Archívum

Képvisel-e a képviseleti líra?

Finta Gábor
2011. április

„Húúú! Imádom ezt a verset! Szerintem fantasztikus. És még az egyik Kispál és a Borz-számban is utalnak rá! Hihetetlen…” „Szavakkal nem is lehet elmondani e vers nagyszerűségét…” „Én majd átviszem… és megőrzöm!”1 „Ma már tudjuk – magától a költőtől –, hogy ez kizárólag az orális szexről, arra való felhívásról szól.”2

Ilyen és ezekhez hasonló vélemények olvashatók ma az interneten Nagy László valószínűleg legismertebb verséről, ami azt sejteti, hogy a szélesebb olvasóközönség körében magának a versnek ma is töretlen a népszerűsége. Abban ugyanakkor nem vagyok bizonyos, hogy ennek a népszerűségnek irodalmi okai vannak, mint ahogy abban sem, hogy ez a népszerűség nem korlátozódik erre s esetleg még egy-két más Nagy László-versre. Ezt azonban nem feltétlenül csak az olvasói szokások megváltozásával lehet összefüggésbe hozni, úgy tűnik, az utóbbi néhány évtizedben a szerző életműve iránt, a született monográfiák ellenére, erősen csökkent a kritikusi érdeklődés. Nem lehetetlen, hogy a Nagy László-recepció legnagyobb kérdése ma éppen az, hogy újraolvasható-e az életmű vagy annak bizonyos szövegei, vagy a már klasszicizálódott jelentésekkel irodalmi vitrinbe kerül.

Tolcsvai Nagy Gábor a következőképpen írja le a Nagy László-féle vizuális imaginációt: „az elemi (főképp szín-, fény-, alak-, anyag-) érzékelési formákból s vele együtt a dolgok, tárgyak elemi tulajdonságaiból felépülő tér-idő kontinuum, amely többnyire valamely reális természeti látványból indul ki, s nem egyszerűen átmetaforizálódik (főképp nem elemeiben), hanem egyes pontokon felnagyítódik, méghozzá dolgok metaforikus jellegű imaginárius összekapcsolásával. E kapcsolások nem a klasszikus irodalmi korokban megszokott értelemben metaforák, hanem inkább a konvencionális világismeretben és tőle elválaszthatatlanul a konvencionális szemantikai mezőkben többnyire egymással össze nem kötött fogalmak összejátszásaként értelmezhetők, amely kapcsolatokban az egyes szemantikai tartományok elképzelhető, de nem megszokott szövegbeli átfedése hasonlít a metafora lényegi mozzanatára, ám nem azonos vele. A metaforában a két, kapcsolatba került nyelvi elem jelentéselemeinek (bázistartományainak) részleges eltolása történik meg, ami (részleges) leképezést és ennek eredményeképpen egy metaforikus fókuszt eredményez.”3 A Ki viszi át a Szerelmet című vers képrendszerét ennek megfelelően olyan önálló „anyagi-érzéki” képek alkotják, melyeket egy „rejtett elem”, „érzéki-anyagi entitás”,4 a nap kapcsol össze. Tolcsvai Nagy ezt a szöveg metaforikus szintjének nevezi: „Az egyetlen jól körülhatárolható metaforává alakult nap-kép az anyagi-érzéki tartományok különálló allegorizálását egy összetett metafora fókuszának (»nap«) kibontásává módosítja.”5 Vagyis, miközben ezekből az anyagi-érzéki képekből megképződik a nap-metaforika, maguk az anyagi-érzéki képek nem metaforák. Így a Nagy László-versben – Tolcsvai Nagy szerint – a metaforikus folyamat nem helyi metaforák következménye.

Mivel Tolcsvai Nagy a metafora kapcsán Max Black terminológiáját használja, érdemesnek látszik még egy idézetet kiemelni, amely a „központi nap-kép által szervezett összetett érzéki-anyagi kép allegorizáló jellegéről” beszél, melyet a „korábbi elemzések mind megfogalmaztak”.6 Minthogy a nap mint „központi metafora” az anyagi-érzéki képekben, ezek jelentésében ismerhető fel, az előbbi mondatot valószínűleg úgy érdemes érteni, hogy a központi metafora jelentése allegorikus, vagy legalábbis van olyan jelentésrétege, amely allegorikusan, vagyis a kulturális hagyomány felől lesz érthető, mivel Max Black az allegóriát olyan mondattal hozza összefüggésbe, amelyet csak metaforikusan használt szavak alkotnak. Black ugyanakkor kiemeli, hogy dolgozatában csak a metafora „bizonyos használatainak megvilágítására”7 törekszik, s ezenkívül úgy véli, hogy a „»metaforának« van olyan értelmezése, amely inkább a »pragmatika« körébe tartozik, mint a »szemantikáéba«, sőt talán ez az, ami a legtöbb figyelmet érdemli”.8 Mivel ilyenformán az, hogy a befogadó mit tekint metaforának, metaforikusnak vagy éppen allegorikusnak, az egyéni preferenciák, értelmező habitus és előzetes tudás függvénye, nem elképzelhetetlen, hogy az allegorizáló jelentéssel szemben vagy inkább amellett a metaforikus folyamatot a helyi metaforáktól el nem szakító olvasás más következtetésekre jusson, legalábbis amennyiben a metaforát „kontextusok közti tranzakcióként”9 gondoljuk el.

A Tolcsvai Nagy Gábor említette korábbi értelmezők ugyanis a jelentést oly módon stabilizálják, hogy a verset egyrészt más Nagy László-versekkel összefüggésben olvassák, s így az egyes motívumoknak, mint például a „deres ág”, meghatározott és egyféle jelentést tulajdonítanak, másrészt konkrét történelmi referenciát feltételeznek, vagyis a szöveghez egy jól körülhatárolt kontextust rendelnek hozzá, s ebben értelmezik a verset egyrészt olyanként, amely „összegző műve e korszaknak”,10 vagy éppen az egész életművet jellemző ars poetica,11 másrészt pedig a képviseleti líra alkotásaként, amely eredendően „társadalmi indítékú”.12 Mindezt nyilván joggal teszik, hiszen ha a jelentés kontextuális, s az egymással kölcsönviszonyba kerülő szavak is emlékeznek a maguk (irodalom)történetére, azaz korábbi kontextusaikra, a szöveg értelmezőjének jogában áll a szöveg jelentését az általa meghatározott kontextusban stabilizálni. Odorics Ferenc azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy „a küldetéses, képviseleti líra” jellegéhez képest a vers nagyon is sok lehetőséget teremt a disszeminatív olvasásra.13 Így nem lehetetlen, hogy a Nagy László-vers újraolvashatóságának az lesz a feltétele, hogy lehetséges-e a helyi metaforákat az eddigiektől eltérő kontextusok kölcsönviszonyaként megérteni.

Láthattuk, hogy Tolcsvai Nagy Gábor az anyagi-érzéki képek nem metaforikus jellegét emeli ki, mert a nyelvi elemek kapcsolata nem eredményez egy metaforikus fókuszt, vagyis, másképpen, az anyagi-érzéki képek a versben nem kapnak olyan keretet, amelynek következtében azokat metaforikusan kellene érteni. Ez esetben nyilván szó szerint kellene őket érteni, ami bizonyos sorok esetében akár olyan interpretációs következtetések levonását is lehetővé teszi, melyek a szöveg szándékától valószínűleg távol állnak. A „Lángot ki lehel deres ágra” sor esetében például a szó szerinti jelentés következménye az erdő leégése volna. Vagyis a „láng”, a „lehel” és a „deres ág” szavak jelentése lehet ugyan szó szerinti jelentés, de a vers kontextusában egymással kapcsolatba kerülve ez a jelentés metaforikus lesz. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy a metafora fókusza az „ág”, az egyébként szintén anyagi-érzéki képként felfogható „láng”, vagy éppen a „lehel” lesz, a versmondaton kívül és a vers mint kontextus nélkül ezen szavaknak ilyen grammatikai térben valóban nehezen volna összehangolható a jelentésmezejük. Ezért valószínűleg érdemes megfontolni Max Black javaslatát, aki szerint a „»metafora« a legjobb esetben is csak egy laza értelmű kifejezés, és óvakodnunk kell attól, hogy használatának olyan szigorú szabályokat tulajdonítsunk, amilyeneket valójában nem találunk a gyakorlatban”.14

Mivel a „szavaknak nincs tulajdonképpeni jelentésük”,15 az úgynevezett szótáritól eltérő jelentéseket implikálhatnak anélkül is, hogy azok egy szöveg kontextusában más szavakkal kölcsönhatásba kerülve válnának a metaforikus folyamat részévé. Az ilyen jelentések rendszerint vagy valamely kisebb közösség nyelvhasználatát jellemzik, vagy, elvben, a nyelvet beszélő közösség minden tagja számára hozzáférhetőek. Utóbbi leginkább a kulturális hagyomány ismeretével hozható összefüggésbe, vagyis a szóhoz korábbi kontextusokban hozzátapadt jelentés(ek)ről van szó, arról, hogy „a jelentések állandósága a kontextusok állandóságával lesz azonos”,16 ugyanakkor valószínűleg hiba volna azt állítani, hogy a kulturális hagyomány ismerete (bármely kontextusban) garantál(hat)ja az egyes értelmezések azonosságát. Vagyis elmondhatjuk, hogy ez a fajta jelentés sem a szó szintjén aktivizálódik, hanem, hasonlóan a metaforához, érdemes „a kontextuális kölcsönhatások összefüggésében elhelyezni”.17

A vers első sorának „lemerül” szavát nyilván azért lehet összefüggésbe hozni a nappal, mert naplementekor egy tó vagy tenger partján állva úgy látszik, mintha a nap a víz színe alá merülne, illetve a nap szóval olyan metaforikus, az elmúlás kifejezésére használt szókapcsolatokban is találkozunk, mint a „leáldozik a napja”. Az alábukó nap ugyan valóban jelölheti a halált, a mítoszok nyelvén ugyanakkor legalább ilyen erős az újjászületés implikációja. Talán ezért van szükség a „végleg lemerül” megerősítésére. A lemerül szó a kimerül, az összes erő- és energiatartalékát felhasználja jelentésben is használatos, vagyis (technikai értelemben) úgy, mint egy elem, telep, illetve (természettudományi értelemben) ahogy a Nap kihűl. De bármelyik irányban teremti is meg a szöveg az irodalmi referenciát, a lehetséges jelentésintenciókban közös az, hogy, némileg talán paradox módon, a lemerülés nem feltétlenül jelöli a versbeli beszélő léttelenségét, inkább azon funkciók ellátásának a képtelenségét, melyekre a „ha [akkor] ki” szerkezet utal.

Ezek a funkciók pedig, amennyiben a mondat és nem a szó szintjén vizsgáljuk a metaforaképzést, a nyelvvel összefüggésbe hozható funkciók, illetve csak nyelvileg értelmezhető cselekvések. Ha igaz, hogy „az abszurdnak felfogott állítás indíthatja el a metaforikus folyamatot”,18 nem látszik túlzott képtelenségnek azt állítani, hogy akár a tücsökhegedű imádata maga is metaforaként érthető, de miként a szöveg többi „anyagi-érzéki” motívuma (nem csak a természetivel összefüggésbe hozhatók), a deres ág, a szivárvány, a lágy hantú mező, a sziklacsípő, a falban megeredő hajak és verőerek, a katedrális, a keselyű is egytől egyig őrzik a szigorúan referenciális értelmükön túl a korábbi kontextusokban hozzájuk tapadt (konnotatív) jelentéseket, melyeket a vers felidéz, s a versbeli beszélő számára az ezeken a kontextusokon keresztül megérthető, de a felidézés részlegessége miatt nem stabilizálható jelentések miatt lesznek fontosak, pontosabban a miatt a viszony miatt, amely a beszélőt ezekhez az anyagi-érzéki létezőkhöz kapcsolja – külön-külön és összességében. A látszólag inkongruens motívumok ugyanis képesek arra, hogy a mítosz nyelvén a lét teljességéről adjanak számot: a tücsök cirpelése a nyarat idézi, a deres ág a telet, ilyenformán a természet körforgásának, életnek-halálnak is jelölője lesz, ámde a dér a csapadék jelenlétét is jelzi, a szivárvány motívumában pedig a nap és az eső együttesen van jelen, tél, nyár, eső, fagy és napsütés eróziót és talajképződést eredményez, melynek következménye az élet megjelenése, a megeredő gyökérzet, majd a halál vagy annak képzete, ami a versben háromszor is megjelenik.

A recepció a szövegbeli cselekvéseket joggal írja le egyfajta sámáni cselekvéssorként. Ez ugyanakkor, ha igaz a szöveghez a képviseleti elv felől közelítő recepció állítása, mely szerint ezeket a cselekvéseket „mindenkinek végeznie kellene”,19 csak metaforikusan érthető, a sámán útja ugyanis egyéni, azaz a közösség megszokott vallási tevékenyégén kívül eső cselekvésekben kap szerepet. Elsődleges feladata, hogy eltörölje az Ég–Föld–Alvilág közti szinteket, vagyis megteremtse a kapcsolatot a fönti és a lenti világgal.20 Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy a köznyelvi alkalmazás és a tudományos terminológia között eltérés mutatkozik, úgy vélem azonban, hogy a köznyelvi használat is elsősorban az eksztázissal21 hozza kapcsolatba a sámán szerepét.

A másik fontos dolog a sámánizmussal és a keresztény mitológiával összefüggésbe hozható szöveghelyekkel kapcsolatban, hogy „»eredeti« vallási jelenségre” nem bukkanhatunk.22 Mert közel sem bizonyos, hogy azokban az elemekben, melyek több mitológia felől értelmezhetőek, feltétlenül ellentétet kell látni, mint ahogy a recepcióban nem szokatlan a pogány és a keresztény szembeállítása.23 Az egyes mitológiákban például nem ismeretlen a szivárvány mint „a Földet és az Eget összekötő híd”,24 a mitikus héroszok a „szivárványon érik el az eget”,25 ilyenformán a szivárvány egyrészt azoknak a koroknak a mítoszaira utal, amikor „ég és Föld közt még lehetséges volt az érintkezés”,26 másrészt a versben a szivárvány bibliai intertextusként is érthető, amennyiben az Ószövetségben az isteni béke jelképeként, tehát egy közvetlen kinyilatkoztatás jelölőjeként jelenik meg, vagyis a különféle keresztény és nem keresztény mitológiákban a szivárványnak nagyon hasonló lehet az implikatúrája, amit erősít a versben az, hogy a versbeli beszélő önként feszül föl a szivárványra (hangsúlyosan: feszül, nem feszítik), ami viszont a bibliai pretextusban annak a következménye, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte”. A mitikus létteljesség felmutatása azonban a versbeli beszélőnek nem elégséges, számára az ezt reprezentáló entitásokkal, képekkel szemben kialakított viszony a fontos.

A versbeli cselekvések ugyanis nem abban az értelemben nyelvi cselekvések (performatívumok), ahogy például a sámán bizonyos formulák alkalmazásával esőt csinál, az igék érzelmi viszonyulást (is) jelölnek (imád, öleli sírva, becéz, rettent), még abban az esetben is, amikor ez esetleg kevéssé nyilvánvaló: a „Ki feszül föl a szivárványra” sor értelmezhetőségét megteremtő pretextus(ok) alapján a cselekvések mozgatórugója a versbeli beszélő világszeretete (lehet). Innen nézve lesz indokolt a második sor („ki imád tücsökhegedűt”) transzcendens vonatkozásokat sem nélkülöző szóválasztása, s innen nézve az sem tetszik abszurd következtetésnek, hogy a „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist” sorokban a „káromkodás” (ha azt a vele etimológiailag rokon káromlással azonosítjuk, amire főként a „dúlt hitek” és a „katedrális” szavak mint kontextus adnak lehetőséget) esetleg az irodalmi hagyomány olyan szövegei, szöveghelyei felől érthető meg, mint például a babitsi „Adj magad ellen erőt énnékem” (Októberi ájtatosság), amit a Babits-vers kontextusában korántsem kell blaszfémiaként olvasnunk, inkább a jórészt szintén intertextuális utalásokból építkező versben, a „kárvallott, elkeserült legény” „imájában” megszülető válaszként arra a dilemmára, hogy „bárány-e, / bárány-e vagy farkas”.

Ezzel összefüggésben a negyedik sor Krisztus-allúziója ugyanakkor egy ennél talán relevánsabb magyarázatot is lehetővé tesz, amennyiben az idézett sorok szintén szemantizálhatóak egy bibliai pretextus felől. Ama jelenet után, melyben Jézus kikergette a templomból az árusokat és pénzváltókat, a következőket olvassuk János evangéliumában: „A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: »Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?« Jézus azt válaszolta: »Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.« A zsidók ellene vetették: »Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?« De ő saját teste templomáról beszélt.”27 A „dúlt hiteknek” ebben a kontextusban vonatkozhat a zsidók hitére, akik a Megváltó eljövetelétől a hajdanvolt földi királyság helyreállítását várták, akik látták a jeleket, de nem hittek. Isten fiának megölésénél pedig aligha képzelhető el nagyobb káromlás. Ilyen értelemben tehát az előkészítetlennek tűnő28 katedrális-motívumot a szivárványra fölfeszülés lehetséges implikációi és az idézett pretextusok felől motiváltnak is gondolhatjuk. A versben azonban a káromkodás szó, mely a köznyelvben a „trágár beszéd” jelentésben használatos, a „dúlt hitek” és a „katedrális” implikálta transzcendens irányultságot mintegy felfüggeszti, s az eredeti jelölt helyébe a vers kontextusában megképzett (a barthes-i értelemben vett) konnotatív jelölőt állítja.

A versbeli cselekvéseknek, mint láthattuk, valóban csak egy kis része tartozik a sámán szó jelentésmezejébe. A tücsökhegedű imádása például a közösség bármely tagja számára elvégezhető tevékenység. Ily módon véleményem szerint a „személyiség, világba ágyazottság”29 problémája, a lírai beszélő integritásának kérdése nem azért nem válaszolható meg a közösség képviseletelvű reprezentációja és az individualizmus szembeállításával, mert „a kettősség ilyen magyarázata leegyszerűsítő”, vagy mert „külső szempontok” bevonásával „megszűnik az irodalom autonómiája”.30 A versben felsorolt cselekvések nem a végrehajtott tett értelemben vett fizikai, hanem olyan nyelvi cselekvések, melyek egy része valóban csak nyelvileg hajtható végre, más része pedig aktuálisan nyelvileg végrehajtott. A tücsökhegedű imádatával kapcsolatban például, ha a szöveghez eleve hozzárendeljük a sámáni cselekvést mint kontextust, elmondhatjuk, hogy a sámán tulajdonságai közé tartozhat, hogy érti a természet a nyelvét,31 a transzbaeséshez pedig gyakran a zenét hívja segítségül (ámbátor ez jellemzően inkább dob, esetleg valamely pengetős hangszer). Szerintem azonban a tücsökhegedű-metaforában sokkal inkább a természet és zene összekapcsol(ód)ása által kiváltott érzelem medializálásáról van szó, mely az érzékletek befogadónkénti különbözősége ellenére fogalmilag teszi hozzáférhetővé a létrejövő emocionális élmény hatását, oly módon, hogy a tapasztalással összefüggésbe hozható (nyelvi) közvetítettség már nem teszi szükségszerűvé a jelenség fizikai érzékelését; a keselyű rettentése, miközben valóban hordozhat mitologikus konnotációkat, elsődlegesen a dögevő megjelenése után az azt a testtől/tetemtől távol tartani igyekvő cselekedetét írja le egy hangutánzó-hangfestő szóval, vagyis megint csak a valós cselekvések (versbeli) medializáltságára hívja fel a figyelmet, akár a Kőmíves Kelemenné intertextusa stb.

Úgy tűnik tehát, a vers állítása szerint ezek a cselekvések egyedül a versben végezhetők el, vagyis a vers cselekvése az, ami fenntartja a világot. Így a vers nem egyszerűen a cselekvések megidézésével kapcsolódik a korábbi mitológiákhoz, sámánhiedelmekhez vagy a népi kultúra világához, hanem abban, hogy hisz a kimondás erejében, amely azonban varázserejű csak akkor lesz, azaz akkor lesz képes a mondottak végrehajtására, ha a közösség, amelyhez szól, beszéli a vers nyelvét, vagyis képes a versben megszólaló kulturális emlékezet átsajátítására, beazonosítására, és képes a jelentések tükörjátékának kiszolgáltatott szöveget a születés, azaz a hagyományozott kulturális emlékezet kontextusában megérteni.32 Ilyen értelemben tekinthető a Ki viszi át a Szerelmet a képviseleti líra alkotásának ma is. A dolgozat elején idézett vélemények alapján azt kell hinnem, hogy ez a mai olvasónak nem feltétlenül sikerül, így talán az is elmondható, hogy a versbeli beszélő félelmei, részben legalábbis, már megvalósultak.

Jegyzetek

1 http://versek.blogter.hu/65099/nagy_laszlo_ki_viszi_at_a_szerelmet [2010. 07. 25.]

2 http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9123668&go=45262661&p=1 [2010. 07. 25.]

3 Tolcsvai Nagy Gábor, Nagy László, Pozsony, Kalligram, 1998, 49.

4 I. m., 72.

5 I. m., 73.

6 Uo.

7 Max Black, A metafora, ford. Melis Ildikó, Helikon, 1990, 432.

8 I. m., 435.

9 Ivor Armstrong Richards, A metafora, ford. Rácz Judit, Helikon, 1977, 122.

10 Görömbei András, Nagy László költészete, Magvető, 1992, 182.

11 Dobóné Berencsi Margit, Nagy László tizenkét versének elemzése, Tankönyvkiadó, 1989, 109., 116.

12 Görömbei András, „Ki viszi át…?”, Szépirodalmi, 1986, 127.

13 Odorics Ferenc, A nagy szerelmi átvitel. Ki viszi át fogában tartva Nagy Lászlót a túlsó partra? = O. F., A disszemináció ábrándja, Pompeji, 62.

14 Max Black, A metafora, i. m., 434.

15 Paul Ricoeur, Az élő metafora, Osiris, 2006, 118.

16 I. m., 119.

17 Bezeczky Gábor, Metafora, narráció, szociolingvisztika, Akadémiai, 2002 (Modern filológiai füzetek, 58.), 206.

18 I. m., 204.

19 Görömbei András, „Ki viszi át a Szerelmet”, i. m., 140.

20 Mircea Eliade, A samanizmus, ford. Saly Noémi, Osiris, 2001, 21.

21 I. m., 20.

22 I. m., 26.

23 Vö. „A »fölfeszül« nyilvánvalóan a Krisztus-passióra utal, ezáltal a megváltás motívumára, a »szivárvány« azonban rögtön vissza is veszi azt a maga természeti és pogány jellegével. Erősebb, mert tisztán keresztény a kilencedik-tizedik sor »katedrális« motívuma […].” (Tolcsvai Nagy Gábor, Nagy László, i. m., 75.)

24 Mircea Eliade, A samanizmus, i. m., 132.

25 I. m., 132.

26 I. m., 133.

27 Jn 2.18–2.21

28 Vö. Tolcsvai Nagy Gábor, Nagy László, i. m., 75.

29 Nyilasy Balázs, Kritikus töprengések egy jelentős költőről, Alföld, 1986/2., 79.

30 Tolcsvai Nagy Gábor, Nagy László, i. m., 80, 82.

31 Mircea Eliade, A samanizmus, i. m., 100.

32 Nyilasy Balázs idézett tanulmányában például már a versnek „a hatvanas évek kontextusában betöltött rendkívüli jelentőségét” elismerve fogalmazza meg (esztétikai) fenntartásait. (Kritikus töprengések egy jelentős költőről, i. m., 79.)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.