Archívum

Rubin Szilárd: Csirkejáték

Kosztolánczy Tibor
2011. szeptember

(1963)

Magvető, 2010

Kornél és Elvira egy fülledt júliusi délelőttön vitatkozni kezdtek, hogy melyik strandra menjenek, s közben Kornél azt mondta, mindegy is, mert Elvira mindenütt kihívóan viselkedik, mire Elvira bezárkózott a fürdőszobába. Kornél kérlelte, jöjjön ki, aztán dühöngött, és a villanyt kapcsolgatta, majd újra kedves lett, hogy semmi baj, s amikor Elvira kilépett a fürdőből, Kornél majdnem megfojtotta. Vagy Noémi, az ábrándos tekintetű festőnő, aki az új szerelmével megverette volt férjét, az alanyi költőt, mert zavarta őket az állandó felcsengetéseivel… Vagy Ádám és Barbara, mindketten szociológusok, akik állati hangon üvöltöttek egymással a Blaha Lujza téri mozgólépcső kijáratánál, miközben az utasok keresték a kamerákat, mert azt hitték, filmforgatás zajlik.

Tönkrement szerelmeket már mindannyian láttunk, leszálló ágban sok minden megtörténhet. Mint Rubin Szilárd hőseivel, Orsolyával és Attilával a negyvenes–ötvenes évek fordulóján. Attila ápolatlanul, gyűrött ruhában bolyong Budapesten, majd Orsolya elé megy a gyógyszerészeti intézethez. Orsolya még nem végzett, ott kell maradnia a március 15-i ünnepségen; Attila azt mondja, heccből ő is bemegy. Orsolya kérleli, inkább menjen haza, mire Attilát vad gyűlölet fogja el. „Hát így vagyunk? Ezért fizetni fogsz” – közli hörögve, és amíg tartanak a szavalatok, szerelmét mocskoló röpiratot függeszt ki a hirdetőtáblára. Orsolya az ünnepség után megtalálja a papírt, zokogva elindul, Attila albérletébe megy. Attila csak később érkezik, leroskad, sírni kezd, kétségbeesetten, végül felugrik, és a combjába vágja az ollót. Orsolya – némi újabb vitatkozás után – szakavatott módon ellátja a sebet.

Orsolyát mint végzett patikust Szekszárdra helyezik. Attila leutazik hozzá, bejelentkezik a szállodába, s Orsolya, mert tart a botránytól, hajlandó a nemi jóságra. Orsolya távozik, Attila pedig inni kezd. Másnap dühöngve benyomul Orsolya albérletébe, majd a nő ismerőseinél folytatja a kutatást. Ordítozik a moziban, éjfélkor a főtéren zokog, ismét ordít, s mert közeledik a csúcspont, színpadiasan térdre rogy. Az éjszakát az árokparton tölti, másnap megjelenik a patikában, de Orsolya már szólt a szállítóknak, akik hátracsavarják Attila karját, és a rendőrségre viszik. A rendőrkapitány Orsolyát is kihallgatja. Attilát kitiltják a városból, s amikor kilép a rendőrség épületéből, hátrafordulva látja, hogy az emeleti ablakból Orsolya integet felé, az arcán csorognak a könnyek. Karját engesztelően nyújtja Attila felé, aki visszamosolyog: ő sem haragszik.

Attila és Orsolya összeházasodnak; a nászút első napján Orsolya jelenetet provokál, s Attila felpofozza. Orsolyának elered az orra vére, hasra vágja magát az ágyon, arcát a matrachoz csapdossa, majd az ágyneműbe fúlva zokog, s mire megunja, a paplanhuzaton tócsákban áll a vér. Felsóhajt, s háziasszonyi buzgalommal nekiáll, hogy kimossa az ágyneműt. Végül a vizes holmit egyesült erővel a kerítésre terítik. A teraszon felállítják a nyugágyakat, pokrócba burkolóznak, hallgatják a tücsökciripelést, s gyönyörködve nézik a csillagos eget. Boldogok. Ismét egy nap, amely nem telt hiába.

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy az ismétlődő dramaturgia ellenére is megvan a sajátos bája ezeknek a történeteknek. Megerősítő, amikor az olvasó rájön arra, hogy itt többről van szó, mint egy tönkrement kapcsolatról, amelynek nem tudnak véget vetni. Attiláról már az elején látszik, hogy nem normális, aztán Orsolyáról is kiderül, hogy korántsem intakt – de talán ennyi elég is lenne. Kuriózumként, megbotránkoztatásként, kinek elrettentésül, kinek továbbképzésként. Rubin Szilárd azonban mindenképpen magyarázatot akar találni mindarra, amire nincs vagy nem is kell magyarázat. Hiszen ha a mű tébolyultakról szól, akkor jobbára bármiből bármi következhet, ráadásul Attila – ő a narrátor – nem láthat ki a saját betegségéből. Ha viszont normális, akkor is bajban van, mert nem tudta elmondani a saját történetét. A végeredmény mindkét esetben egy elrontott, túlírt, kétszáz oldalas regény.

Csak néhány oldalról szemelgetve (52–57.): ebben a műben a kisvárosok Csipkerózsika-álomba merültek, a patinás polgárházak hallgatagon strázsálnak, s az autóbusz kürtszava neuraszténiás csendben hal el. S ha hőseink megtorpannak egy színes kapuablak előtt, rác pompájával már a mohácsi szerb negyed üzen, így minduntalan úgy érzik, mintha kiestek volna az időből. A szálloda vendéglőjében a parázsló cigaretták közt pókhálóként lóg a mennyezetről a cigányzene. Attila a mellékhelyiségbe menet, a kihalt folyosón besurranó tolvajnak képzeli magát, majd az elgörbült tükörbe nézve megijed, hátha cingár, Madárfejű Lajcsikává változott (egy felnőtteknek szóló regényben). S ha újra buszra szállnak, a kaptárba repülő méhraj gyorsaságával lepik el a beálló kocsit, s csakhamar Baranya hullámzó országútján robognak (Petrarca prózafordításban). Váratlanul felbukkanó barátját Attila Faust doktorként mutatja be: mintha varázsgömb mélyéről figyelné távoli cimboráit, hogy hirtelen közéjük toppanjon: „Örökké lobogó lódenkabátja, lopva tovahagyott faluk éjszakai szelében fürdő kalandorarca, a szemében minden jó verssortól fölfénylő könnycsepp képzeletemben igazi lovaggá avatta őt. Kerékpárlámpája ifjúságom legszebb ösvényein világított, mikor verseket citálva karikáztunk át az esti erdőn egy-egy falusi zsúrra.” (61.) Ezt nevezném én igényes dilettantizmusnak.

Attila sok mindent összehord régi útikönyvekből, várostörténeti munkákból, vadászati és nyaralási emlékekből – „Még bennem verdestek a Balaton hullámai, de már vágytam a Duna után” –, ám a díszítmények semmit sem adnak hozzá az Orsolyával való kapcsolat megértéséhez. Másrészt az elbeszélő – szándéka szerint – a történelem viharzásából vezetné le a személyes konfliktusokat, de ezek a motívumok túl általánosak, csak körülményekre utalnak, nem az okokra. Nem tudok szabadulni a gondolattól, bár teljesen tudománytalan, hogy Rubin Szilárd ebben a könyvben a saját érzelmi kiszolgáltatottságáról vallott. Nem ismerte okát és értelmét, de papírra akarta vetni, ahogy egy regényírótól elvárható – és semmit sem tudott hozzátenni az eredeti élményanyaghoz. A röpirat kifüggesztését Attila például azzal indokolja, hogy képtelen volt elviselni, hogy Orsolya, akinek a családja a háborúban a németekkel szimpatizált, most megint „érvényesül”. Legszívesebben internáltatná, vagy legalább ne kapjon állást, legyen csak olyan nyomorult, mint ő! Aztán a combjába vágja az ollót, és már egészen másként látja szerelmét: „Egyetlen tényre gondoltam: arra, hogy ott van. Hogy bármiképpen, de egyek vagyunk abban a borzalomban. És vakmerő remény fogott el, hogy határtalan kétségbeesésemből egy megújult és végtelen szeretet fakad benne, hogy közös pokoljárásunk a megváltás ormára vet fel. Kicsinyesen és tapintatlanul viselkedett [szóvá tette Attila ápolatlanságát], nekem pedig lehetetlen volt elviselnem a gyarlóságát, hiszen istenként imádtam. Olyasmit kellett tennem, amitől mélyen őalá kerülök, hogy újra fölnézhessek rá, és megváltást remélhessek tőle.”

Azt gondolom, hogy a magyarázatnak a történetből kellene következnie – pontosabban a történettel együtt haladva éreznünk kellene az indokokat –, s nem így, az egyes jelenetekhez csatoltan, használati utasításként (amelyben a fentebb stíl a banalitást és az ellentmondásokat takarja). Rubin ezért beszélteti állandóan az alakjait, s ezért teremt Attila mellé úgynevezett barátokat: jönnek-mennek, utazgatnak, locsognak, elméskednek és latolgatnak, újra elmondják egymásnak, amit ők ugyan tudnak, de mi nem tudunk, vagy mi már tudunk, de ők még nem. Olyanok, mint a gimnazisták, teljék-múljék az idő, addig sem kell a házi feladattal foglalkozni. A legrémesebb, amikor Attila kérdéseket intéz önmagához: „Ahogy hazafelé lépdeltem, eszembe jutott a múlt. Csakugyan én hirdettem ki ennek a városnak az új rend legelső üzenetét? Én álltam a városháza lépcsőjén a tömeg előtt?”

Csak egyszer, egyszer olvasnék egy olyan regényt, amelyben a hős ilyenkor azt mondja: „Jaj, ez nem is én voltam, nem én… Hát, mekkorát téved az ember!”

*

Sándor Pál 1967-es, Bohóc a falon című filmje jutott eszembe, abban van ilyen rendszertelen áradás, de ott tényleg kamaszokról van szó. Egyikőjük éjszakára bennragad egy balatoni nyaraló kamrájában, aludni nem tud, unatkozik, alakokat talál ki, meg mesterkélt helyzeteket, amelyekben ő meg mások szerepelnek fura, de jól szabott ruhákban – tervezte az OKISZ Labor –, egy pizsamaszár el nem hibbant… De a fiú másnap reggelre kiszabadul, elfelejti az egészet, elmennek fürdeni, és jókat ugrálnak a vízbe, Tamássy Zdenkó zenéjére.

Nekünk meg maradnak az eszelősök.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.