Archívum

A nem létező harangszót is hallani lehetett

Sigmond István
2011. július

Amikor a raktárban sorba álltunk, már senki sem röhögött. A vonatfülkében még tótágast állt a jókedv, noha a jókedv nem szokott tótágast állni, de akkor és ott igen. A kánikulai melegben nem lehetett kinyitni az ablakot, pedig egy kis huzat jólesett volna, de ezen senki sem dühöngött, oly természetes volt és megszokott, noha izzadtunk kegyetlenül, de ki törődött vele, már azon is derültünk, hogy az ablak üvegén nem lehetett átlátni, olyan koszos volt, mintha valaki szándékosan kente volna be, faggyúval, zsírral vagy takonnyal, szóval itthon voltunk, az üléseken felszaggatott, barna vinilinhuzat, a szemétládikóban semmi, de a földről húgyszag áramlott felfelé, hogy idecsurgatott volna valaki, ezt nem lehetett elhinni, de az a valaki mégiscsak kicsavarta valamikor itt a répát, jegyezte meg egy pattanásos falusi gyerek, s habár így még nem mondtuk soha, de mindannyian egyetértettünk vele lelkesen. A fülke egyik falán egy tájképnek vagy valami ilyesminek nevezhető, gondosan bekeretezett alkotás függött, de egy ilyen fényképszerűen megfestett táj egy fantaszta amatőr fejében létezhet csupán. Elöl Beethoven zongorázott, a hangszer egyik lába hiányzott, de alatta ott feküdt egy borjú nagyságú kutya, mintha a hátával tartotta volna a zongorát. Valaki azt is hallani vélte, hogy az állat Beethoven-zenére ugatott, valami morgást én is hallottam, de a többség szerint vészesen hülyék vagyunk. A művész fején babérkoszorú, fölötte a semmiből behajlik egy almaág, megszámoltuk, tizenhét piros alma csüngött róla, egyformák voltak, csillogósak, és nem volt rajtuk egy szemernyi hiba sem, ezzel azt is jelezték persze, hogy a termés itt különlegesen gazdagnak tekinthető, nyilvánvalóan egyedülállóként tartják számon szerte a földtekén. A háttérben hófödte hegyek meredeztek az égig, előttük sárga búzakalásztengerben gyönyörködhetett a szemlélő, benne egy kegyetlen arcú, jókora csimpánz üldözött egy tehenet, őrületesen élveztük a jelenetet, mert a tehén jól láthatóan nevetett, hogy mit élvezett olyan nagyon, mindannyian tippelni próbáltunk valamire, talán tudta, vélte egyikünk, hogy egy csimpánz még soha nem hágott meg egy tehenet, ilyesmi egy mesében sem fordulhatott elő, hát még egy vonatfülkében, a falon. Ebben maradtunk, aztán nyegle pökhendiséggel kiélveztük a szülői intelmeket, a fülkét betöltötte a nyerítésig menő hangzavar. Nekem csak annyit mondott anyám, hogy ne hozz szégyent magadra, fiam. A legnagyobb sikere annak az apai kézfogást kísérő szövegnek volt, amelyik így hangzott: „A hazát szolgálod, fiam!” Ehhez hasonló útravalót többen is kaptak, kezdetben fel-felröppent egy-egy hehehe vagy hahaha, aztán ahogy a poénok sokasodtak, kitört az általános jókedv, vagy minek nevezzem azt az állapotot, amikor mindenki hadonászik, röhincsél, nyáladzik, verdesi a térdét, vagy elszabadult bakkecskének érzi magát, hát vadul ugrándozik, szóval egy csomó éretlen bunkó élvezi a jelent, aztán ez a határtalan szabadságérzet némelyekben megállíthatatlan görcsbe torkollott, egyikük már fényesre dörzsölt cipőink között fetrengett a földön, már nem tudta emberi hangon közhírré tenni a függetlenségérzet mámoros örömét, amely betöltötte satnya kis eszét, csak fejhangon nyivákolt valamit. „Elélvezek! Elélvezek!” – fenyegetőzött egy másik, nekem valahogy nem volt ínyemre ez az egész, nem mintha nem illett volna rám is a fiatalságra jellemző hányavetiség, de a szülői intelmek nem ébresztettek fel bennem sem ellenérzést, sem megbotránkozást, megvetést aztán semmiképpen, tulajdonképpen sírni szerettem volna. De ha akkor és ott elsírtam volna magam, a hátralévő egyetemi évek során a gúny s a megvetés céltáblája lettem volna. Számomra „ismeretlen katona” volt mindegyikük, nem voltam baráti viszonyban velük, kerülhettem volna egy másik fülkébe, ahol lehet, hogy senki sem röhögött, csak néztek maguk elé, egymás szemébe soha, káromolták az Istent, vagy imádkoztak hozzá, magukban beszéltek, vagy halkan dúdoltak egy nem létező melódiát, egyikük már tizedszer fésülködött, mintha tudta volna, hogy még aznap este mindenkit kopaszra nyírnak. Számomra ők is „ismeretlen katonák” lettek volna mindahányan. Akiket elsirat a jelen, s elfelejt a jövő. Kivételben egyetlenegy alkalommal volt részem, véletlenül persze, mert szerintem a véletlenek erősen közrejátszanak, mondhatnám, hogy meghatározó módon, a világ és saját lépteink irányításában, szóval végigsétáltam egy parkon, amelynek a közepén ott állt az Ismeretlen Katona síremléke. Éppen akkor értem a szobor közelébe, amikor megállt a síremlékhez vezető lépcsők alján egy asszony, a jobb kezét az egyik gyermeke szorongatta, a bal kezét a másik, aztán az az asszony a második vagy harmadik lépcsőfokra letett egy szál virágot. A gyermekek csak akkor kezdtek el sírni, amikor felhangzott az anyjuk keserves zokogása. Megkövülten álltam mellettük egy darabig, mások is megálltak, senki sem szólt semmit, én meg úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, nem hagyhatom itt ezt a zokogó asszonyt a síró gyermekeivel a síremlék előtt, nem hagyhatom egyedül, de képtelen voltam hozzálépni, hogy néhány semmitmondó, közhelyszerű szóval próbáljam megvigasztalni, akkor csak ennyire lettem volna képes, inkább felléptem azon a néhány lépcsőfokon, átöleltem a síremléket, és megsimogattam a cementbe zárt Ismeretlen Katonát. Tizenöt éves voltam mindössze. És szégyelltem magam nagyon, már nem hallottam az asszony zokogását, szinte szaladva sietett el gyermekeivel a síremlék közeléből, én meg ott maradtam még egy ideig, és anyámat szidalmaztam, hogy a világra hozott, egy ilyen mocskot, a világ szégyenét, aki meggondolatlan, ostoba tettével belegázolt egy anya gyászába. Persze nem tudhatta az az asszony, hogy én tulajdonképpen apámat simogattam meg azon a síremléken, mert az én apám is elesett valahol egy soha ki nem derített frontszakaszon, s ki tudja, hol, néhány száz vagy néhány ezer kilométerrel messzebbre neki visznek egy szál virágot az ottani asszonyok, ott az én apám a cementbe zárt Ismeretlen Katona. „A hazát szolgálod, fiam!” – mondta egyikünk apja, s ezen én nem tudok röhögni, csak néztem, nézegettem a társaimat, ahogy egyikük-másikuk már-már rosszul lesz az élvezettől. Magamat büntettem volna, nem őket, mert még az is eszembe jutott, hogy felállok, és elmondom hangosan a Miatyánkot, vagy elkezdem énekelni a Himnuszt, de ezekről rögtön le is mondtam, nincsenek gyilkos ösztöneim, és őszintén szólva attól féltem, hogy valamelyikük belehal a röhögésbe.

A raktárban sápadtak voltunk és kopaszok, penész- és izzadságszag áradt mindenből. A szolgálatos szó nélkül végezte a munkáját, mindegyikünknek átadott egy pár bakancsot, kapcát, nadrágot, felsőrészt, derékszíjat, sapkát s még néhány apróságot. A bakancsom rövidnek tűnt, megnéztem, negyvenkettes vagy negyvenhármas volt, alig látszódtak rajta a számok, az én lábam meg negyvenötösre sikeredett. Vissza akartam lépni a sorba, de már nem lehetett. Rengetegen szorongtunk az alagsorban berendezett raktárhelyiség folyosóján, gondoltam, beállok a sor végére, s kérek egy negyvenötös bakancsot.

– Kifelé! – mondta mellettem valaki, nem mondta, ordította. Az őrmester volt.

Az állomáson is ő várt bennünket, alacsony volt és testes, pattanásos, keskeny homlokú, olyan fenegyerek kinézésű katonasalak, aki őrmesternek született, és őrmesterként fog elhalálozni, egy kicsit mintha kancsal is lett volna, az egyik szemét félig-meddig mindig becsukva tartotta, talán a kancsalságát akarta rejtegetni. De tévedtem, később ugyanis láttam teljesen nyitott szemekkel is, sötétkék színe volt, borús felhőkkel teleaggatva. Akkor még semmit sem tudtam róla, később aztán rájöttem, hogy azokban a szemekben állandóan dörög az ég, és vakító villámok cikáznak benne, de szivárványt sosem fogunk látni szemei kékjében, mert a szivárványt a vakok számára találta ki az Isten, ha egyszer majd látni fognak, azt lássák meg legelőször a Teremtés csodái közül. Az őrmester már ott az állomáson az agyunkba akart döngetni néhány alapvető fegyelmi kívánalmat. Ha azt mondom, hogy vigyázz!, akkor vigyázz!, mondta. Ha azt mondom, hogy arcot sárba be!, akkor arcot sárba be! Ha azt mondom, hogy „a hazáért!”, akkor egyetlen beintésre, egyszerre mindenki azt ordítja, hogy „a hazáért!” Világos?

Senki sem szólt. A fejemet nem mertem megmozdítani, de próbáltam óvatosan megkeresni vonatbeli társamat, aki görcsökben fetrengett a röhögéstől, miközben idézte „a hazát szolgálod, fiam!” című apai útravalót. Ott volt, előttem állt néhány sorral, és nem röhögött.

– Világos? – Bömbölt? Azt hiszem, hogy bömbölt, de nem szóltunk.

Ilyesmi nem nagyon fordulhatott elő az őrmester praxisában, az arca céklavörösen lángolt, s az egyik szemét teljesen becsukva haladt el előttünk, jobbról balra, aztán visszafelé is. Nem féltem, még nem féltem tőle. Élveztem, hogy vesztett. Abban biztos voltam, hogy nem hagyjuk megalázni magunkat már ott, az állomáson, civilben, fel sem készültünk ilyesmire, tehát nem kellett előre megbeszélni, hogy nem adjuk be a derekunkat egy ilyen primitív nyimnyámnak, akiről később kiderült, hogy nyimnyámnak nevezni mélységes tévedés, de azért ebben a soha nem tapasztalt, megalázónak érzett helyzetben, beszélgetni nem volt bátorságunk, csendben álltunk, vártuk, hogy mi következik. Ezúttal halkan szólt:

– Esküszöm az ezredes elvtárs életére, és az ezredes elvtársné életére… – kezdte fenyegetően.

Valaki kuncogott. Az őrmester tette magát, hogy nem hallja. Fullasztó volt a meleg, rövidnadrágban is alig lehetett bírni a rettenetes kánikulát, a félelemérzet ilyenkor kihagy vagy csak szünetel, mert már többen röhögtek is. Volt, aki csak halkan jajongott, félő volt, hogy nemsokára kitör belőle egy eget hasító, fejhangú, nyerítésszerű hangorkán. Láthatóan megpróbált gátat vetni ennek a szkizofréniás töltetű mámornak, vadul ingott jobbra-balra, mintha eszét vesztette volna a soha nem tapasztalt élvezettől.

– …és főleg esküszöm szeretett hazám felvirágoztatására és örök boldogságára…

Itt már fetrengtünk. A vonatfülkei hangulat ehhez képest helyben topogó gyászmenet volt, hát, hogy „menet”, az túlzás, ez a mostani sem volt menet, csak akkor csitult el némileg, aztán meg végleg, amikor felhangzott a félszemű őrmester sztentori bömbölése:

– …ha egyetlen intésemre nem mondjátok azt, hogy „igenis!”, harminc nap múlva mindegyiketeket hordágyon fogják hazaszállítani, egyeseket félholtan, másokat csak félig megrohadva, s lesz, aki végleg itt marad, a kaszárnya mögötti kertben, a fű alatt. Értettem?

Várt néhány másodpercig, aztán magasra emelte a karját, és beintett.

– Igenis! – Bömböltünk? Igen, mi is bömböltünk.

És jött a félelem. Magamtól féltem, nem tőle. Sosem leszek Ismeretlen Katona apám mellett, meg sem érdemelném ezt a rangot. Maradok egy beintést követő alázat, egyike az alázatra kényszerítettek tömegének. Az ilyennek olyan kicsi lelke van, mint egy feldobott kőnek, amelyik mindig visszaesik a földre. A lelket hordozó kövek sosem esnek vissza. Talán magukhoz ölelik őket a szivárványok, a Mindent átölelő, Isten hangtalan dallamai az égen. S akkor az őrmester lelkét hogyan rangsoroljam? Ez már semmihez sem hasonlítható. Magához a Semmihez talán. A tér nélküli időhöz vagy az idő nélküli térhez, a szárnytalan angyalokhoz vagy az Isten nélküli világhoz.

– Kifelé! – ordította az az ember az alagsori raktár ajtajában.

Még mindig nem féltem tőle.

– A bakancsom – mondtam – rövidebb, mint a lábam. Ki szeretném…

Akkor még nem tudtam, hogy a mondatot be kell fejezni, akármi történik, akkor is, a befejezetlen mondatok tajtékzóvá borzolhatják az idegrendszert, a hisztériás kitörés leküzdésére nincs gyógyírkészlet a szervezetben, az ellilult ajkak és a bíborvörös arcbőr is ezt bizonyítják, magam még azt a fordulatot is hajlandó vagyok elfogadni, hogy az őrmester idegsejtjeinek nyúlványai ilyenkor hirtelen leszakadnak (persze ez hülyeség, de számomra jól hangzott), valamikori biológiai tanulmányaim… Nem hagyta, hogy befejezzem a lelkemet csitító gondolatsort.

– Őrmester elvtársnak alázatosan jelentem – sipította tényleg hisztérikusan –, hogy XY diák vagyok, és azzal a kéréssel fordulok az őrmester elvtárshoz, hogy szíveskedjék megengedni, hogy újra beálljak a sorba. Érted már, a kurva anyádat?!

Leszakadt az ég. A csillagok holtan zuhantak alá. S ahogy elterültek a földön, megalázott életem betaposta őket a rögök közé. Halkan kezdtem, a vége felé meg bíborvörösen rikácsoltam én is:

– Az én anyámat soha senki nem kurvázta le! Az én anyám egy szent! Érti ezt, maga… maga fasz?!

Temettek. A raktáros kezében elájult a mozdulat, a fiúk előrenéztek, mozdulatlanul, de öntelt daccal a szemükben, büszkék voltak, hogy léteznek, hogy most léteznek, amikor én is létezem, tétlenül, megalázottan és mégis délcegen, noha tudhatták, hogy földi segítség ilyenkor sosem érkezik, itt már csak Isten segíthet. Az öngyilkos halottaknak nem jár ima, nem jár ének, nemsokára a koporsót is eltilthatja tőlük az egyházi szigor, de a földbe taposott csillagok ott várnak rám a rögök között.

Az őrmester mosolygott. Kezdetben az volt az érzésem, hogy ennek az embernek lemérhetetlenül alacsony az intelligenciahányadosa, de rosszul mondom, lehet, azért lemérhetetlen, mert nincs neki, ahogy a svábbogár sem tud énekelni, s a patkány sem kártyázik soha, de vissza mindent, gondolatmenetem végzetesen ellentmond az őrmester mosolyának. Ilyesmire csak azt lehet mondani, hogy aki véglegesen vesztes helyzetben éltetni képes a hazát, és a biztos győzelmet hirdeti, az vagy őrült, vagy mérhetetlenül intelligens, mert időben felkészül a zavarosban való halászatra, amely a vereséget követő időszakban igencsak eredménnyel járhat.

– Mit szeretnél vacsorázni? – kérdezte az őrmester szelíden. Ez őrült, gondoltam, biztosan az.

– Nekem mindegy – válaszoltam halkan, hogy egyáltalán miért válaszoltam, nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, elkezdtem félni tőle.

– A libamájat sült almával szereted? – Lehet, hogy őrült is, intelligens is, vagy se nem őrült, se nem intelligens, de hogy egy őrmesternek kulináris kultúrája legyen, ez már nem is volt elképesztő vagy félelmetes, ijesztő vagy menekülésre késztető, ez az őrmester győzelme volt, lefegyverezte az agyamat, szentként tisztelt anyám már eszembe sem jutott, félhalott svábbogár voltam, akit az őrmester csizmája eltaposott.

– Nem szeretem – mondtam, de ez csak egy gyengécske visszalövésnek számított, amely hangtalan észrevétlenségben, célt tévesztve suhant ki a nyitott ablakon. Aztán úgy léptem ki az ajtón, hogy az őrmester hátamra zuhant mosolya égette a húsomat, de már nem volt időm ezen tépelődni, mert harminc perc múlva teljes felszerelésben jelentkeznünk kellett a kaszárnya udvarán, hogy átvegyük a fegyvereket, és végrehajtsuk a két órára tervezett, első éjszakai gyakorlatot.

Negyvenötös lábat nem lehet belekényszeríteni egy negyvenkettes vagy negyvenhármas bakancsba. Nekem sikerült. Igaz, kapca nélkül. Úgy lépkedtem velük, mintha súlyos heregyulladásom lett volna, férfiököl nagyságúra dagadt tojásokkal, vagy mintha egy olyan mezőn kellett volna végiglépkednem, amelyik nem taposóaknákkal volt kidíszítve, hanem tyúktojásokkal, s ahány tojást széttaposok, annyi bajtársamat verik szarrá, lásd hollywoodi filmrészlet egy békeidőbeli büntetőtábor mindennapjairól. Azzal próbáltam ellensúlyozni a lábamon érzett, egyre elviselhetetlenebb fájdalmat, hogy hasonlatokat találtam ki a mások számára nyilván röhögtető lépéseim jellemzésére, ezzel eltöltöttem vagy tíz percet, de tovább már képtelen voltam szellemi játékkal elzsongítani a valóságot, még tudtam hangtalan maradni, de amikor azt mondta az őrmester, hogy „futólépés!”, húsz méter után kezdtem úgy érezni, hogy az inkvizíciós eljárások szeretetteljes apai dorgálásoknak számítanak a negyvenötös méretű lábamból az agyamig feltántorgó őrülethez viszonyítva, amit népiesen fájdalomnak neveznek, pedig a fájdalom az nem ilyen, a fájdalom az csak fájdalom, ezt mindenki érti, de amit én éreztem, az a kannibalizmushoz volt csak hasonlítható, amikor a bakancsom a kannibál, a bokám és a lábujjaim pedig a foglyul ejtett, élő ember szerepét játsszák.

Az ötvenedik méternél erősen nyöszörögtem, az ájulás környékezett, persze ez így nem igaz, szerettem volna elájulni, de nem tudtam, nyöszörgésem viszont jajongássá nőtte ki magát, s amikor már ez sem segített, elkezdtem sírni, nyüszíteni, kiáltozni. De nem álltam meg, tovább szaladtam a többiekkel, amíg „megálljt” nem parancsoltak. Az őrmester megunhatta a sötétet, bement a kaszárnyába, a tizedes vezette a további gyakorlatot, s azzal kezdte, hogy „pihenj!”

Aznap este nem haltam meg. Vacsorára valami ehetetlen főzeléket kaptunk, de kimártogattuk utána a tányért, mert az otthonról kapott elemózsiát érkezésünkkor elkoboztatta az őrmester. Cigarettát, ételt, mindent. Az egyiknél találtak egy kotont is, ezen röhögtünk aznap este az ágyban elalvás előtt. Röhögni azért máson is lehetett, a legnagyobb sikerük az otthonról kapott leveleknek volt, de erről majd később. Fontosabb dolgok foglalkoztattak: erősen vérzett a két bokám. Egy-egy hatalmas seb tátongott rajtuk, a zsebkendőinket is elvették, városi allűrnek tartották a zsebkendő használatát, az ő nyelvükön persze ez nem így hangzott, na, nézd a mocskos intelligenceket, jegyezte meg a fabőröndöket átvizsgáló tizedes, s a zsebkendők sorban bekerültek a szemétbe. Kénytelen voltam az egyik kapcámmal törülgetni a nyílt sebekről a vért. Kezemben a szennyes kapcákkal aludtam el, nem tudom, van-e ájulásos alvás, de az enyém ilyen lehetett, ilyenkor az ember nem álmodik, valami csoda folytán mintha szünetelne az agyműködése, s szívében a vérkeringés is csak reggel felé indul el megint, a közhiedelem szerint csodának számít a klinikai halálból visszatérni az élők közé, pedig nem ez az igazi csoda. Lehet, hogy az elmondottaknak éppen az ellenkezője igaz, a tátott szájjal alvó, félig-meddig elalélt testben néha csodák töltik ki az agynak azt a részét, amelyik álmokat teremt, álmában az embernek ilyenkor feje sincs, süketnéma is, kezei-lábai hiányoznak, tulajdonképpen teste sincs, és most jön az igazi csoda, mert álmában lát, például lát egy falusi templomban könnyező Krisztust, akit egy tákolmányra sikeredett keresztfára festett rá valaki, egy templomszolga vagy valamelyik névtelen rokona, vagy lát egy csillagokkal teleszórt, mennyei fénycsóvát, amelyben lakik, közben tudja, hogy álmodik, elhalt szülei fogják a kezét, s azért imádkoznak, hogy alvó fiuk maradjon végleg velük, ne ébredjen fel többé soha. Igen, ez, ez az igazi csoda.

Aztán reggel ötkor beordították, hogy ébresztő! A bakancsokat most már végleg nem tudtam a lábaimra erőszakolni, budira sem tudtam menni, mosakodásra sem maradt idő. Egyedül maradtam a hálóban, mindenki elrohant. Úgy döntöttem, hogy nem adom fel, úgy döntöttem, hogy bármilyen áron, de felhúzom a bakancsokat, legyőzöm a fájdalmat, és nem fogok szégyent hozni magamra, anyám, nem fogok ordítani. És felhúztam. Egyetlen mozdulattal az egyiket, aztán a másikat. És nem ordítottam. Üvöltöttem. Hörögve, jajveszékelve üvöltöztem az égtájak mindegyike felé. A fejemet többször bevertem a falba, káromkodtam, szidalmaztam Istent, megátkoztam anyámat, és nem hittem el, hogy Krisztus könnyezett volna valamikor abban a falusi templomban felerősített keresztfán. Az őrmester akkor eszembe sem jutott. Úgy éreztem, hogy ez volt életem legnagyobb győzelme. Pedig Istent elveszítettem, anyámat megtagadtam, most sem tudom, hogy miért. Aztán rohantam, már ahogy én rohanni tudtam. Úgy nézhettem ki, mint egy fejét vesztett tyúk egy ideig még életesen vonagló teste. Utolsó pillanatban álltam be a bajtársak mellé. A legmagasabb lévén első voltam a sorban, mindenki hatkilós puskát vitt a hátán, csak nekem osztottak ki a sorban álló elsőnek járó, tizenkét kilós gépfegyvert. Nem mintha lőni tudtunk volna velük, nem láttak azok golyót soha. Egy félórás menetelés után azt hittem, összeesem a fegyver súlya alatt. Száznyolcvanhét centi magas voltam, és hatvannyolc kiló. Lépni alig tudtam, vánszorogtam a bokámtól az agyamig ható, sebek okozta fájdalomtól. Nem volt erőm sem sírni, sem nyöszörögni. Félig behunyt szemmel vártam, hogy meghalok. De hogy nem jött a mindent megoldó elmúlás, akkor döntöttem el, hogy megölöm az őrmestert. Biztosan megölöm. Életem egyetlen célja és értelme, hogy megöljem az őrmestert. Lassú kínok között fogok végezni vele, hogy kellőképpen kiélvezzem életem megvalósult célját és értelmét. Közönséget is szervezek, a magamfajta hóhérok mind-mind ott lesznek, s minden egyes lángcsóvát, amelyik felkúszik majd az őrmester testén, kitörő örömmel fognak vastapssal honorálni. Persze óriási a választék, mit ki nem talált már ez a csodákra képes emberfajta, lehet, hogy harminc gombostűt fogok beleverni a fejébe, minden itt eltöltött nap emlékére egyet-egyet, ezt még senki sem csinálta, persze lehet, hogy sutyiban az inkvizíció ezt is kipróbálta, csak az erre vonatkozó dokumentumokat megetették a fajtalankodáson rajtakapott papokkal. Jólesett egy kicsit elkalandozni az útkereső emberi találékonyság zsákutcáiban, csakhogy egyelőre még a jelenben vagyunk, az őrmester többször vezényelt futólépést, ilyenkor mellettem szaladt, és nézte az arcomat. Tetszhetett neki, amit lát, az embertelenül kegyetlen mosolygrimasz, ami kiült az arcára, erre engedett következtetni. Ez sohasem imádkozott, biztos vagyok benne. És nem tudja, hol van Isten, nem tud róla semmit. És nem anya szülte, egy ilyet nem szülhetett egy anya. De ha mégis, akkor érthetetlen, hogy a szülőanyja életben hagyta, s nem hurkolta a köldökzsinórt a nyaka köré. Na, majd jövök én, kedves, jövök neked! Egyelőre arra kényszerített, hogy énekeljünk futás közben, hazafias dalokat persze. Nyilvánvalóan engem nevezett ki előénekesnek, először velem énekeltetett el egy-egy sort, aztán a többiek megismételték. S ezt így, egyfolytában és szakadatlanul. Közben nézett. Várta, hogy mikor esem össze a vállamra nehezedő, egyre elviselhetetlenebb súly alatt, a véres bokámról nem is tudott. Néha volt erőm rámosolyogni. Furcsának találhatta, mert ilyenkor elkomorodott. Nem tudta, hogy nemsokára eltemetik, s engedélyt fogok kérni, hogy a temetésén én legyek az előénekes. S ha ilyen még nem volt temetéskor, azaz ha egyházának dogmái ilyesmit nem írnak elő, én akkor is előénekes leszek, ha engedik, ha nem.

A harmadik nap nem tudtam felkelni. Magas lázam lehetett, állítólag félrebeszéltem, alig láttam a körvonalakat, a két bokám begennyedt, már nem éreztem fájdalmat, félig-meddig ájulásos állapotban lehettem, azt hiszem. A betegszobában tértem magamhoz, valamikor a negyedik vagy az ötödik napon.

Az orvos mindennap bejött, mindenkire vetett egy pillantást, s mindannyiszor azt mondta a nővérnek, hogy aszpirin. Naponta egy, többre valószínűleg nem tellett. Gennyes lábfertőzésre, tüdőgyulladásra, vakbélgyulladásra, hasmenésre, tüszős mandula- vagy bármilyen egyéb gyulladásra vagy betegségre: aszpirin. Gyakorlatilag mindannyian haldokoltunk. De nem lehetett sokáig haldokolni, mert a harmincból legalább húsz napon keresztül részt kellett venni a gyakorlatokon. Ha ez nem sikerülne, betegség vagy bármilyen más ok miatt, a szabályzat szerint végig kellett csinálni még egy hónapot. S az én esetemben ez a biztos halált jelentette volna.

Hétfőn úgy döntöttem, hogy megölöm magam. Kedden is úgy döntöttem, hogy megölöm magam. Szerdán azon tépelődtem, hogy hogyan. Még egy gombostűm sem volt, pedig azt beüthettem volna valamivel a halántékomba. Ez az őrmester esetében biztos sikerrel járt volna. Megpróbáltam foggal feltépni a csuklómon az ereket, nem teljes erőbedobással, csak olyan főpróbaszerűen, de nem sikerült. Akkor úgy döntöttem, talán csütörtök volt, igen, csütörtök volt, szóval úgy döntöttem, hogy egyelőre nem ölöm meg magam. Tőlem jobbra egy Josif nevezetű fiú feküdt, valószínűleg vakbélgyulladása volt, mert két kézzel nyomkodta a hasát ugyanazon a helyen, közben úgy félpercenként, dehogy félpercenként, szinte egyfolytában fújtatott, zihált, szóval valami olyanszerű hangot hallatott, mint akinek légzési problémái vannak, s mintha jelezte volna, hogy nemsokára még azok sem lesznek. Hörgött, vagy valami ilyesmi. Aztán fosott is. Az ágyban. Merthogy nem tudott felkelni. Délben és este ugyanazt az ehetetlen főzeléket kaptuk, ez kivétel nélkül mindenkit megfosatott, naponta többször is sorba álltunk a budinál. Miután Josif megkönnyebbült, bejött egy nővér. Nem lehetett tudni, miért jött be, délután volt, olyan öt óra lehetett, ilyen időben soha senki nem jött be a betegszobába, de ez a nővér valamiért betolatott, rettentő kövér volt, azért mondom, hogy betolatott, s hájas arcára kiült a gyűlölet, majd szaglászni kezdett jobbra-balra, közben olyan hivatásszerűen ügyszerető pofával körözött a szobában, mint egy idomított rendőrkutya, aztán a Josif ágya mellé érve elkezdett visítani. Persze csaholhatott is volna, ezektől minden kitelik. Többen bejöttek, mindegyikük visított. Hogy az ilyen meg sem kellett volna szülessen! Mars ki, mondták, mars ki az ágyból, te istentelen szemétláda, te gyalázatos gazember! És elborzadva vetették a keresztet mindegyre, talán el akarták űzni a fészket vert ördögöt a betegszobából. Közben fel-felnéztek az égre, mintha rosszalló tekintetekkel szándékozták volna ostorozni az Urat, noha az eget most egy félig-meddig vakolatvesztett, penészes és csüngő pókhálókkal díszített plafon helyettesítette. Nem tudok, mondta Josif, nem tudok mozogni. Fáj, itt, itt nagyon fáj, szaggat, nyilallik, belehalok. Nézték, s nem tudták felfogni, hogy egy ilyennek mitől van bátorsága beszélni, halkan, szaggatottan beszélni, de beszélni, s közben nem teljesíteni a parancsot. Az utálat a fehér köpenyes nővérek részéről lávaszerűen ömlött felénk, ránk és belénk, kimondottan lincselésesre váltott a hangulat, utólag sem csodálkoztam a gondolaton, amelyik egyre inkább formát öltött bennem, hogy kiugrom az ágyból, s a legvisítósabb nővért, azt az idomított, kövér dögöt megpróbálom megfojtani. Csakhogy igen körülményes lett volna a lepedőmet a nyaka köré tekerni, csak a két kezemet használhattam volna. Ámde egyre többen voltak a szobában, a túlerő biztosan megakadályozott volna kegyes tettem végrehajtásában. Akkor úgy határoztam, hogy másnap megölöm magam. Valakit meg kellett volna kérjek, hogy végezzen velem, de ahogy elnéztem a körülöttem fekvőket, senki sem vállalta volna, nem mintha megtagadták volna tőlem a segítséget, de az ilyesfajta jótéteményhez erő kell, gondolom, s elegendő ereje ehhez senkinek sem lehetett a betegek közül. Este mindegyikünk kapott egy-egy aszpirint, utána sorba álltunk a budinál. Josifot többet nem láttuk. Pénteken reggel arra ébredtem, hogy nem ölöm meg magam. Csak vasárnapig kellett kitartsak, akkor meg kell majd hozzam a végleges döntést.

(Zárójelben ugyan, de részletesebben szót kell ejtenem a budiról, amelynek elméletileg mellékszerepe kellene hogy legyen a történetben, de a betegszobai lakók számára főszerepet töltött be, nemcsak látogatottságának gyakoriságánál fogva – az okádni való szagról, amely olyan mértékben terjengett, hogy már a légzés maga is önsanyargatásnak számított, betegszobában, folyosón, bárhol, szóval mindezekről több szó ne essék –, hanem a szóban forgó objektum megközelítésének lehetetlensége miatt is. Adva van egy angolvécé, amely színültig megtelt folyékony ürülékkel, a kagyló előterét egy arasznál valamivel vastagabb bélsár borítja, a helyiség ajtaja nyitva van, már nem lehet becsukni, nem mintha ezt vállalná valaki, mármint hogy megpróbálja becsukni, merthogy ez lehetetlen volna, előtte, a budihoz vezető folyosó egy-két méteres szakaszán ugyanaz az anyag található. A sorban állók, akik naponta háromszor, négyszer vagy ki tudja, hányszor kénytelenek lesoványodott, a végletekig legyengült, beteg testüket kivonszolni a budihoz vezető folyosóra, néha kíntól eltorzult arccal várják, hogy sorra kerüljenek, ami azt jelenti, hogy egy-két méterre a budi ajtajától lekuporodnak a folyosó közepén, s néha hangosan nyöszörögve, jajongva a görcsös fájdalomtól, kifröcskölik magukból a megemésztetlen főzeléket. Papír nincs, víz csak este folyik a folyosói csapból naponként egy-egy órát. És bakancs sincs, mert a betegszobában fekvők ruházatát, bakancsát elhelyezték a ruhatárban, itt mindenki kap egy hálóingszerű zsákot, amely a mosdatlanság miatt már egy nap alatt szennyessé válik a megizzadt, beteg testeken, nem beszélve a test, valamint az ezt fedő hálóing fosás utáni állagáról. Hogy „bakancs nincs”, ez itt csak két jelentéktelen szónak tűnik, de önmagánál sokkal, de sokkal többet jelent, merthogy a gyakori budihoz való kimenetelhez az otthonról hozott papucsot használta az ember, s még ez is luxusnak számított, noha bárhogyan vigyáztál, néha kénytelen voltál szarban tapicskolni, viszont elborzadva tapasztaltam, hogy a faluról származottaknak nem volt mit felhúzniuk a lábukra, rájuk nézni sem mertem, amikor a görcsöktől meggörnyedve mezítláb vánszorogtak ki a budira. Most bezárom a zárójelet, s megpróbálom egyszer s mindenkorra elfelejteni ezt a történetrészt.)

Lehet, hogy a nővérek megedződtek, vagy csak kénytelenek voltak megalkudni a helyzettel, mert bejövetelkor már egyikük sem visított, s noha Josif „hőstettét” senki sem ismételte meg, mérhetetlenül szagosak voltunk továbbra is, az az idomított kövérség is mindennap megjelent, már nem osztotta ki az aszpirinjeinket, csak letette őket az asztalra, „önkiszolgálás!” – förmedt ránk. Egyszer aztán nem bírtam szótlanul hagyni a dolgot, kifelé menet utánaszóltam, hogy álljon meg egy pillanatra, szeretnék mondani neki valamit. Mit akar? – kérdezte gyanakodva. – Jobban tenné, ha csendben feküdne, s nem pofázna! – Azt szeretném mondani – szóltam alázatosan –, hogy mi annyira szerelmesek vagyunk magába, hogy minden este kétszer is maszturbálunk magára gondolva. Főzelék előtt és főzelék után. Én néha közben is. – Nem tudom, honnan volt erőnk fejhangon vinnyogni, de nem kellett beinteni, egyszerre tört ki belőlünk az oly régen nem érzett, földön járó boldogság. Boldogság? Őrjöngve a röhögéstől vergődtünk az ágyban félholtan is. – Dögöljenek meg! – sipította. – Disznók! – S egyetlen mozdulattal a földre seperte a napi gyógyszeradagunkat, a hat aszpirintablettát. De aznap valahogy úgy éreztem, hogy felkelt lelkemben a nap, és ragyogásával betölti bennem a sötéthez szokott tereket. Ha csak egyetlenegy fényforrás van benned, biztattam magam, az is bőven elegendő ahhoz, hogy a fény erejével könnyedén felperzseld a feléd közeledő Gonoszt. És már nem akartam megfojtani a dögöt, Isten gyermeke volt ő is, és Isten vigyázott arra, hogy ha bennünket az Ő képére és hasonlatosságára teremtett, legyen köztünk kivételt erősítő szabályként egy-egy moslékszívű emberi féreg is, aki hozzánk hasonlatosan nap mint nap eszik, iszik, alszik, s uram bocsá’, néha fetreng is valakivel, még ha az a valaki az „esemény” után napokig depressziós tünetekkel küszködve, két-három óránként kihányja még a vizet is.

Na jó, akkor az emberi férgeket hagyjuk, ennél sokkal fontosabb, hogy véres kapcáimmal bekötöttem a némileg megszilárdult, keskeny gennyréteg alatt is vérző bokámat, szombat volt. Hétfő reggel jelentkeznem kellett a gyakorlaton, hogy meglegyen az a bizonyos húsz napom. Tudtam, hogy negyvenkettes vagy negyvenhármas bakancsban ezt lehetetlen vállalni. Érdeklődtem, de időtlen idők óta senki sem volt kihallgatáson az ezredes elvtársnál, ez itt teljesen ismeretlen fogalom volt, a képtelenség maga, az ezredesné elvtársné kegyeibe sem lehetett volna beférkőzni, messziről néha láttuk ugyan, olyan markotányosnőszerű kinézete volt, aki lószőr matracon alszik, ágya mellett egy puskával s ágya alatt a bilivel, mert sosem lehet tudni, mikor hív harcba a haza, s olyankor előtte hugyozni ajánlatos, noha a kriminalisztikában is jártas szexológusok vélekedése szerint ölni és bujálkodni telített húgyhólyaggal és a repedésig megfeszült, végbélre kacsingató vastagbéllel a legcélravezetőbb, valószínűleg azért, mert ilyenkor a főszerepet játszó ösztön diadalmaskodik, a tudat eltiport büszkeségével zsugorodást kénytelen gyakorolni valahol a periférián. Egyébként az ilyenek még azt is elfelejtik, hogyan kell keresztet vetni, a Miatyánknak a felére sem emlékeznek, azt hiszem, Isten levette róluk a kezét, mi meg eltemetjük őket sorban, ügyesen. Egyesek harminc, kukkra állt villával kerülnek a sírba, mások azon csodálkoznak, hogy nekik is kijárt egy elvtársias ámen.

Szóval szombat volt. Ez azért fontos, mert kikémleltem, hogy a raktáros a ruhatárban alszik, s szombaton, úgy estefelé mindig egyedül van. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit csinál, biztosan kinéz az ablakon, onnan jól meg lehet számlálni a fűszálakat, ez intellektuális tevékenységnek számára bőven elegendő, de lehet, hogy közben gondolkozik, s talán imádkozik is, hálát adva az Istennek, hogy közbenjárására kivételezett beosztást kapott, a Teremtő ezzel akarta érzékeltetni a raktáros iránt táplált mérhetetlen szeretetét. Egyébként a raktáros úgy festett, mint egy sorsával elégedett, derűs nyugalmú szarvasmarha, valami áradt belőle, de nem tudtam megfejteni, hogy micsoda, talán a föld szaga, amely az idők teltével illattalanná vált ugyan, de itt senki sem igényelt semmiféle különleges illatot, az izzadságszagot zsákokban vagy zacskókban lehetett volna exportálni Nyugatra, de az ilyesminek biztosan nincs keletje a riherongy kapitalisták háza táján. Hogy a raktárosnak jól körülhatárolt gondolatai is lennének, ebben nem vagyok egészen biztos, de lehet, hogy múltjából néha felidéz egy-egy fontosabb élethelyzetet, például amikor tizenhét évesen először hágta meg a kecskét, a kecske hallgatott. Nem mekeg a kecske – mondta az édesapjának estebédkor, az apa komótosan felállt, kiment az istállóba, aztán úgy húsz perc múlva megjelent megint, s azt mondta: most már mekeg. Hiába, csak az igazi férfiak tudják móresre tanítani ezeket a sunyi állatokat. Lám, ebből a valamikori ügyefogyott gyerkőcből is ember lett végre, a katonai raktárat rendben tartani, kiosztani, majd átvenni a holmikat felelősségteljes feladatnak számít, s ennek a mi raktárosunk dicséretes módon eleget tesz.

Leosontam a lépcsőkön az alagsorba. A raktárost ott találtam a helyén, nem vicsorított, nem döfött, csodálkozott:

– Te hülye vagy, fiam? Így, hálóingben kóricálsz? Ha az őrmester elvtárs elkap, véged van.

– Engem az ilyesmik már nem érdekelnek – mondtam. – Én már többször meghaltam itt, hozzászoktam, hogy egyfolytában meghalok, a szemfedőm beleégett a húsomba, ismeri azt a viccet, amikor az orvos közli, hogy százszázalékos biztonsággal nem lehetett megállapítani, hogy miben halt meg a beteg, de amikor boncolták, négyen kellett lefogják, annyira ficánkolt. Nos, az a halott én vagyok. Üzletet akarok kötni magával, más már nem érdekel.

– Semmit sem értek – mondta a raktáros.

– Adjon el nekem egy negyvenötös bakancsot, erről van szó.

– Van pénzed?

– Itt van – mondtam, s a markába nyomtam az összes pénzemet, amit elinduláskor édesanyámtól kaptam.

Nemsokára kezemben a bakanccsal visszaosontam a betegszobába. Holnap jelenteni fogom, hogy gyógyult vagyok, s hétfőn reggel beállok a sorba, a hazáért, az ezredes elvtárs életéért, az ezredes elvtársné életéért, szeretett hazám felvirágoztatásáért és örök boldogságáért. Rövidebben: magamért. Az őrmestert említeni sem szeretném, noha ő is részét képezi az itteni tájnak, de a rosszullét elkerülése végett túl sokat nem ajánlatos beszélni róla. Ha kibírom az elkövetkezendő tizenhét napot, mehetek majd én is hazafelé.

Engem sosem gyűlölt senki. Meg sem fogalmaztam ez ideig, de azt hiszem, a szeretet céltáblájának születtem. S ez oly természetes volt és magától értetődő, hogy eszembe sem jutott köszönetet mondani Istennek, anyámnak vagy például a kutyámnak, aki gyakran hajtotta az ölembe a fejét, s úgy nézett rám, mintha Istent látott volna bennem, nekem volt hálás, hogy létezik, hogy simogatják, hogy szeretik. S most egy élőlény – minek nevezzem? –, egy húsból, csontból, idegszálakból és még egy csomó mindenből, de főleg több maroknyi szarból formált izé, szóval az őrmester elvezetett jó húsz méterre a sorban várakozó, megmerevedett bajtársak közeléből, vigyázzba állított, aztán oly közel hajolt hozzám, mintha szerelmet akart volna vallani nekem, egy ideig hosszan nézett, szemeiben a vakító villámok egymásnak ütközve öldösték egymást halomra.

Úgy reszkettem, mintha áramot vezettek volna belém, pedig csak annyi történt, hogy soha senkitől nem féltem ennyire, sosem éreztem, hogy a belém sulykolt gyűlölet képes törpévé zsugorítani a lelkemet, hogy a cikázó villámok szétroncsolhatják az énemet, de valami csoda történt, mert ezek a villámok képesek voltak arra is, hogy megtisztulva érezzem magam, hogy kiégessék lelkemből a felgyülemlett salakot, üledéket, tiszta lettem, hajnalhasadás voltam a valómat körülölelő hitemben, már nem bánthatott senki sem, az emberpróbáló gazságokat lelkemet alig érintő pöccintésnek fogom érzékelni, nos, az őrmester végre rászánta magát, és ezt suttogta a fülembe:

– Anyád kurva volt! Tessék?

– Igenis – mondtam. – Anyám kurva volt. – Nem tudtam mosolyogni, pedig szerettem volna. Vagy röhögni, rettenetesen nagyot röhögni, de nem volt erőm hozzá. Érzéketlen csontváz voltam, egyéb semmi sem.

– És nem fogod kibírni a következő két hetet, és itt maradsz egész nyáron, itt maradsz velem, amíg szarrá nem kínozlak, te büdös kis gané! Tessék?

Úrrá lettem a reszketésen. Hallottam előénekesi mivoltomat szerepelni a koporsója mellett. Döngtek a hangok a simára gyalult deszka tetején, beszivárogtak a hulla testébe, és ott sanyargatták a málladozó rostokat. Én voltam a pokol. Isten bízta rám a feladatot, hogy a moslékszívű emberi férgektől ritkítsam meg a tájat.

– Temetés lesz – mondtam. – Harminc gombostűt kell szerezni, ez a feladat. És énekpróba mindennap. Hazafias dalokat akarok énekelni, az ezredes elvtárs életéért, az ezredes elvtársné életéért, a haza…

Otthagyott. Vajon azt érezte, hogy sikerült kiköveznie magának a győzelemhez vezető utakat? Vajon a gombostűk hallatán úgy gondolta, hogy a rettenetes kíméletlenséggel tűző nap belém vágta a kezdetben csak puhatolózni akaró, aztán mégiscsak öldöklő csápjait?

Nem tudok szivárványt teremteni, de a hitemből mindenre futja, hatvan kilóra lefogyva is kibírtam az aznap délelőtti irgalmatlan sanyargatást, akik napszúrást kaptak, tessék jelentkezni és bevonulni a betegszobába! Az őrmester felszólítására senki sem jelentkezett.

– Sapkát le! Arcot az ég felé tartva, vigyázz! Ebédig.

Negyven-negyvenöt fok lehetett napon, de lehet, hogy még ennél is több. Az őrmester az árnyékban sétált fel-alá, volt türelme két óra hosszat kiélvezni a jól kitervelt és joggal feltételezhető csoportos ájulást. Öten estek össze. Én talpon maradtam, csak látni nem láttam semmit. Szinte még a körvonalakat sem. Egyik bajtársamat karon fogva vonszoltam magam az ebédlőig.

Ebéd után folytatódott a gyakorlat. Tizenhat órára a kaszárnya melletti domb alján kellett jelentkeznünk, teljes felszerelésben. A meleg őrjítőbb volt, mint délelőtt. Az őrmester ott sétált előttünk egy ideig. Mintha gondolkozott volna. Pedig ez nála igen komoly erőfeszítést jelenthetett, agyának összes porcikái szűkölhettek elkeseredésükben, hogy ismeretlen feladat elvégzésére kényszeríti őket a gazdaszörnyeteg. Reméltem, hogy az őrmester egyszer csak megunja ezt az egészet, ki tudja, mióta élvezi a néha már elviselhetetleneknek érzett kínokat, amelyeket hosszas tervezgetés után ő maga okozott nekünk s mindenkori elődeinknek egyaránt, egyszer eszébe kell jusson, hogy valamikor ő is volt csecsemő, akit ringatni kellett, őt is simogatták, szerették és anyatejjel szoptatták, de lehet, hogy mindez puszta képzelődés, lehet, hogy egy disznóólban nemzették, s nap mint nap egy istállóban verték csecsemőként is a testét, lehet, hogy egyfolytában megerőszakolták, emberek, állatok egyaránt, minden lehet, kannibál volt, vagy lekötözték, hogy a patkányok lerághassák a seggét, akkor én ezt most abbahagyom, nem érdekelhet, hogy agyát, lelkét, szellemét kitölti nagyobb részben néhány lapátnyi ürülék, én isteni szolgálatot fogok teljesíteni, amikor az élők világából végleg kitöröltetem a nevét. Most meg mosolyog. De ennek semmi köze az emberi derűhöz, inkább vicsorításnak vélem, szóval acsarog vagy acsarít, vagy valami ilyesmi, arca felragyog, tündököl, sugárzik, kéjes ráncok pókhálózzák be a pofázmányát, s ezeknek hosszát, mélységeit és formáját a Gonosz törvényei szabályozzák, már-már röhincsélve felnyög az élvezettől, hogy végre megszületett ürülékkel telített, veszettül bűzlő agyában egy újabb ajándék, amellyel észvesztően megörvendeztette önmagát, s ezt azonnal közhírré is tette, imigyen:

– Füttyentésre dombra fel! Aki elsőnek ér a tetőre, pihenhet egy félórát. A többi vissza, és újrakezdi! Értettem?

– Igenis – mondtuk kényszeredetten, s megvártuk, amíg felhangzott fertelmesen büdös szájából a sípszó.

Lassan mozdultunk. Noha a félórás pihenés lehetősége, árnyékban, fekve egy bokor tövében, születésnapi, karácsonyi, húsvéti és bármilyen ünneppel járó ajándéknak számíthatott volna egyszerre, mintha a saját angyalod megfogta volna a kezed, vagy édesanyád magához ölelte volna fiatalon is elaggott testedet, többnek érezhetted volna magadat mindennél, amikor életed egyik kegyes pillanata értelmet adott földi létednek. Csakhogy meleg volt, a teljes felszerelésben való dombra mászásnál nagyobb kínt elképzelni sem lehet kánikulában, agyszaggató fejfájással küszködtünk többen is, ilyenkor nincs erőd sem káromkodni, sem ordítani, az sem érdekel, hogy melletted sorban a kövekre zuhannak talán elájult, talán csak végleg kimerült társaid, a gondolatok végperceikbe kapaszkodva haldokolnak, valami zúg a füledben, harangszó talán, egy nem létező harang serlegét ütögető buzogány, egy hatalmas harangnyelv, amely a füledbe hozta az isteni hangokat, Isten jelt adott, biztosan jelt adott, csak még nem tudtam megfejteni, hogy tulajdonképpen mit kell tennem, vajon biztosan azt kell tennem, amire én gondolok? És ha igen, hogyan kell véghezvigyem?

Elképzelhetetlen kínok között másztunk legtöbbször négykézláb a jókora emelkedőn a dombtető felé. Az én tizenkét kilós gépfegyverem véresre dörzsölte a vállamat. Semmiség. A bokámról viszont mintha leszáradt volna a gennyréteg (hogy gyógyszerek nélkül ezt hogy csinálta, elképzelni sem tudom), nehezen ugyan, de a negyvenötös bakancsban csontvázig lesoványodva, mérhetetlenül legyengülve, a napi háromszori-négyszeri fosástól megkínzottan, de úgy-ahogy sikerült helytállnom.

Az út felét sem tettem meg, s kénytelen voltam megállni. Letérdeltem a köves domboldalra, s imádkoztam. Istent nem arra kértem, hogy segítsen elsőként felkerülni a dombtetőre, mert ez teljességgel lehetetlen volt, azért rimánkodtam, hogy az őrmester halántékához szükséges gombostűket időben beszerezzem, s be tudjam ütni őket sorban a koponyájába. Ettől mintha erőre kaptam volna, az utolsók között ugyan, de sikerült felkerülnöm a dombtetőre. Az első már ott feküdt széttárt lábakkal egy bokor tövében, az árnyékban.

– Vissza! – Az őrmester hangja felhallatszott a dombtetőre. Elindultunk lefelé. Ez sem volt könnyű feladat, le-leestünk, csúszkáltunk, botladoztunk, csorgott rólunk az izzadság, a tűző nap őrjöngve zúdította ránk kegyetlen melegét.

– Nincs pihenés! – mondta az őrmester az aljban. – Fel! Fel a tetőre!

Hirtelen felötlött bennem a gondolat, hogy a gombostűk vagy esetleg egy jókora kés használata olyan szokványos csiszlik tempónak számítanának, ez nem lenne méltó hozzám, inkább villákat kell kicsempésznem az ebédlőből. Mondjuk, ha négyen lefogják, sorban bele tudnám döfködni a négyágú evőeszközöket a testébe, mindenekelőtt a bordái közé, aztán a nyaki erekbe, a két szemébe, az orrlikaiban is elférne egy-egy, gondolom, de az ágyékát semmiképp sem hagynám ki, a tökébe is beleeresztenék vagy kettőt, hogy villámhárítóként meredjenek fölfelé. Nem ordítana, s egy idő után megadóan hagyná, hogy a nyakát is átszúrjam rendesen, nyitott szájába is beletaszítanék egyet, hogy a torkában is megérezze, hogy a végszót odafönt mondták ki, én csak eszköz voltam, semmi más, de mi tagadás, eszközként jól megtervezve fogom elvégezni ezt a mennyei munkát, hogy amikor legördül az én életemnek is a függönye, azzal a tudattal távozzon testemből a lélek, hogy a földi lét rövidre szabott megállójában becsülettel szolgáltam Isten parancsolatait.

Most már nap nap után csak a dombra kellett felmásznunk, délelőtt is, délután is. Minden esetben az utolsók között értem célba, de már két villát sikerült elcsennem az ebédlőből, a matracom alá rejtettem őket ügyesen. Tízet akartam összeszedni összesen, számításom szerint ez éppen elegendő lesz, hogy az őrmester földi megállójában végleg becsukják az ajtókat.

Esténként azért nem feküdtünk kimerült, ájult fáradtsággal a kemény matracokon, rájöttünk arra, hogy egyetlenegy módja van a napközben elviselt rémségek ellensúlyozásának, ha elalvás előtt szórakozással töltjük az időt, felolvastuk hát sorban az otthonról érkezett levelek egy-egy passzusát, ez elég volt ahhoz, hogy ne sírással küszködve, hanem a röhögéstől fulladozva szorítsuk arcunkat a kőkemény, büdös párnákba.

„Mossál fogat reggel, délben és este, nagyapád a fogszuvasodástól sokat szenvedett, fogatlanul élte le a fél életét, nagyanyád amikor meglátta, mindig elmenekült előle, de ez családi titok, ne mondd el senkinek, de ne kövesd a példáját!” – Röhögtünk.

„Imádkozz reggel, délben és este, étkezés előtt és után, adj hálát az Úrnak a vitamindús, finom ételekért, amit biztosan kaptok katonáéknál.” – Kényszeredetten ugyan, de ezen már én is kacarásztam.

„Kérjél minden reggel a konyhából egy gyűszűnyi disznózsírt, s azzal fényesítsd ki a bakancsodat, hogy olyan fényes legyen, mint a Salamon töke. Aggódó Apád.” – Többen nyivákoltak.

„Tisztelettel üdvözlöm az őrmester elvtársat, kedves Édesanyjának és Édesapjának is egészséget kívánva, hálásan köszönöm neki, hogy dicséretes munkájával embert farag belőletek. Ölel Apád, Nagy Jóska, nyugalmazott főtörzsőrmester.” – Néhányan lefordultak az alsó ágyakról a padlóra.

„A meleg Isten ajándéka, kisfiam. A panasz nem hozzád méltó. Légy férfi! Apád.” – Hülye állat! Hülye állat! – ordította a „kisfiam”. Egyetértően bólogattunk.

„Édesem! A farkincádat küldd el nekem. Epedve várlak, Böske.”

– Ki az? – kérdeztük.

– A falu kurvája – mondta. – Már azt sem tudom, hogy néz ki. – Ezen jobban röhögtünk, mint „a hazát szolgálod, fiam!”-on.

– Nekem van egy icipici borítékom, küldd el neki! – überolt valaki. Fetrengtünk.

Az estét vártuk, egyfolytában az estét vártuk, hogy kiröhöghessük magunkból az őrmestert, a kánikulát s a dombot, életünk keservét. Még három nap volt hátra, s még csak nyolc villát sikerült szereznem. Egyelőre még senkit sem avattam be a részletekbe, pedig már rég ki kellett volna választanom négy markos legényt, akik még nem tudják, hogy hóhérsegédként életük legnagyobb eseményének lesznek cselekvő részesei. Csakhogy markos legények közöttünk nem nagyon voltak, a napi többszöri dombra mászás mindegyikünkből kiszívta az energiát, félholtan kerültünk az ebédlőbe, hogy a déli moslékot magunkba kanalazzuk. A dombtól délután sem lehetett megszabadulni. A kánikula mintha az őrmester szolgálatában állt volna, kiszívta agyunkból a velőt, letepert bennünk mindenféle gondolatot, semlegesítette az egész valónkat betöltő gyűlöletet, az egyetlen érzést, amely életben tartott mindegyikünket, aztán az ebédlő csendjében, ahol senki sem beszélt, csak a kanalak koccantak a pléhtányérok alján, oldalán, újraszületett bennünk a gyűlölet, a letepert gondolatok előtámolyogtak megint, a hiányzó két villát az utolsó előtti napon szereztem meg, két napja maradt az őrmesternek, hogy elbúcsúzzon a hazától. Csakhogy nem tudott róla. Nem volt Istene, nem volt, aki jelt adjon neki, aki valamilyen formában figyelmeztesse, hogy nemsokára fel kell készülnie a nagy útra, hogy az agyában büdösödő néhány lapátnyi ürülékhez hasonlóan, trágyaként fog létezni tovább, az idők végezetéig, hogy táplálja majd a Beethoven melletti búzatengert valamelyik elképzelt tájkép bekeretezett alkotásán.

Az utolsó előtti napon, délután fél öt körül határoztam el, hogy elsőnek fogok megérkezni a dombtetőre. Nem a győzelem vágya késztetett ennek a lehetetlennek tűnő elhatározásnak a végrehajtására, megszoktam már, hogy rendszerint az utolsók között érkezem a végcélhoz, de sosem láttam az őrmestert habzó szájjal dühöngeni, sosem volt alkalmam jelen lenni egy olyan sorsdöntő pillanatnál, amikor egy egészséges ember életében először epilepsziás rohamot kap, s félig-meddig eszméletlenül vonaglik a földön, miközben boldog, mosolygós arcok hajolnak föléje, márpedig igencsak várható volt, hogy a „kedvenc” katonájának nem várt sikere beláthatatlan következményekkel hatott volna az őrmester idegrendszerére.

Szemem fehérjét valószínűleg véres csíkok szelték keresztül-kasul, erre mondják, gondolom, hogy valakinek vérben forgott a szeme, s nekiveselkedtem a köves domboldalnak, fel, fel, a dombtető felé. Ha előre megbeszéltem volna a bajtársakkal, biztosan hagyták volna, hogy elsőként érjek a célba. De nem szóltam semmit senkinek. Apám, a cementbe zárt Ismeretlen Katona velem volt azokban a percekben, éreztem a leheletét, a biztatását, éreztem, ahogy megragad, és magával húz a dombtető felé, már alig volt levegőm, az őrmester kánikulája elővehette legszörnyűbb fegyverét, a napkorong belsejéből szakíthatott ki egy ki tudja, mekkora, fortyogó, folyékony lávatengert, s annak az iszonyatos forróságát zúdította reánk, alig tudtuk végtagjainkat mozgásra kényszeríteni, ez már vánszorgás sem volt, semmi sem volt, haldokoltunk. Nem volt erőm lenézni az aljba, ahol az árnyékban álló őrmester feltételezhetően kiélvezte a hatalmat, akkor persze nem voltak gondolataim, de utólag könnyű volt rájönni, hogy a hatalom a legszörnyűbb betegség, amivel az élet (az Isten?) büntetheti az embert, a lepránál is rettenetesebb, mert ez utóbbinál csak testben leszel egyre kevesebb, a hatalomtól a lelked is rothadásnak indul, s szellemed fekélyesedik el véglegesen.

Már az elsők között voltam, közel a dombtetőhöz, amikor úgy éreztem, hogy fel kell adnom, hogy sosem leszek cementbe zárt Ismeretlen Katona sehol a világon. De apám nem engedett, vonszolt magával felfelé, azt akarta, hogy megalázott, félig holt fia ne hagyja legyőzni magát, legyen első az elsők között, legyen méltó az anyai kívánsághoz, merthogy nincs akkora anyai szeretet, amelyik felülmúlta volna az én anyámét, „ne hozz szégyent magadra, fiam!” – mondta, és nem tudom, hogyan sikerült, de a tizenkét kilós gépfegyverrel a hátamon, hatvankilósan, meggyötörten, de elsőként értem a dombtetőre. A bokor árnyékában estem össze, és nem volt erőm visszatartani, mert ott, a győzelmi mámor léleknemesítő, egyedi hangulatában összefostam magam a dombtetőn.

A villák megvoltak. Szépen megtisztítottam és fényesre dörzsöltem őket, nem mintha ezt mondta volna valaki, egyébként nem is mondhatta volna senki, de úgy éreztem, hogy ez így dukál. Bárkinek említettem, nem kimondva a tulajdonképpeni lényeget, csak jelzésszerűen érzékeltetve, hogy közülünk egyeseket milyen gondolatok foglalkoztatnak az őrmester sorsában nemsokára bekövetkező, radikális változást illetően, mindannyian lelkesen egyetértettek. Én már öltem disznót! – mondta az egyik. – Látni akarom a belét! Mit szólsz? – Nem szóltam semmit, csak bólogattam, hogy… bizony, bizony. Tulajdonképpen négybe kellene vágni – vélte egy másik –, s kifüggeszteni a kaszárnya udvarának a négy szögletében egy-egy vasoszlopra! Jó hecc lenne, mi? – Igen, mondtam, heccnek jó lenne. – Egyszer meg kellene vakítani, s csak azután… – hőzöngött egy másik. – Én hazavinném a fejét! – suttogta egy sápadt arcú, onanizáló soványság. – Nagyon szeretném megőrizni a fejét! Lehetne vajon?

Végighallgattam az ötleteket, egyiknek-másiknak még válaszoltam is egy-egy szóval, aztán már nem is tudtam, hogy mit mondjak nekik, végig abban a tudatban éltem, hogy itt egy isteni küldetésről van szó, arra kaptam megbízást, hogy legalább egyetlenegy féreggel megritkítsam a földet benépesítő, állattá züllött, csonka lelkű emberállományt, csakhogy ezek itt körülöttem mind-mind csak egyszerű gyilkosok voltak, suttyomban megnézett amerikai filmek hőseit majmoló, professzionista gonosztevők.

Az utolsó estére már nem maradtak otthonról érkezett levelek, senki sem szólt, csendben vártuk, hogy teljen az idő. Nem aludtam. Hajnal felé kivettem a matrac alól a fényesre dörzsölt villákat, lemásztam az ágyról, s kiosontam a folyosóra. Próbáltam zajtalanul elhagyni a hálótermet, biztos voltam benne, hogy senki sem hallott semmit. Vagy mindenki hallott mindent, s lélegzet-visszafojtva hallgatták surranó lépteimet. S az utolsó feltételezés igazolódott be, szobánk ajtaja újra kinyílt, és sorban utánam sompolyogtak szinte mindannyian. Meggörnyedt, figyelő állásban lapultunk egymás mellett a falhoz, s a gyéren megvilágított folyosóra meredt a szemünk. Nem mozdult semmi. Az altisztek hálószobái felé a jobbra vezető folyosón kellett volna bekanyarodni. Én voltam a legközelebb ahhoz a folyosóhoz, vártam valami ösztökélést, de belülről semmi sem jött, kívülről már a lélegzetvételeket sem hallottam, bedugult a fülem. Szorongattam a villákat a kezemben, s azt mondogattam magamban, hogy süketen nem lehet ölni. Süketen zongorázni lehet egy személyvonat mocskos fülkéjében, a falon függő zongorán, ahol a tehenek mosolyognak, s a borjú nagyságú kutyák tartják hátukon a zongorát. Vártam, hátha újra hallani fogok, de nem hallottam semmit. Aztán már nem vártam. Nem vártam, mert rájöttem, hogy ez volt a Jel. Visszafordultam, végigmentem a falhoz lapuló, megrökönyödött társaság sorfala előtt, s visszamásztam az ágyamba.

Egyenruhába öltött arcokkal ténferegtünk a sínek előtt, vártuk a vonatot. Rövidnadrágos, elcsatangolt hordának nézhettünk ki, a vadság alsó fokán élő embercsoportnak, akik nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal, egymással s környezetükkel, csak azért vannak, hogy legyenek, mindig kiéhezetten, mindig feleslegesen, a végtelenségig céltalanul. Noha a vonatnak jönnie kellett. Engem csak az foglalkoztatott, hogy mi lesz, ha a kutya kimászik a zongora alól. S mi lesz, ha én is kicsavarom a répát a vonatfülkében? Vagy ha felszednénk a síneket magunk után, hogy erre az állomásra soha többé ne érkezzenek meg személyvonatok?

Mindezek helyett megjelent az ezredes. Csak messziről láttuk eddig, olyan jelentéktelen kis faszi volt, aki ha volt, volt, ha nem lett volna, hát istenem… Az ezredes elmondott néhány mondatot, nem értettem belőle semmit, de hát kit érdekelt? Az őrmester nem beszélt, neki az volt a feladata, hogy mindenkivel kezet fogjon. Sorba állítottak. A villák a fabőröndömben voltak, én meg féltem, hogy elsírom magam. Vagy ordítni fogok. Vagy epilepsziás rohamban fogok vonaglani a földön. Vagy nem tudom, mi lesz. Isten sehol, apám már nem mozdul ki abból a cementkockából soha többet. Szegény anyám. Biztosan imádkozik. Én is imádkoznék, de mintha elfelejtettem volna a Miatyánkot. Kikapcsolt az agyam, levegőt is alig tudok venni. Az őrmester egyre inkább közeledik felém. Senkinek sem mond semmit, csak nyújtja a kezét. Itt van. Itt áll előttem. Pontosan olyan, mint ezelőtt harminc nappal ugyanezen az állomáson. Isten nem engedte, hogy eltemessem. Élet és halál az Ő dolga, nem az enyém. És mégis hallom a harangszót a fülemben. Noha vigyázzban álltam álmomban is, és voltam haldokló árnyék és érzéketlen csontváz, és nem tudtam szivárványt teremteni, de voltam hajnalhasadás is, s néha felkelt lelkemben a nap. Az istenáldotta és istenverte nap.

Nyújtja a kezét. Néznek, mindenki idenéz. Nem fogok szégyent hozni magamra, anyám, nem fogok. A fiúk az első nap arra voltak büszkék, hogy akkor léteznek, amikor én is létezem. Nem adtam oda a kezem.

– Gyűlölsz, mi? – suttogta az őrmester.

– Igenis – mondtam.

– Megölnél, mi?

– Én már megöltem magát – mondtam. – Előénekes voltam a temetésén.

– Barom! – mondta az őrmester, és vigyorgott.

Láttam azt a néhány lapátnyi ürüléket, amelyik ott fortyogott a fejében. Ha patkánynak születtem volna, legalább lerághattam volna a seggét abban a falusi istállóban. Így csak annyit tehettem, hogy társaimmal együtt felszálljak a személyvonatra. Beültem az első fülkébe, beültek mellém mások is, ismerősök, ismeretlenek egyaránt, nem néztem körül. Szemben velem ott volt Beethoven, a tehén, a csimpánz, a kutya és a zongora. Ennek a zongorának négy lábat festett a művész. A mellettem ülők nem tudhatták, hogy miért röhögök. A kimeredt szemű kutya hallgatagon nézett ki a tájból, én meg fütyülni kezdtem a Sors-szimfóniát.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.