Archívum

Fejezetek az európai sáncok históriájából

Kalász Márton: Berlin – zárt övezet
Kelemen Lajos
2011. szeptember

Nem égtáji mirákulum: a tarka, varázsos, csodáktól roskadó Kelet, mondják, csakugyan roppant ambíciók és roppant elodázások öve. És a történelem igen határozott sugallata szerint: szeret ragaszkodni gyermekeihez. „Nem dolgozom, csak ha valami hajt: / Egyébkor lusta mélabú temet… / S nem tagadom meg a keleti fajt…” Az egyik legokosabb magyar költő, Arany János látja így: a Kelet utánamegy szülötteinek, a magyar ember is, legalább részben, ezért rezignált. De hát az ősföldjéről hozott érzésbeli vállvonogatás mellett oka van a mérhetetlen mélabúra – már ha belegondolunk, hogy az ősföld egy nem kicsiny szegletén jó száz esztendeje különös eszme ütött tanyát. A totális tébolyok, hatalmi és politikai akarások pedig egy századfél alatt nagyjából az Oderáig (vagy ki tudja, a fű alatt még tovább?) belovagolták Európát, s nekimentek a világnak.

Hogy e hátborzongató s teljes pőreségében mindmáig föl nem tárt bűnre mi következett, innen-onnan tudjuk. A világ szemrehányó pillantása, erélyes ellentmondása s álmodva remélt tisztulása között végtelen az átmenet.

Az áldozat és a bíró arcát is magára kellett már öltenie szegény, kedvetlen kontinensünknek, melynek történelme természetesen alig különbözik a testébe zsákszám elvetett magánhistóriától. A Kalász Mártoné épp egy ilyen történet. Az európai memorábiliák egyszerre jellegzetes és kivételes darabja.

Az ember a bölcsőből azonnal történetekbe lép be. Az is egy történet, amikor a múlt század második felének elején a politika sötét és szögletes tábláján megjelenik a négy matematikai alapművelet egyike. S Európa az osztandó. Lesz két Németország, két Berlin, de az igazi végeredményt kereken egy évtizeddel korábban Camus fogalmazza meg: „Európa titka az, hogy nem szereti már az életet. Világtalanjai azt gondolták gyermetegen, hogy aki akár egyetlen napig is szereti az életet, az elnyomás évszázadait szentesíti. Ezért akarták letörölni az örömöt a világ képéről, ezért száműzték messzire. A határok miatti türelmetlenség, lényük kettősségének elvetése, az emberi mivoltuk fölött érzett kétségbeesés végül embertelen mértéktelenségbe sodorta őket. Az élet méltó nagyságát tagadva saját kiválóságukra kötöttek fogadást. Önmagukat emelték istenné, jobb híján, és elkezdődött nyomorúságuk: kivájt szemű istenek.”

Úgy van: a kettévágott Németország keleti felébe (elsősorban oda) visszarepítő emlékezések főszereplője nem néhány német író, noha tüzetes képet kapunk róluk, nem maga az emlékező (még ha ő is a tengely), hanem valami kénytelen cipelt keserűség. Komor erő szívja ki színből a színt, erőből az erőt, jóakaratból a jóságot. Nehéz, málladozó keserűség és komisz keserűség is ez. Sokáig késik egészen szétmállani, s hogy kontrasztjaival ámítsa a szíveket, időnként jóféle hangulatok, a dac, az önhűség, a magas lelkesedés ügyei, szép emberi esetek játszódnak körülötte.

Gondolat, vezénylés, kivitelezés: aztán, gondolattól a kivitelezésig, rohanás egyik színpadról a másikra, de szigorúan a hátunk mögött, mint a roppant várerőd, a tarka piac, a szorgos építők s a még szorgosabb bombavetők végeláthatatlan hétköznapjai – talán ez is a történelem. De sokszínű, bonyolult, kíméletlen sorsjáték is, amely a különleges mesterségek képviselőinek életén általában még csavar egyet. A Berlin – zárt övezet keserű ege alatt a korabeli német, elsősorban a keletnémet irodalom élete tárul fel. Ebbe az életbe érkezik, ösztöndíja révén, 1961. augusztus 13-án egy huszonhét éves magyar költő, Kalász Márton. Nem idegen itt, mégis talányos térben találja magát: „Berlin az elmúlt órák óta valamiképpen nem az, aminek két esztendővel korábban megismerted. A megismerés talán túlzás – de akkor ősszel naponta gátlástalanul annyiszor átgyalogoltatok a Brandenburgi kapu oszlopai közt, a gépkocsi- s a sétáló, siető gyalogosforgalomban, ahányszor kedvetek tartotta. A szálloda közvetlenül a kapu mellett van – most előle figyeled, egyenruhások sűrűje állja el a gyéres közlekedés útját, igazoltat, visszaküld szinte mindenkit.”

A terpeszkedő berlini fal árnyékában fontos, hogy legalább a helyszín jól kirajzolódjék, ha már a görcsösen társadalmi mintának vágyott keletnémet életfolyás éppen olyan hányt-vetett, éppen olyan kacskaringós, mint az Európa szerencsétlenebb felén szorongó többi országé. A hatalom éhes: les, fülel, a lelkekig akar látni. A Camus által említett kivájt szemű istenek vakon ténferegnek, olcsó bizodalmuk még pajzs. A látók pedig (ki így, ki úgy) külső-belső kordonjaikat feszegetik. Álmodják és cselekszik is a lázadást. Amíg a lusta középszer, a százfelé ügyeletes hatalom föl nem horkan: eddig és ne tovább! A miliő tehát adott, Arany János Keletjének új arca Európa közepén – csak elő kell hívni a hősöket.

Voltaképpen a hősökre sem most köszön rá először a magyar publikum. Folyóiratok közleményeiből, antológiákból (különösképp Az ünnep eszményképei és Német költők – Az NDK lírája című antológiákból), a mázlisabbak és az igazán jelentősek önálló kötetekből ismerősei az olvasónak. S ahol, mondjuk, Bobrowski, Fühmann, Huchel, Kunert, Kunze neve szerepel, biztosra lehet venni, hogy nem valami kis gyorsan csattanó, egyszerű történetet farag a sors. Kalász Márton apróra visszaemlékezik, hogy a múlt század hatvanas éveinek elején a szürke életet miféle események (szuszpendálások, átmentések a határon, könyvszületések, perek, elveszések és felismerések) festették: hol tarkára, hol a fakót is fakítva.

A kor szellemi és fizikai fejleményei, ahogyan a színesnek tettetett rokon nyomorúságból átrándult fiatalember látja. S a még javában ifjú költő saját érzéseit szolidan hangoztatva a minél szélesebb látásra, benyomásai rendezésére összpontosít. A résztvevő alapos tanúnak bizonyul. Az a forma pedig, amelyben most előjönnek a múltak, immár szerkezetben láttat; e szerkezet egyszerre tart feszesen nem kevés tényszerű dokumentumot s egy sajátosan edzett, egyéni nyelvérzékű esszéprózát. Német és magyar nevelésű, mindazonáltal kész állapotában egyedi: szerény és erős magyar beszéd ez. De régi dolog, hogy a magyar próza az az aranyvonat, amelynek természetesen egy-egy nagy, rozsdátlan nevű epikus a mozdonya, sőt masinisztája is, a szállítmány legkarátosabb darabjait azonban költők csiszolgatták.

A Berlinzárt övezetben nincs semmi koholt líraiság, nem dekoratív, hanem földies, eleven, valóságkövető. Szemléletéből viszont kitagadhatatlan egyfajta lelkiesség, drámaiság. Nem ellenszegül a lírának, hanem belső, indulati érdeke, mintegy érzékletes titka a líra.

Persze védjegye is. A kétrészes kötet első fele a szerző Árnyékzsoltárok és Vándorév című verseivel zárul. „csak haza innen, ó, haza, haza” – kiáltja a Vándorévben Kalász Márton.

S alig egy évtized múlva ismét Berlin felé száll. „1971 évének első napjaiban készültem s indultam családostul repülőgéppel a téli Berlinbe s az ottani új magyar kulturális intézet munkatársaként – az intézetről idehaza tudtuk, építkezése még nem fejeződött be teljesen. Legföljebb hónapok múlva ha megnyílik.” Kalász sanyarú napokat idéz, hideg van, havazik. Vigasz, hogy a magyar kulturális intézetnek hamar híre kél, úgy látszik, a keleti németeket különösen érdekli a magyar lét, a magyar politika, a kultúra, a köznapok. Új és nem egészen új történet kezdődik itt. Európa politikai életrajzában minden nap nyers tény, ami azonban nem válik külön, mert nem válhat el a múlttól. A hatalom urai és aszkétái igencsak fáznak a transzcendenstől, mégis érezniük kell: az aktuális stádium szorítani–engedni hullámmozgása mintha nemcsak a matérián, nemcsak földi kezeken múlna. Szellem lappang a diktatúra furkósbotjában és simogatásaiban? Mindenesetre az elegánsabb, műveltebb, magasabb, telitettebb szellem másutt van.

Újra nevek, történetek, Fühmann, Kunert, Huchel elhagyhatatlanul; szenvedélyek, kételyek, örömök, talán finomodott üldözés – megtanulni kiolvasni egyik napból a másikat. Hiába, a történelem olykor túlságosan is sokszínű; cseles és merő árnyalat. Az emlékezete naplóját rovó Kalász Márton: amikor szinte magyar világszemként követi a német kettészakítottság kultúráját, amikor az irodalom okán az ő közvetítésével parolázik német és magyar, amikor a diktatúra olyan zegzugait világítja be, ahova, speciális helyzeténél fogva, csak ő láthatott. Diplomata-útlevele lévén, szinte nyugat-berlini követ az eminnen élők számára. S amiből nem fogy ki: szervez, fordít, kapcsolatokat ápol, s ez a mozgalmas, élénk élet őt magát is szüntelenül alakítja.

A Deutsche Wiedervereinigungig, 1990. október 3-ig a németség megfutott egy utat. Más-más cél felé az országuk két fele. Ez volna minden? Nagy tragédiák és alja tragikomédiák sietős átutazói vagyunk a történelemben? Egy soha el nem jövő érték ígéretére emlékezve is dadogva definiáljuk: mi volt bűn és mi nem, amidőn ránk zárt mentsvárunkban, drága kompromisszumainkban éldegéltünk? Akadtak, akik szívvel-lélekkel kockáztatták életüket, mások ugyancsak nagy lendülettel lelküket tették kockára. Nem kevésről van szó. Szelídekről, féktelenekről, istenesekről és istentelenekről: őket, ha a zsenialitás kisebb-nagyobb terhét is a nyakukba kapják, sokszorosan veri a sors. Az a nagy tragédiáktól a kacagtatóan fájdalmas tragikomédiákig ívelő és vérre menő történelmi próbajáték, amely egy festett eszmény kedvéért elkobozta az élő életet, s csaknem fél évszázadig tartott, tarka népű s bizonyos értelemben országonként különféle fokozatokban (bár egy dallamra) vezényelt kísérlet volt. Hogy mostanra véget ért-e, majd meglátjuk. Akárhogyan is: a történelmi cinizmus tanulsága, az áldozatok s a túlélők méltósága, egyáltalán, a játszma irracionalizmusa, kultúrája, a benne szereplők attitűdje maradandóságért kiált – máskülönben az okulással sem kárpótolhatjuk magunkat.

Az európai sáncok históriájáról rengeteg az adat. Kalász mögéje néz az adatoknak. Mihez kezd a művészet sáncon innen s túl? S mihez kezd a művész, az alkotó, akitől ugyan szökik a szerep, hogy közössége oszlopa legyen, de legalább saját magáért csak jót kell állnia? Oszlop-lelkek és konzol-emberek. A nagyságot ízlelők és a nagyságot beváltók – róluk, értük is szól a Berlin – zárt övezet, amely, ha úgy olvassák, a kortanú emlékezete. Vagy a huszadik századi német szellem adott idejéből egy regényes történet. Hogy nem könnyed epizód, az biztos. Sőt: meglehet, unokáink is kapnak a Kalász Márton jegyezte történetből. Leckét? Vagy következményt? (Holnap Kiadó, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.