Archívum → próza

Az ájtatos manó

Vári Attila
2010. november

Olyan kék volt az ég, mintha indigóval rosszul átitatott felmosóronggyal mázolták volna foltosra. Nem voltak felhők, mégis, mintha lassan nyugat felé mozdultak volna a bárányfelhőre hasonlító fodrozódó foltok. Közöttük, vadat becserkészve, szinte hason kúszva, aranysakálfalka akarta bekeríteni a nappali égbolton sápadtan tétovázó holdat.

Robert a földön feküdt, egészen pontosan abban a letaposott körben, amelyet aprókat lépegetve alakított ki a derékig érő fűben. Vadsóskát rágott, s az évszázados szelídgesztenyefák szoborerdejét bámulta. Sárkányokat, óriáskígyókat, fej nélküli embereket látott a göcsörtös törzsekben. Fura fények táncoltak a fák fogazott levelein. Nem fújt a szél, még annyi szellő sem volt, ami a pitypang pihéjét repülésre bírhatta volna, mégis úgy látta, hogy felváltva, hol a viaszos felszínüket, hol pedig a világosabb fonákjukat rebbentve mutogatják a fák. Olyanok voltak, mint gyermekkora udvarán az öreg ezüsthársfa, annak a levélaljai voltak ilyen sápadt zöldek.

Robert számítógépes grafikus volt, de többnyire programozással kereste kenyerét az első években, itthon nem volt kereslet nagyszabású terveire, s balesete óta, immár háromnegyed éve betegállományban téblábolt, kínzó munkahiánnyal s rosszulléteivel küzdve.

Most is Claudiára gondolt. Arra a szabadságra, amit Claudia jelentett számára. A céltalan száguldást, azt, hogy szinte lélegezni sem tud, ha jól felpörgeti. Arra, hogy milyen áhítattal nézte akkor, amikor hazavitte.

Igen – esett aznap az eső, s nem érdekelte, hogy behordja a sarat, nem akarta, hogy Claudia kint ázzon az esőben.

Bevitte hát az előszobába, aztán meggondolta magát, s némi kínlódás után ott állt talpig krómozott csillogásában az ágya előtt élete nagy álma, a mindenféle kiegészítőkkel felszerelt motorkerékpár.

Egészen jól fel tudta idézni bármikor azt a szagot, amit a fémek és műanyagok, benzin és motorolaj keveréke hagyott kiszellőztethetetlenül a szobájában. Nem járhatott a motorral, még intézték a papírjait, s addig azon töprengett, hogy mit festessen rá. Nem akart lángokat, skorpiót. Azokat közhelyesnek, elcsépeltnek tartotta, s akkor a véletlen besegített.

Egy természetfilmeket játszó csatornán maradt a tévéje, hang nélkül peregtek oroszlános, majmos képsorok, s akkor valami rovart mutattak. Hosszan állóképben nézhette, s ahogy a motorra pillantott, a tartály krómtükrében meglátta az ugrásra kész szöcskefélét.

Felhangosította a készüléket, egy francia bogártani szakértőről beszéltek, valami Fabre-ról, aki az ájtatos manók szaporodási szokásait leírta. A természettudós, aki nagy elődjéről beszélt, sokszorosan felnagyított fényképeket mutatott a táplálkozó, támadni készülő sáskáról, s Robert mindezt a krómfelületen nézte, keresve azt a helyet, természetesen a motor mindkét oldalára gondolva, ahová a tetoválóval, aki járművekre is festett fantasztikus vonalakat, ábrákat, sárgászöld árnyalatú lakkal megfesteti ezt a túlvilági szörnyecskét.

A gesztenyefák látomásos csodái után a füvek kalászait nézte. Már növekvő magjaik hajlították meg a hosszúra nőtt pázsitfüveket, a pipacsok virágszoknyái helyén apró mákgubók zöld mellbimbóit látta, és mindenik faj túl volt már a beporzás korán, magkezdeményekkel volt tele a rét. A bogáncsok lilás virágai mellett már mogyoró nagyságú kis sünökkel voltak teli a gyermekkar vastagságú növények.

Eszébe jutott, hogy Sárát, a barátnőjét vitte az alföldi poros utakon, s leheveredtek egy csupa virág réten. Borvörös volt a mező a virágzó vadszegfűktől, s nekik sikerült szeretkezés közben bekeveredniük a bogáncsosba, hogy aztán órákig tépegessék egymás hajából a bojtorjánt.

Hirtelen jutott ahhoz az összeghez, amely lehetővé tette, hogy szabadon éljen. Lézerfényjátékot tervezett egy Öböl menti emirátus városi ünnepségére. Olyan fényjátékot, amelyről az egész világ beszélt.

De most a füvek tetején ájtatos manókat látott, rengeteg ájtatos manót. A közönséges pázsitfüvön, a vadzabon, a lósóskán is ájtatos manók ültek. Némelyik mintha szundított volna. Mások támadásra készültek, s arra gondolt, ha elég tehetséges lenne, és ismerné a festészet technikáit, akkor egy történelmi hitelességgel megfestett csataképben behelyettesítené az embereket ezekkel a kis ragadozókkal, s akkor sokkal tisztábban mutatná állati tulajdonságainkat, mint a hősiesen pózoló vezérek, vitézül haldokló katonák élethűen megfestett vászonballadái.

Robert nem tudott betelni a színek tobzódásával. Eszébe jutott, amit rajztanára mondott a főiskolán. Az ember szemmel születik, de van, aki soha nem tanul meg látni.

Balesete óta érdekes dolgot vett észre magán. Lát valamit, s közben egy felidézett tárgyat rá tud úsztatni, s mint egy filmes megoldásban, elhalványodik a valós, hogy helyet adjon a belülről megszólító képnek.

Most is ugyanezt érezte.

A gesztenyefák görcsös ágai között ismét azt a vén ezüsthársat látta. Szabályos lombkoronája olyan volt, mint egy szépen rakott szénaboglya.

Balesete óta, talán a lábába és karjába beültetett fémek miatt, érzékeny lett az időváltozásra, megtanulta, hogy a fájdalom jeleivel társítsa az ég színét, az árnyékok halványuló vagy éppen erősödő körvonalait. És mert valójában csak vonszolni tudta magát, nagy pihenőket tartva fölfedezte maga körül a világ olyan apró csodáit, mint a háztetők zuzmó- és mohaszigeteit, az aszfaltrepedések meglepő vízrajzi térképét, s egy délután magával vitte a Tenyérjóslás című könyvet, mert a sétatéri vendéglő tűzfalán egy hatalmas tenyér lenyomatát vélte felismerni, s kíváncsi volt, vajon ha ember lenne az épület, milyen sors várna rá.

Claudia tankjára fölkerült az autólakkal festett ájtatos manó. Fémesen lüktetett az átsejlő krómozás miatt, s az első motoros találkozón nevet is kapott, akkor lett a Yamahából Claudia, s a többiek nevettek azon az ötletén, hogy nem vág hozzá pezsgőspalackot, mint a hajóknál szokás. Kölniszóróba töltött a pezsgőből, s csak a kereket fújta be. Félt, hogy a savak nyomot hagynak a mindenhol föllelhető tükörfényű csillogáson.

És már nem ült annyit a képernyő előtt. Ahogy befejezte az aznapra kimért részfeladatot, rohant, mintha attól félne, hogy lekésik valahonnan, s egyre merészebb mutatványokkal bizonyította magának, hogy igazi vadmotoros.

Már nem kellett neki a banda, egyedül vágott neki jól megtervezett útjainak, de többnyire meg sem állt a végcélnál. Fordult, mintha időre kellett volna hazaérnie. A kórházban mégis feltűntek emlékeiből a kerámiatéglás holland települések, a Jungfrau havas csúcsa, görög és olasz narancsligetek, amelyek olyanok voltak, mintha sötétzöld égboltból ezernyi napocska fénylene. És látta a zivatar függönye mögött szürke hullámokkal viharzó tengert, azzal a valószerűtlen, távoli napsütötte folttal, amely úgy nézett ki, mint egy arany sziget.

Eszébe jutott a folyó közepén különös fényben álló homokpad is. És az a véget nem érő tűzijáték. Az volt a legkülönösebb útja a kezdet kezdetén. Akkor még kirándulásokat is tervezett, mert valaki mesélt neki a Dráva menti erdők vad szépségéről, s elhatározta, hogy ott tölt egy egész napot.

Nem olvasott újságokat, fogalma sem volt a világban zajló eseményekről, s az est beálltával a túlpartról fények villanását vette észre, egymás nyomát követő foszforeszkáló csíkokat, vörös gömböket, de az átellenes oldal galériaerdejének lombkoronái miatt nem láthatta kiteljesedni az ünnepi eget. Szüntelenül dörögtek a petárdák, néha egészen közelről hallotta őket, néha olyan sűrűn kaffogtak a pukkanások, mintha golyószóró, gépfegyver ontaná lövedékeit.

Népünnepély lehet odaát – gondolta, hatalmas tábortüzeket látott, még a messzeség sem tudta miniatűr méretűre csökkenteni a földközeli lángnyelveket.

Elképzelte, hogy milyen is lehet a népünnepély, bár a távolság s a lombok takarása miatt keveset láthatott, s laptopján, mint költők a zsebnoteszbe a versötletet, festők a vázlatot, ő is felskiccelte egy lehetséges fényjáték formavilágát.

A homokpadon állatok mozogtak. Egész falka nyüszített, hallotta ugató hangjukat, elnyújtott vonításukat, s Robert jobbnak látta, ha múmia-hálózsákjával felhúzódik egy hajdani határvédelmi betonbunker lapos tetejére. Nem félt, de megijedt a túlerőtől.

Egész éjjel látta a túlparti mulatság rakétáit, s felötlött benne, hogy talán nem is ünnepség van, hanem hadgyakorlat lehet, s csak otthon, Sárától tudta meg, hogy a szerb–horvát háború nyomjelző lövedékeit, aknavető gránátjainak becsapódását látta, s azok a kutyák, amelyek hajnalban átúsztak egészen közel a bunkerhez, s motorját szaglászták, nem közönséges kóbor ebek voltak, hanem a harcok elől északra menekülő aranysakálok. Egyre szűkülőbb körökben tapostak ösvényt a bunker körül. Élelmet reméltek, de Robert fölemelkedett, s a falka rémülten menekült a cserjék közé.

Többé nem vitt magával hálózsákot. Csak ment és fordult. Rohant egyre távolabb, mintha önmaga elől menekülne.

Sára hamar elunta ezeket az értelmetlen ámokfutásokat. Szeretett volna beülni egy normandiai kiskocsmába, ahol sajtokkal tömött kosarak álltak az asztalokon. Megkóstolni a calvadost, az almabort, vagy füstölt lazacot enni Andersen szülőháza közelében, de Robert mániákusan hajtott, s a lány, aki attól félt, hogy egy ilyen hosszú úton elalszik és leesik a motorról, magyarázkodás nélkül hagyta ott, mert tudta, hogy Robert az út megszállottja lett, s nem értené, hogy mi kifogásolnivaló van abban, hogy egyetlen nap alatt megjárja Párizst.

A kórházi ágyon, a kómából való ébredése után, azt a nagy fehérséget látta (felkötött, bepólyált lába, begipszelt karjai), amit a hirtelen havazás hozott a számára ismeretlen bajor tájra.

Nem látta az utat, s az áprilisi napsütés után, ahogy, mint egy alagútba, hirtelen került a fekete aszfaltról a tökéletes fehérségbe, azt sem látta, hogy autó vesztegel a mellékút padkáján, s bármennyire is kínlódott, hogy felidézze, nem sikerült emlékeznie az ütközésre.

Filmek hasonló jelenetei jutottak eszébe.

Ilyenkor látta a vészesen villogó sárga fényeket. Vagy azt, hogy a fehérségből feléje jön két fényfolt. Nem tudja, milyen messze vagy közel lehet, s abban a pillanatban elhúz mellette – nem egy autó, hanem két motor.

Orvosok jöttek-mentek a kórteremben, leleteit tanulmányozták, s szenderegve hallotta, hogy az ágya végén lévő tasakból kivesznek valamit. Szemhéja résein át látta, hogy röntgenképet nézeget egy orvos, aztán átadja kolléganőjének, fejét csóválva.

– Azt hiszem, el fogja veszíteni a látását – mondta.

– Elég kiterjedt, ha műtjük, talán a beszédközpont nem károsul.

Robert tudta, hogy róla beszélnek, de egyik keze sem mozgott, így azt sem tapinthatta ki, hogy turbán méretű kötés van a fején. A katétert érezte, s látta, amikor cserélte a nővér, de nem tudta, hogy összezúzott heréit eltávolították, s azért takarják ki minden vizit alkalmával, mert a professzor nem döntötte el, hogy menthető-e, vagy amputálni kell a kikötetlen lábat is.

Különös dolgokat álmodott. A sávválasztó szaggatott vonalán betűket látott, s ki akarta olvasni, de nem álltak össze szavakká, vagy ha igen, idegen nyelvű mondatokat olvasott fel egy láthatatlan, mégis ismerős hangú színésznő.

De érthető mondatokat is hallhatott. A fiatal orvosok olyan gátlástalanul beszéltek róla, mintha már halott lenne, mintha biztosak lettek volna abban, hogy nem hall semmit abból, amit helyzetéről, esélyeiről mondanak.

– Kirendeltek egy exhumáláshoz – mondta az egyik korboncnok orvos, aki éjszakai ügyeleteket is vállalt. – Hogy miket figyelnek meg a temetkezési szakemberek – mondta röhincsélve, miközben Robertet tapogatta. – Öregem, azt kérdezték a sírásók, hogy vajon miért épek még évek múltán is a hullák.

– A rengeteg gyógyszer, meg aztán az élelmiszerekbe tömött tartósítószerek – dünnyögte kérdő hangsúllyal a másik. – Az ilyeneket kár életben tartani – mondta Robertről, s nem gondolt arra, hogy a fehérbe pólyált beteg már magánál lehet.

De Robert rendbe jött. Hónapokig nyomta az ágyat. Két bottal, de tudott már járni egy fél év után, s ha nem lett volna olyan kegyetlenül meredek a képtár lépcsője, naponta bemenne. Flamand csendéleteket nézne, vagy azt a megfoghatatlan fényt, amely úgy sugározza be a németalföldi tájat, mintha északról, nyugatról, keletről és délről ugyanabban a pillanatban és szüntelenül sütne a nap.

Egyszer ment csak a reneszánsz termeket megnézni balesete óta. Teremőrök vitték fel, aztán a távozáskor „gólya viszi a fiát” üzemmódban hozták le a lépcsőn. Megalázónak érezte a helyzetet, s a gyógyvizű fürdőben még jobban hajtotta magát. Úszás közben úgy érezte, hogy nő a gyógyulás esélye.

Időlegesen nyugdíjba küldte számítógépét. Valami történhetett a képernyővel, mert a bekapcsolás után néhány perccel szivárványos vonalkák jelentek meg az ábrák vagy karakterek körül. Még leveleinek is csak első sorait tudta elolvasni, s így rászoktatta magát arra, hogy a fürdőnél felült egy külvárosi járatra, s a végállomástól alig kellett gyalogoljon, hogy a gesztenyés szélére érjen.

Már lábadozott, nem az elkülönítőben feküdt, amikor meglátogatta Sára.

Elegáns volt, nyoma sem látszott rajta annak a lánynak, akin szinte csak bukósisak volt az együtt töltött idő alatt. Bukósisak és motoros bőr kezeslábas. Kiszőkítette a haját, magas sarkú cipő volt rajta, kosztümkabát és szoknya. Robert szinte meg sem ismerte.

– Hát ezért – mutatott végig a férfi kötésein a lány. – Azt kérdezted akkor, hogy miért akarok szakítani. Hát ezért. Tudtam, hogy egyszer fölmázolod magad valahova. – Halkan beszélt, hogy a másik ágyban fekvő beteg ne érthesse egyetlen szavát sem.

– Igazad van – mondta, kínosan vigyázva, hogy ne nyálazzon. Még mindig szájában volt az a drót, amivel törött állkapcsát rögzítették.

– Nem most van igazam, hanem akkor volt, amikor Firenzéből úgy fordultál, hogy még vécére se mehettem. Tudod, hogy milyen lányosan jó érzés egy pisitől tocsogó bőrnadrágban ülni a hátad mögött?

– Igazad volt – ismételgette Sára minden elsziszegett mondata után, s tényleg át is érezte, hogy milyen lehetett az a tehetetlenség, amit Sárára kényszerített.

– Ha nem csináltam volna össze magam, akkor már az első benzinkútnál otthagylak, és autóstoppal jöttem volna haza, de hál’ istennek bepisiltem, hasmenést kaptam az idegességtől…

Sára abbahagyta, talán megsajnálta.

Az információs pultnál, amikor Robert kórterme felől érdeklődött, egy fiatal segédápolónő, mintha valami vicceset mondana, azt kérdezte:

– Ja, a heréltünket keresi? Jöjjön, éppen hozzá megyek – aztán hozzátette – ágytálaztatni, ha magát nem zavarja a bűz.

Robert csak akkor tudta meg, hogy elveszítette férfiasságát is, amikor egy plasztikai sebész mintákat hozott, és megkérdezte, hogy melyik méretű műherét akarja beültettetni.

Nem esett kétségbe. Jobban zavarta az a gondolat, hogy az agyából kioperálhatatlan csontszilánk megvakíthatja, s ahogy végre mankóin föl tudott állni, azzal törődött, hogy ismét járni tudjon.

Már ötödik alkalommal jött a gesztenyésbe, s élvezte, hogy egyre függetlenebb. Csodálta a természet öngyógyító erejét, mert hiába taposta ki magának a fűtisztást, mert másnap már ismét acélosan álltak a növények.

Vadsóskát rágcsált, s ahogy a különlegesen kék eget nézte, eszébe jutott az iskolai kék üvegtábla, amit soha nem lehetett egészen tisztára törölni, mindig foltos maradt a nedves szivacs után.

Claudiára akart emlékezni, de mintha szervezete bosszút akart volna állni, nem engedte, hogy képien jelenjen meg az évekig gyűjtött pénzből vásárolt motor. Még abban sem volt biztos, hogy tényleg krómozott volt a kipufogót védő burkolat is, s hogy vajon a tartályon kívül a sárhányókra is fölfestették-e végül az ájtatos manókat.

Még kora délután volt, s nem értette, hogy a felhőtlen égbolt mellett miért alkonyodik mégis.

Fölállt, ez ment a legnehezebben minden mozgás közül. Fekvő helyzetből kapaszkodó nélkül fölállni.

Észrevette, hogy ahol csapást vágott a fűben, feketén tátongnak, mintha gödrök lennének, a lábnyomok. Aztán, mint egy körhinta falovacskái, aranysakálok úsztak körözve a levegőben.

Óvatosan lépett, elbizonytalanodott, hogy talán nem is itt jött, s azok a veremfélék facsemete-ültetésre szánt gödrök. De bármilyen elővigyázatos volt is, talán belelépett az egyikbe, mert sötétség fogta körül.

Nem emlékezett, hogy mennyire lehet az út, s mert nem volt tapasztalata arra, hogy vakon hogy kell biztonságosan járni, arra gondolt, hogy leül, és segítségért kiabál.

Meggondolta magát. Ha leül, lehet, hogy észre se veszik a fűdzsungelben. Csak állt tehetetlenül, s ami eddig nem sikerült, most szinte valóság lett: megjelent teljes szépségében, részleteiben is pontosan Claudia.

És Sára is megjelent. A hangját is hallotta. Azt a mondatot, amit búcsúzáskor a kórházban mondott neki.

– Tökéletes választás volt a Claudia név mellé az ájtatos manó. Tudod, azok már párzás közben elkezdik enni a párjukat

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.