Archívum → Tanulmány

„A haza minden előtt”

Erkel Ferencre emlékezünk
Eősze László
2010. november

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl, ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”
Kölcsey Ferenc (1833)

A fent idézett „négy szócskát”, melyet Kölcsey Ferenc örök érvényű szállóigévé formált, Erkel Ferenc egész munkásságának vezérelvévé, programjává tette. A két igen különböző életutat a közös cél kapcsolta össze, és közös alkotásuk – nemzeti imánk – koronázta meg.

Most Erkelre emlékezünk, a magyar opera atyjára, mert kétszáz évvel ezelőtt, 1810. november 7-én született. (Így ez a nap többé nem a korábban megünnepelt baljós politikai esemény, hanem a magyar kultúra jeles napja.) Ma is ő a leggyakrabban játszott magyar komponista, hiszen a Kossuth Rádió és a Duna TV is minden este az ő Himnuszával zárja műsorát. Mégsem ismerjük, ezért nem is becsüljük eléggé. Még idén, a bicentenárium évében is hangzott el olyan vélemény (méghozzá felelős személy részéről), hogy Erkel csupán provinciális jelenség, nem képvisel nagyobb zenei értéket… Igaz, Operaházunkban is csak két darabja volt látható eddig, holott teljes színpadi életműve – Szigligeti Ede népszínműveihez írt kísérőzenéit nem számítva – nyolc és fél alkotás (az Erzsébet a Doppler fivérekkel közös munkája).

A nemzeti opera története azonban az általánosan elfogadott nézet szerint vele kezdődik. Ami előtte volt – mennyiségileg és minőségileg egyaránt igen szerény kezdeményezések –, legfeljebb a tudományos kutatók figyelmére érdemes. Néhány terméketlen kísérlet után Erkel, a sokoldalú muzsikus – komponista, karnagy, zongoraművész – honosította meg hazánkban a Nyugaton már több mint kétszáz éve virágzó műfajt, megteremtve magyar változatát. Az ő érdeme, hogy e téren is fel tudtunk zárkózni Európa szerencsésebbik feléhez. Honnan merítette az erőt ehhez a kétségkívül zenetörténeti jelentőségű vállalkozáshoz?

Három város készítette fel őt hivatására. Az első: szülőhelye, a magyar, német, román ajkú Gyula, ahol egy tízgyermekes család másodszülöttjeként nevelkedett. Apja, sőt nagyapja is képzett muzsikus lévén, már otthon meghatározó zenei élményekben volt része, és alapfokú zenei oktatása sem maradt el. A második város Pozsony volt, ahol középiskoláit végezte a bencés gimnáziumban, a kiváló zenetanár, Klein Henrik irányításával pedig széles körű szakmai ismereteket szerzett. Végül Kolozsvár megadta neki a lehetőséget a zongoratanári, karmesteri szárnypróbálgatásokhoz, és betekintést engedett számára a színházi világ műhelytitkaiba is.

Pestre kerülve zongoraművészként aratta első sikerét, majd karmesterként működött előbb a budai Nemzeti Játékszínben, majd a pesti német Városi Színházban. Még csak huszonhét éves, mikor sorsa összefonódik azzal az intézménnyel, melynek felvirágoztatása az ő nevéhez fűződik: zenei vezetője lesz a Pesti Magyar Színháznak.

Ezekben az években ért delelőjére a magyar reformkor, a nemzet öntudatra ébredésének, a múlt feltárására irányuló vágy erősödésének a kora. Erkelt is Berzsenyi, Kölcsey lírája vonzotta, Széchenyi eszméi lelkesítették. Komponistaként hogyan segíthetné törekvéseiket? Rátalált a legjobb megoldásra: megírta első operáját, a Bátori Máriát, melynek sikeres bemutatója, 1840. augusztus 8-a, kettős születésnap lett: a magyar operáé és a Nemzeti Színházé, mert a teátrum ettől a naptól kezdve viseli ezt a büszke címet.

A Bátori Mária, az első végigkomponált – vagyis prózai összekötő szöveg helyett recitativót, dallamos énekbeszédet alkalmazó – magyar opera. A mű kettős forrása az a magyarnak gondolt, de inkább csak magyaros zene (a népies műdal s az idegen eredetű daliás tánc, a verbunkos), ami Erkelt a városban körülvette, valamint az olasz bel canto érzéki szépségű dallamvilága, amiben munkahelyén nap mint nap megmártózhatott. 1838 januárjától a Bátori Mária bemutatójáig eltelt másfél év alatt több mint százötven este vezényelt olasz operákat, főként a nagy „triász” (Rossini, Bellini, Donizetti) műveit. Így érthető, hogy első dalműve „kétnyelvű” – akár ő maga is, hiszen magyarul és németül egyformán jól beszélt.

Zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy egységbe forrasztva a két igen különböző stílust, egyéni hangon tudott megszólalni. Ösztönös muzsikus volt, és példaképeihez hasonlóan ő is azt vallotta, hogy az opera mindenekelőtt az énekben, az énekkel valósul meg. Gazdag dallaminvenciója, mely leginkább Belliniével rokon, megóvta őt bármiféle plágiumtól. Jó érzékkel ugyanis az olasz szerzőktől csak a formát és a dramaturgiát sajátította el. Nyugati mintára komponált zárt számai közt van da capo ária, stretta, cabaletta, szerelmi kettős, induló, bordal, ima, vadászkar és kórusfinálé.

Az opera tárgya egyébként európai vándortéma, mely egy rokonszenves hősnő tragédiáját meséli el: szerelmesének gonosz atyja megöleti, mert ellenzi fia házasságát. Dugonics András 12. századi magyar környezetbe helyezi a cselekményt, s hogy némileg mentse Könyves Kálmánt Mária meggyilkoltatásának vádja alól, két gonosz tanácsosára hárítja a felelősséget. A színdarabot az 1820-as években sikerrel játszották Pesten, s az egyik tanácsost – Erkel és a magyar zenetörténet szerencséjére – Egressy Béni, a kiváló énekes színész, amatőr zeneszerző, szövegíró alakította. Ő értette a módját, hogyan formáljon az ötfelvonásos drámából kétfelvonásos librettót. Erkel pedig élt a felkínált lehetőséggel, és zenébe öntötte a tragédiát. A kontraszthatásokra épülő dramaturgia és a magánszámok, együttesek dallambősége biztosította ennek a „pszeudo”-történelmi operának a kedvező fogadtatását.

Ekkoriban jelent meg a Regélő Pesti Divatlapban Vahot Imrének a felsőbb társadalmi rétegek véleményét kifejező ítélete: „Istenemre, ha valaha még Nagy Lajost, vagy éppen Hunyadi Jánost engednénk a magyar operában kornyikálni, megérdemelné a színház, hogy azonnal összeroskadjon.” Nem sejtette, hogy Egressy és Erkel műhelyében már készül a Hunyadi László, amely valóságos történelmi hősök valós cselekedeteit tárgyalja – bár természetesen meglehetős költői szabadsággal. Tóth Lőrinc drámájától is eltérve a király esküszegését állítja a középpontba. Ráadásul a szerzőknek sikerült úgy ábrázolni Czillei és Gara 1456-os ármánykodását, hogy az 1844-es bemutató közönsége saját korának Metternich irányította bécsi mesterkedéseire vonatkoztathatta. Így válhatott az első felvonás kórusfináléja – „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály” – a szabadságharc lelkesítő indulójává.

Ez az esztendő a Himnusz éve is: Bartay András színigazgató az általa kiírt jeligés pályázat nyertesének nyilvánítja Erkel kompozícióját. Döntését a nép és az idő szentesítette: bár éneklését többször is betiltották, máig ez országunk hivatalos himnusza.

Egressy csakhamar újabb librettót készített Erkel számára, ezúttal Katona József Bánk bánja nyomán. Hazánk történelme felelős azért, hogy ez az opera, mely nemcsak Erkel életművének, hanem a 19. századi magyar zenetörténetnek is kimagasló teljesítménye, csak 1861-ben kerülhetett közönség elé. Egressy, a hű barát és munkatárs, aki a szabadságharc katonájaként a kápolnai csatában meg is sebesült, ekkor már tíz éve halott. Erkelt pedig a Bach-korszak elnémította. Tisztában volt azzal, hogy a cenzúra nem engedne bemutatni egy olyan operát, melyben királynét gyilkolnak meg. Ezért a színházon kívül keresett menedéket: 1853-tól rendszeresen vezényelt szimfonikus hangversenyeket. Mikor aztán a katonai vereségek hatására a bécsi kormány meghátrálásra kényszerült, enyhült a cenzorok szigora, így színre kerülhetett végre a Bánk bán, Erkelnek máig legnépszerűbb s a kortárs európai művekkel egyenrangú operája.

Tudjuk, Katona sem ragaszkodott a történelmi tényekhez. Nem az, nem ott és nem akkor ölte meg a királynét, mint ahogy azt a színdarab állítja, s nem gyalázták meg Bánk nejét sem, a dráma hitelessége mégis kikezdhetetlen. Az idegen uralkodóházzal szemben megnyilvánuló ellenérzés ez idő tájt általános volt, s az opera azt nyújtotta az „áthallásra” kész közönségnek, amit az hallani akart.

Erkel művészete kiteljesedett. A felvonások felépítése biztos kézre vall, a jellemábrázolás árnyalt, a zenekarkezelés atmoszférateremtő. Melinda nagy ívű Tisza-parti jelenete a Lammermoori Lucia őrülési jelenetének méltó párja. A „Hazám, hazám” áriával a tenoristák, a „Keserű bordal”-lal pedig a baritonisták kaptak örök értékű repertoárdarabot.

A komponista ezzel a művével pályája csúcsára érkezett. Általános elismerés övezte, élete mégsem volt könnyű. Szűkös anyagi körülmények közt nevelte kilenc gyermekét (kettőt korán elvesztett). Színházi szolgálatát, bár olykor igen terhes volt, mindig a legnagyobb lelkiismeretességgel látta el. Legidősebb fiainak zenei képzéséről a kiváló pályatárs, Mosonyi Mihály gondoskodott. Apjuk amint tehette, be is vonta őket munkájába.

A kiegyezés évében, 1867-ben bemutatott opera, a Dózsa György kézirata már Gyula és Sándor fia keze vonását is őrzi. A témaválasztás Erkel patriotizmusát, tántoríthatatlan udvarellenességét bizonyítja. Ő ’67-ben is ’48-ra kívánt emlékeztetni. A címszereplőt hősként mutatja be, és nem személyes sérelmeit állítja a középpontba, mint az Szigligeti librettója nyomán elvárható lett volna, hanem nagyszabású kórusjelenetekkel a parasztlázadás forradalmi jellegét hangsúlyozza.

Hasonló törekvés jellemzi a hét évvel később színre került történelmi operát, a Brankovics Györgyöt is. A monarchia törökbarát politikára készül, Erkel viszont ellenszenvesnek állítja be a török szereplőket. Hunyadi János diadalt arat a török seregen, bár szövetségese, a szerb fejedelem cserbenhagyja. Brankovics drágán fizet árulásáért: a törökök megvakítják túszként átadott fiait, ő maga pedig életét veszti.

Ebben a műben az énekbeszéd uralkodik, mivel prózai librettóra készült. Zenei anyagának fő értéke, hogy a zárt számokban Erkelnek sikerült egységbe vonnia a három nemzet – a magyar, a szerb és a török – népzenei motívumait.

Az Ybl Miklós építette új Operaház számára készült, 1885-ben bemutatott István király szintén történelmi opera, de nagyobbrészt már a legidősebb fiú, Gyula alkotása. Aulikus színezete, eklektikus stílusa eltér apja korábbi műveiétől. Ez érthető is, hiszen tanítómestere, Mosonyi Mihály Wagner elkötelezett híve volt.

Felmerülhet a kérdés: mi a magyarázata annak, hogy Erkel valamennyi műve a történelmi tárgyú operák sorába tartozik? Még két népies vígoperájának a háttere is a magyar történelem egy-egy kitüntetett szakasza. (A Sarolta II. Géza király korában, a Névtelen hősök pedig a szabadságharc idején játszódik – mindkettő falusi környezetben, hétköznapi hősökkel.)

Ebben – egyéni hajlamán kívül – a kor igényei is szerepet játszhattak. Színre lépésekor, az 1830-as évek végén Európa a zenei romantika bűvöletében élt. Ennek kedvelt műfaja pedig a tragikus végkifejletű történelmi opera volt. Erkel jól ismerte a Nyugaton sikert aratott műveket, hiszen karnagyként szinte valamennyit ő tanította és mutatta be. A hazai közönség örömmel csatlakozott az új európai irányzathoz.

Erkel ekkor épp harmincéves volt. Amikor a Bánk bánnal a csúcsra érkezett, már betöltötte az ötvenet. A szakma elismerte, a közönség ünnepelte. Utána írt alkotásait viszont egyre gyérülő lelkesedés fogadta, és hetvenöt éves korában meg kellett érnie az utolsó mű, az István király fiaskóját. A korszellem s a komponista fejlődésének összhangja megbomlott. Az előbbi változott, az utóbbi nem: Erkel hű maradt önmagához. Pedig hosszú élete során kétszer is nagyot fordult körülötte a világ: művészi kibontakozását a magyar reformkor ígéretes légköre segítette, érett férfiként az elbukott szabadságharcot követő abszolutizmus elnyomását kellett majd két évtizeden át elszenvednie, utolsó éveit pedig már a ’67-es kiegyezés utáni úgynevezett „boldog békeidők” hamis csillogása töltötte be. Ő azonban mindhalálig megmaradt ifjúkora eszményei mellett, a Rákóczi-nóta kuruc hevületű, udvarellenes világában. Operái a történelmi múlt feldolgozásával kora társadalmának nemzeti öntudatát kívánták erősíteni. Életre szóló élménye a szabadságharc maradt, a világosi tragédia sem tántorította el. Azon kevesekhez tartozott, akik életük végéig megőrizték a dicsőséges reformkor lendületét, gondolkodásmódja mit sem változott. A közönség érdeklődése, ízlése annál inkább, ezért az ő állhatatosságát egyre kevésbé értékelte. Magatartása, egész működése mintegy cáfolata a régi római bölcsességnek, mely szerint „Tempora mutantur et nos mutamur in illis”, vagyis változnak az idők, s velük változunk mi magunk is.

A wagneri zenedráma hódítása némileg homályba vonta a korábban úgyszólván egyeduralkodó olasz és francia dalművek népszerűségét. Erkel, ha nem zárkózott is el teljesen a bayreuthi mester újításaitól, gyökeres stílusváltásra nem volt képes, de hajlandó sem. Megmaradt annál az egyéni hangú ötvözetnél, amit már első operájában kialakított.

*

Eddig csak a komponistáról esett szó. Erkel azonban sokkal több volt annál. Karnagyként, majd a színház zenei vezetőjeként nagyrészt amatőrökből hivatásos társulatot hozott létre, és körültekintő műsorpolitikával megteremtette a kor színvonalának megfelelő magyar operakultúrát. Lépést tartott a műfaj európai fejlődésével, számos újdonságot mutatott be – főleg olasz és francia műveket, de Wagner zenedrámái előtt is ő nyitotta meg a színház kapuját. A hazai komponistákat pedig kiemelten támogatta, kortársainak több mint harminc alkotását állította színpadra.

Ugyanakkor felismerte, hogy a szimfonikus zeneirodalom népszerűsítése legalább olyan fontos, mint az operáé, ezért 1853-ban megalapította a Filharmóniai Társaságot. Az önkényuralom idején ez korántsem volt egyszerű. A Helytartótanács nem engedélyezte semmilyen társulás létrehívását, ezért Erkel, színházi zenekarának tagjaival közösen, „vállalkozóként” kért és kapott engedélyt hangversenyek rendszeresítésére. (A Pesti Magyar Philharmoniai Társulat elnevezést csak a kiegyezés után, 1870-ben hagyta jóvá a belügyminiszter.) A Nemzeti Múzeum dísztermében rendezett évi öt koncertre bérletet bocsátott ki – megelőzve ezzel a császárvárost is. Műsoruk gerincét a bécsi klasszikusok, elsősorban Beethoven művei alkották. Ennek magyarázata, részben legalábbis, hogy egykori tanítómestere, Klein Henrik személyes kapcsolatban állt vele. Erkel zongoraművészként is gazdagította a programot: Mozart és Beethoven több versenyművét hangszere mellől vezényelte. Már az első évadban sort kerített Mendelssohn, Meyerbeer, sőt Wagner alkotásainak előadására is.

A helyszín 1865-ben változott: a pesti Vigadó megnyitásával a társulat oda tette át székhelyét. Erkel tizennyolc évig állt a zenekar élén, ezalatt mintegy hatvan hangversenyt vezényelt. Sikerült felébresztenie hazánkban a szimfonikus zene iránti igényt: közönséget nevelt. Elnök-karnagyi tisztéről 1871-ben mondott le.

Három évvel később a Nemzeti Színház opera tagozatának vezetését is feladta. Egészségi okokra hivatkozott, de valójában a Fővárosi Lapok sorozatos támadásai indították erre. Rá jellemző módon nem válaszolt, nem védekezett – visszalépett. De nem azért, hogy pihenjen, hanem mert új feladat várt rá.

Az Országgyűlés hosszú viták után 1875 tavaszán megszavazta az újonnan létesítendő Zeneakadémia költségvetését. A király kinevezte Liszt Ferencet az intézmény elnökévé, Trefort Ágost közoktatásügyi miniszter pedig Erkel Ferencet az Akadémia igazgatójává és rendes tanárává. Mint az előre látható volt, a munka dandárja a hatvanöt éves Erkelre hárult: november 14-én Liszt Hal téri lakásában (de a mester távollétében) ő nyitotta meg a szerény körülmények közt, mindössze két tanszakkal (zeneszerzés és zongora) induló Akadémiát. Négyéves tantervét, az oktatás órarendjét is neki kellett kidolgoznia, s a hetven jelentkező felvételi vizsgáját is ő bírálta el. Az idejét három város – Weimar, Róma, Budapest – közt megosztó Liszt a művészképző vezetését vállalta, csak a legjobbakkal foglalkozott. A növendékek zöme, az igazgatói teendők ellátása mellett, Erkelre maradt. Ő tanárként a magyar zenei stílus megismertetését, a lapról olvasás és a rögtönzési készség fejlesztését tekintette legfőbb feladatának.

Az intézmény, melynek lelke, fenntartó ereje volt, egyre bővült. A hallgatók száma szaporodott, új tanszakok indultak, több teremre volt szükség. Az Akadémia 1879-ben átköltözött a Sugár (ma: Andrássy) út–Vörösmarty utca sarkán álló épületbe. Az idősödő mester egyre nehezebben győzte a huszonöt-harminc növendék oktatását, ezért hetvenhárom éves korában lemondott az igazgatóságról. A tanítást azonban tovább folytatta. Hivatalos elismerésben nemigen volt része, kollégái, tanítványai szeretetében annál inkább. Egyik tanártársa, Nikolits Sándor így jellemezte munkáját: „A zene lelkét: a poézist törekszik a komoly ízlés útján eléretni növendékeivel.”

A zeneélet minden ága igényt tartott Erkel tevékeny részvételére. A bontakozó amatőr kórusmozgalom is magától értetődő természetességgel választotta őt 1867-ben a megalakuló Országos Magyar Daláregyesület vezető karnagyává, hiszen operáinak tömegjeleneteiből valók azok a férfikarok, amelyek szinte minden dalárda műsorán szerepeltek. (Nők bevonása a hazai kóruséletbe s az ehhez kapcsolódó vegyes kari irodalom fellendülése a 20. századra maradt.)

Az Egyesület programnyilatkozatot tett közzé a Zenészeti Lapok 1868. augusztusi számában. Jelszava: „Haza és haladás!” A dalárdák szerepét pedig így határozta meg: „…legyenek terjesztői a nemzetiség eszméjének és a hazafiúi érzelmeknek. Őrájuk hárul a feladat a közönség műízlését nevelni […] hivatásuknál fogva közvetítők a komolyabb művészet és a közösség között.”

Ezt a nemes szándékot kívánta támogatni Erkel, mikor elvállalta a két-három évente rendezett országos dalosünnepségeken az összkar vezénylését. Az 1868-as debreceni közgyűlésen még tagokat is toborzott az Egyesületnek, négy évvel később pedig Dalár-indulót komponált a gyulai dalosünnepre. Idővel azonban be kellett látnia, hogy ennek a német „Liedertafel” mintájára alakult mozgalomnak az eszközei nem elégségesek a magasztos cél eléréséhez. Tizennégy év után megvált tisztségétől, csupán a tiszteletbeli karnagyi címet tartotta meg haláláig.

Minden kétséget kizáróan megállapítható tehát, hogy Erkel Ferenc a 19. századi magyar zenetörténet legjelentősebb, központi alakja volt, széles látókörű művelődéspolitikus, aki magánéletéről lemondva nemzete felemelkedését szolgálta, utolsó leheletéig. Ami nem volt, létrehozta, ami nem működött, életre keltette. Míg Liszt Ferenc egész Európát bejárva terjesztette „hírünket a világban”, ő itthon teremtett sokszínű zeneéletet. (Egyetlenegyszer lépte át az ország határát – de a Monarchiáét akkor sem, mert csak Bécsig jutott.) Ők ketten ikercsillagok, egymást kiegészítő, erősítő géniuszok, akik versengés nélkül betöltötték hivatásukat: hathatósan segítették felzárkózásunkat a nyugati országok kulturális színvonalához.

Erkel búcsúja méltó volt munkás életéhez: 1887-ben Ünnepi nyitányt komponált a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulójára; 1890-ben a nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett hangversenyen a Filharmóniai Társaság zenekara élén, az új Operaház első főzeneigazgatójaként saját műveit vezényelte, és Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta; 1892-ben pedig két Petőfi-kórussal ajándékozta meg az Országos Magyar Daláregyesületet. Utolsó alkotásaival, fellépésével is az általa létrehozott intézményeket kívánta segíteni.

Ezek az intézmények 1893. június 15-én bekövetkezett halála után méltó módon rótták le hálájukat, kegyeletüket: temetésén a Filharmóniai Társaság zenekara az ő Hunyadijának gyászindulójával, az Operaház énekkara az ő Gyászdalával búcsúztatta, a többezres tömeg pedig – egykori közönsége – az ő Himnuszát énekelte.

A 20. század nem mindig becsülte Erkelt érdeme szerint. Művei – kettő kivételével – lekerültek az Operaház műsoráról, s e kettő sorsa is mostoha volt. A harmincas években a Hunyadit is meg a Bánk bánt is átdolgozták. S az átdolgozó, bármennyire jó szándékú is, hamisít: saját korának igényeihez kívánja igazítani a művet – megtagadva az alkotó eredeti szándékát. Ugyanakkor viszont nem számol azzal, hogy a következő korszak az ő változtatásait fogja megtagadni. Az operáknak az ezredforduló táján megindult kritikai összkiadása most végre igazságot kíván szolgáltatni Erkelnek.

Kodály Zoltán, akit bizonyos vonatkozásban az erkeli művelődéspolitika örökösének tekinthetünk, megállapította ugyan, hogy a magyar zenetörténet cáfolja a fejlődési törvényszerűséget, mondván: „Korán jött a Zeneakadémia: nem volt elég oda való növendék. Korán jött az opera is: nem a nemzet kívánsága hívta életre, hanem a vékony előkelő réteg fényűzési vágya.”1 Erkel érdemeit azonban nagyra értékelte: „Kevesen tudják, és sohasem emlegetik, hogy már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet. […] Kár, hogy nem ment tovább. Túlságosan nagynak látta a távolságot a népdal és az opera közt, hogysem áthidalására döntő kísérletet tett volna.”2 „Ha csak egy-két kis kart írt volna gyermekeknek – jelentette ki más alkalommal –, ma többen hallgatnák operáit.”3

A 19. század az európai rangú magyar zenekultúra megalapozásának kora volt. A 20. század Bartók, Kodály és Dohnányi világhírt hozó életművével meghozta a várva várt beteljesedést. A kérdés most már az, hogy az elődök érdemeit nem feledve, a hagyományokat megőrizve mivel járul majd hozzá ehhez a tudomány és technika káprázatos fejlődésére oly büszke 21. század.

Jegyzetek

1 Kodály Zoltán: Zenei belmisszió. Nyilatkozat, 1934. In Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, I–II. Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc, Budapest, 1964, I. 48.

2 Kodály Zoltán: Erkel és a népzene. Előadás Gyulán. 1921–1960. In uo. II. 95.

3 Kodály Zoltán: Gyermekkarok. 1929. In uo. I. 44.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.