Archívum

A bizonyíték

Zsidó Ferenc
2011. július

S. olykor ott maradt a plébánián a bibliaóra után is. A többiek az áldást követően egykettőre szedték a sátorfájukat, áhítatos hangulatuk gyorsan elpárolgott, az udvaron már bakalódtak, nevetgéltek: az elsőáldozásra többnyire úgy tekintettek, mint jó mókára. S. kivárta, míg a jövés-menés elcsitul, közben a folyósóra kiaggatott bibliai idézeteket böngészgette, aztán tekintetével a plébánost kereste. Az már megszokta, hogy a fiú időnként hátramarad, szemmel láthatóan nem bosszantotta jelenléte. Ha ideje úgy engedte, elmondott egy újabb példázatot neki, máskor, ha fontos teendője akadt, a fiú elé tette az anyakönyvet, a képes gyermekbibliát vagy valamilyen más egyházi kiadványt, s beült az íróasztala mögé. S. ilyenkor forgatni, nézegetni kezdte az elébe tett könyvet, szemével olykor a papra sandított, majd rendszerint kirukkolt valami kérdéssel. A kis Jézusról vagy a szentekről kérdezett, esetleg Istenről, de róla ritkábban; a pap igyekezett rövid, de kielégítő magyarázatot adni, olyant, amit egy tízéves gyerek könnyen felfoghat.

Az a nap is így indult, aztán valamiért emlékezetesebbre sikeredett a többinél. A bibliaórán az angyalokról beszéltek, és az isteni gondviselésről, aztán S. ismét ottfelejtette magát, a plébános aznap nagyon sietős volt, egy lelkészkonferenciára készült, az ökumenizmus lehetőségei és korlátai, előadásának gondolatmenete valahogy nem akart összeállni, de azért megpróbált a fiúra is figyelni valamicskét, kezébe nyomta az Egyházi Hírvivő friss számát. S. pár percig beledugta a fejét, majd a beálló csöndet megtörve szokása szerint kíváncsiskodva megszólalt:

– Mit ír a pap bácsi?

Ökumenizmus… Mit is mondhat erről a gyereknek?, mosolyodott el magában a plébános, de aztán csakhamar készen volt a válasszal:

– Arról írok, miért jó, hogy többféle vallásúak az emberek, hogy a katolikusokon kívül vannak reformátusok, unitáriusok, evangélikusok…

– És miért jó? – kérdezett vissza a gyerek.

Varietas delectat, tört volna elő a plébánosból a deákos műveltség, de aztán észbe kapott, s így szólt:

– A sokféleség jó dolog. Mindenki kifejleszt magának valamit, ami csak az övé, s aztán azt összepászítják…

– A sokféleségből veszekedés lesz, nem? – makacskodott S.

Hatvanon túli, de energikus, életerős ember volt a plébános, koránál csak azért nem mutatott fiatalabbat, mert hosszúra hagyott szakállat viselt, melyet ha valami csöndes foglalkozásban elmélyedt, előszeretettel simogatgatott. A gyermekek lelkivilágát jól ismerte már, tudta, hol fakad hitük, hol kételyük. Hivatását buzgalommal gyakorolta, bár a látottak-tapasztaltak olykor elbizonytalanították, s újabban előfordult, hogy a türelme rövidebbnek bizonyult a kelleténél, amit ő a gyengülés jelének vett, s magába szállva, Isten segedelmét kérve igyekezett úrrá lenni rajta.

Most nem is tudta, bosszankodjon-e a fiú „nagyos” kérdésein, vagy örüljön. Végül úgy döntött, mesélni fog. Az eddig még minden helyzetben kisegítette.

– Most már jól megférnek egymás mellett a különböző felekezetűek. Mindegyik Istenhez akar jutni, csak más úton. Régen azonban, amikor az új vallások kialakultak, hatalmas viszályok voltak.

– Itt is?

– Ebben a templomban is megjelent egy református pap, becsődítette az embereket, s kezdett prédikálni, hogy térítse meg őket. Arról beszélt, hogy mi rossz van a katolikus vallásban, hogy a díszeket a templomból ki kell dobálni, a falakat egyszerű fehérre meszelni. Az emberek hallgatták, egyesek érdeklődve, mások elutasítóan. Megérkezett a mi plébánosunk, nagyhangú, hirtelen természetű ember volt, meghallotta, mi zajlik a templomban, berontott, félbeszakította a prédikációt, s a református papot kikergette. Az se hagyta magát, hát a templom előtt ölre mentek. Az emberek döbbentek álltak, hogy ebből immár akkor mi lesz, közbeszólni senki sem mert, annyira meglepődtek azon, hogy Istennek két jámbor szolgája egymásnak esett. A plébánosunk szidta a református papot, hogy többet be ne tedd a lábad a templomomba. Az azt válaszolta, hogy nem a tiéd a templom, hanem az igaz hité, s az enyém igazabb. Mindjárt meglátjuk, kit hagy el hamarább a hite, mondta a plébánosunk nekidühödve. Hosszú szakálla volt a református papnak, a plébánosunk a bal kezével belekapaszkodott, s míg jobb kezével ütötte-verte, a baljával addig rángatta a szakállát, hogy az végül a kezében maradt, bőröstül, mindenestül.

– Bőröstül, mindenestül? – szörnyülködött S.

– Igen. Ezzel aztán a verekedésnek is vége lett, a református pap fájdalomtól üvöltve elrohant. Többet nem is jött errefelé, a templom s a hitközösség pedig végül megmaradt katolikusnak. Pedig a környéken sokan átálltak.

– S a szakáll?

– A plébános aztán borkánba vette, leöntötte pálinkával, s megőrizte intő jelként: így próbálja valaki eltéríteni a hitünket!

– Csakugyan? Most is megvan?

– Igen, plébánosról plébánosra öröklődik, egy szekrényben őrizzük.

– Láthatnám?

– Kicsi vagy még te ahhoz!

– De úgy szeretném!

– Várj türelemmel! Majd ha bérmálkozó leszel.

– Olyan messze van az még! Mutassa meg most, pap bácsi…

Ne akard látni, higgy benne, és kész, akarta mondani a pap, de tudta, egy tízéves gyereket ez aligha elégít ki. Bosszantotta a fiú erőszakossága, legszívesebben elutasította volna, de nem akarta letörni lelkesedését, amellyel az egyházi ügyek iránt érdeklődik, így erőt vett magán:

– Hát jó, nem bánom. Hadd erősítse hitedet.

Hangjában a szándékolt nyugalom mellett volt némi kelletlenség.

S.-t különös izgalom kerítette hatalmába. Nem ismerte a vallásos ereklye szót, azt sem tudta, milyen erőket tulajdonítanak az ilyen ereklyéknek, mégis úgy érezte, rendkívüli élményben lesz része.

Átmentek a könyvtárszobába. A plébános megállt egy nagy, dupla nyílós, régi diófa szekrény előtt, zsebéből kulcsköteget halászott elő, s a sok egyforma kulcsot próbálgatni kezdte a szekrény erős, kovácsoltvas zárjába. A harmadik talált, a kulcs nyikorogva fordult, aztán még egyet, végül az ajtó kinyílt. Ódon szagot árasztó, napszítta palástok, szakadozott borítójú, régi énekeskönyvek, törött karú gyertyatartók, födél nélküli füstölő, oxidálódás miatt megzöldült réztálcák, kézi hímzésű, foszladozó abroszok sorakoztak a hatalmas szekrényben.

– Itt kell lennie valahol! – mondta plébános, hangjában némi bizonytalansággal.

Keresgélni kezdett, ide-oda tologatta az abroszokat, palástokat, könyveket. Végül csakugyan előbukkant egy borkán.

– Itt van! – szólt megkönnyebbülten, azzal kivett a szekrényből, s az ablakból beszűrődő napfény felé tartott egy sárgás alapszínű, rézfedelű üveget.

S. közelebb hajolt a borkánhoz, nézte, szemét mindjobban összehúzva. Nézte, nézegette a pap is, egyre halványuló arccal. Nem volt abban semmi más, mint egy preparált denevér. A formalin egy része elpárolgott már róla, de kivehető volt hegyes füle, hatalmas szemüregei, testének leheletvékony csontozata.

– Ez… ez… ez… – akarta mondani S., aztán száját elbiggyesztette, csalódottan legyintett, sarkon fordult, s kiszaladt a szobából.

A plébánia fent volt egy kis domb tetején, néhány lépcsőfok vezetett fel az épülethez, S. kettesével szedte a lépcsőket, kifordult a kapun, már-már leért az útra, amikor a plébános utánakiáltott az egyik ablakból:

– Fiam, édes fiam, megtaláltam! Az előbb nem jó helyen kerestem, nem jó borkánt mutattam neked!

S. megállt, s bár kételkedett a pap szavaiban, azért visszapillantott. A lemenő nap sugarai vörösbe vonták a plébánia épületét. Ott állt a pap az egyik emeleti ablakban, kezében egy borkánnal. S. hunyorgott, nézte a borkánt, amelyben valóban valami szakállszerű látszott, már amennyire az tíz-tizenkét méterről kivehető volt. Nézte, nézte, aztán a papra pillantott, a visszasütő napsugaraktól kibuggyantak könnyei, de egyre csak erőltette szemeit, s gondolatai közben egyre jobban összezavarodtak. Úgy látta, a plébános szakálla hiányzik.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.