Archívum

Apológia és antropológia

Jánosi Zoltán: Barbárok hangszerén
Tarján Tamás
2011. április

1971 júniusában az Élet és Irodalom hasábjain Nagy László így adta hírül Sütő Andrással történt első – ünnepi könyvheti – találkozását: „Pohár mellett kölcsönösen megjegyeztük, úgy tűnik, régóta ismerjük egymást. És: nem vagyok-e véletlenül közülük való, mert látnak olyan jegyet is rajtam. Zöldselyem nyakkendőmre mutattam félszegen, mert ezt Tamási Áron viselte egykor. És elmondtam, ha poharamban igazi bor van, a selyem-nyelv csücske is kap néhány csöppöt: tessék, Áronka! Jegyes vagyok, igen.”

Tamási Áron, Nagy László, Sütő András is főszereplői Jánosi Zoltán Társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben alcímű, Barbárok hangszerén című tanulmánygyűjteményének. Ezúttal mégsem a személyek, hanem a jegy miatt idéztünk a négy évtizeddel ezelőtti Heti jegyzetből, a nyíregyházi irodalomprofesszor és költő a tudományosságot esszéizálással elegyítő könyvét fellapozva. Jánosi tágas műveltsége és sokirányú ízlésorientációja roppant fogékony azon szövegjegyekre, amelyek alapján távolinak tetsző, de termékenynek bizonyuló párhuzamokat nyithat meg jobbára csak szűkebb pátriájuk szószólójának tartott magyar írók, többnyire (vagy legföljebb) csupán szomszédoló kontextusban elemzett magyar alkotások – és messzi kontinensek, összevetésként ritkábban emlegetett irodalmak szerzői és művei között. A „Seb és koszorú” című, sajátosan kettős eszmefuttatás (Tamási Áron portréja Sütő András esszéiben tárgyjelöléssel) ezért keresi mindkét hőse rokon íróit főként közép-amerikai és afrikai nagyokban, A „törvénytelen halott” lapjain pedig Ratkó József emlékezete így elevenít meg afrikai, ázsiai, latin-amerikai neveket. A politikai és a kulturális antropológia szemléletével, eszközkészletével egyaránt élő szövegek közül az előbbi ekként érvel: „Egyre világosabban látszik az is, hogy mind Sütő, mind Tamási emberi és írói helyzete – a föld más sarkainak nyelv-, kultúra-, identitásvesztésre ítéltjeivel analóg módon – szinte azokkal a gyarmatosított bennszülöttekével azonos, akik a történelem folyamán saját szülőföldjükön kerültek mind elnyomottabb, kiszorítottabb társadalmi és kulturális állapotba. S amely állapot a bennszülött írót, például Césare Aimét Martinique-ról, Léopold Senghort, Mário de Andradét és Birago Diopot Angolából, Leon Gontran Damast Guayanából (de a kisebbségi színes bőrű Langston Hughest és Richard Wrightot is az Egyesült Államokban!) az erről a helyzetről valló szépirodalmi megnyilatkozásra (vagyis identitástevő, sorsfeltáró és helyzettudatosító kommunikációs gesztusra) és ezen át a világirodalomba történő behatolásra szólította fel. »A veszendőség érzése – amely a szülőföld torkát szorongatja« – Tamási legfőbb motivációja, »ez veri nyűgbe és tartja fogva pillantását«.” A másik említett írásmű, a Ratkó Józsefről szóló a következő névsort hozza fel: „Ratkónak a folklór szálaival átszőtt költészetében egy mélyről jövő, demokratikus népiség állt szemben egy népellenes diktatúra deklarált pszeudo-népiségével és politikai meg kulturális erőivel. Folklórbeépítésében »az ember« antropológiai sorsának alakulását Magyarországon figyelő következetes történetiség és az európai demokrácia kulturális búvópatakjait, hagyományait magában hordozó »népiség« fonódott egybe. S ez az esztétikummá emelt sorsválasz mind gondolati, mind poétikai vonásaiban igen nagy párhuzamot mutatott a volt gyarmati, félgyarmati vagy posztkoloniális világtereken – különösen Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában – kialakult, a népi hagyományra alapozó és erős szociális és társadalmi, történeti érzékenységű kortárs törekvések, így Wole Soyinka, Csingiz Ajtmatov, Gennagyij Ajgi, Juvan Sesztalov, Vaszilij Suksin, Gabriel García Márquez, illetve a nyugati országokban élő színes bőrű alkotók, köztük Toni Morrison, korábbról Léopold Senghor, Frantz Fanon műveinek vonásaival.”

Az alapos ismeretekről, bőséges olvasottságról, merész képzettársításokról tanúskodó névlistákat övező megállapításokkal (ideértve a második ciklus Jajgató paradigmák – A népi írók és a harmadik világ című, először itt megjelenő előadását is) emocionális elköteleződése révén e sorok írója is részben egyetért (időnként felébresztve magában egyetemi néprajz szakos tanulmányainak emlékeit, pontosabban mindazt, amit a népi kultúrák értékeiből és a folklórkincsekből két másik tudományszak, az antropológia és az esztétika javára meríthet). Ám sem itt, sem a kötet más helyein nem egyértelműen meggyőző az „esztétikummá emelt sorsválasz” tézise. Példáinkban az írói megszólalás nyelvétől a műfajaiig, az adott irodalmi létmód változó szerkezetétől a cenzúra különféle stádiumaiig, a létrehozott művek minőségétől a világirodalmi betagozódás kérdéseiig számos probléma vethető fel. Maga az olykor idézőjelbe is tett népiség, „népiség” (Jánosinál kimondva-kimondatlanul az archaikus gyökerű népiség) szintén nem egykönnyen írható le, mivel több hagyományozódás-stádiumon átesett, egyrészt változóban, másrészt eltűnőben lévő tradícióalakzat. S bár Ratkó József munkásságát esetleg valóban össze lehet kötni Ajgi vagy Sesztalov oeuvre-jével, nyilván feszélyező túlzás együtt tárgyalni líráját a Nobel-díjas (és prózaíróként méltányolt) García Márquez vagy Morrison más kaliberű életművével. Tamási Áron esetében csekélyebb a szembeszökő nagyságrendi különbség, ám fontolóra kell vennünk a Jánosi által is nagyra becsült és szívesen idézett Németh László már 1929-ben megfogalmazott aggodalmát: „Tamási, amikor jött, elkápráztatott. Ekkora gazdagságról nem álmodtam. Olyan, mint egy hirtelen felfedezett Kissármási-rét. Lelkesedtem a novelláiért, s belekötöttem a regényébe. Olvasom, s nem menekedhetem némi indusztriális szorongástól. Mennyi kincs, gondolom, s ez mind a levegőbe megy? Ha legalább egy nagy világirodalmi művet lehetne fűteni és világítani vele.” (Németh a Tágasság és jelenléttel kerül a könyv fő áramába, ám a Tanulmányok Németh László irodalomszemléletéről című kötet recenziójánál még lényegesebbek is a Kőhegedű – A bartóki modell irodalmi hatástörténete című, kulcsfontosságú írás Némethre tekintő mondatai.)

Úgy tűnik, Jánosi Zoltán tollát az antropológiai megközelítésben mérlegelt ideologikum, egyben a vázolt küldetésidea, magatartáseszmény magas fokú literalizáltságába (literalizálhatóságába) vetett hit, sőt e hit morálja vezeti számos esetben. Bizonyos fokig csupán feltételezzük, rekonstruáljuk a szerző gondolati-etikai modelljét, hiszen jelen keretek között meg sem kísérelhető – például – Senghor és Hughes, Suksin és Fanon pályájának és textusainak összevetése (egyáltalán, szinte mindegyikükről szólva: bemutatásuk a mai magyar olvasónak). Azt kell mondanunk tehát, hogy Jánosi antropológiája nem kis mértékben erkölcsi és érzületi alapokon nyugvó, apologikus jellegű antropológia. A véletlen játéka folytán az antropológia szó anagrammatikus átrendezés nélkül, egyszerű hangzócsoport-kiszűréssel magában foglalja az apológia szót. A beolvasztó íráskép hű megjelenítője a Barbárok hangszerén antropológia–apológia viszonyrendjének, bár a könyvben inkább az apológia foglalja magában az antropológiát.

Amit a szerző és olvasója veszít a réven, azt megnyeri a vámon. A könyv írójának hétmérföldes szakirodalmi jártassága és fogalmi igényessége ellenére sem sikerült egyértelműen a közel hozni kívánt távoli irodalmak, nálunk kevésbé ismert szerzők, cím szerint érvelve csak ritkábban megnevezett alkotások a teóriába illően szükséges értékbeli és karakter szerinti homogenizálása az antropológiai alaptételek jegyében, viszont minden alkalommal igen pontos, érzékeny a vizsgált magyar művek és életművek bemutatása. A tudományos, teoretikus újdonság az évszázadok óta érvényesülő nyugat-európai irodalmi mércék, illetve a jelenbeli euroatlanti kánon túlhatalmával szemben joggal hangoztatott, ám kidolgozott rendszerként csak részben működő összetettebb (népi gyökerű, történetiségében az antropológia színe előtt biztonságosabban megálló) szemlélet – a vitathatatlanabb hozadék a mű- és életműelemzés. Ha például Illyés Gyuláról szólva a finnugor testvértudat és az ázsiai kötelék, „a harmadik világ alkotóinak számos műve” által keltett esztétikai identitásréteg minden más hatásnál fontosabb volta sugalmazódik (nem is csupán az Illyés Gyula „finnugor himnusza” lapjain), az nem feltétlenül viszi előre sem a manapság oly ellentmondásos Illyés-olvasás, Illyés-értés, Illyés-viták ügyét, sem a népi–urbánus (hol valós, hol vélt) kontradikciótól sújtott magyar irodalom tisztázottabb önszemléletének dolgát. Viszont az Illyés-tanulmány, párban A „lüd modell” avagy a megsemmisülés finnugor paradigmája című írással (Bekezdések egy Szőcs Géza-vershez), a szoros olvasás és értékkibontás mintáját nyújtja, egyfelől az Illyés-vers, A törzs szavai, másfelől az „oppozíciós típusú” Szőcs-„válasz”, Az író és a bíró mérlegelésével. Noha Szőcs oppozíciója is mintha inkább Illyés sötéten látását (és a kiúttalanságból mégis derengő szó-hitét) látszana igazolni, a két álláspont – a kétféle antropológiai elköteleződés – alternatívaként, Jánosi egyetemes és nyitott nézetvilágának bizonyságaként jelenik meg: „A két vers két különböző szellemi, kulturális és történeti kaput tár ki a magyarság, illetve a kisebbségi magyarság XXI. századi létperspektívája előtt. A közép- és kelet-európai rendszerváltozások után tizenhét, illetve az Illyés-költemény születését követően pedig több mint harminc évvel – még mindkét kapu nyitva áll.”

A Barbárok hangszerén-t szerkesztő szerző pompásan feszítette ki a húrokat. A háromszor hat írásmű elrendezése példás. Mindenfajta irodalmi írástevékenység Jánosi szerint szinte elhagyhatatlan, lebírhatatlan társadalmi felelőssége, kor- és tudatalakító küldetése ugyanúgy megszólal a fejezetcímekben, mint szépség és szakszerűség tágan felfogható összefonódása, főképp a tragikus mélységekre fogékony látás-látomás tónusaiban (Rekviem utcakövekből; Jajgató paradigmák; Virágot őrlő malom). Az első ciklus apropóinál fogva is főleg előkészítő jellegű. Ráhangol a kötet az egyes szövegek feletti fő tárgyára és állításaira, de az alkalmibb témaközelítések virágosabb, poétikusabb szóhasználatával is problémákat körvonalaz. Az első hat írásból három Az év esszéi tallózásába is bekerült (a 2004-es, 2006-os és 2008-as kötetbe). Centenárium vagy más kerek évforduló is megszabhatta részint e hatnak a hangnemét (Krúdy Gyula tündöklő lázadása; Rekviem utcakövekből. József Attila emlékezete; A megrepedt föld. Móricz Zsigmond és Magyarország; „Seb és koszorú”; A „törvénytelen halott”; Szécsi Margit csodálatos élete). Az Ady Endre mellett-mellől láttatott Krúdy, azaz legnagyszerűbb teremtett figurája olyan fénytörésbe kerül, amelyet ugyancsak illethetne az antropológiai jelző: „Szindbád a szökevény emberiség, aki rákiált a történelemre, hogy az emberből kifelé megy az ember. Szindbád a dolgok elveszített távlatát mutatja meg.” „A nemzet közös ihlet” József Attila-i tételéből a névelőn kívül ma mindhárom elemet veszni vélő, pesszimisztikus József Attila-rajzolat – a költő Jánosira rávalló (stílusában kissé túlcsigázott), főleg idézetekkel argumentáló emlékezés is rövidre zárja az uralkodó tematikát: „József Attila csalódása egyszerre antropológiai és nemzeti.” Fontosságuk szerint a sorjázó írások felfelé ívelnek: az „adys” Móricz-textusnál is eredetibb a kettős Tamási–Sütő-problematizálás; a közfigyelemből eléggé kisodródott Ratkót (sajnos, lényegében bármiféle kritikai attitűd nélkül) igyekszik az ország egyszer valahára nem romló irodalmi emlékezetére örökíteni A „törvénytelen halott”; a túlzó fokok egy részétől eltekintve igazán betöltött küldetésű, remekül megírt Szécsi Margit csodálatos élete líránk egésze szempontjából még lényegesebb helyiérték-tudatosítást végez el.

A második ciklusban a Nagy László költészete és az euroatlanti kánon Jánosi úttörő, komplex és továbbgondolható Nagy László-kutatásainak, a tárgykörben kardinális összefoglalásainak (Nagy László mitologikus költői világa, 1997; „Szólítlak, hattyú” – Válogatott írások Nagy László életművéről, 2006) kiegészítése is. Nagy László ezúttal is főszereplő, a már szóba hozott, a bartóki modellel szembenéző tanulmány, és szükségképp a harmadik nagy fejezet Csoóri Sándor- és Ágh István-esszékritikái révén is (Csoóri Sándor kőtáblái; Az emlékezet önarcképei). A könyv végén a Virágot őrlő malom Lázár Ervin-képe, azaz szeretetsummázata szelídebb (kisebb elvi hullámverésű) vizekre evez, majd befejezésül a Perspektíva-e a váltás? Jegyzetek Ardamica Zorán Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban című könyvéről új érintő egyenest húz az alapproblémák köre mellé. A generációs „fordulatszemlét” – a szlovákiai szemléletváltás, távlatkeresés szakkönyvét – kritikailag mérlegelve Jánosi ismét az Európa szóra kattint rá, fenntartva körültekintő antropológiájának akár 360 fokos, teljes panorámát kereső körbepillantásra kész nyitottságát: „…valóban hordoz-e a szlovákiai magyar irodalomban átütő, igényes, hosszabb távon is érvényesülni képes esztétikai progressziót és gondolati perspektívát ez a váltás, vagy pedig csupán a váltás mechanizmusára koncentrálás az erősebb a folyamatban. A perspektíva pedig rejtve marad a kisebbségi sors, a dolgok átalakuló természete, Európa újabb élete mélyén – vagy pedig már nem is létezik.”

A sorokból kiérződő szkepszis, a tapintatos kétely, mely az Iródia és a Próbaút fiataljainak posztmodern váltáskísérletét övezi, betudható Jánosi Zoltán élesbe nem fordított, de egyértelmű posztmodern-ellenességének (melynek támogatására Almási Miklós egy, másképp is kontextualizáló megállapítását hívja segítségül). Ez az álláspont pedig úgy is megfogalmazható: a posztmodern nem (volt) igazán gyümölcsöző (hogy szigorúbb kifejezést ne használjunk), mert a fentiek értelmében vett antropológia számára még részlegesen is csak kevéssé honosítható, kamatoztatható. Mindez viszont már kívül esik a tartományon, melyet a Barbárok hangszerén magáénak tud. Az e ponton megnyitható eszmecseréket a szakma részben eddig is lefolytatta, bizonyára a későbbiekben is folytatja. A recenzens pedig úgy látja: e pár bekezdésben elmondta, miben ért egyet s miben nem a szerzővel. (Dialógusunk régóta barátian vitázó. Magam hálával tartozom, hogy e kötet hivatkozásaiban is néhány elgondolásom, elsősorban a bartóki modellel – s abban a „harmónia mint megértett diszharmónia” József Attila nyomdokán tárgyalható tételével – kapcsolatos állásfoglalásom kedvező nyugtázásra talált.) Ám a Barbárok hangszerén margójára kívánkozik még: Jánosi előbb – Nagy László-vizsgálódásai révén – a mitologikum, majd – főleg a 2005-ös Fűszál és mindenségnek köszönhetően – folklór és archaikum beiktatásával, beépítésével már részben újraértelmezte, feltöltötte, előnyösebb érvelési, öntanúsítási pozícióba helyezte az irodalomban használatos népi fogalmat, s bár bőven mutatkoznak akut kérdések, új könyve az antropológiai közelítéssel ismét fontos tartalmi injektálást adott a terminus technicusnak. (Holnap Kiadó, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.