Archívum

A 48–56-os zongora

Regényrészlet
Temesi Ferenc
2011. március

A pozsonyi Duna-part, mondjuk 1894. április 17-én, egy mosolygós kedd reggelen. Másodszor költöznek, de ezúttal sokáig laknak Bartókék a koronázó városban.

Béla megjegyezi a Duna-kőparton sétáltukban a Hajó utca sarkán:

Ez bizony nem olyan kék, mint „A Duna folyásá”-ban írtam. Inkább szürke. Háromgombos, fekete posztókabátka van rajta.

A mű, amely még Nagyszentmiklóson fogant, de már itt nyert befejezést, a tizenhárom éves komponista leghosszabb munkája. Húszperces.

Túl sok lánynév van a polkáid címeiben, mondja a mellette lépdelő kislány. A derekánál behúzott, fodrokkal díszített, fehér ruhában van.

Béla, aki még a heti zsebpénzt (14 fillér) is megőrzi, és ha baj van, kölcsönad édesanyjának harminckét kemény forintokat, mintha meg sem hallotta volna.

Azért jó volna itt lakni. Aztán hozzáteszi: Az „Elza-polka” is bánt?

A sötétszőke, homlokból hátrafésült hajú, copfos lánykának ma felvágták a nyelvét:

Miért nem tetszik neked a Kórház utca? Szép, magas házak vannak ott. Neked mindig a más a jó!

Még csak kilenc, és máris övé az utolsó szó. Béla egy sóhajjal leül egy kikötőbakra, a kislány mellé kuporodik.

Hogy játszik a nap a vízzel, mondja a lányka.

Elég nagy folyó ez ahhoz, hogy tudja: nincs miért sietni, mondja Béla komoran. Odaérünk.

Már a Váraljai révparton baktatnak. Egy császárszakállas, dülledt szemű úriember jön velük szembe. Bizonytalan járását szélesre vetett lábakkal leplezi, harciasan előreálló pocakján a felöltőt elfelejtette begombolni. Vagy már nem is tudja.

Most hallgass, mondja a lánykának Béla. Ez a bácsi tanít összhangzattanra. Erkel László, a nagy Erkel fia. Kérvényt írt a minisztériumba a mama ügyében.

Meg se szólaltam, mondja a lány, lebiggyesztett ajakkal.

Jó napot kívánok, tanár úr.

Adjon az isten, fiam. A hegyes, szinte aszimmetrikus potrohú férfiú megáll, sétabotjára támaszkodik. Liheg. Újra Pozsonyban? Ezúttal végleg?

Igen, tanár úr. Édesanyámat kinevezték a Magyar Királyi Tanítóképző Intézet gyakorlóiskolájába. A fiú a tanára szemébe néz: De hisz a tanár úr írt kérvényt a minisztériumba.

Khm, khm. Örvendek, fiam, édesanyád sikerének. És gyakoroltál ott a szász kalmárok közt, a messzi végeken?

Minden áldott nap, tanár úr.

És az áldatlanokon?

Azokon jobban.

Na, ez derék. És ki ez az ifjú hölgy?

A húgom, Elza.

Nagyon bájos. Akkor látjuk egymást, nemde? Mondjuk csütörtök délután háromkor. A Liszt-kották még megvannak?

Hogyne, tanár úr kérem. Még vásároltam is hozzájuk. Na persze nem Besztercén. Ott nincs zene.

A verbunkosok, fiam. Ne feledd a verbunkosokat.

A d’Orsay grófkisasszonyok, majd a belőlük lett Rotibor und Thurn Taxis hercegnék zongoratanára megböki a kalapját botjával, és szó nélkül tovább-billeg, vastag talpú cipőin. Mint aki nagy terheket cipel a vállain.

Szegény, mondja Béla. Az apja az ő legnagyobb ballasztja. Maga elé hull a mosolya, a girbegurba kövekből rótt útra.

A Templom utca sarkán, a katolikus templom előtt, egy padon, Elza vastag újságot pillant meg.

Ide nézz, Bélus. Kézbe kapja a tiszteletet parancsoló küllemű Vasárnapi Újságot, és máris a padon ül. A bátyja lustán mellé telepszik.

Na, olvasd, mondja megadón. Amit akarsz.

A címlapot, jó? A kislány mohón belekezd. Mint aki nagyon örül a felolvasásnak. Gyors zene ez. Kossuth Lajosról. Baksay Sándornak a kunszentmiklósi templomban 1894. március 28-án tartott gyászbeszédéből. Micsoda tavasza ez a mi földünknek! Micsoda fekete virágok nyílnak a mi tornyainkon! Micsoda gyászszegélyű levelekben bimbóznak a fák, és a leveleken micsoda sírások és jajszók vannak írva! Micsoda mérhetetlen áradása az az embertengernek, amely a főváros felé összefoly, részt venni egy olyan temetésen, aminőt a világ nem látott soha, és nem is fog látni másikat soha!

Azért vegyél levegőt is, mondja a báty. Április elsején majd elvesztünk. Emlékszel a pesti tömegre, a koporsóra, akkor hozták haza Turinból. Százezer ember énekelte a Kossuth-nótát! Nézegetik a képeket.

Mást?

Bólintás a válasz.

Irodalom és művészet. Mikszáth Kálmán hosszabb elbeszélést ír a Vasárnapi Újság számára, melyet művészi illusztrációval fogunk nemsokára közölni. A jeles író időnként kisebb dolgozatokkal, rajzokkal és tárcákkal is érdekesbíti lapunk tartalmát. Jókai Már, Gyarmathy Zsigáné, Herczeg Ferenc írásait is hozzuk.

Érdekesbíti? Jókai Már? Gyarmathy Zsigáné? Nagyon jó! Tovább! Démoni kacaj.

Árva szerelem. Eredeti regény két kötetben, írta Mosdóssy Imre, aki új ember az irodalomban, és nem mindennapi becsvágyat s bátorságot mutat, ha most, mikor a rövid lélekzetű, kisebb szépirodalmi rajzok és apró regények korát éljük, két nagykötetes regénnyel kívánja fölhívni a figyelmet saját magára és művére.

Jaj! Művér. A mosdóssytott huszár!

Na jó. A kislány lapoz. Akkor legyen az: Egyveleg. Táviratozott hangjegyek. Egy olasz távírótiszt kieszelte a módját, hogy miként lehet hangjegyeket táviratozni. Az idevonatkozó tervezetet benyújtotta az olasz közlekedésügyi miniszternek, aki azt most egy bizottsággal tanulmányoztatja.

Van még? Add ide! Add már ide! A fiú ki akarja venni a húga kezéből a lapot. Elza nem engedi, felkiált:

Megmondalak a mamának!

A fiú elengedi a lapot. A húga mintegy kiengesztelésül odasúgja:

Megnézed a sakkrejtvényt? Az is van itt.

Nem. A fiú a homlokát kopogtatja a mutatóujjával. Tudod mit, megnézem mégis.

A fiú átveszi a lapot, a hátoldalt kezdi olvasni:

Világi gyomor-por. Dr. Gólis-féle egyetemes emésztőpor. Korona epeszappan. Veloutine pipere hölgypor. Keleti-féle gummi haskötő, sérvkötő. Szénásy, Hoffmann és Társa Selyemáruháza lyoni és párisi újdonságai. Vidékre (megvető gúnnyal ejti ki a szót) mintákkal készséggel szolgálunk. Ezek ám csak a hírek, Bartók kisasszony!

Odahúzza magához a megszeppent lányt, puszit nyom a fejére, és felmutat a vár négy saroktornyára:

Látod, ezek nem bástyák, ezek futók.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.