A költészet mint alkotás és mint teremtett erkölcs egy vége-nincs mű szakadatlan folytatása, amely egyszerre kreáció és oráció, s amelynek a tárgy talán csak másodlagos része – a fő az, hogy miképpen csinálták meg. Akik e végeszakadatlan szerzeményt ezer és ezer évek óta írják, azok – mert megvan a joguk rá – mindent merhetnek. (Legalábbis Horatius szerint.) De hiszen a szó másik értelmében szintén igaz ez; a költő tudniillik, akármilyen merész, merít is: minősége nem kis részt attól függ, hord-e, s ha hord, milyen múltat hord magában. Persze a múltadomány rejthető. Vagy lehet vele nyíltan élni, sőt valamennyire el is lehet fonnyasztani, amennyiben alá óhajtja ásni magát az ember.
Akárhogyan is, egy jó eszű, becsületes költő aligha revoltál azért, mert kiegészítik, elvégre ő is kiegészít másokat. Mihelyst nem tréfálunk vele, könnyű belátni, hogy nemzedékek egyenes korrigálása folyik az írsz, tehát vagyok törvényszerűsége nevében. („Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.”) Nincs itt másról szó, mint egy természettől való erőről. Mit is mond szemközt a természettel Cézanne? „Mint festő a természet előtt egyre józanabbá válok – de részemre saját érzéseimet megvalósítani a legproblémásabb.” Azt viszont már Jász Attilánál olvassuk, hogy: „Cézanne Almák és narancsok című csendéletén / a körte szeretnék lenni, / ami félérett, / ami nem fontos, / mégis, meg lehetne enni.” (Aminem) Az idő kikerülhetetlenül tolakszik hozzánk, s ez elég sok okot ad a félelemre, de szélhámos az, aki azt állítja, hogy egy csöpp reménnyel sem kecsegtet. A múlás tükrébe nézve olykor idegennek látjuk magunkat, ami (üzletileg szólván) személyes kár, ám rengeteg tanulsággal jár.
Az idő és az időtlen állandó egybefolyásáról beszélő költő, az örökkévaló és a pillanatnyi egyre lehetetlenebb kompromisszumán töprengve, gúny, félelem, mosoly, komolyság százszínű forgásában mintha most hagyná végleg lelkébe fészkelődni a bizonyosságot: mit ér a beszéd, mire visz festeni a hétköznapot, s mit ér túlmenni a napi élet, a fiziológia előtti áhítaton. E tekintetben az Alvó szalmakutyák: vallás. (Vagy amint alcíme figyelmeztet: áldozati ének.) Jász Attila nem rejtegeti, hogy a szellemi kultúra méltóságát magáénak érezve óhajt hozzászólni az ész és a lelkiség, az alkotás és a beszéd új szövetségéhez. Az alkotás daca és intenzitása az ő eszköze. Az az eszköz, amely a hétköznapi és közönséges élet kényszerűségei alól csak azért is megkísérli fölhozni (vagy legalább fölcsillantani) az annyiszor tagadott, ám újra meg újra kitelő szabadságot, erkölcsöt, de mindenekfölött a teljesség álmát. Tagadni a tagadást: nem utolsó költői életforma, amelyben bőven van még anyag és tartalom. Igen, a hepehupás, alig ötlépésenként változó állapotú világban tessék csak szépet álmodni. Komoly, szenzibilis, víg, tartalmatlan és tartalmas, valamint egyetlen az élet, akár a poézis.
S a Jász Attiláé semmilyen más hanggal össze nem téveszthető költészet. E csöndes, de annál határozottabb karakterű és új tartalmú líra egy testi, téri, szellemi analógiákból levont princípiumot: a rossz tudása árán vett jó hitét fordítja neki a világnak. Jász megannyi verse akárha egy vihar másnapjáról szólna; különös zamatú mondatain (amelyeket egyébként finom belső szálak fűznek a líra klasszikus művészeihez) atavisztikusan ütnek át bölcselők, filozofikus hajlamú költők, keleti gondolkodók és a szomszéd művészetek (a festészet, a szobrászat) motívumai. Az áhítatos fiatalság (ami nélkül sosincs költészet), az éterikus rálátás s az érett férfi magakitárása teszi egyszerre érzékivé és szállóvá Jász Attila verseit. A hangnem, a beszédváltozat, amit a bölcselő artisztikum előad, a szabadvers egy sajátos válfaja. Meglehet, nem is annyira szabadvers, inkább valami szívdobogás-zene, hangsúlyok, ritmusok kibontása és hirtelen elmetszése, különös összejátszás, a dallam hűsége a gondolathoz, és néha megfordítva: elzenélt idea. „A csend színe fehér, a csend színe fekete, a csend színe az élet finom szürkéje…” (sár és felhőszerűség. A szürkület tónusai); „üres a lakás, már nem él, / csoszog, köhög és remél, // de a szobák emlékeznek, / emlékeznek rá, / hogy valaki ott lakott” (Nemél).
Ésszel, derűvel, halk sóvárgással, energiával és reménnyel teli zenére hangolja a lelkét az Alvó szalmakutyák szerzője, és bár a tapasztalat néha megingatja a hitét, valahogy úgy van, mint az egyszeri muzsikus: élete a legfontosabb fellépése, s az élet elviselhetőbb, ha dalolhatsz róla, s ha hiszed, hogy Isten a te oldalon áll. Azaz általa bepillanthatsz a végtelenbe – Jász szóbeli jazz-zenéje a nagy érzések rejtelmeivel ekvivalens. Azt, hogy a szenvedély és az érdes valóság találkozása során mi válik banalitássá vagy mitikussá, nála sohasem sejthető előre, épp ezért versei szinte megfeszítik az olvasó várakozását. Noha a legracionálisabb költők egyike, mégis, mintha a véletlen intézné versei sorsát. Ha a költő nem gurul dühbe a munkáját művészies pózra cserélő interpretátori fantáziától, az ember úgy képzeli: a versírás pillanataiban Jász Attila egy kert része, jön-megy, szemléz, tépelődik, s miután itt a kertben aktuális lélekbeli ügyeit fölvéste egy kőre, elhajítván e követ, tüstént utánaballag, mert „a hallószívűek számára” folyton keresgéli „az elveszített tárgyakat, / akár ha szavakat” (Hónaalatt; áldozati hála. Ének TD-nek).
Jász Attilánál az alkotásban zajló élettel nem átellenes a jelenvaló világ; igaz, távolról sem illeszti magát feltétlenül az evilági lét parancsaihoz. Messzi világokat, érzéseket és benyomásokat rejt el egy nagyon is közeli és konkrét mikrovilágban – írja szinte szó szerint (otthonos számkivetettség. Mikrózás). Ugyanakkor kész részt vállalni a sorsból. S mily jellemző, ahogyan a sorsvállalásról ír a megkezdett szépség. Az ikonfestés szabályaiban: „Minden újabb és újabb Krisztussal, kit / kolostorok csendjében feszítek falakra, // újra és újra átélem szenvedéseit a kereszten.” Cselekedni vagy passzívan belenyugodni a világ rendjébe? A kérdés e helyütt olyan fogalmak fölött lebeg, mint a türelem, az átgondolás, az érteni vágyás, a módszeresség. De: megértés, kíváncsiság, módozat – mind egy-egy delejtű, s szinte mind ugyanarra mutat: nincs jelentés nélküli, értelmetlen tárgy, jelenség, érzés, impresszió a világban; ez a lét jogos, szuggesztív vágya és csendes lendülete. S ez támasztja alá, hogy a bölcselet és a szív összebékítése a létezés kifejezésének legmegfelelőbb módja. Íme, a körös-körül dúló nyelvroncsolás, fakó nihilizmus és az intellektuálisnak festett unalom közepette a lázadás egy speciális esete. Hogy a régi s oly fogyhatatlan ambíció, ész és érzelem fúziója nem egyedül Jász Attiláé? Valóban nem! A lélek maga szabja meg saját távlatát, ez igaz, de igaz az is, hogy a dolgok morális átgondolását követően egyéb irányba és nagyon másképpen nemigen mehet a magas költészet, kivéve, ha a tétovázást és az öncsonkítást akarja csodává alakítani.
Nincs mese, az örökkévalóból kiszakadt s majdan az örökkévalóba visszahulló életünk egyszerre a ráció és az érzés kompetenciája. Csak az árnyalatok számítanak. Nem kell annyira mindent akarni! Utóvégre szabad-e, szerencsés-e felednünk, amit annyian kibeszéltek már, hogy tudniillik: amíg a lehetetlen és a primitív valóság közötti legrövidebb út, vagyis a költészet hódítás, a teljesség bármilyen neme, paradox módon, korlátol. Egy olyan korban, amikor a felmagasztosulni vágyó én környezetében, mindenféle görbe elvek nyomán, értékek sora alacsonyodik le, nem biztos, hogy a szemérmetlen kor látszatai fognak otthont nyújtani a számkivetettnek. „csak türelem, van idő, ha lesz / reggel, minden kezdődik elölről” – írja Jász Attila, minden rafinált művésziséget mellőzve, de annál magabiztosabban. Az értelem által rendelt folytatásról beszél itt? Az eszes költő mutatja energiáit? Meglehet. Ehhez képest, néhány könyvoldalnyira innen, a gyönyörű Imafák vonzóan kordában tartott artisztikuma befelé, a mélységek forrásához közeledik. Tehát mégis a belső eseményeink a hangsúlyosak? S az, ami nem bennünk, hanem velünk történik, néha szóra sem érdemes? „a fákon át elérni végül az imához, / amit a papíron az ecsetnyom valahogy áthoz, // halkan, és egészen közel hozzánk, / kéreghez, gyökérhez, letört ághoz, / egy tiszta pillantás lenyomatához.”
Az Alvó szalmakutyák vallása, amely a valóság egy meghatározott aspektusához tapad, különös panteizmust alkot; e kivételes miliőben ritkán (de legalábbis nem szertelenül) hangzik el Isten neve, s nem azért, mintha az ember önnön istenségét akarná nyomatékosítani. Jász Attila kissé rebellis panteizmusa: világséta, olyasféle szemlélődés, melynek minden egyes pillanatában ezerféle lehetőség lüktet.
Ezerféle – ami ugyanaz: fontold meg egyszer, mielőtt álmodnál róla, kétszer, mielőtt nekifognál, de ha eldöntötted, teljes odaadással tégy róla, hogy Isten földmívese lehess. És Isten földmívesének lenni: belső császárság. „Fénylő, sugárzó és végtelenül magányos” program. De aki egyenesen jár, világokat sétálhat be e császárság révén. Hogyan? Az átérzés a mágia kulcsa: „aztán megyek tovább, újabb / könyvtárakba, ahol kezdem elölről, nem tehetek róla, / időnként ez a belső császár parancsol.” Ha az Alvó szalmakutyáknak van hirdetett igéje, az éppen itt húzódik – és szimbólum, azaz művészet, azonkívül meg a legegyszerűbb, némelykor pedig a lehetetlennel határos cselekedet. Ennyi: megyek tovább.
Jász Attila: Alvó szalmakutyák, Kalligram Kiadó, 2010
2013. július–augusztus