárkány,
1509–1510, dombormű, márvány, 128 × 182 cm,
Louvre, Párizs
Első látásra nem is érthető,
ki csüng felszúrva a halálos lándzsán,
Szent György vajon, vagy mégiscsak a sárkány,
mert kezdet és vég felcserélhető,
vagyis a véres lándzsahegy s a nyél,
ha áramlik egymás felé a féreg
s a hős, és úgymond kapcsolatba lépnek,
míg elkeveri szagukat a szél,
ahogy tolulnak, szinte ömlenek
mind közelebb, mindegy ki ölte meg
a másikat, s ki volt a szörnyeteg
előbb, hiszen egyetlen szerkezet
fog egybe most halált és életet,
és már mindkettő hazaérkezett.
Ugyanaz a kert
Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje,
1503–1504, triptichon, olaj, fa, 220 × 389 cm,
Museo del Prado, Madrid
Előbb-utóbb megnyílnak mind a rések,
kipattannak héjukból a szemek,
s a szemfehérje fázósan remeg,
akár a friss dióbél, ha megérett
körös-körül a föld, hogy befogadja,
mert Isten nyilván pontos terv szerint
vigyázott rájuk, jött megint s megint,
s most ugyanaz a kert, de más a gazda,
vagy csak megváltozott, míg nyöszörög,
feszül, majd fröcsköl mind, s az ördögök
készítik már a hosszú rothadást,
ha végre egyik-másik jóllakott,
nem képzel tegnapot vagy holnapot,
s szenved, hogy ismét nem tud semmi mást.
Vetkőzés
Marcel Duchamp: Lépcsőn lemenő akt 2
,1912, olaj, vászon, 146 × 89 cm,
Philadelphia Miseum of Art, Philadelphia
Magadra öltheted tetőtől talpig
saját mozgásod, folyton működik,
zeng, zúg, szikrázik, egymást tükrözik
sugárzó tagjaid, s nyilván kialszik,
ahogy leérsz, és akkor meztelen
leszel valóban, mert kihuny a lélek,
ha sorra már minden részed kilépett
a forró lüktetésből, s testeden
még fel-le jár a fény, majd megpihen
didergő, lúdbőrös melleiden,
és végre láthatóvá lesz a forma,
mert semmi nem takarja, kint ragyog,
mint lomb nélkül az ág, s a csillagok
száraz levélként peregnek a hóra.
Összhang
Edgar Degas: Mosakodó nő,
1887 körül, pasztell, bordázott papír,
59 × 47,5 cm, magángyűjtemény
Mintha a sáros földhöz érne éppen,
úgy morzsolódik lassanként a húsa,
s akár a rög, úgy olvad szét kezében
saját rugalmas teste, visszahullva,
ahonnan vétetett, a tűzbe, vízbe,
s csúszós agyagba is, amíg a mellét
gyúrja s rugóztatja, hogy szinte-szinte
a tálba roskad, mert csupán a bentlét
számít neki, ahogy magába mélyed,
és rajta kívül nyilván semmi sincsen,
vagyis vele hullámzik végre minden,
és egyszerre csak széle sincs a képnek,
mert éggel, fénnyel mind összemosakszik,
s majd esőverte földként belealszik.
Örvény
Csontváry: Mária kútja Názáretben,
1908, olaj, vászon, 362 × 516 cm, Pécs
Az asszonyok mind hűvös vízsugárba
burkolják forró testüket, s lebeg
az ég felettük, még a fellegek
is kékek, és a kislányok ruhája
áttetsző, mint a kút vize, de végre
nem onnan oltják mégsem szomjukat,
s úgy állják körbe a buzgó kutat,
mint hasznos mintát, hiszen eleségre
s italra is már önmagukban lelnek,
abból lesz minden, hogy kinéz a gyermek
a vízesés mögül, de visszafogja
még Mária, mert nem telt be a törvény,
arcán nap süt, szoknyája éji örvény,
s csak ketten látnak még a csillagokba.