Archívum

„Svábokból jött magyaroknak…”

Rákosi Jenő: A legnagyobb bolond; Emlékezések
Hegedűs Imre János
2011. január

Őrzünk a tudat alatti rétegekben egy névsort azokról, akik a „másság” jelét viselik (viselték), mégis hozzánk tartoznak, nem váltak ellenségekké, sőt azonosultak velünk; látni vélünk egy arcképcsarnokot azokról, akik abban a gyűlölettengerben, amelyben Trianon után élni kényszerülünk, benépesítik világunkat, ezért szeretettel foglalkozunk velük, kutatjuk, honnan jöttek, mit hoztak génjeikben magukkal, kíváncsiak vagyunk, mikor lépték át azt a kritikus küszöböt, amely után az „idegen” már magyar szívvel, magyar tudattal jön-megy, küzd, fárad, izzad, esetleg csetlik-botlik, vagy éppen életét áldozza hazánkért, nemzetünkért. Heltai Gáspár felnőtt korában tanult meg magyarul, feltételezett szülőfalujának, Nagydisznódnak a magyarított német nevét vette föl családnévnek, mégis ő az első jeles prózaírónk, prédikátorunk, műfordítónk és krónikásunk; Áprily Lajosnak barátai adtak magyar nevet (édesanyja Hitsch Terézia!); Kós Károly Szepességből a Bánátba bevándorolt ősei még sch-t írtak; a bácskai sváb Molter Károly tüzes patrióta lett Marosvásárhelyen; Gárdonyi Géza Ziegler-származék, ő településnevet választott, és így tovább. Évszázadokig kitaposott ösvény volt ez a magyarság irányába, a migráció a középkorban nyugatról kelet felé zajlott, a telepítéseket II. Géza királyunk kezdte el, II. Endre, majd Mária Terézia és mások folytatták, az önkényuralom korában osztrák hivatalnokok és katonák sáskahada lepte el az országot, aminek végeredménye az lett, hogy német ajkú (jelen dolgozatban csak róluk lesz szó) tudósok, művészek, szabadságharcosok, de százezres tömegek is (a szászok kivételével) kényszerítés nélkül beolvadtak a magyarságba, és örömmel érezték meg azt, ami a „született” magyarnak természetes volt: milyen jó, milyen kellemes, milyen lélegzetelállító élmény „hungarus”-nak lenni! (Liszt Ferenc mindig így nevezte önmagát.) Íme, néhány germán (frank, sváb, szász stb.) származású jeles, akik nélkül ma már elképzelhetetlen a magyar műszaki, képzőművészeti, irodalmi, tudományos élet: Blaha Lujza (eredeti nevén Reindl Ludovika), Deim Pál, Dési Huber István, Erkel Ferenc, Fadrusz János, Greguss Ágost, Hampel József, Hamvas (Aschendorf) Béla, Heinrich Gusztáv, Herczeg (Herzog) Ferenc, Herman Ottó, Hóman Ottó, Kalász Márton, Kernstok Károly, Klebelsberg Kunó, Körösfői Kriesch Aladár, Lechner Ödön, Lotz Károly, Márai (Grosschmid) Sándor, Mattis Teutsch János, Mindszenti (Pehm) József, Nirschy Emília, Somogyváry Gyula, Schulek Frigyes, Stein Aurél, Steindl Imre, Stróbl Alajos, Turóczi-Trostler József, Waldapfel József, Zala (Mayer) György – a névsor végtelen, összeállítása képtelenség és szükségtelen, hisz legtöbbször nemcsak az egyén, hanem családok, rokonok sokasága indult el az asszimilálódás útján, s a folyamat évszázadokig tartott; az aradi tizenhárom közt csak hatnak van magyar neve. Jókai rajongó emberszeretete nem bizonyult romantikus álomnak, Ankerschmidt színeváltozása (Juon Taréval ellentétben) számtalan alakváltozatban történt meg, következett be.

Milyen szegények lennénk a „svábokból jött magyarok” nélkül!

A Magyar Nyugat Könyvkiadó vállalkozott Rákosi Jenő (családnevét csak személynevével együtt szabad használni!) válogatott munkáinak újrakiadására, és ez az ürügy alkalmat kínál (provokál is!) az egyik sokat vitatott írástudónk alakjának felidézésére. Mélyfúrásra, sejtvizsgálatra van szükség. Klasszikus a hasonlat: a csepp szerkezetét elemezzük a tenger összetételének kimutatására.

Rákosi Jenőt kiátkozta a marxista irodalomtörténet-írás, ráadásul a köztudatban is olyan szörnyalak lett belőle, mint amilyen például József Attila szegedi professzora, Horger Antal. Ady Endrét Rákosi Jenő támadta szívósan, a Tiszta szívvel költőjét a mord nyelvészprofesszor tanácsolta el az egyetemről Szegeden. (Mellékesen: szó sem volt kicsapásról, József Attilával csak elbeszélgetett a tanára.)

Fent nevezett kiadó ürügyet szolgáltat tehát a Don Quijote-i vállalkozásra: szerecsenmosdatás vagy tetemrehívás nélkül mutatni föl a huszonegyedik század olvasójának Rákosi Jenő torzulásoktól megtisztított arcát, torzításoktól függetlenül idézni meg szellemét. Nem könnyű feladat. A közömbösség és az előítéletek fantomjaival kell megküzdeni.

Két, kifogástalan grafikai és nyomdatechnikai kötetet adott ki a Magyar Nyugat Könyvkiadó az Acsád melletti Vasszilvágyon Gyurácz Ferenc gondozásában: A legnagyobb bolond (1882) regény, az Emlékezések (1927) korrajz, napló, emlékirat, memoár. Kezdjük talán a másodikkal, mert az életút irányából lehet megközelíteni az életművet.

Nem sok lehetőséget ad a pragmatikus Rákosi Jenő a kommentálásra. Önmagát, korát, szellemi, politikai szerepét és a médiumot, ahol az események zajlanak, olyan kizárólagos „germán” precizitással határozza meg az Emlékezésekben, hogy alig lehet hozzáfűzni valamit, alig lehet megkerülni, esetleg cáfolni egyik vagy másik tézisét. Mindjárt a legelején írja: „Ennyi elég annak a bizonyítására, hogy én a mindennapi politikai életben soha részt nem vettem, minden fölkínált mandátumot magamtól elutasítottam, és se személyekre, se dolgokra közvetlen hatást egyebet nem gyakoroltam, mint azt, amit újságírói munkám tehetett politikusokra s a közönségemre.”

Igazi csapda a kutató számára, ha nem ismeri tökéletesen a korszakot, a dualizmust, a Ferenc József-i békeidő korát. Rákosi Jenő nem politizált, de – Pintér Jenő szerint – „a lap hatalommá lesz [a Budapesti Naplóról van szó], a szerkesztő szavának értéke a következő évtizedekben nemegyszer nagyobb a kormány súlyánál”. A nyugatos Schöpflin Aladár sommás megjegyzése is elgondolkodtató: népszerűsége „a Kossuthéval vetekszik”.

De ez a későbbi idők krónikája. Csak úgy lehet megérteni a nem politizáló, de a politikai hatalmaknál hatalmasabb Rákosi Jenőt, ha gyermekkorával kezdjük, ha származását vizsgáljuk, mert minden későbbi tette, cselekedete, merevgörcsös reflexműködése abból eredeztethető, abból vezethető le.

Két egzotikus furcsasága van életének. Germán származása ellenére (Dörföldén éltek az ősei, amely település a mai Ausztria területén van, akárcsak Liszt Ferenc szülőfaluja, Doborján) kisgyermek korában (Acsádon született 1842-ben) egy kukkot sem tudott németül, és a tizenkét gyereket szülő édesanyja a dunántúli nyelvjárásban csivitelő gyerekeitől tanult meg – magyarul. Nem mindennapi jelenség. Új anyanyelvét a porontyoktól kapja – az anya: „Mint alapos pozsonyi nevelés… természetesen anyám egy szót sem tudott magyarul, mikor férjhez ment. Gyakran hallottam tőle, hogy ő rajtunk, saját gyermekein tanult meg magyarul. Mert viszont mi úgy nőttünk fel az iskolázásig, hogy nem tudtunk mást, csak magyarul. Mi, különös nyelvtanárok pedig jöttünk egyre-másra, jóformán egymás sarkába hágtunk. 1840-ben született szüleim első gyermeke, 1861-ben az utolsó. Összesen huszonegy év alatt tizenkettő.”

Adva van tehát egy népes dunántúli család, név szerint Kremsner, amelyben az egymást sűrűn követő utódok magyarosítják a szülőket, legalábbis az édesanyát, ugyanakkor el-eljárnak az akkor még jobbára német nyelvű Kőszegre a Rajna vidékéről származó Ignaz von Vogel nagyapához – német szóra. Ellentmondásos és szövődményes helyzet a javából.

Ráadásul a hatéves Rákosi Jenő első meghatározó gyermekkori élménye 1848–49, a forradalom, a honvédek, a nemzetőrök, a huszárok hadba vonulása, és az örömmámor, amellyel ifjak, vének, asszonyok, lányok elkísérték őket a település határáig. Ugyanakkor elborzasztja Jelayi´ betörése, a horvátok inváziója, az ellenforradalmárok garázdálkodása. Tudósít arról, hogy az elesettek emlékére aztán, az ötvenes évek elején, Bécs parancsára a kőszegieknek, akik keményen ellenálltak, horvát síremléket kellett állítaniuk, és föl kellett építeniük a katonaiskolát. Kevesen tudják, hogy ilyen múltja van annak a katonai nevelőintézetnek, ahol Ottlik Géza híres regényének az eseménysora zajlik.

Semmivel sem egyszerűbb képlet a főváros, ahová huszonnégy évesen, irodalmi ábrándjaitól hajszolva, felköltözött. Az addigi állomások (Acsád, Ötvös, Ukk, Sárvár, Kőszeg, Sopron, Lengyeltóti) csak erőgyűjtésre voltak jók, különösen Somogyország érlelte kemény férfivá, szívós, konok emberré, itt, a gazdatisztek világában vált örök eszménnyé számára a szorgalom, a munka, a kitartás.

Az új médium, Pest hamar meghatározta az életcélokat, ugyanis cseberből vederbe esett, mert a kiegyezés után egy évvel „Pest olyan város volt, hogy ha magyar szót akartunk hallani, vagy magyarul akartunk beszélni, vagy az egyetemre, vagy a Nemzeti Színházba… vagy a vármegyeházára kellett menni”.

Mivel Rákosi Jenő emberi-írói világát ma még makacs előítéletek bástyázzák körül, nem fölösleges a fenti rajzolatot összehasonlítani Benedek Elek leírásával, aki a Székelyföld színmagyar környezetéből jött 1877-ben ugyancsak Pestre (munkatársak is lettek a Budapesti Hírlap szerkesztőségében, közös vállalkozásuk a bukovinai csángók hazatelepítése), és akit ugyanúgy lehangolt, elszomorított az a döbbenetes tény, hogy „az ország szíve nem magyar”. Az Édes anyaföldem! visszaemlékezésében írja kedves mesemondónk: „Az utcák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a magyar cégtábla. Kétkerekű taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban Duna-víz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél, s be-bekiált a kapukon: Donauvassz!… A magyar szó az utcán, vendéglőben, kávéházban… bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a székely fiú.”

Egész oldalak szinte szó szerint azonosak a két emlékiratban. Egyik szerző a nyugati, másik a keleti végekről érkezett abba a furcsa, különleges konglomerátumba, amelyet akkor Pestnek neveztek, s mindketten fél életüket áldozták arra, hogy legalább nyelvében magyar legyen a magyar főváros. (Különös egybeesés: mindketten ugyanabban az évben, 1929-ben haltak meg!) Eszközük a színház, a toll, az újság, a napilap (Benedek Elek eszköztára a gyermekirodalommal és a mesével egészült ki).

Buda várából annak idején ágyúval, karddal, kartácstűzzel kergette ki a törököt egy nemzetközi hadsereg, most fürge eszű újságírók, nyomdászok, könyvkiadók, írók, poéták, színi rendezők, színésznők (zömmel nem magyar származásúak!) hódítják vissza nyelvileg a magyarság számára az egész Budapestet, Pécsi Györgyi szerint nemcsak a fővárost, hanem „kis-Magyarország összes városát”.

Rákosi Jenő az Emlékezések szerint erre a lapra tett fel mindent, ez határozta meg életprogramját, hivatását, írói oeuvre-jét haláláig: eredményesen fejezni be azt a hatalmas művet, diadalra vinni a reformkor „nagy epopeiáját”, amelyet kiváló hazafiak indítottak el, s amelynek végeredményét a nyelvileg egységes, társadalmában megújuló Magyarország képében álmodta meg. „Dicső rendeltetés volt ez eszme napszámosának lenni. Ez töltötte be az én életemet elejétől végig. Kezdetben inkább sejtettem ezt, utóbb öntudattá és életprogrammá lett bennem. (…) Mert nem kell éppen nagy embernek, vezérpolitikusnak vagy államférfiúnak lenni, hogy az ember azonosítsa magát nemzetével. (…) Nekem a színház, melyet alapítottam és dirigáltam, a hazám volt. Nekem az újság, amelyet szerkesztettem, nem vállalat volt, hanem misszió és intézmény a magyarság szolgálatában.”

A fenti szemelvény: krédó, tartalmazza Rákosi Jenő egész életét, világát. A budapesti Népszínház és a Budapesti Hírlap megteremtése, irányítása, szerkesztése olyan emberfeletti próbatétel volt, amelyet csak Széchenyi-típusú személyek képesek megvalósítani.

Kultúrtörténeti adalékok tárháza a az Emlékezések. A Népszínház felépítése előtti telekspekulációk, az Operaház története, a Nemzeti Kör által meghirdetett népgyűlés, az ötös bizottság felállítása, melynek két jeles irányítója Podmaniczky Frigyes báró és Rákosi Jenő volt, színésznemzedékek kinevelése, szerződések megkötése, az adminisztráció kiépítése, a műhelyek felállítása mind-mind olyan adatok, amelyek nem maradhatnak ki Budapest krónikájából. Ezt a hatalmas szervezőmunkát Rákosi Jenő végezte, ráadásul színműveket írt, rendezte is azokat, közönséget toborzott, vidéki színészeket hívott a fővárosba, s megvívta férfias harcát a konkurens német színházzal, amely a bécsi udvar támogatásával mindent megtett, hogy csírájában fojtsa el a fiatal, friss, életvidám magyar intézményt. Rákosi Jenő sógorának, Csepreghy Ferencnek (zseniális tehetség volt a korán, tüdővészben elhunyt író) a vígjátékaival, népszínműveivel, Blaha Lujza csilingelő hangjával (itt lett a „nemzet csalogánya”) sikerült megnyerni a csatát, és az 1875-ben megnyílt Népszínház szinte hónapok alatt a főváros legkedveltebb teátruma lett, jóízű tréfákon, könnyű dallamokon, fanyar, humoros jeleneteken tanult meg itt magyarul a főváros összlakosságának több mint a fele, a hatalmas német, zsidó, szlovák és délvidéki szláv tömeg. Rákosi Jenő szavaival: „Azt tartom, ott tanult meg a pesti ember magyarul nevetni s magyarul sírni.”

Közben kedves vagy pikáns pletykákat mesél, eléggé humortalanul: a színésznők kacérsága, feslettsége éppúgy hozzátartozik Rákosi Jenő krónikájához, mint a világ hatalmasainak néhány szavas jellemzése, akik megjelentek a nézőtéren: vendégül láthatták a walesi herceget, IV. Edward királyt vagy a tragikus sorsú Rudolf trónörököst, kinek tiszteletére nem voltak hajlandók eljátszani a Gotterhaltét.

Ellenfelének, Ady Endrének a metaforája a „muszáj-Herkules”, de Rákosi Jenő is az volt. Gazdatiszti ismeretekkel jött fel Pestre, mégis ő játssza el a próbákon Prielle Kornéliának, később Blaha Lujzának azokat a jeleneteket, amelyekkel a két díva nem tudott megbirkózni. Egymaga tudott színházalapító, adminisztrátor, igazgató, színműíró, műfajteremtő és színpadi rendező lenni.

Szerb Antal „a pántlikás magyarság legfőbb bajnokának” nevezi őt, Blaha Lujzát pedig „arisztokratikusnak”, de a százezres tömegek véleménye sem mellőzendő, a Népszínház fergeteges sikere egyedülálló a színháztörténetben, sőt, az Aesopus című színművével elindított műfaj is fölvirágzik, Csiky Gergely, Dóczy Lajos és mások kísérleteznek eredményesen a shakespeare-i mesedrámával, amelyet (és ezt már Szerb Antal, sőt a „Spenót” is elismeri) Rákosi Jenő honosított meg Magyarországon, s talán Bartók szemhatárába is bekerült.

Bármilyen hévvel vetette bele magát a színházi életbe, igazi világa, szenvedélye, hivatása mégiscsak az újságírás volt. A Budapesti Hírlap az ő igazi főműve, ezzel épült bele a kor szellemi, kulturális, politikai életébe. A lap hosszabb, sokkal alaposabb előkészületek után valósult meg, mint a Népszínház, s kisugárzása meghatározó volt, a magyar társadalom minden rétegében, a falusi jegyzőtől a miniszterelnökig, sőt a császári-királyi udvarig hatott, mozgósított, reakciókat váltott ki, kedélyeket borzolt vagy nyugtatott meg.

A közírói dobbantás még színházhoz kötött, az Aesopus (1866) című mesés vígjátékával olyan sikert aratott, hogy Kemény Zsigmond báró veszi szárnyai alá az ismeretlenségből felbukkanó kezdőt, rovatot (Bécsi dolgok) ad neki a Pesti Naplónál, amely feladatot olyan példaadóan látott el, hogy felfigyelt rá az egész ország, sőt a császárváros is. Később, 1869-ben Reform címmel indít lapot, s csak ezek után, 1881-ben alapítja meg Csukássi Józseffel, nagy anyagi áldozatok árán, az ország első modern, rotációs gépen nyomtatott, polgári újságját, a Budapesti Hírlapot. Negyvenhárom évig áll az élén, legalább húszkötetnyi tárcát, vezércikket, jegyzetet, kommentárt, folytatásos regényt közöl itt, munkabírása rendhagyó, teljesítménye egyedülálló, pedig ötéves korában elveszítette fél szemét, félvakon végezte az emberpróbáló munkát. (Emiatt nevezte aztán Ady durván, mindkettejükhöz méltatlan személyeskedéssel „féllátású, sanda sváb mészárosnak”.)

Mindezt részletező alapossággal, tényszerűen, irodalmiasítás nélkül meséli el az Emlékezésekben, érdekessége, furcsasága az, hogy kívülállóságát mindvégig hangsúlyozza: „Igazán csak keresztülutaztam az életen.”

Különös vallomás. Jelenti azt is, hogy a tülekedésekben, könyöklésekben, koncért folyó marakodásokban soha nem vett részt, de jelenti azt is, hogy mint ember magányos volt. Élete utolsó napjáig a közügyek szolgálatában állt, akárcsak örök, nagy eszményképe, Deák Ferenc, emiatt elfelejtett élni, a gyermekkort felidéző részektől eltekintve alig tudunk meg személyéről, magánéletéről valamit: „Nekem Ötvös ma is egy tündérország, ahova álmaim gyakran visszavisznek…”

Annál többet a Budapesti Hírlapról. Nemcsak felsorolja szerkesztőtársait (Csukássi József, Berényi László, Rákosi Viktor, Benedek Elek, Balogh Pál, Sebők Zsigmond, Kaas Ivor stb.), hanem rövid, frappáns portrékat rajzol róluk. Még a szerkesztőségi szolgák sem akárkik: Fromhold Artur börtönből szökött meg a Bach-korszakban, s Garibaldi katonája lett; Jackó János huszár volt, és szlovák létére Galíciából tért vissza a Kárpátok hágóin keresztül, hogy részt vehessen a magyar szabadságharcban.

A munkatársak, rovatvezetők, reszortfelelősök teljes névsorát képtelenség itt összeállítani, két név azért még idekívánkozik: Alexander Bernát, a kor kiváló esztétája és filozófusa a színikritikai rovatot irányította, Ady Endre (!) pedig 1904-ben „egy évre a Budapesti Hírlap állandó párizsi cikkírója lett” (N. Pál József).

Egyik legszívósabb vád Rákosi Jenő ellen az antiszemitizmus, pedig a szerkesztőség nyitott volt, szép számmal szerződtetett zsidókat, egyikükre, Barna Dórira még Ferenc József is felfigyelt, s dörmögve mondta környezetének egy díszszemlén: „Ist der rote Jud schon wiederum da?”. Kaas Ivor meg éppenséggel dán báró volt.

Ugyanezt teszi a kor politikusaival, a praktikus, szerény tehetségű Tisza Kálmánnal, a pénzügyekben, közjogban, gazdaságpolitikában igencsak járatos Széll Kálmánnal, a keménykezű, nyakas Bánffy Miklóssal, akinek kormányzása idején zajlottak a millenniumi ünnepségek: jellemzi őket, kertelés nélkül elmondja hibáikat, beszél tévedéseikről.

A sajtótörténet sem nélkülözheti az Emlékezéseket, Rákosi Jenő pontos helyzetjelentései, értékelései egyedülállóak a témakörben. Részlehajlás, elfogultság nélkül jelenti ki, hogy a Budapesti Hírlap az első rugalmas, dinamikus, híréhes lap, sok eseményt (tiszaeszlári per, Rudolf királyfi tragédiája, Erzsébet királyné meggyilkolása, Andrássy Gyula halála) első kézből, minden más hírközlő szervnél hamarabb tudat az olvasókkal, így óriási példányszámban jelenhetett meg. Sok eseményről csak azután értesült a miniszterelnöki hivatal, miután a Budapesti Hírlap rikkancsai már szétkiabálták a városban.

És az is jelentős sajtótörténeti esemény, hogy a Bordeaux-ban megalakult nemzetközi újságírói szövetség kongresszusa a millennium évében Budapesten ülésezett, ott fogalmazta meg szabályzatát. Európa hírességei látogatták meg akkor Rákosi Jenő meghívására az országot, s a vándorüléseken mindig jelen volt a Budapesti Hírlap legalább egy-két szerkesztője, így állandó kapcsolatot tartott Európa minden fővárosával, először került bele ezáltal a magyar sajtó az európai vérkeringésbe.

A Budapesti Hírlapot tőkeerős vállalattá fejleszti tulajdonosa, több más újságot és könyvsorozatokat ad ki, egyik jeléül annak, hogy ha felemásan is, ha megkésetten is, de a tizenkilencedik/huszadik század fordulójára polgári nemzet lettünk.

Az Otthont, az írók és hírlapírók körét is ő létesíti 1891-ben (még Ibsent, a nagy norvég drámaírót is vendégül látja itt), és vezeti az első világháború végéig, amikor aztán Molnár Ferenc veszi át az elnökséget.

Az országot és a világot ért katasztrófa a Budapesti Hírlap számára is óriási trauma volt. Rákosi Jenő tudta, hogy a Monarchia élethalálharca, küzdelme jóval a világégés előtt már megkezdődött, Franciaországban a sajtó és az utcai tüntetések jelszava lett: „Detruisez la Monarchie Austro-Hongroise!”, ezért a trónörökös Ferenc Ferdinánd meggyilkolását előkészítő összeesküvések (mert több volt!) egyik szálát éppen Párizsban véli fölfedezni.

Visszatérő, sokszor ismételt gondolat az Emlékezésekben, hogy nagy szükség volna egy közép-európai ütközőzónára, amely elválasztja a porosz-német nagyhatalmat a szláv tömbtől, ezért a Monarchia a kontinens minden népének érdeke.

Ady Endrét szülőfalujában, Érmindszenten érte a szarajevói merénylet híre, első, kétségbeesett mondata ez volt: „Vége a Monarchiának!” Ekkor, úgy látszik, nem álltak olyan élesen szemben egymással.

Rákosi Jenő visszapillantásában egy urat nevez meg maga fölött, akit őszintén, fenntartások nélkül mindvégig szolgált: Deák Ferencet. A dualista rendszer volt a magyarság utolsó próbálkozása az ország integritásának megőrzésére. A próbálkozás sikertelennek bizonyult, a demográfiai háborút már korábban megnyert nemzetiségek rávetették magukat az országra, s irgalmatlan kegyetlenséggel tépték szét, a nagyhatalmak csak asszisztáltak a hóhérmunkánál. Rákosi Jenő emberi tragédiáját az is súlyosbította, hogy a vörösterror idején börtönben, túszként tartották fogva a Lenin-fiúk.

Ady csalódottan távozott az örökkévalóságba 1919-ben, nagy ellenfele, Rákosi Jenő villámsújtotta faként élt tovább, s küszködött a kifulladásig, akárcsak későbbi eszményképe, Apponyi Albert gróf, a revízióért. Kétségbeesve tapasztalta, hogy az ő „bűnét”, az asszimilációt gátlástalanul végzik el ellenünk Erdélyben, a Felvidéken, Bácskában. Százezres színtiszta magyar tömegek, magyar vidékek nyelvi, etnikai, néprajzi egységét bontják meg, földreformmal, banküzelmekkel vesznek ki a kisebbségbe szorult magyarság kezéből minden anyagi erőt, gárdákkal, hadsereggel és csendőrterrorral fojtják el a megmozdulásokat, zárják be iskoláinkat, egyetemeinket, színházainkat, és kíméletlen cenzúrával bénítják meg az elszakított területeken a sajtót, a könyvkiadást, a szellemi munkát. Amit „magyar imperializmusnak”, sovinizmusnak, „harmincmilliós nemzetet” álmodó, eszelős rémképnek neveztek külső és belső ellenségeink Rákosi Jenő életművében, azt durván, gazul, szemrebbenés nélkül valósították meg és végzik ma is a kisantant államai. Ady hite, akarása, humanizmusa, a „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad” ugyanolyan hamis illúziónak bizonyult, mint Rákosi Jenő harmincmilliós nemzetálma.

Ady Endre és Rákosi Jenő!

A testvérharcok, a bozótküzdelmek két emblematikus alakja. Az egyik költőzseni, a másik publicista, a közélet konok bajnoka. Személyeskedésektől sem mentes vitájukat N. Pál József írta meg hozzáértéssel a Hitel 2009. április–május–júniusi számaiban („…de mit csináljanak azok a kevesek, kiknek szívét egyformán rontja győzelem vagy vereség?” – Ady Endre s Rákosi Jenő vitája a nagy háború idején), ehhez a háromrészes tanulmányhoz alig lehet hozzáfűzni valamit, talán annyit, hogy – és ez már Albert Gábor megjegyzése – „Ady életművének salakját” is látnunk kell, amely amiatt gyűlt fel, mert az akkori szélsőbaloldal nemzet- és hazaellenes tobzódása túlságosan is erős hatást gyakorolt Adyra, olyan mértékű hatást, amely történelmi tévedésekhez vezetett. (Vö. Albert Gábor: A szocializmus védelmében, Kortárs, 2005/12.) És igaztalan gorombaságokhoz. A „Svábokból jött magyaroknak” verssort utólag, 1918-ban, a Vér és Arany negyedik kiadásakor szőtte bele Ady az Én nem vagyok magyar? verse utolsó szakaszába, kimondottan Rákosi Jenőt sértő szándékkal. Nem békítjük „lány-duzzogássá haragvásait” (József Attila), Ady valóban a kor legnagyobb látnoka volt, de ekkora időtávlatból már megkockáztathatjuk a kijelentést: egyet akartak ők, csak teljesen más eszközökkel, más világnézettel és más felfogással – a nemzetmentés kétségbeejtő, reménytelen munkáját vállalták magukra.

Sajnos, a sváb származású tüzes magyar akarnokságának és a napkelet pacsirtája küzdelmének végeredménye ugyanaz lett: Trianon.

Amikor 1926. november 2-án befejezte emlékiratát, már érezni lehetett azokat a feszültségeket, amelyek aztán kirobbantották a második világháborút. Rákosi Jenő nem érte meg azt, de megjósolta. És mégsem sirámokkal, panaszözönnel fejezi be munkáját. Utolsó fejezetének címe: A Szent Család. Azokról ír, akik vérségileg vagy beházasodások révén hozzá tartoztak, akik mellette kínt, szenvedést, munkát vállaltak, akikkel minden búját-baját meg tudta osztani. Két testvére karrierjét jellemzi megható melegséggel, a Rákosi Szidiét, aki országos hírű színésznő lett, és a Rákosi Viktorét (Sipulusz), aki újságíró, író, humorista volt.

Ez a nemzet utolsó mentsvára. A család. A gyermekáldás, a nemzedékek egybefonódása. Ösztöneiben, génjeiben hordozta a tiltakozást a széthullás, a darabokra szaggattatás ellen. Érezte, tudta, hogy csak a csigaház, amit a család nyújt, csak a korallok kovavázas szerkezete ment meg attól a legnagyobb bajtól, amely miatt két zseniális írástudónk is szenvedett: „Minden Egész eltörött” (Ady) és: „ami van, széthull darabokra” (József Attila).

A Törvény minden szembeszegülés ellenére mégiscsak érvényesült, ezért mondotta keserűen Rákosi Jenő az őt meglátogató Kosztolányi Dezsőnek: „Azt kívánom, fiam, hogy ne éljek. Ez az utolsó kézszorításom…” (Idézi Gyurácz Ferenc az utószóban.)

S ha már könyvek kapcsán, az újrakiadás okán idéztük meg szellemét, alakját, első regényéről, A legnagyobb bolond című fiatalkori munkájáról is szólni kell, amely leginkább Jókai indulására, a Hétköznapok fiatalos, csapongó romantikájára emlékeztet. A cselekmény egy-két futamát Sue vagy Sardou is írhatta volna.

Pipiske (Ida), a fiatal színésznő öreg cselédjével, Hirtelen Borcsával járja az országot, sorsa egy igazi jó lélekkel, Persze Celesztinnel hozza össze, s ezzel megindul a fergeteges eseményzuhatag, amely nem ismer semmiféle korlátot vagy logikát.

Igaz, van olyan hőse is, aki fellelhető a hatvanas évek önkényuralmi világában, például Viknyédy Géza, de őt is talján medvetáncoltatónak álcázza, így a bujdosó honvéd alakja hihetetlenné válik, akárcsak a betyárfigurák, akik közé keveredik. A rémregények színtere gyakran a börtön, s a véletlenek véletlene úgy hozza, hogy a bujdosó honvédet ugyanabba a cellába zárják, amelybe a széplélek kereskedősegédet, Persze Celesztint. Az egyik lelki támasza a fiatal naivának, a másik vőlegénye lesz, miután egy „okos” patkányt követve (!) a csatornahálózaton keresztül megszökik.

Rákosi Jenő akkor tér vissza romantikus kalandozásaiból, amikor életprogramját, a haza és nemzete szolgálatát veti papírra. Csongor Bélát, az ügyvédsegédet alteregójának is tekinthetjük, hisz ő is jogot végzett. A fiatal ügyvédbojtár, kilépve mindennemű romantikus fantáziajátékból, azt mondja el, amit a szerző számtalanszor leírt tanulmányban, vezércikkben, esszében: „Az én ügyem az ország ügye, e haza nagysága és dicsősége. Hogy ki vagyok? Nem tudom, hol születtem, mely országban, mily szülőktől.”

Fontos tétele, tézise ez. A származás nem számít, a haza, a hazafiság tudatkategória, amelyet az egyén vállal, amelyért harcol, amelyért dolgozik, s ha kell, meghal érte. Olyannyira túlhajtott eszme ez, hogy egy-két ponton megfeledkezik arról, hogy romantikus regényt ír, a valóban létezett „Kávéforrás” irodalmi lokálba gyűjti össze szereplőit, oda, ahol ő és munkatársai vitatták az újság és a haza dolgát, itt szervezik meg a „Bolondok Társaságát”, és egyik ülésükön az ideológiát, az egész életmű alaptételét is megfogalmazza a szónok: „A történet, ameddig csak visszavihető írott és hagyománybeli források nyomán, azt tanítja, hogy e téreken államalkotó szervezetet csak a magyar nemzet volt képes tartósan alkotni. Semmi más fajnak rendezett állami életet fenntartania itt nem sikerült. Minden barátja tehát (…) pártolni kénytelen az itt egyedül életképesnek bizonyult magyar állameszmét.”

Történészek hivatottak vitázni arról, hol, melyik európai országban érvényesült ez a nemzetiségeket sújtó doktrína. Napóleon korában Franciaország közelről sem volt nyelvileg csak francia, és az egységes nemzetállam ideológiáját hirdeti megszállottan ma is minden egykori kisantant ország, s a Lisszaboni Szerződésben is ez szerepel: az állam azonos a nemzettel.

Messzire kalandoznánk a témánktól, ha ezt a nyomot követnénk.

A legnagyobb bolond Rákosi Jenő-regény végül is romantikus alkotás, s szerzőnk a szövődményes kalandok meséjével a regény címére is reflektál, kihasználja a „bolond” szó számtalan árnyalatát, és fokozza a lelkes, a megszállott, az eszelős, a félkegyelmű szavak jelentésárnyalatait. Egy hóbortos vénember, Ergerberger Flórián, Pipiske színésznő nagybátyja végrendeletében arra az örökösre hagyja minden vagyonát, aki a legnagyobb bolondnak bizonyul.

A haldokló, félkegyelmű vénemberek eszelős végrendeletei nem ismeretlenek sem a Sue-, sem a Sardou-, sem az Hugo-, sem a Jókai-regényekben, akiktől Rákosi Jenő sokat tanult, a tárcaregény műfajára is a Sue-életműben bukkanhatott rá, így érdekes, különös egyveleg jött létre, a romantikából és az erőltetett, aktualizált epizódok realizmusából kikevert egyveleg. A kezdő, a gyakorlatlan író minden hibája és fogyatékossága ellenére is műfajtörténeti kuriózum a regény.

*

Van ennek az életútnak két eszmei, filozófiai sarokpontja, melynek alapján konklúziókat lehet levonni, ez a két tétel, felfogás, attitűd: a konzervativizmus és a nacionalizmus.

A konzervativizmus jó fél évszázadig azonos volt, egyet jelentett a maradisággal, a retrográd törekvésekkel, és csak most, az új század és új ezred legelején kapkodunk ijedten a kallódó, szertefoszló értékek után, s rettenünk meg attól a szakadéktól, ahová a mindenáron, minden eszközzel előrerohanó voluntaristák vitték a világot. Most már látjuk, hogy a hittel vallott progressziónak nem ellensége, hanem kiegészítője, velejárója a nemes konzervativizmus, a kettő együtt tartja egyensúlyban a társadalmat, a gazdaságot, a kultúrát.

A másik a nacionalizmus, amely fogalom a reformkorban és a szabadságharc idején nemes patriotizmus volt. Szomorú, hogy Rákosi Jenő konzervatív nacionalizmusát a szörnyű világháborúk, a véres forradalmak, a bősz diktatúrák hitelesítették. Eszmék, elméletek, ideológiák nagy omlásában egyetlen szilárd pont maradt meg az ezredfordulóra: a nemzet és a haza szeretete. Más frazeológiával, más jelszavakkal, más programokkal, de a hazafiság igéit kezdi skandálni ismét a fiatalság, s nagy egységesülési lázában ettől a hazafiságtól hangos ismét a vén Európa. Nem véletlenül: Londontól Moszkváig sokmilliós tömeg telepedett le, amelynek más a hite, vallása, kultúrája, mentalitása, ember- és istenképe. A kontinens keresztény kultúrájának jövője, léte attól függ, hajlandó lesz-e asszimilálódni ez a hatalmas ázsiai, afrikai embermassza, vagy az formálja ki Európa új arculatát. Azt a szélmalomharcot, amelyet Rákosi Jenő a történelmi Magyarországon vívott, most nemzetközi összefogással igyekeznek győzelemre vinni. Félős, hogy nem sokkal nagyobb eredménnyel, mint ő. Tanulni viszont kell és lehet a múltból, különben fájdalmasan ismételjük apáink hibáit. Tőkéczki László, a konzervativizmus egyik legjobb mai szakértője mintha megtalálta volna a modus vivendit: „Nem kell egyetértenünk azokkal, akiket megértünk a múltból, viszont megértés nélkül mindig csak önmagunkról beszélünk.”

Ezért közeledünk újólag Rákosi Jenőhöz, ezért tapogatjuk ki az ő életútjának, fárasztó küzdelmeinek ismeretében azokat az ontológiai repedéseket, amelyek a nemzet testén keletkeztek, hátha szorgalmat, kitartást, nemes közéletiséget fiadzik e munkálkodás. És a bősz, vad csatákat is „…békévé oldja az emlékezés”. (Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2009)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.