Archívum → Kritika

Végleges menedékjog

Szálinger Balázs: M1/M7
Halmai Tamás
2010. november

„Alkalmazom a tanult beszéd alakzatait.”
(Térey János: Valaki)

Nem mondhatni, hogy Szálinger Balázs verseskönyvének külső jegyei az olvasó kegyeit keresnék. A cím manírosan szenvtelen, a borítókép és a tipográfia hűvösen rút. (A Magvetőtől és Pintér Józseftől legalábbis váratlan ez a bántóan diszharmonikus kötetterv.) Semmi sem sejteti, hogy jelentékeny szerző fontos művéről van szó. Az alcím (Versek 2003–2009) mindenesetre összegző-válogató munkát ígér; s innen tekintve nem is csalódunk: Szálinger harmadik verseskötete (egyben hatodik önálló könyve) szép és fegyelmezett összefoglalása utóbbi évekbeli költői ténykedésének. Ezt nyomatékosítja a mottóként elhelyezett, cím nélküli vers is (a tartalomjegyzékben M1/M7 címmel szerepel), amely a kötetcímhez is magyarázatot fűz, a versanyagnak is illő előhangja: „…nekem ez az öt kilométer / A hazám. Legkisebb és legnagyobb számozású / Autópályák közös folyásán talál magára / A középszerűség, s béklyói nélkül lép a gázra / Bennem az isten és a féreg” (5.). Az út toposza jelenik itt meg kesernyésen korszerű alakváltozatban; a bevezető utak találkozása a közöttiség állapotát rajzolja elénk, ugyanakkor a (kánonba? új életbe? módosult költői praxisba?) beérkezés ígéretét képviseli. A versben „a füstös-gőzös autópálya-csomópont […] világok, terek és idők metszéspontjának metaforájaként lép elő, tartományában a szellemi és földrajzi értelemben vett kelet–nyugat, Bécs–Budapest relációval, időben pedig százados kulturális és irodalmi allúziókkal” (Hász-Fehér Katalin: Szólamok összjátéka, www.revizoronline.hu, 2010. 01. 01.).

A három ciklus három, tematikus és modális egységet képez. A Sport verseiben a korszakokat egymásra olvasó közösségi szólamok, a közéleti tematika, a politikai humor és az iróniával hitelesített ódai hang uralkodik. Föllelhető itt idegenség-allegória (A helyi ménes), irodalomtörténeti fricska („Átír engem a kis literátor” – Költő & hadvezér; 11.), alkaioszi strófákban előadott történelmi élc (Sport – egyszeri ötlet, egyszeri olvasásra), barátságbúcsúztatás disztichonokban (Férfibúcsú) és fásult emlékállítás a letűnő kávéházi kultúrának (Centrál). Szembetűnően nagy szerep jut a helyek fölmérésének, elsősorban a városi lét hermeneutikájának: „Városi játék: a fényűzés kikenve / Puritánnak, s magára mutogat; / Visszasírom a talpas és parasztos / Liturgiát, mely a szívemben fennakadt” (Fogadjisten, Mária utca; 22.), „S mert a városnak minden halott új / Mögöttem minden utca virágzik” (Pest; 23.). (Budapest mellett Keszthely [Város a mólótájon] és Kolozsvár [Ezeregy] a kitüntetett urbánus helyszínek.) Az egyetlen artisztikus mondat alkotta Turizmus a haza és a külhon között tétovázó képzelet intim szatírája („Ha elhagynám ezt a medencét, / Aminek alján meggyűlt a szemét…” – 24.). A vándorlegény és a vadkan a párbeszédes pásztorköltemény műfajához tér vissza páros rímű felező nyolcasaival, s két toposzt (a senki sem lehet próféta a saját hazájában bölcsességét és a tékozló fiú evangéliumi narratíváját) egymásra vetítve rajzol ironikus önarcképet („Hazatévedt vándorlegény / vert sátrat a hon peremén / papírból, hogy irkafirka / vándorútját versbe írja” – 36.).

A Szőlőszínház látszólag kisebb igényű, személyesebb jellegű szövegeket tartalmaz, de ezek épp mértéktartóbb voltuknak s bensőséges hanghordozásuknak köszönhetően lehetnek a kötet legjobbjai. Bennük a szakralitás reményével kecsegtető idill tűnik föl állandósuló (s állandóan elbizonytalanított) verstárgyként. A Csonkahegyhát autóút-allegóriája („Nagy szülöttje és született terhe / Így lehetek egyszerre az útnak” – 45.), a Szőlőszínház családtörténetbe ágyazott társadalomfilozófiája („Emelkedő” vs. „Városba vert parasztcsalád” – 47–48.), a „más szerep” szűkös végtelenségének szimbolikája („Mint börtönkonyha képzett csillagásza, / Lassan lebomlok más szerepbe zárva” – Mint börtönkonyha képzett csillagásza; 49.) vagy a szülés-születés profán metafizikája („Ahogy ott fekszik idegen ágyon / Kettészakadva összevarrva / Megváltó fiam megváltó anyja” – A nőstény piéta; 50.): emlékezetesen szép szöveghelyek. S hasonlóképpen megragadó a gyermeki lét ontológiáját fürkésző („ha nyújtózik, akkor se / emlékeztet emberre, / gömbölyded kis furcsaság, / rossz fára nőtt aranyág” – Szúnyog, szúnyog; 52.) vagy a testi szerelem sötét misztikájában alámerülő költemény (Két katolikus) is.

A Nemo plus iuris a jogi szaknyelvet (s egy száz év előtt élt joghallgató-költő, Téglás Gábor alakját) hívja segítségül ars poeticaként formálódó versek kimunkálásához. A retorikai távolságtartás a szerepekkel-maszkokkal előszeretettel eljátszó szálingeri líra jellegadó, bárha talán nem a legemlékezetesebb darabjait hozza e helyütt létre. A poétikus önreflexiók mindazonáltal érvényesen fogalmaznak: „S az intézménybe fogott szerencsét, / Félre ösztön: ésszel válogatom; / Sorsból társ lesz, életből másik élet” (Épül, épül; 70.), „Végleges menedékjogon tenyésző / Füttyös kis plebejus” (Album I–XII. Ius auxilii; 78.), „Maradok köreimben, és vívódom. / Nincs államközi marhulás, belakni / A saját birodalmat épp elég gond. / A világuralom csak eszközöm volt: / Ne babérjaimon megülve éljek” (Album I–XII. Pax in persona; 83.).

Az öntudatos irónia, a teátrális klasszicitás (verstani mívesség, következetesen nagy sorkezdő betűk, provokatívan pátoszos megszólalás), a fennkölt stíl kihívó játékai, a klasszikus alaktan változatossága, az „alanyi” líra hagyományának szereplehetőségei („az idegenség és az otthonosság vékony határának kutatása”, a „szerepjátékokba bújtatott identitáskeresés” – Bedecs László: Kávéházi szegleten, www.es.hu, 2010. 01. 22.): gyorsan elősorolhatók e költészet meghatározó sajátosságai. S elismeréssel tehetjük hozzá azt is, hogy e lírikusi alapállás igen komoly kortársi előzményekből származtatható: Szálinger írásművészete több szálon kapcsolódik egyfelől a Kemény István-i, körvonalak nélküli lírai mitológia jelentéstanához, másfelől a Térey János-féle, a váteszpózt decens derűvel belakó poétikai eltökéltséghez.

Az 1978-as születésű Szálinger Balázs nemzedékének kiemelkedő alkotója. Az M1/M7 kritikai fogadtatása is erre mutat: „Petri György óta senki nem volt olyan hivalkodóan alanyi költő ugyanis, mint Szálinger, nem volt olyan, aki az alanyi költészet hagyományát ennyire elevenné akarta és tudta volna tenni. Ez nem vallomásosságot jelent, hanem egy alanyi beszédhelyzet imitációjának gondos versbeli kimunkálását” (Vári György: Egy alanyi költő színpada, www.mancs.hu, 2009. 12. 17.). – „Szálinger a mai domináns lírai paradigmától és saját korábbi gunyoros, szatirikus hangjától egyaránt eltávolodott, és egy olyan archaizáló, hol markánsan alanyi, máskor vállaltan közéleti lírát alkotott meg, amilyet a kortársai között aligha találunk” (Molnár Illés: Az otthontalanság otthona, www.prae.hu, 2010. 02. 28.). – „Százados szavak, toposzok, fordulatok egy új századfordulós grammatikában” (Reményi József Tamás: A dalnok, www.nol.hu, 2009. 11. 21.). – „Nemcsak a formai merészség és a nagy ívű kísérletező kedv jellemzi Szálinger Balázst már indulása óta, hanem az is, hogy merészen fordul a magyar irodalmi hagyományhoz. […] A gyakran szerepekbe bújó fanyar játékosság, a távolságtartás könnyedsége és fölényessége, az erőteljes pátosztalanítás, illetve (olykor) az érzelmességig elvállalt azonosulás és a megrendült vallomás határán játszanak a Szálinger-vers húrjai – mindig elegánsan, hajlékony nyelven, virtuóz verselési technikával (kedveltek a klasszikus metrumok, versformák), olyannyira, hogy alig észlelhető, hogy a szavak játéka, a virtuóz technika mély, szakralitással is telített drámát jelenít meg” (Pécsi Györgyi: Birkózás az „anyaggal”, Bárka, 2010/3., 96–97.).

E sorok írója az „alig észlelhető” kitételt úgy módosítaná: esetenként, bizony, egyáltalán nem.

A költő epikus művei (Zalai Passió, A sík, A százegyedik év) és színpadi munkái (Kalevala- és Oidipusz-átköltése) műfaji hagyományokat élesztettek újjá: „Tetszhalott műfajok (vígeposz, emberiségköltemény, verses beszély) és pózok (az elátkozott, az otthontalan költő) feltámasztása vagy leporolása: újabb és újabb lírai/epikai területszerzéseivel éppen azokat lepi meg leginkább, akik azt hitték, hogy Kemény István vagy Térey János kilencvenes évekbeli könyvei után már nem történhet velük ilyesmi” (Kardeván Lapis Gergely: Kilométerhiány, www.litera.hu, 2010. 03. 21.). A lírai kisformák azonban mintha épp e nagyratörés számára nyújtanának túlontúl szűkös kereteket. A versek megbízhatóan magas színvonalúak, ám formai tökélyük gyakran kelti a tétnélküliség benyomását. A felnőtté válás (mint szellemi szocializáció) és a kiválás-beilleszkedés narratívája (életbe, irodalomba, világba) nem üres verstárgy, de hosszasabb sorozatban már némiképp érdektelen, mert túlontúl önérdekű. A költői önértelmezés alighanem elmulaszthatatlan művelet; a dölyfös önirónia versnyelvi magatartása azonban egy idő után kiszámíthatóvá, egyhangúvá, sőt olykor rideggé teszi a szövegeket. A Szálinger-versektől is kedvezményezett sportmetaforikával szólva: labdazsonglőr folytat itt biztonsági játékot. Az ironikusan túljátszott pátoszos pózok árnyékában ugyanakkor, ezt föltétlenül ki kell emelnünk, komoly és tiszta líra húzódik meg – egyelőre e költészet kisebb hányadát alkotva. A Szőlőszínház, A nőstény piéta vagy a Két katolikus tündökletes darabok.

Szálinger Balázs fontos szerző. Verstani tudása káprázatos, szándékai leleményesen merészek. Jelentős költészet várható még tőle. (Magvető Könyvkiadó, 2009)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.