Archívum → próza

Varázsgitár

mese
Demény Péter
2010. december

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, a Billán túl, a Poluson innen volt egyszer egy kislány. Ez a kislány, Ágóbágó sokszor annyit fecsegett és locsogott, hogy alig lehetett kibírni, máskor pedig csak ült a szobájában, és gubbasztott a sarokban, s ha az édesanyja vagy az édesapja megkérdezte, mi a baja, nagyon nehezen árulta el. Egy ideig azt mondogatta, „semmi”, aztán amikor már vagy hatodszorra kérdezték, bevallotta a rettenetes igazságot: „unatkozom”.

A rettenetes igazságtól anya is, apa is elborult, egyikük tekintete felhősebb lett, mint a másiké. A felhők csak gyülekeztek, már-már fellegeknek is nevezhették volna őket, már-már az eső is eleredt, amikor mindketten ráébredtek, hogy sírásukkal csak még jobban elkeserítenék egyetlen gyermeküket, így aztán inkább megpróbálták megvigasztalni.

Igen ám, csakhogy az unalom azért a világ legnagyobb nyavalyája és legpusztítóbb veszedelme, mert semmivel sem lehet elűzni, még találékonysággal sem mindig. Van ugyanis egy olyan stádiuma, amikor teljesen maga alá gyűri az embert: ilyenkor hiába mondod a szegény betegnek, hogy „gyere, kártyázzunk” vagy „barkochbázzunk”, vagy „országvárosozzunk”, vagy „activityzzünk”, mindenre ugyanazt válaszolja: „nincs kedvem”, „nincs kedvem”, „nincs kedvem”.

Az unalom órái, ha nehezen is, elmúltak. Igen ám, de egyre nehezebben múltak el, és anya meg apa egyre jobban megijedt. Ha sokáig megy így, gondolták, az unalom mindenen szétterül, szétfolyik a lakásban, betölt minden szobát, betölti minden szoba minden zugát, mint egy szagtalan gáz, amit az ember belélegez, és hirtelen azon veszi észre magát, hogy megfulladt.

Keresgélni kezdtek tehát, megoldás után kutattak. Testvért nem hozott a gólya, pedig egy testvér jó ideig elejét vette volna az unalomnak, mely Ágóbágó lelkivilágát egyre jobban fenyegette. Hörcsögöt vásároltak, ám a hörcsög alig egy hét múlva az örök rágcsálómezőkre távozott. Az osztálytársnők átjöttek, ha tehették, de mindig ők sem tehették, nem beszélve arról, hogy ők sem maradtak míg a világ világ, ha pedig elmentek, az unalom sárga szeme máris ott pislákolt Ágóbágó mögött.

A megoldást, ahogy az már lenni szokott, a nyár és Ágóbágó hozta el. Nagytatája ugyanis elvitte magával a szülőfalujába, ahol Ágóbágó összebarátkozott egy nála valamivel nagyobb kislánnyal, akinek volt egy gitárja.

A gitár! Ágóbágó azzal jött haza Bikkmakkfalváról, hogy ő is szeretne gitározni. Anya és apa egy kicsit meglepődött, de aztán úgy döntöttek, rendben van. Ha egyszer abbahagyja a gitározást, akkor is rendben van, mert legalább addig nem kell a lányuk elszomorodó szemébe tekinteniük.

Egy ismerősük révén tanárt is fogadtak, aki gitározni tanította Ágóbágót, aztán hátradőltek, és várták a csodát.

A csoda pedig bekövetkezett! Ahogy megvásárolták a gitárt, Ágóbágó minden unalma nyomtalanul elpárolgott, elszivárgott, soha többé nem kellett félteni semmilyen lelki bánattól, mintha nem is ő lett volna az a kislány, aki olyan gyakran mondogatta a szörnyű szót: „nincs kedvem”.

A szülők azonban, mint tudjuk, nem tudnak mindent… Anya és apa sem tudtak mindent.

A gitár csöndesen üldögélt, pontosabban álldogált a sarokban, és semmi jelét nem adta, hogy több lenne, mint egy közönséges gitár. Ágóbágó kézbe vette, pengette, állítgatta, próbált egy dallamig eljutni, de nem sikerült, a tanár meg csak kedden jön, addig még van… három nap. Máris unatkozott.

Akkor történt meg a csoda. A gitár megszólalt! Nem szavakat mondott, hanem zenét, de magától játszott: Ágóbágó már olyan régen unatkozott, hogy teljesen megfeledkezett róla.

Előbb a „Nagy esők jönnek, és elindulok”-at játszotta el, aztán a „Bóbita, Bóbita táncol” című dalt, később pedig a „Tizenhat tonna fekete szén” kezdetűt. Nem énekelt, de olyan tisztán zenélt, hogy minden számot fel lehetett ismerni. Ágóbágó számára, aki régóta jútúbozott, gyerekjáték volt rájönni, melyik az éppen megszólaló szám.

„Te magadtól játszol?”, kérdezte a gitártól. Gondolta, ha magától játszik, felelni is tud, ha pedig felel, akkor lehet vele beszélgetni.

Egy határozott pengetés hallatszott – bizonyára azt jelenti: „igen!”

„Mikor?”, kérdezte, de aztán rájött, hogy erre egy gitár nem biztos, hogy tud válaszolni, ezért átfogalmazta a kérdést.

„Érzed, hogy mikor unatkozom?”

Kettős, bizonytalanabb pengetés. Vagy inkább játékosabb, gondolta Ágóbágó.

„Te csak ne gúnyolódj velem!”, kiáltott rá. A gitár mosolyogva hallgatott.

A beszélgetés egy pillanatra félbeszakadt. Apa rohant be rémülten a szobába – nem értette, ki bánthatta a lányát; úgy emlékezett, csak ők ketten vannak otthon… Ágóbágó megnyugtatta, hogy a suliban kapott egy szerepet, azt próbálja. Még párbeszédeket is rögtönzött a kétkedő apának, így aztán végre kiment a szobából.

„Szerinted nem lehet unatkozni?”

Határozott, bár szomorú pengetés. „Dehogynem.”

„Akkor miért gúnyolódsz?”, csattant fel, de rögtön tudta, hogy a gitár erre nem tud válaszolni, ezért újra kérdezett:

„Meg kell küzdeni vele?”

Két erős pengetés.

„És egyedül is meg lehet?”

Megint az a csöndes mosolygás!

„Ó, te szégyentelen, hát…” Megálljunk csak! Nem egyedül! Azért mosolygott, mert nem egyedül! Már nem vagyok egyedül! Ó, milyen buta vagyok!

„Mindig velem leszel?”

Határozott igen.

„Nagyon köszönöm!”

Most már nem haragudott, ha a gitár mosolygott. Sőt, alig várta, hogy elkezdhessen unatkozni. Fegyelmezetten tanult, evett, mosdott és beszélgetett a szüleivel, mert tudta, ha gyanút fognak, mindent elronthatnak. A felnőttek képesek tönkretenni ezt a barátságot, éppen azért, mert féltik őt, és meg akarják óvni. Higgyék csak azt, hogy gyakorol, vagy valami jelenetet próbál. Ha nem tudják az igazságot, akkor nem is ronthatnak el semmit.

Három igen.

Hát ez azt is érti, amit ki se mondok?

Folyton mosolyog, ez aztán…

Ágóbágó többé soha nem unatkozott, bár a barátnőjét, Orsit mégis meghívta időnként. Olyankor a gitár békésen pihent a sarokban. „Biztosan azt hiszik, hogy ez csak egy tárgy…”, mosolygott a kislány büszkén és boldogan. „Pedig ha tudnák…” A gitár felől pengetés hallatszott, Ágóbágó pedig gyorsan azt mondta Orsinak: „biztos hozzáértem véletlenül”…

A szülők hál’ istennek nem tudták, és nem is jöttek rá, így addig őrizhette ezt a szeretetet, amíg csak akarta.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.