Archívum

Vári Fábián László: Jég és korbács

Léka Géza
2011. január

Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel, nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy utad is ép.
(Rimay János)

Legjobb emlékezetem szerint Michael Jackson 1996-os budapesti koncertjét követően kezdték el suttogni idehaza, hogy a popsztár által bezsebelt dollármilliók hátterében nem csupán egy korszakos zenész s a személyét a földi halandók sorából kiemelő, a világon egyedülálló színpadi show áll. Sőt, a korabeli piaci listákat minden létező mutatójában átíró kereskedelmi siker – amelybe már a hanghordozók eladásából befolyt összegek is beleértendők – döntően nem is ennek köszönhető, hanem leginkább annak a kutatóorvosokat, pszichológusokat, számítástechnikai szakembereket felvonultató munkacsoportnak, amely a kalkulált haszon érdekében a tudomány legmodernebb eszközeit felhasználva gátlástalanul furakszik be a művész és közönsége közé. A hírek olyan fény-, illetve hangtechnika kifejlesztéséről szóltak, amelyek műfajbeli szerepüket messze túllépve már a publikum agyi struktúráiban kutakodnak; keresve és konkrétan célozva azon kéreg alatti területeket, lokalizálható pontokat, amelyeket e különleges hatáselemekkel ingerelve függőségi viszony alakítható ki a rajongókban a Jackson-jelenség iránt. Hittük is, nem is, ám tizenöt év elteltével a helyzet csupán annyiban változott, hogy immár módunk sincs kitérni a hasonló, ám nem kevésbé ijesztő információk elől. Az életünket a sarkaiból kifordító komputerkultúra egyik aktuális csúcsteljesítményeként említve az MR 1 Kossuth arról számolt be a minap, hogy a számítógép már nemcsak a lelki jelenségek szimulátoraként, de bizonyos fiziológiai folyamatok kiváltójaként és működtetőjeként is megbízhatóan teljesít. Megtudhattuk például, hogy a digitális effekteknek köszönhetően akár fajtánként is képes reprodukálni a különféle kábítószerek és egyéb tudatmódosító készítmények okozta hatásokat az „anyag” szervezetbe juttatása nélkül, majd a mesterségesen előidézhető örömök további felsorolása és taglalása következett, egészen a nemi kielégülésig bezárólag, de bárhogy füleltem, az irodalmi élmény nem volt közöttük.

Hogy mindezeket éppen Vári Fábián László legújabb kötete, a Jég és korbács kapcsán vagyok kénytelen fölidézni, annak okai természetesen a költészetében keresendők. A borítón Orosz István újabb meghökkentő grafikája, a szögekkel átvert búzakalász (csakúgy, mint Nagy Gáspár többszörösen megcsonkított könyvéhez, a Kibiztosított beszédhez készített s 1987-ben még letilthatott Radírgerinc című) nemcsak sejteti, de összesűrítve föl is erősíti a költő már-már elviselhetetlennek érzett látleletét: az ember a fatális érték- és életvesztés állapota felé tart. Ily módon a létezés egyik legősibb szimbóluma – amely egy önnön pöttyöző-csorgó vére által kirajzolt koordináta-rendszer elcsúszott metszéspontjában látható –, valamint a szintén a borítóra emelt s a versek keletkezését jelölő két évszám (2002–2010) a legegyszerűbben szólva is beszédesebb a beszédesnél. Talán véletlen, talán nem, de ezúttal már a borítón is tetten érhető Vári Fábián világszemléletének egyik legjellemzőbb vonása: a léptékek, a makro és a mikro, az univerzális és a lokális egyenértékűségének és egyidejűségének művészi szintű fölmutatása. Mondandójának tétjét, átütőerejét is az ebből fakadó szorongató feszültség határozza meg már az első darabban, a ciklusok elé helyezett, azokat mintegy fölvezető Ajánlás nélkül kezdő soraiban: „A pogány papoktól mentséged nem lesz / alakot váltva visszajárnak / varangytestükből szemközt hugyoznak / eszelős lidércként utadba állnak / ködöt huhognak összevihognak / s amíg lassúdan látásod veszted / tompítsa elméd fekete fátyol / ne érezd idő előtt a veszted”.

Igaz ugyan, hogy a kötet 37 versének több mint egyharmadát már olvashattuk a 2004-ben napvilágot látott Fecskehajtó idő lapjain, ám ezt mégsem érezzük zavarónak, hiszen oly gördülékenyen adják-veszik a szót, hogy közben minden részletükben föltételezik és ki is egészítik egymást, s jól érzékelhetően azért, mert a megállíthatatlannak tetsző romlás évről évre összébb kovácsolja őket. Ez azonban csak azon kevesek számára nyilvánvaló, akik a költőhöz hasonlóan kívül maradtak a nagy mókuskeréken: az ipari civilizáció, az infrastruktúra üzemben tartásáért folytatott s az embert a végletekig lebutító, öngerjesztő mivoltában is egyetemes létfenntartáson. Így történhet meg, hogy akinek számára a történelem kényszerűségei és tanulságai mindettől távol, a kárpátaljai folklór intim közegében formálódtak és álltak össze egységes szemléletté, annak tapasztalatait, felelősséget ébresztő következtetéseit – értékválasztásaitól, verseszményétől függetlenül – egyre kevesebben érzik magukénak. Pedig sugalljon bármit is a „fenntartható fejlődés” hite és képzete, valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy amit Vári Fábián László Az utolsó előtti napon-ban láttat, az még az ő legemberszabásúbb reményeiknél is reálisabbnak tűnik. „Az idő szapora lábai / már visszafelé haladnak, / örökre elszürkül a hold, / visszaadja fényét a napnak. // S számlál az Úr: a tengeren / lebeg egymilliárd halott. / Akik a vízzel megbékéltek, / azoknak kopoltyút adott.”

Az első ciklus (Ördöglakat) nagy időket görgető s talán leginkább fölzaklató versében, a Gikhon partjain-ban arra is fény derül, hogy az Úr a komputerelv alapján tette a dolgát már az őskezdetekkor is. A jövő, a teremtett világ programozása azonban még az ő hibátlannak gondolt szoftverével is rossz irányt vett, amint „szájában haszonra fordult az ige”, ám miután az ember kimutatta a foga fehérjét, jó rendszergazda módjára azonnal korrekcióra kényszerült. „Az idő vén malma leállt egy percre – / a program észlelte / a durva hibát. // Hát újból az igére fordult a nyelve, / s elküldte a földre / az Úr a Fiát.”

A középső ciklusban, a Mítosztöredékekben ismét meggyőződhetünk róla, hogy a mitológiák nem megkülönböztető tartalmuk, sokkal inkább egységesítő funkciójuk alapján érdekesek igazán, amennyiben az egyes közösségeken belül a kultúra kovászaként vannak jelen, s termékenyítik a folklór legkülönfélébb területeit, így a népköltészetet is, amely a gyakorló néprajzos Vári Fábián László számára mindenkori és kétségbevonhatatlan alapvetés. Költészete e tekintetben is meglehetősen koherens, így aztán abban sincs semmi meglepő, hogy például a Fecskehajtó kisasszony, a Táltosok, az Orromból a szél vagy a Veránkai románc építkezésének, olykor többszörösen összetett szerkezetének, valamint sajátos gondolati ritmusának prototípusa nem e helyt, hanem a harmadik ciklusba besorolt Nyolcsorosokban található meg, illetve érhető tetten a legplasztikusabban. A József Attila emlékének ajánlott s öt stációba zárt opus mindegyikében ugyanaz a hallatlanul érdekes nyelvi-gondolati építkezés figyelhető meg, amely mesterien keveri, elegyíti vagy éppen szétválasztja a metaforikusan archaizáló és a kiegyenlítésükre szolgáló dísztelen, nemritkán köznyelvi beszédmódot, mindezzel nemcsak különleges szellemi izgalmat keltve, de újabb és újabb, egymástól távol eső asszociációs mezőket nyitva meg. Az utolsó strófában pedig – és ez a momentum mutatja talán leginkább e művészi gyakorlat versszervező erejét – már elég egyetlen jól megválasztott igekötő is, hogy a szent és a profán, azaz a költői képzelet és a lehetséges realitás kettéváljék, s a közöttük megjelenő feszültség fölszikrázzék. „Cirógassák fel jázminok, / várjon rá vasalt ing, hófehér.” Ugyanezen teremtő logika és a világ nagy metaforáihoz, mítoszaihoz való ösztönös emberi viszonyulás teszi monumentalitásában is bensőségessé, szinte családiassá a már említett Veránkai románc kezdő sorait is: „A nap már éppen / anyjához készült, / mosdóvíz, vacsora várta…”.

Vári Fábián László immár sokadszor bizonyítja, hogy versbeszédének históriai és morális terhelhetősége nem ismer határokat. Sok egyéb mellett főként erről adnak számot a harmadik ciklus versei, melyek közül a címadó, a Fekete Gyulának ajánlott Jég és korbács, valamint a Zoltán fiához írt Változatok a halotti beszédre című éppen azt a hagyományt folytatja, amely a költő emblematikussá lett nagy verseiben (Ady alkonya, Útban Törökország felé) leginkább magával ragadta az olvasót. A különbség mindössze annyi, hogy míg az előbbiek a múltat helyezték át a jelenbe, addig ez utóbbiak a jelent ragadják meg, illetve vetik össze az uralkodó tendenciákkal, az embert a vesztébe lökdöső társadalmi és technikai előrejelzésekkel. Fekete Gyula egy fél életen át húzta a harangot a magyarság legégetőbb sorskérdése, a népességfogyás fölött (közben még mindig 15 milliós összmagyarságról beszélünk, holott bizonyíthatóan már a 13 milliót sem érjük el), szeretnénk hinni, nem hasztalanul. Vári Fábián Lászlónak azonban minden bizonnyal a címadó költemény adatott ahhoz, hogy a lehető legemlékezetesebben tegye hozzá a magáét. Ehhez nem kevesebbre, mint egy már-már nézőpontokon túli nézőpontra van szüksége akkor, amikor személyisége fókuszába tartva teremt távlatot a dráma köré, szavait egyetlen folyamatos metaforába sűrítve. Az esztétikai minőség magasában pedig százszorosan fáj, ami fáj. „Az éj bölcs madarai / vállamra ülnek, / fészkük elfoglalták / az elhajtott magzatok. / Hűvös lesz a hajnal, / még halálra hűlnek. / Pókdajkák, ingecskét, / takarót varrjatok. // Cirógassad, szellő, / az apró fejecskéket, / rájuk rozsdállt a vér – / áztasd le, langy eső. / Anyjuk szörnyszívét / ha megnyitja az álom, / angyali fehéren / jöjjenek elő…”

A gyűjtemény kétségkívül legtágasabb, ám a téridőt egyetlen családfává összerántó s még a komputertomográfba is betoló költeménye a Változatok a halotti beszédre, amely minden bizonnyal nemcsak a kötet, de Vári Fábián egész költészetének egyik legértékesebb darabja is egyben. Azon nagy hatalmú versek közé tartozik, amelyek akarva-akaratlan előhívják az olvasóból az ósdi, idejétmúlt reflexeket, hiszen a korszerűtlen, balga lélek még ma is kísértést, késztetést érez a memorizálásukra. Részletes elemzésére itt nincs mód, annyi azonban bizonyos, hogy ilyen morális vértezettséggel, ilyen szellemi igénnyel fölleltározott gondokkal és gondolatokkal valóban oda lehet állni a jövő kapuja elé, illetve – még ha veszni kell is – valószínűleg csak így érdemes. Annál is inkább, mert aki képes erre, annak még az elbizonytalanodásában is meg lehet kapaszkodni. „Hát miért vagyok én ennyire fontos? / Ha vackomon rémálmoktól gyötörve, / levegőm fogytán hörögve rángok, / holt apám rohan váltott szelekkel, / s úgy veri vissza belém a lelket, / hogy orromon-számon dőlnek a lángok.”

A kötet zárásaként Verset, ne ocsmány varangyot! címmel Penckófer János beszélget a költővel. Az életrajzi motívumok s a pályakezdés mesterségesen kreált útvesztőinek tükrében legfeljebb csak sóhajthatunk a néhai színész-színigazgató, Szendrő József örökbecsű megállapításán: a fiatalokkal úgy kell foglalkozni, hogy ne veszítsenek kezdősebességükből. Mindezeken túl igencsak elgondolkodtató, amit a költő a jó verssel szembeni igényként megfogalmaz: „Adjon érzelmi többletet, üzenjen, keltsen visszhangokat, hogy az olvasó hetek múltán is érezze az újraolvasás kényszerét, legyen élmény a vele való találkozás.” Anélkül, hogy bárkit is megbántanánk vele, azért szögezzük le, hogy Vári Fábián László kritériumai és a kortárs líra – szekértáboroktól független – derékhadának törekvései között talán sosem volt ennyire éles a kontraszt. És ez nem jól van így. Mert mit is látunk magunk körül? „… züllenek az értékőrző közösségek, fogy a nemzet – Magyarországon, és Európában szinte mindenütt. Ázsiai és afrikai eredetű szelek nyomulnak az elnéptelenedő falvak és kisvárosok tereire, betörnek templomainkba, s nyomukban egy újkori barbarizmus érkezik. Mindez az európai kultúra hanyatlását vetíti előre, szinte már a gondolata is fáj.”

S ha már Rimay Jánossal kezdtük, illesse őt az utolsó szó is. Mert igaz ugyan, hogy híres versének első szakaszát személyre való utalás nélkül is bármikor leírhatjuk, ám a befejező strófát Vári Fábián László nevétől elválasztani egyike lenne a legnagyobb hibáknak:

Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem,
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem!
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.

Vári Fábián László: Jég és korbács, Írók Szakszervezete, 2010

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.