Archívum

Ötezer

Tóth Marcsi
2011. november

Azt a felvágottat mér nem etted meg, kisfijam, kérdezte Endzsi, miközben hunyorítva satírozta a szemét méregzöld szemceruzával. Nem voltam éhes, hangzott a kisszobából, a lila műanyag keretes tükörbe nézve, hiúzábrázattal állt meg mozdulatában a nő, he, nem hallom. Mondom, nem voltam éhes, na, üvöltötte a gyerek, nem voltál éhes, én meg gürizek itt a vacsorádér három műszakba, baszod. Széles arccsontja, húzott szemei mongol ősöket idéztek, munkás kezébe nem nagyon illett a pipereholmi, a nyakában egy medálon a Szűzanya színes mozaikképe himbálózott. Nem melózol, mert múlt héten kirúgtak, és megint kurválkodni mész, kiabálta a fiú. Endzsi lecsapta a szemceruzát, és berontott a szobába, szádra csapok, Adriján, az anyádúristenit. A fiú tekintetében vad féltékenység lángolt, hát csapjál, asziszed jó nekem, hogy a falu kurvája vagy, égetsz engem állandóan. Adrijánka, hadd mondják, mit törődsz vele, szelídült Endzsi hangja, ormótlan tenyerével a fia fürtjeit simogatta volna, de az elkapta a fejét, és konokul bámulta a repedt üvegű ajtóra ragasztott gyorsasági motor plakátját, majd ilyet vesz egyszer, ha felnő és itt hagyja ezt az egész kuplerájt. Haragban a világgal már most, tizennégy évesen. Az íróasztalon zümmögött a számítógép, a klaviatúra lematricázva, a monitoron stratégiai játék halvány figurái iszkoltak egy katonai táborban állig felfegyverkezve. Megint ezzel játszol, he-he, Endzsi kísértetiesen tud heherészni, döcögve, bután-bárgyún, öblösen, akár egy ütődött, Mara szerint látszik rajta az a tizenöt év, amit a zárt osztályon húzott le ápolónőként, de ettől van az ereje is a kibírhatatlan életéhez.

Mackót ne melengesd a szobában, tiszta kutyahúgyszag minden, a múltkor már a garbómon is éreztem, a csillogóson, Mackó, gyere ki, csapott a farára egy vizenyős tekintetű, megroggyant farkaskutyának, az meg bánatosan tápászkodott fel az ágy mellől, és kullogott volna kifelé. Mackó marad, mondta a fiú, és a térdéhez nyomta a kutya fejét, pont úgy nézett ki, mint az apja, lángnyelvek a szemében, milyen jó, hogy nem ismerte soha, gondolta Endzsi. Fellőlem, kisfijam, akkor maradjon, de Lali bátyádat este kiviszed, mer énnekem most menni kell, ha olyan okos vagy, varázsolj pénzt az angolkönyvedre is, fordult sarkon.

A tizenhat-húszast el kéne érni, fél hatra beszélték meg a találkozót a férfival, a fél nyolcassal már jönni kéne vissza, ne rinyáljon a mama, nem nyugodt olyankor, ha a gyerek marad velük. Még ki kell érni az ajtóig, elslisszolni az öregasszony szobája előtt, de nem fájna, ha nem kéne most szólni hozzá. Angéla. Így szólt neki simán, hogy Angéla, és ettől meghűlt az ereiben a vér, gyerekkorában is, mindig csak így, hogy Angéla, pedig ő csak akkor mutatkozik be Angélaként, ha a szellemi fogyatékos bátyja ügyében telefonál a Gyámügyibe, egyébként Endzsi, mindenki Endzsije. Mondja, Anyu, mit akar. Hova mégy, mindég csavarogsz, minek mégy, Anyu, ne kezdje, mennem kell. Kaja kell. Nagy levegőt vett, ahogy beakasztotta maga mögött a kertkaput, ilyenkor lesz tűzpiros az arca, szerencse, hogy már sötét van, és az árnyak jótékonyan eltakarják, amit el kell takarniuk.

Tócsákat kerülgetett a megátalkodott télben, mocskos permet szitált az aszfaltra, senki nem járt az utcán, csak Tatus dülöngélt biciklivel, most érkezett haza, intett is neki a kalapjával. Tatus azt terjesztette, megvolt neki. Na ja, szerette volna ő azt. Nem kényelmes ez a csizma, megörökölte, csak tetszett a színe, de már akkor szűk volt. Még egy cigi, míg kiér a buszmegállóig, lepattant a körömlakkja, áj, le kellett volna mosni acetonnal, majd pont azt vesz, mikor kaja sincs, ezen el is nevette magát. Aceton. Álmodik a nyomor. Lalit meg etetni kell, máskülönben őrjöng.

A buszon a Sláger Rádió szólt, és émelyítő vaníliaszag áramlott a tucatnyi himbálózó fenyőfa formájú légfrissítőből. Szevasz, Endzsi, a sofőr szemérmetlen kajánsággal gusztálta, kövéren folyt szét a megemelt vezetői ülésben, pecsétgyűrűs húsos ujja kicsit jobban szorított a sebváltón, amikor éles kanyar következett az egri úton, pont azután, hogy Endzsi felszállt. Szevasz, Vili, az első ülésbe kapaszkodott, hátul van egy hely, pedig ez barcikai busz, és általában mindig állni kell. A sorompónál a piros vonat, mint valami mesemozdony kimasírozott a fenyőfák keretezte tájból, ilyenkor minden olyan békés. Ahogy a táblát elhagyták, hátrabillent a feje, mióta kivették a pajzsmirigyét, mindig olyan álmatag, fel is szedett pár kilót. Pálinkát ivott reggel, aztán délután is, hátul főzi Lali lakrésze mögött egy nagyüstben mindig, Dijanka is ezt issza rossz napjain, szóval, nem lehet olyan rossz. Dijanka már csak tudja, ő a szembeszomszéd nagyságos asszony, a panziós nő, ezüstszürke Fiat Bravóval, szőkített hajjal. Hideg, mint a jég. Mara, az nem, az helyes, hogy bírnak ezek egy fedél alatt, ki tudja, ki érti.

Arra ébredt, hogy épp elsuhannak a Tesco mellett. Mingyá beérünk. Gyorsan lezavarja, nem húzza majd az időt, volt má ilyen máskor is. Most jön a Domus, pont olyan ez a tömb, akár egy ormótlan süti, az épület falán a repedés úgy folyik le mindenfelé, mint karamellás mignonkockán a világosbarna cukormáz. Mellette van a nagybuszmegálló. Az emberek leszálltak és szétszéledtek, egy újabb kupac ember várta türelmetlenül a beálló buszt, ez megy majd vissza, már az első ajtónál tömörülnek, izgágák, és füst csap ki a szájukból, a fiatalok mogorvák, bedugaszolva a fülük a discman fülhallgatójával. Át kell sétálni a zebrán, ott van egy buszmegálló helyi járatoknak. A 12-es kivisz Kanadába, ez a városrész neve, ott a Kereskedelmi Szakközép megállójánál, a dohánytrafik előtt várja majd a férfi. Oda már közel lakik, állítólag. Rázta a busz a csuklóban, kikapart egy Orbitot a táskája aljából, a rágódarabkák halvány porcelántörmelékként furakodtak a foga közti apró résekbe, nem nézett senkire, csak kifelé az ablakon. Úgy tíz perc múlva, a busz sóhajtott egyet, jelzésre kipattintotta az ajtót, csak ketten szálltak le ennél a megállónál, a másik nő bevásárlószatyrokkal el is tűnt a megállóval szemközti fakózöld négyemeletes kapujában. A trafik ragyogott a betonlámpa alatt, előtte egy kapucnis figura ácsorgott, fiatalember-forma. Endzsi vagyok, mondta a férfinak, az nem nézett rá a csuklya alól. Menjünk át a zebrán, arra lesz a ház, válaszolta a férfi, és elindult, cuppogott a sportcipője minden egyes lépésnél, ahogy ránehezedett, pedig valószerűtlenül vékony volt, olyan légies, szinte elemelkedett a betontól.

Mara férje is itt lakik ebben a négyemeletesben, egyszer már feljöttem ide porszívózni, Marának kellett segíteni, mikor hazaugrott a gyerekekhez, igen, ez a ház volt az, itt a kisbolt. Oldalt piros kerítéses óvoda tátongott szomorú ürességben a késő őszi délutánban, a mászóka sötét körvonalai közt kis csoportban gördeszkások tekertek füves cigit. A lépteik kongtak a lépcsőházban, földszint, magasföldszint, emlékezett rá, hogy így jönnek sorban. Remélem, nem futok össze Sanyival, gondolta. Végigmentek a nyitott folyosón, Endzsi az Egedet figyelte, a szemközti szőlődombokat, a temető fényeit, ahogy meghitten pislákoltak a távolból. Utolsó ajtó a folyosón, a férfi csak lenyomta a kilincset, tévéreklám zaja hallatszott, de gyorsan balra fordultak, megjöttél, kérdezte egy női hang, Endzsi kíváncsian forgolódott, a férfi lehajtotta a kapucniját, és azt mondta, balra tessék fordulni, mindjárt jövök.

A szoba kopár volt, a falon egy gyerekgitár, megszürkült csipkefüggöny az ablakban, zöld padlószőnyeg, a polcon kupak nélküli férfidezodor, kistévé, bordó műbőr puffok, egyiken egy bánatos óriásmackó ült, előtte kisasztal, rajta az aktuális heti tévéújsággal. Víz csobogása hallatszott odakintről, Endzsi szalvétába csomagolta a rágóját, és elsüllyesztette a táskájába. Leült az egyik puffra, levette a csizmáját, és kinyújtóztatta harisnyás lábait. Eszébe jutott a múlt hét. A faszkalapok kirúgták a gyárból, pedig a művezető kezdett ki vele, nem ő a művezetővel, kinek fájt az. Szarni bele. A táskájából elővett egy kis piros fésűt, olyat, amilyen az óvodásoknak van, sűrű haja volt, épp csak végighúzgálta benne, már törtek a műanyag fogak. A férfi bedugta a fejét az ajtón, lehet jönni, mondta. Jönni, de hova, kisfijam, gondolta Endzsi, de mondani csak annyit mondott, oké.

A szűk előszobában indultak el, a beépített szekrények között, odaátról a tévé hangosabban szólt, Endzsi arra fordította a fejét, ne tessék foglalkozni vele, mondta a férfi. A fürdőszobában mikiegeres matrica volt a csempékre ragasztva, és illatosan gőzölgőtt a forró víz. A férfi ledobálta a ruháit, teste kamaszosan vékony volt, hosszú karjai esetlenül himbálóztak vékony combjai mellett. Harmincnál nem több, de inkább huszon, tippelte Endzsi. A kádban akarod, kérdezte a férfitól, és már bújt is ki a pulóveréből, szőrös hónalja hurkákban buggyant ki a melltartó abroncsából, ne tessék levetkőzni, kérte a fiú, és már be is lépett a kádba szívószálszerű lábaival, akár egy ráérős kócsag. Endzsi megvonta a vállát, és visszavette a pulóverét. Ide tetszene állni a fejemhez, kérte a fiú, egyre szelídebb lett a hangja. Vagy inkább tessék leülni erre a lócára. Endzsi leült, így egy magasságba kerültek, kezét automatikusan bedugta a vízbe, jólesik a meleg, kereste a hab alatt a fiú farkát, van, akinek ennyitől is jó, nem az ő dolga. Nem erre gondoltam, nézett rá a fiú, bizalmas, meleg fény áradt a tekintetéből. Endzsi zavarba jött. Akkor mire, és elrekedt a hangja.

Tessék engem a víz alá nyomni. Endzsi értetlenül nézett maga elé. A Miki egerek pimasz vidámsággal vigyorogtak a képébe a matricákról, mindjárt lemásznak róla, és kigyalogolnak a kád szélére, gondolta. Nézte a fiút, annak meg rózsaszín lett az arca, aprókat mozgott kicsi feje, csőrszerű száját figyelte, ahogy a szavakat ejti vele, és várta szinte, hogy léket vág vele a koponyáján. Úgy rendesen, ne is kapjak levegőt, beszélt tovább a kócsag. Érezte, hogy tocsakos lesz a hónalja az idegességtől, és folyik le az oldalán a víz, a tükör felett égő izzó elviselhetetlen szaunává fűtötte a kis helyiséget.

Az első nyomásnál gyengéden lökött, és lágyan tartotta a fiú fejét, feltűrte a garbója ujját, begyakorolt táncmozdulatra hasonlított, szikronbalettre, azt szereti is a tévében, de a fiú kicsapta a vízből a fejét, és gesztikulálni kezdett. Ne így, erősebben, így nem érzek semmit. Minek nézel te engem, jött dühbe a nő, és felpattant a lócáról. Ne tessék elmenni, fogta könyörgőre a férfi, épp csak erősebben egy kicsit. Endzsinek a bugyijáig csíkokban folyt az izzadság, harag dobolt a fejében, a tüdejében fogyott a levegő, ahogy visszaereszkedett a székecskére. Erős kezébe fogta a férfi nyakát, ez is csak egy bolond, sose féltem a bolondoktól, és hirtelen mozdulattal könyékig nyomta a vízbe. Szorosan tartotta, még hozzá is ütötte a fejét a kád széléhez, zománcosan kongott a víz alatt, ideges anyukák mosnak ilyen hévvel hajat gyerekeknek. A fény elviselhetetlenül erős, az égő vakfehér, ha belenézek, kisüti az agyam bugyraiból ezt az egészet, olyan üres a fejem, mint egy bádogvödör, üres, sötét. Jó szag van, erős, mint egy virágboltban. Morajlott lent a víz, és buborékok pattogtak a víz felszínére, engedett a szorításból. A férfi feje felbukkant, és mint egy ma született csecsemő, boldogan kipirosodva nézett a világba, úgy gagyogta bele, hogy tessék még. Szikra gyúlt belül, mérges szikra, fájó lángba lobbant. A fijam lehetnél, te hülyegyerek, te kis köcsög, sírt Endzsi, és óriási pofont adott a férfinak, hol az a kurva pénz, és kivágta a fürdőszobaajtót. A tévéújság alatt a szobámban, tessék még várni, esdeklően kiabált utána, de Endzsi már rohant kifelé, fel se öltözött, csak karjában vitte a ruháit, a csizmáját és a papírpénzt, szaladt le a lépcsőkön, egy férfi baktatott felfelé, baseballsapkában, üres banánoskartonokkal, sijetek, Sándor, mondta, és öklével törölte le a könnyeit. Az óvoda mellett ment futólépésben, mostanra már eltűntek a gördeszkások, bágyadt tacskó hunyorgott rá egy erkélyről, amíg magára kapkodta a holmijait. Cikcakkban vágta le az utat a négyemeletesek között, kis, kertes házakkal szegélyezett utcában hangtalanul sírva szaladt végig a Sparig. A bejáratnál lévő grillcsirkesütő bódénál megállt, és nyugtázta, hogy nyitva még az áruház. Tej, kenyér, olaj, cukor, liszt, hús. Az anyádistenit, lihegett, és kinyitotta a tenyerét. Egy ötezres volt benne.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.