Archívum

Elemi részecskék

Ladik Katalin
2011. május

Szobám ablaka csordultig telve az örök étvágyú szemközti tűzfallal, melynek olyan a fényteste, mintha égboltot préseltek volna össze sárga vakolattal. Az ablakból nem látom az eget, csak odaképzelem. Nincs egyetlen fa sem az utcában, hogy az ágak hajladozásaiból kikövetkeztethetném a lég rezdüléseit. Csupán a kémény zúgásából tudom meg, ha kinn fúj a szél.

Keszthelyi Rezső költő budapesti szobaablakából sem látni az eget. Az ő lelki szemei minden bizonnyal a Vonalak kertjét nézték, amikor ezeket a sorokat írta: „a hóhullás beszakítja / az erek falait és ellobban / a gyengeség levegője / hiszen a föld angyalai / elborítják a csontokat / és nagy vérrögök hallgatják / a repülés éjszakáit / és a tüdő öröm még ilyenkor / a szájba betör a tér / ezernyi szép sárkányfeje / és a halál is felszáll a madarakig / ezután nehéz lesz lebontani / a valóság csöndjét a holdfény / gólyáiról és befedni a kő / minduntalan fogyó szívét / és ami egyforma különbség / napkeletről ered a napkelte / és ugyanarról támad fölé az alkony”.

Közismert, hogy az atommag kiterjedése tízezred része az atoménak, és hogy az atommagokat közel azonos tömegű elemi részecskék, a pozitív töltésű protonok és a semleges neutronok alkotják. A protonok és a neutronok is összetettek, belső szerkezetük van, kvarkokból állnak. A részecskegyorsítóknak köszönhetően mára már több százra nőtt a még mindig „eleminek” nevezett részecskék száma, és döntő többségük szintén kvarkokból áll. A szubatomi részecskét Murray Gell-Mann amerikai fizikus nevezte el kvarknak, ezt a hangutánzó szót Joyce Finnegan ébredése című könyvében találta: „Három kvarkot Marke királynak!” Gell-Mann azt is mondja, ha két részecske összeütközik, akkor az energiától függ elsősorban, milyen új részecskék keletkezhetnek. Elképzelhető, hogy egyszer majd csak rájövünk, téves volt a kvark-hipotézis. Kiderülhet azonban az is, hogy a kvarkok léteznek. A részecskegyorsítók, a távcsövekhez hasonlóan, időgépek, a távcsövek közvetlenül figyelik meg a távoli múlt eseményeit, a gyorsítók pedig újra lejátsszák azokat a történéseket, amelyek az ősrobbanás során mentek végbe.

Platón Timaiosz című dialógusában említést tesz egy kör alakú, önmaga farkába harapó halhatatlan lényről, amely az Univerzum első élőlényeként lett teremtve. Azt is írja, hogy ennek az állatnak nem volt szeme, mert önmagán kívül nem volt semmi látható; füle se volt, mert nem hallatszott hang; nem vette körül belélegezhető levegő; belső szervekre se volt szüksége, mert nem volt mit megemésztenie vagy kiürítenie magából. És minden, amit tett vagy elszenvedett, önnönmagában történt.

Ki lehetett ez a lény, ha nem az anyagba sűrűsödött iszony és magány?

Hamvas Bélát olvasva figyeltem fel Böhme gondolataira, hogy lényünk középpontja sötét, hideg és nyers düh. Ha valaki önmagában akar maradni, önmagának egyedül és örökre meg akar maradni, és önmaga középpontjába az egót teszi, dermedt szorongásban lesz része, és a mástól való félelem keserű és maró tüzében ég. Ezt az önmagába zárt bőszültséget hívja Böhme centrum naturae-nak, a természet lényegének.

Najmányi László tudósításában az Ouroboros: The History of the Universe című kiállításról azt írja, hogy Ali Hossaini biokémikus, filozófus, televíziós producer, vizuális költő, aki Blake Shaw és Bruno Levy videoművészek, programozók közreműködésével a kultúra frakciókra bomlását, a tudomány, az ipar és a művészet eltávolodását akarja visszafordítani. Hisz abban, hogy – amint a csaknem kétezer éves alexandriai alkimista szöveget illusztráló, önmaga farkába harapó kígyó, az Ouroborusba zárt szavak üzenik – „minden egy”. Több mint 30 ezer, az internetről gyűjtött kép, videofelvétel villan fel, közeledik, távolodik, úszik a térben, változó sorrendben. A hatás hipnotikus, mintha egyszerre repülnénk a csillagok között és az időben.

A szuperhúrelméletek egyike szerint az elemi részecskék tulajdonképpen a térből kialakított apró húrok vagy fonalak. (Amennyiben a világegyetem csupasz térként kezdődött, a húrokat úgy képzelhetjük el, mint a tér szilánkjait, melyek a kozmikus tágulás kezdetekor hasadoztak fel körülbelül úgy, ahogyan a víz megfagyásakor a folyékony vízből jégkristályok kondenzálódnak.) A húrok szakadatlanul és végtelen számú frekvencián rezegnek. Minthogy ezek a húrok a tér önálló darabjai, ahogyan Steven Weinberg kifejezte: „rezgési energiájuk nem képes eltávozni”. Hamvas és Böhme szavaival kiegészítve: „Ez a kezdet előtt az önmagába beleragadt makacs és konok akarat, saját sötétségébe és fogcsikorgató görcsbe burkolva, ez a hüllőség, amely önmagán kívül semmit sem akar, és mindent kizár, hogy önmagának a végtelen végtelenségéig megmaradjon.”

Saját szavaimmal: „Ez a repedt fal álomkórtól terhes. / Ki ez a darázs fölöttem? / Ki ez a nő, aki meszel bennem? / Ha mindez, ami körülvesz – fal, / ha én darázs vagyok / és bennem ez a rovar – ember, / akkor hol végződöm én, s hol kezdődik az ember?”

Még mindig csordultig telve az örök étvágyú szemközti tűzfallal, melynek alkonyatkor olyan a színteste, mintha egy asszonyt préseltek volna össze véres vakolattal.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.