Archívum

Emlékszilánkok Kovács László (1944–2006) festőművészről (Novotny Tihamér bevezetőjével) II.

Kovács György, Novotny Tihamér
2011. július

„Kutyavilla”

A háború előtt mozgalmas evezősélet volt a budafoki Duna-parton: csónakházak sora, eresztőhálós ladikok, és a „Kutyavilla”, mely a vízi életet kedvelő középosztály és a megbecsült munkásság esti szórakozóhelye volt. A mi időnkben a csónakházak még megvoltak, de a „Kutyavilla” már szapora cigánycsaládok lakhelye lett, omladozni kezdett. Ez előtt volt a strand.

Amikor Európa éléskamrájából a vas és acél országává szegényedtünk, a Csepeli Szabadkikötő előtt orosz uszályok sora várta a kirakodást, éppen a mi Duna-partunk fölött. Ömlött ezekből az olaj, a pakura, a szemét: a kommunista civilizáció.

Ha fürödni támadt kedvünk, először elcsentük otthonról a sebbenzint, mert tudtuk, hogy a vízből kijövet olajfolt is lesz annyi rajtunk, mint vízcsepp. Egészen egyszerűen alkalmazkodtunk a helyzethez, csöppet sem zavartatva magunkat.

Maga a strand összeláncolt fatörzsek vonalával kijelölt folyószakasz volt, egy fabódé előtt terpeszkedő öreg, úszómesterszerű jóemberrel, aki egy forintért bérbe adta felfújt teherautó-belsőit. Azért „szerű”, mert ha fuldoklott volna valaki, talán akkor sem mozdult volna a helyéről. Ezt a luxust csak ritkán engedhettük meg magunknak, ezért inkább kotonokat kerestünk a folyóparton, felfújtuk, s lufiként használtuk, bár tartósságuk természetüknél fogva korlátozott volt.

A Rózsavölgyön átfolyó Hosszúréti patak torkolatánál háborúban léket kapott uszály volt a férfivá avatás színtere: aki a hajótesten tátongó résen át beúszott, s följutva az orrba onnan fejest ugrott a vízbe, biztosan számíthatott a fövenyen heverésző csitrik ámulatára és a cigány kurvák odaadására. A legendás hajó állítólag karórákat rejtett az iszap alatt, de én olyat nem láttam, még akkor sem, amikor egy csapat munkás lángvágóval darabolni kezdte.

A kádári konszolidáció hatására a nevezett műintézet köré hordták a régi Erzsébet híd maradványait: betontörmeléket, követ, mindent. Egy idő után már csak a szemét volt ott és a kurvák, azután már csak a szemét, most azon fut a hatos út…

Felkavart emlékek üledékképei merülnek föl bennem, formák, fények, illatok, amilyeneket a felhőkbe álmodunk.

Itt sétáltattuk a karácsonyesti nagy zabálások után apánktól ránk maradt Morzsi kutyánkat. Ha kiejtette valaki a Duna szót, a kutya vitustáncba kezdett a konyhában, nem volt mese, menni kellett! A Duna-parton föl s alá rohanva ugatta-harapta a partra vetődő hullámokat.

Valószínűleg itt kérte meg Laci Cili (Szabó Cecília Mária) kezét, ahogyan én is tettem néhány évre rá gyermekeim anyjával.

Péter fiam Budafokra született, a séták kibővültek, hosszú beszélgetésekkel gazdagodtak, amelyeknek tárgya – csak úgy találomra – a taxisofőrség mint a festő kibontakozásának perspektívája; vagy az első beteljesedett, szerelem nélküli szerelmem etikai vonatkozásai; etológiai alapvetések Konrad Lorenz munkásságában, meg ilyesmi…

Elsőszülöttünk pár hetes korától kezdve nyakba ülős volt. Ilyen alkalmakkor néha Laciéban trónolt. Vidám vágtáik egyike kis híján tragédiába torkollott, mert bátyám megcsúszott… Lassított filmként most is látom, ahogy esik, közben fordul, kapja le nyakából a gyereket, s fordítja maga elé, miközben óriásit koppan az ő feje a földön. Mindketten megúszták.

Hasonló produkciót mutatott be a budaörsi építkezésen is, amikor a semmirevaló kőművesinasok túlhúzták a követ, s a csigával, kővel együtt Laci is zuhant négy méter magasból. Esik, bukfenc, fordul, paff! A következmény mindössze kisebb agyrázkódás volt, ha jól emlékszem.

Csillag hull alá sisteregve a Tejút felől, nem kívánok semmit. Mindenki tegye a maga dolgát, neki ez a vég jutott, beteljesítette.

1965-ben meghalt Nagypapa. Haldoklása alatt a rokonság egy része a konyhában taglalta, hogy neki bizony már jobb lenne, ha elmenne, minek annyit szenvedni, nekünk meg rossz volt hallgatni ezt a tömérdek hülyeséget. Az az orvos, aki Lacit is világra segítette, abban az ágyban, ahol az öreg távozni készülődött, valami szíverősítőt adott neki, hát nehezen ment az átlényegülés. Végül csak sikerült neki. Hogy pontosan hány órakor, sosem tudtam meg, mert az ágy végénél lévő díványon aludtam, s nagybátyám ébresztett, hogy segíteném fölkötni az állát. Reiber Nagymama a kettős ágy másik részében ült bebugyolálva, csak a szeme látszott ki. Egyetlen hozzáfűznivalója volt: „Csukjátok be az ablakot, mert megfáznak a virágaim!”

Mindezt csak azért mesélem el, mert az új helyzet lehetővé tette, hogy saját szobánk lehessen. Édesanyám késői szerelme, Barna bácsi jóvoltából Nagymamának külön szobát választottunk le a konyhából.

Most már Laci is többet volt otthon. Vasárnap délután zenét hallgattunk összebújva, hármasban, hülyéskedtünk, csiklandoztuk a Mamát, aki óriásikat tudott ugrani, elképesztően csiklandós volt.

Hogy beleszagoljunk az élet sűrűjébe, gyümölcsbegyűjtő telepet üzemeltettünk egy nyáron át a budafoki hegyen. E helyt mutatkozott meg először teljes alkalmatlanságunk mindenféle pénzkereső tevékenységre. Laci a mázsánál, én a blokkok kiadásánál és a fizetésnél remekeltem. Sikerült igen rövid idő alatt rendes nagyságú hiányt összekaparnunk. Szegény édesanyánk hajnalig görnyedt az úgynevezett „tabló” fölött, hogy rendbe hozza, amit még lehetett. Az ÁFÉSZ igazgatója velünk töltött egy hétvégét, bebizonyítva, hogy a kereskedelem komoly szakma, különösen ami a mérleg kezelését illeti, s nyolc mázsa többletet csinált nekünk. Mellénk adott egy féltüdejű, fogatlan embert, aki a számlákat és a pénztárt kezelte. Utóbb kiderült, hogy amnesztiával szabadult ’62 után. E két segítséggel sikerült kereskedői korszakunkat átvészelni, egyszersmind lezárni.

1965 nyarán zöldár vonult le a Dunán, s mi a Háros-sziget szigorúan őrzött fái között úszkáltunk (ott gyakorlatoztak a kétéltű harci járművek), s mint a kék lagúnában, alattunk a kristálytiszta vízben fiatal fák, bokrok és halak. A langyos felszín alatt a Duna felől hideg áramlatok vonultak, Laci egy ilyenbe keveredvén görcsöt kapott, s az alig méteres vízből nekem kellett kihúzni. Akkor mentettem meg másodszor az életét.

Na, aztán eljött Lacinál is a szerelem! Nem akármilyen szerelem volt ez, mert Cilinek volt egy hosszú kapcsolata, s onnan szerette volna bátyuskám magához ragadni. Cili istennő volt számomra, vibráló szellemével és érzékenységével, szép nagy, hegyes orrával, tüzes fekete szemével, gyönyörűen kidolgozott fenekével, aphroditéi melleivel. Mit mondjak: huh! Teljesen egyetértettem Lacival!

Az udvarlás heves volt és hullámzó eredményű. Amikor éppen ki volt rúgva testvérem, és sorozatban gyártotta a Cili-portrékat, odáig jutott, hogy valami nyugtatót kért tőlem, mert már nem bírta tovább a feszültséget.

Mamának mindenféle orvossága volt, de mert a neveket valahogy összekevertem, Andaxin helyett Taxint adtam a szegény nyomorultnak. Utóbb kiderült, hogy végleges összekerülésüket meghatározta Laci sűrű kirohanása az előadóteremből, hangos közröhejt generálva akcióival. A gyengébbek kedvéért: az Andaxin nyugtató, a Taxin hashajtó volt…

Azután elkövetkezett az esküvő, igen kalandos részletekkel, kezdve ott, hogy bátyám egyetlen ünneplős öltönye bizony foltos volt, melynek írja gyertyakorom lett. Az igen heves és megterhelő udvarlás következményeként mindketten teli voltak kiütéssel. Kozmetikus barátnőjük pórusösszehúzó löttyével próbálta orvosolni ezt a kicsiny hibát, csekély eredménnyel, mert a ripacsok ugyan eltűntek, de mindkettejük arca vörös lett, mint a főtt rák. Ez persze a fekete-fehér felvételen nem látszik: mindketten gyönyörűek, üdék és boldogok…

Közös életüket Budaörsön tervezték. A legenda szerint, a „Tevehegyen” üldögélve (mi csak így hívtuk, mert teve formájú szikla áll a hegytetőn) határozták el, hogy Máriavölgyben raknak fészket.

Máriavölgy I.

1945 után a régi présházakra (melyek a filoxéra miatt kipusztult budai borvidék emlékei voltak) és a telkekre a svábokat vagonba terelő ávós tisztek tették rá a kezüket. No, egy ilyen „jóembertől” vették a Máriavölgyi út 13-at, tizenegyezer forintért. Volt azon egy tető nélküli présház, két igen nagy pince, az egyik kétágú.

Szicíliára emléketető dolomitos vidék, poros-száraz utakkal, nagy és kitárulkozó szegénységgel. Ez volt Budaörs az 1960-as évek végén.

A budapesti munkahelyekre özönlő szegény nép itt talált otthonra, inkább odúra, mert laktak mindenféle fedett helyen, pincétől a befalazott tornácon át a bádogtetős sufniig. Ide akartak lakóműtermet építeni, a régi épületet helyrehozva, majd egészen újat építve. Először valami ideiglenes lakhelyre volt szükség, melynek a kisebbik pince még használható része önként kínálkozott.

Laci és Cili valami hivatalos ügyet intézhettek akkor, vagy talán a „bútorokat” szállították új lakhelyükre. Ha valóban bútorszállítás volt, akkor az javarészt MÁV-személykocsi-alkatrész és más kiselejtezett mindenféle lehetett. Cili édesapja, Szabó Papa, a MÁV-kórház kobaltágyúját kezelte, mint röntgenszakorvos-főorvos. Innen származott a holmi. Ha valaki emlékszik még rá, milyenek voltak azok a MÁV-személykocsik, akkor jó, mert én lusta vagyok körülírni, mindenesetre ne IC-re gondoljanak!

Nem leltárszerűen, csak úgy az emlékezetemben kotorászva a rakomány ilyesmiből állhatott:

több lengőajtó (az egyik ma is a „fürdőszoba” ajtaja), első osztályú bársonyülés alja-oldala (ágynak), MÁV-építkezésből megmaradt deszka, gerenda, kétkerekű lajtos kocsi.

Már nem tudom, honnan, talán Mekkeréktől, de lett egy kis négykerekű kocsi, amolyan kicsi szekérféle, ezzel mentem a TÜZÉP-re mészért, cementért. Ne gondolja senki, hogy ebben az időben lehetett építőanyagot kapni! Volt egy meszesgödör a telep végében, persze üresen. Volt még égetett mész egy tető alatt, cement semmi.

Más választásom nem lévén, égetett meszet vettem, a kis szekéren fölhúztam a jobbik pince elé, hogy abból majd estére habarcs lesz, mi több, fal, mely a pince még használható részét leválasztja, s ilyen komfort mellett végre alhatunk is egyet. Víz csak a nyomókútnál volt, úgy háromszáz méterre, némi sorban állás után, vagy este a víztároló túlfolyójából néha, de az egészen közel. Kellett legyen valahonnan malterosláda is vagy valami rossz vájdling, mert a mészoltás megtörtént, az oltott mész forró volt még, amikor a pince hátsó részéből az agyagos homokot beleraktuk. Közben Laciék is megjöttek, s egy pumpás petróleumlámpa fényénél megkezdődött a szakmunka, a falrakás. A régi sváb présház omladékából volt kőanyag bőven, a MÁV-lengőajtó is a helyére került. Talán nem is raktuk végig a falat, amikor annyira elfáradtunk, hogy a lengőajtókon, első osztályú bársonyüléseken álmatlan álomba zuhantunk. A pince velünk együtt szuszogott, élt. Fagyos és langyos áramlatok követték egymást, mint a lélegzet, apró zizzenésekkel hangolt a levegő az üregbe nőtt gyökerek közt.

Az a fal ma is áll.

A csákány

Így az építkezés elmesélése előtt meg kell említenem valamit, ami bátyám technikai fejlődéstörténetének előszava. Megpróbálta fölnyelezni a csákányt! Már maga a kísérlet önmagában fegyvertény volt, hiszen szellemi lényként a sikert csak komoly küzdelem árán könyvelhette volna el. A csákány végéig szélesedő nyelére próbálta ráilleszteni a szerszám fejét, melynek hasonló nyílású lyuka éppen azt a célt szolgálja, hogy még véletlenül se eshessen le. A csákányok már csak ilyenek… Normális módja ennek a műveletnek az, hogy a csákány fejét, fölfelé szélesedő lyukával, egyszerűen rátesszük a nyélre, s némi földhöz verés eredményeként hatékony és biztonságos szerszám kerül birtokunkba. Laci viszont nem kerülte meg a problémát, hanem, ahogyan a kalapácsot, a nyél végén próbálta ráhelyezni a fejet, sűrű szentségelések közepette. Cilivel mi hagytuk egy darabig, hátha rájön a megoldásra, s ez a felismerés később még hasznára válhat. Pedagógiailag talán hibásan, megsajnáltam, s egy mozdulattal a helyére tettem a dolgot.

Aznap nem állt szóba velem…

Hogy magamat se kíméljem, a romos présház bontásánál szereztem első statikai tapasztalatomat. Egy ívesen záródó nyílás zárókövét akartam kiszedni azzal az elgondolással, hogy akkor majd összedől. Fogtam egy hosszú rudat, s a már lötyögő követ akartam kiütni a helyéről. A kő körbeforgott, de ki nem jött.

Végül fölmásztam a falra, és egy mozdulattal fölfelé kiemeltem… a falrész persze beomlott, ahogy kell.

Ennyit a csákányról.

Az alapásásnak is megvoltak a gyönyörűségei, mert a környékbeli népek ezt a helyet amolyan természet adta szemétlerakónak használták. Volt ott minden, de a legszörnyűbb a nejlonharisnya volt. Átszőtte a mindenfélét, s nem volt olyan szerszám, mellyel haladni lehetett volna. Leginkább régészeti föltáráshoz hasonlított ez a munka: „hol a kurva anyjában van a vége?”

A máriavölgyi építkezés meghozta az ételneműben is a megújhodást. Cili édesapja, alias Szabó Papa kitűnően főzött – két kobaltágyús beavatkozás és néhány foggyökérkezelés szünetében, pihenésképpen. Bácskai elszármazottként adta elő a „göngyölt lófasz, szépasszony módra” című opuszát (névadás tőlem!), amelynek stilisztikai elemzése a következő. Kizárólag a szerző által ismert forrásból származó marha hátszínbe göngyölt, mély ráérzéssel kiválasztott kolozsvári szalonna, melyek együtt nem tudtak mást adni a fűszerezés után, csak mi lényegük. S mindezek rafinált sárgarépa-karikákkal ötvöződtek, olyan költői öntörvényűséggel, amelynek azóta sem ízleltem mását. Ilyen remekmű adta az alapot a vasárnapi zsaluzáshoz, amelynek tervezője és kivitelezője is Szabó Papa volt.

Ebben az időben Laci egy sashalmi iskola rajztanára volt, legkevesebb négy óra tömegközlekedéssel (!), s keresett hatszáz forintot. Cilinek semmi jövedelme nem volt. Talán ebből eredhetett bátyuskám kleptomániás hajlama, mert bizony nagy boldogsággal mutatta a budaörsi ABC-ből csórt vajat vagy csokit, egyszer egy „Raki rusit”. Kérem szépen, ez a fennkölt nevű izé nem volt más, mint albán borpárlat harmincnégy forintért. Az olaszok grappája sehol sincs hozzá képest. Igen finom és ütős ital volt. Eltűnt, mint a hó karácsony előtt.

Így esett, hogy az építkezés nehéz fizikai munkájához hétközben paradicsomleves és palacsinta adta az energiát. Ezen étkek genezise megkívánja az olvasó felfokozott képzelőerejét, mert a következő eszközökkel a következőképpen készültek.

Adott volt egy Kolibri kempingfőző, befoglaló mérete 15x15x25 cm, de lehet, hogy túlzok. Petróleummal működött a szerencsétlen, volt két égőfeje, föl kellett pumpálni, hogy gázzá alakítsa a naftát. Meglehet, alkalmas volt némi reggeli kávé előállításához a sátor előtt, de három agyonfáradt éhes fiatal etetésére aligha.

Cili sosem ismert lehetetlent, birkózott hát az elemekkel és anyagokkal, s szálltak az alig sült vagy elégett palacsinták, mint a sült galambok, nem is a szánkba, hanem egyenesen a gyomrunkba, lekvárral vagy anélkül. Hogyan készült el ezen idő alatt a paradicsomleves, nem tudom, de a teremtés misztériuma halandóknak fölfoghatatlan.

Már nem emlékszem, ki hozta és honnan, de lett nekik egy csúcstechnológiájú konyhai szerkezetük, a „csudapöcs”. Nincsen cirill betűm, úgy volt ráírva, hogy „csudopecs”, de én lefordítottam.

Állott az egy lábasból, melynek födőjébe izzószálak voltak fűzve, és így tényleg csodálatosan lehetett benne mindenféle dolgot sütni. Szegény sógornőm kedvenc édességünket, az aranygaluskát is elkészítette benne, mely gyönyörű volt, ám teljesen ehetetlen. Nem rajta múlott ez a fiaskó. Akkoriban még disznózsírral főztünk, és hogy, hogy nem, a felhasznált zsiradék kan disznótól származott, s az anyag ettől égett kábel szagát, ízét adta, árasztotta. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen apróság megakadályozhat bennünket e gyönyörűség élvezetében, de kicsinyhitűnek bizonyultunk, mert nem sikerült egyetlen falatot sem lenyelni belőle. Próbáltuk úgy, hogy nem az orrunkon át vettük a levegőt, blokkolva szaglásunkat, de ízlelőbimbóink hevesen tiltakoztak akkor is. Ezt a kudarcot azóta sem tudtam feldolgozni.

Az építkezés

Rendszerint vasárnap hajnalban Szabó Papa egyheti meleg és hideg élelemmel fölballagott Máriavölgybe, miután átbuszozott a városon Kőbányáról. Elkészített körülbelüll egy méter magas zsaluzatot. Laciék egy kétkerekű szekérrel, melyre benzineshordó volt erősítve, beszerezték a másnapi vízszükségletet. Körülbelül kétszáz méter emelkedőn kellett fölküzdeni a szekeret, annyi fordulóval, amennyi vizet tárolni tudtak. Itt jövök a képbe, mert a falrakásnál Cili és én kevertük a betont kézzel, adogattuk a követ, Laci pedig rakta a zsaluba és öntötte, csömöszölte a betont. Már e sorok leírásánál is elfog a fáradtság! Természetesen ez csak amolyan vázlat, mert aki élt és mozgott a rokoni és baráti körben, alkalomszerűen segített. Három kőművesinas is beszállt a munkába hétvégeken, de az ő munkájukban nem volt köszönet, ezzel szemben iszonyú mennyiséget zabáltak.

Este „bögrezuhannyal” mostuk le magunkról a szennyet, mely projekt állt egy lavórból öt egész liter napon langyosított vízzel és néhány lapos kőből, valamint egy ülőke nélküli tonettszékből és egy bádogbögréből. Lavór a székben, ember a kövön, csőre töltött bögrével. Zutty egy bögre víz, na kettő, aztán szappanozkodás, és az élvezetek csúcsa, bögre és zutty, amíg a víz tartott. Ezután nehéz lett volna fokozni a boldogságot, de Micimackó segítségével mégis lehetett. Leginkább azt a fejezetet szerettük, amikor Tigris étket keres magának, de minden passzust, amúgy bibliaként, felváltva újraolvastunk, amíg valaki el nem aludt. Az első horkantás gyári szirénaként zárta a napot. Néha hallani lehetett Cili neszezését, ahogyan ételmaradékot és vizet tesz le az egereknek, nehogy a miénkbe egyenek-fulladjanak.

Cili különben is a környék kutyái, macskái, embergyerekei fő istápolója volt.

Jankó, akiből marhapedikűrös lett később, ma is Muternak hívja. Ez a jobb sorsra érdemes embergyerek úgy került a családba, hogy télvíz idején a pöcsénél kivágott mackónadrágban jött-ment. Pelenkára, gondolom, nem tellett a szülőknek, ha voltak egyáltalán ilyenek. Akkor is nagydarab volt, pedig beszélni még nem tudott.

Azután ott volt Gázné (alias „kérlekszép”), jóindulatú alkoholista fehérnép, akit a pince előtt találtunk a hóban, egy szál meghatározhatatlan színű kombinéban.

Rendes szabolcsi aljanép gyűlt ott össze, akik talán csak akkor vesztek igazán össze, ha kutyáik tavasszal összeragadtak. Láttam, hogyan próbálják a két szerelembe fáradt kutyát szétválasztani, miközben egymást szapulják, igaz, nem teljesen józanul. Minden személyes ügyüket rendesen, ahogy kell, ország-világ elé tárták. A férfiakat megverték, ha nagyon részegek voltak, ha meg nem, akkor az asszonyok kaptak, de másnap reggel kéz a kézben mentek a buszmegálló felé.

DKW, avagy „navigare necesse est”

A Budaörs–Kőbánya–Budafok háromszöget hetente legalább kétszer körbebuszozták-villamosozták a családi kapcsolatok ápolása végett. Én bicikliztem, de nekik ez mégsem jelenthetett megoldást.

A közlekedés lehetősége akkor csillant fel először, amikor Lacinak a Rádiózenekar első fuvolistájától Berva mopedje keletkezett. Ezt az igen egyszerű gépezetet nekem sikerült azonnal letesztelnem, és eljutni vele egészen a budaörsi kocsmáig.

Alkatrész: Ecseri piac. Nem részletezem.

A második géperejű járműve háború előtti, 250-es DKW, maga volt a gyönyörűség! Úgy ment, mint a szél, csak az egyes sebességet nem volt hajlandó bevenni, és a berúgókar rovátkolása lekopott. Cili elemi erővel tiltakozott a rovátkanélküliség megoldására szánt ólomlemez ellen, mindhiába. E kis testi hibáknak köszönhetően csak betolni lehetett kettes fokozatban. A máriavölgyi lejtőn nem volt gond, mert begurult, hát irány a félig kész M1-es autópálya! Megállni persze nem volt ajánlatos, mert akkor kettesben betolva kellett visszaugrálni rá, s ilyen erős motornál ez bizony elég kockázatos akrobatamutatvány. Mi ketten még be tudtuk ezt mutatni több ízben értő közönség előtt, de Cilivel s az ő terjedelmes csomagjaival már cirkuszok versengtek volna érte. Elemér, a szabolcsi elszármazott ajánlotta e motort, ezért aztán ketten együtt szerelték, én csak borzadva néztem. Egy este, amikor a fogaskerekeket már csak tapogatni lehetett, melyik melyik, alászállott az égből Elemér bőröndje, s abból gatya, zokni ki, a feleség vékony, ám annál erősebb karjától indíttatva. A jóasszony ezzel a szakrális gesztussal véget vetett a DKW pályafutásának.

Utána jött a yezeta robogó, s ennek talán már neve is volt, elég sokáig szolgálta sokadik urát. Nekem akkoriban Simson Schwalbe robogóm volt (alias „szép Remedios”), és enyhe telünk adódott hozzá. Ha már ilyen mozgékonyak lettünk, gondoltuk, 3 Celsius-fok éppen elég a motoros utazásra, hogy megnézzük Kaposváron a Homburg hercege (Henrich von Kleist [1777–1811]) bemutatóját. Azt hiszem, csak a színészszálló ágyán, kis feleségem karjai közt kezdtem felengedni a hibernálásból. A darabot különben nem szerettem, mert örökösen rohangáltak (Zsámbéki Gábor színházában mindig rohangáltak, műfeszültség?), pedig volt ám mondanivalója is! Később a közönségnevelésről beszélgettünk az ő ágynyi szobájukban, végül megbocsátottam neki.

Nos, ez a robogó egyenes utat jelentett a huszadik századba, mert a 350-es JAWA követte. Pöccre indult, marha ereje volt, szóval lehetett vele utazni. Még a szélvédőt is elbírta, amit az enyém nem.

Következtek a komfortos járművek: először, az én soha meg nem bocsátható bűnömül, egy piros VW-bogár, vagy ezeréves. Ez a zombi egészen a rumi állatorvos házáig szállított bennünket Sopronból, ahol megadta magát, és föltárta sebzett testének minden titkát: hogy a gázbovdenhuzal egy szál kötöződrót, hogy gyújtáselosztója oda, és akkor osztott, amikor és ahogyan ő akarta. De olyan hosszú a sor, és oly nagy az én vétkem! Szegény Laciék ezzel a szörnnyel valami csoda folytán eljutottak a bajor Pleinfeldig, s ott egy képért, némi ismeretséggel és segítséggel (motorszámátütés) sikerült egy olyanra cserélni, amelyik még jó darabig működött. Nem volt piros, sem rozsdás, rádió is volt benne, de VW-bogár, s a vámosok jó magyar emberek voltak.

Azután már csak a mennyország jöhetett, egy hároméves 1300-as Lada képében. Szegény bátyus! Még ezt is sikerült letesztelnem! Komoly teljesítmény, ha az ember az autópályán rozsdás késbe hajt úgy, hogy a gumit hosszában elmetéli, és ki kell dobni. Ezt én megcselekedtem, mert megkövetelte a haza.

Meglehet, ebben az időben, de lehet, hogy korábban, akadt egy Riga-moped-intermezzo is, de az nem okozott különösebb gondot, csak vitte Lacit, ahová akarta, s ameddig ülni lehetett rajta a családfa veszélyeztetése nélkül.

És jövel az ÚJ AUTÓ, a Škoda S100-as!

Jutka sógornőm barátja adta át a kiutalást, már nem tudom, felárral-e vagy sem.

Ez a Škoda és unokái szolgálták bátyámat élete végéig, és szolgálják ma Dani fiát.

Máriavölgy II.

Említettem már Laci és a csákány esetét, hát bizony hosszú és rögös utat járt be addig, amíg végül ő maga vakolta a házat, kívül-belül. Megtanult csempézni, a tető szigetelése sem okozott már neki gondot.

Az építkezést követő időszak igen nehéz volt számukra. Munkája csak Cilinek volt, Laci Derkovits-ösztöndíjas lett, később Cili is. Vagy előbb az egyik s utóbb a másik? Ez idő tájt Cili élete egyetlen, szerintem zseniális kiállítását rendezte. Két kőszobrának faragásánál is segédkeztem, az egyiknek jövedelméből született Simson Schwalbe képében „szép Remedios”, az első motorom.

Laci alkotói válságai folyamatosak voltak, egészen addig, amíg a stukkókészítés rejtelmeibe be nem avattam. Kőrestaurátorként akkoriban csak ezt a reverzibilis anyagot használtuk, mely látványosan ugyan, de teljesen alkalmatlanul igyekezett a magyar kőszobrokat átmenteni boldogabb időkre. Szikár és végső válaszok képi megfogalmazására viszont nagyon alkalmas médium volt. Talán ő volt az első, aki murális technikát alkalmazott táblaképein. Móri kiállítása, ahol dudásképeinek java már falra került, egészen és menthetetlenül zseniális volt, legalábbis szerintem. Nyilvánvalóan a műtörténészek ezt másként gondolják, de Dávid Ferenc barátomon és a rendező Kovács Péteren kívül nem sokan láthatták. Talán azért mégis lehetett visszhangja szakmai körökben, mert végül csak kapott egy Munkácsy-díjat.

A stukkótechnikának volt még egy előnye: könnyen sérült. Laci anyagi gondjait nemegyszer a biztosító oldotta meg, amikor saját képét restaurálhatta, külföldi kiállításról visszakerülvén, sokszor magasabb áron, mint amennyiért eladhatta volna.

Egészen különleges emberek színezték a máriavölgyi mindennapokat. Egyike volt e gyöngyszemeknek Éva néni, Cili anyai barátnője, aki öt gyereket szülvén, s egyedül nevelvén, végül kvéker lett, s járta a világot. Rendes polgári foglalkozása gyors- és gépíró volt a Pedagógiai Kutató Intézetben, amely a liberális értelmiség lerakataként működött a Kádár-rendszerben. E jól fizető szakmából (a meghaláshoz sok, az élethez kevés) tartotta el csemetéit. Időnként megérkezett, mint „Csudálatos Mary”, de ő a nyugati széllel. Mindenféle földi jót szállított embernek, állatnak: megbuggyant bablevest és agyonfőzött, bűzlő pulykacsontot, mely csemegék Drezda és Bécs érintésével érkeztek el hozzánk. Nem volt szíve kidobni, ez a teendő ránk maradt.

Számtalan istápoltja közül az egyik Rubin tata volt, egy New York-i taxisofőr. Két méter és öt mázsa lehetett ez a jóember, egy piros VW-kisbusszal járta Kelet-Európát nyáron, Albániától Magyarországon át Lengyelországig. Tekergései közben néha Máriavölgyben kötött ki. Vegetáriánus volt, és akkora, mint mondtam, hogy Cili aprócska konyháját teljesen betöltötte testével. Sosem mosdott, szakálla méteres, lábbelije krisztuspapucs, ha esett, ha fújt. Sosem fogadott el semmit, csak a fedelet a feje fölé, ahol nemezessé koszult hálózsákjában tért nyugovóra. Csak angolul tudott, de ez nem zavart senkit, mert csöndes őrült volt. Vagy CIA-ügynök, ki tudja.

Az élet ára

Lacit vakolásban való jártassága alkalmassá tette arra, hogy az Opera felújításában részt vegyen. Csak az számított ebben a munkában, hogy valaki a Művészeti Alap tagja legyen, mert akkor föl tudta srófolni az árat a tatarozó vállalat. Közbevetőleg annyit, hogy ez és sok más hasonló cég mostanában kárpátaljai vendégmunkásokkal „restaurált” olyan objektumot például, mint a fertődi Eszterházy-kastély. Már nem kellett nekik alaptagság, semmi sem. A nyolcvanas évek közepe táján én igen jól kerestem, a Főiskolán tanítottam, egymást érték megbízásaim. Jó néhány munkán dolgoztunk együtt, Győrött és Sopronban. Ezek jelentették neki a túlélés esélyét. Kettőnk viszonylatában viszont konfliktusok tömegét, mert igen nehezen viselte, hogy öccse a főnök, s hogy valamihez jobban ért nála. Nekem ilyen gondom vele szemben sosem volt, amikor segíthettem, mert én született samesz vagyok, szeretek csapatban dolgozni.

Cili áttért a színházi maszkok készítésére, először Kaposvárra, majd a Katonába s néhány filmbe. A szobányi lakás megtelt gipsznegatívokkal, állatszőrrel, latexszel, tudom is én, mivel, lépni sem lehetett. Dani fia egy szekrényben aludt, fejénél macska szülte újabbnál újabb utódait. Szabó Papa már nem élt, a „göngyölt lófasz, szépasszony módra” viszont átöröklődött, sok más finomsággal kiegészülve. A nyolcvanas évek végéig vittem fiaimat hozzájuk, illetve családmaradékukhoz, ahol tepsiben hűlt a csokis „hüti”, és mindenféle földi jó illata terjengett az imént említett gipszek, szőrök, gumik között.

Éva néni fia, Károly révén Laci mindenféle bécsi lakásfelújítást vállalt: vakolt, csempézett, festett, mázolt. Közben pedig lelkesen fázott és éhezett.

Idáig fejlődött a csákány óta.

A vég kezdete

Azután elkezdődött valami, aminek a vége válás lett, nem legális, csak ágytól-asztaltól. Régi tanítványom, Cili állandó segítsége, Zsuzsa (Plánka Zsuzsa), aki már szinte a család tagja volt, nos, ő lett Laci új párja. A „házinyúlra nem lövünk” axióma itt nem jött be. Lustaságból, kétségbeesésükben vagy elemi vonzalomból lettek egymáséi, ki tudja? Talán még ők se tudták. Sokszor hallottam Cili fejtegetéseit, hogy miért teljesen mindegy, kitől lesz egy nőnek gyereke, amikor eljön az ideje a gyerekkívánásnak. Mondta ezt mindig Laci előtt, akinek nagyon fájt első magzatuk elvesztése. Ha mindegy, hát mindegy… Cili ezek után úgy kommentálta az ügyet, hogy az ő válásuk, az semmi, de hogy a sameszát vette el tőle Laci, az megbocsáthatatlan. Persze ez nem volt igaz.

Az én bajom se volt kisebb, én is váltam, ámbár fordított felállásban, engem hagytak el, de hivatalosan. Én ápoltam halálos beteg Édesanyánkat, mert Laciéknál nem bírta a légkört, míg végül, többszöri próbálkozásra, 1993 decemberében elment. Talán én nem hagytam útra kelni, mint Nagyapánkat a lelkiismeretes orvos… Mindennek okán csak távolról érzékeltem a folyamatot, mely végül Laci halálához vezetett.

Nem akarok megbántani senkit, mert én ugyanannyit adtam és kaptam, mint nőtársaim. Mégis meg kell jegyeznem, szelíden, halkan, hogy csak férfitársaim hallják, mert a legkevesebb, amit ez után kaphatok, hogy: fallokrata. Tehát: soha, senki sem beszél arról a verbális agresszióról, amire csak nők képesek. Igazából nem is agresszió ez, hanem mérlegeletlenül őszinte megnyilvánulások gyilkos technikája, mellyel szemben minden férfi védtelen (lásd gyerekkívánás).

A harmadlagos nemi jelleg kóros elváltozása lehet ez a sátáni képesség, mint szelídebb formában az, hogy a nők nehezen tájékozódnak, „jobbra, nem, arra a jobbra!”, a férfiak pedig képtelenek bármit megtalálni, „a francba, pedig oda tettem!”

Sok férfi alkoholizmusba menekül ez elől, esetleg gyilkossá válik, vagy ő hal bele… Persze ez fordítva is működhet, de én a másik oldalt nem ismerem.

A későbbiek még most is rejtélyesek számomra. Sosem értettem, hogyan képes Cili süteményhegyekkel elárasztani Laci új családját, s viszont, hogyan képes elviselni bátyám a segítségéért kapott pofonokat. Talán bűntudata volt, de mindent félretéve segítette Cilit, ahogyan csak tudta.

Ködpászmákkal játszadozik az utcai lámpa fénye, de kikapcsolják az áramot, marad a köd: hiánya mindennek, ami fontos. Beborít mindent ez a szemfödő. Nem nő a fű, rigó se hangol, nincsen mit köszöntenie…

A végső válasz

Elkövetkezett a második válás, most már Zsuzsától. Két menekülő lélek egymásba fűzött lánca szétpattant…

Máriavölgyi házukban Dani lakott, annak hátsó fertályán Zsuzsa épített korábban műhelyt, ezt megörökölve alakította ki Laci utolsó lakhelyét. Nem állott ez másból, mint egy konyha-műteremből, egy fürdőszobából, s egy szobából, ahol Zsuzsától született gyerekeit fogadni tudta.

Egyetlen hivatali munkahelyét, az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Rajz és Vizuális Tanszékének vezetését nagyon szerette. Gondolom, praktikus oka is lehetett ennek a választásnak, hiszen csak onnan remélhetett bármiféle juttatást akkor, amikor eljön az ideje.

Nem tudom, hogyan és mikor, összejött egy rádióriporterrel (Albert Gizella). Mindketten tudták, hogy kapcsolatuk időben behatárolt, de az a bölcs asszony mindezt vállalván, boldogan élt és zenélt vele: Laci blockflötén, Gizi zongorán. Kapcsolatukat csak a jövő terhelhette, ezért velük töltött napjaink üdítők voltak. Biztos vagyok abban, hogy ez a harmónia kapcsolatukból fakadt, s mi csak sugárzását érzékeltük.

2005 őszén nálunk jártak Salgóbányán. Az ősbükkös körülölelt minket, a délelőtti, éles novemberi nap fényében aranyesőként hullott alá a bükklevél. Két fatönkön gyönyörű korallgombát talált Laci, csodás leves lett belőle, miután megmutattam a gombaszakértőnek, aki csak annyit kérdezett, „hol találta?” Már harmadik éve ugyanazokról a tönkökről szedem a korallgombát.

Ennek az évnek szilveszterén hívtam őket hozzánk, de megéreztem, hogy ez lehet az utolsó találkozásunk, hát mi mentünk hozzájuk, Gizi Széna tér közeli lakására. Megmutatta számítógépes grafikáit, rövideket beszélgettünk, mert fájdalmai ágyba parancsolták. Talán egy operafilmet is megnéztünk. Nem búcsúzkodtunk. Mindketten tudtuk, hogy ez az elválás csak időleges. Összeszedtem a gyerekeimet és az övéit, hogy megbeszéljük a teendőket. Senki sem mondta ki, hogy ez végrendelkezés, de hát az volt, a fene egye meg!

Az acélgyár bánatos kürtje munkára hívja maradék népét… Jaj, Öregisten! Mért küldtél a világra zabot hegyezni?

A Recsket járt Faludytól hallottam, hogy tekintete árulja el a távozni készülőt, s ez így is van. Sosem láttam még bátyámat ilyen mélyen nézni, ennyire a semmibe, de mégis mindent magába hívón, a rettenet árnyékát homlokráncaiban, a néma könyörgést, amit nem fogad senki és semmi, ami nem is könyörgés talán, hanem a harc feladása, a test csődje, amit a szellem nem ért. Ez a tekintet fog összekötni bennünket, ha eljön az én időm is…

Isten bocsásson meg mindazoknak, akik nem figyelmeztették a készülődő bajra, és rosszkor, rosszul döntöttek felőle, vagy vezették rossz döntésekre őt!

Isten áldja meg azt az asszonyt, aki utolsó percéig vele volt, s akinek lányai a léleknek valót húzták temetésén!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.